Középiskolás koromban (1993) csak artmozikban volt látható A holnap érdeklődés hiányában elmarad, Dettre Gábor dokumentumfilmje a magyar dark/gruftie szubkultúráról. Sőt több is: ez a nagybetűs, kultikus magyar grufti dokumentumfilm. Meghatottsággal néztem újra: ezek voltunk mi, ezek az okos, tiszta arcú tinik, talán a nemzedék legjobbjai. Hatalmas ajándék egy ilyen “belső nézetes”, értő figyelmű fókuszt kapni egy érzékeny, nagyon nyitottan gondolkodó, árnyalt látásmódú, de nem ítélkező rendezőtől, ahol a célcsoport a külvilág hangját képviselőknél jobbnak, emberibbnek tűnik, hiszen nem vártak volna el nagyobb dolgot, hogy a lét legyen több, mint puszta túlélés. S benne van az a tragikum, hogy ezek a szenzitív, világot formálni képesen tehetséges tinédzserek közül sokan egyszerűen eltűntek a darálóban mert az érzékenységükre nem volt válasz.
Az egész gyűjtő/gyújtópontja a Fekete Lyuk volt, ami több, mint szórakozóhely, az összes alternatív irányzat bölcsője. A szabadság fészke volt, de Dettre Gábor nem idealizál: látszik az árnyékosabb oldal is. Ma már hátborzongatóan fura, sőt egyenesen botrányos a F. O. Systemből lett Sex Action szexista, tárgyiasító szövegű zenéjére meztelenül táncoló szinte gyerek lányok látványa. A zenei színeváltozás akkor csak árulásnak hatott, vagy egyeseket magával sodort, de ez ma jó eséllyel gyermekvédelmi ügy lenne, viszont az akkori szabadságfelfogásba belefért a fiatal lányok kiszolgáltatottságával való visszaélés, sajnos. (Ugye, megvan mindenkinek, ahogy a szépségkirálynő Molnár Csilláról és társairól a férfiak készítik a gipszszobrot, közben prominens középkorú újságírók fotózzák őket, és eladják a fotókat valami nyugati szexmagazinnak?)
The Cure szerepe: Robert Smith a fura megjelenésével a kívülállóság ikonja volt. Megfigyelhető a tiniszobákban az a tipikus, szomorú, kissé morcos-bamba, titokzatos Robert Smith-poszter a Disintegration érából az ikonikus pöttyös ingben. Nemcsak zenei preferencia volt, hanem kultikus hős sokaknak, de valahol egy soha nem is létezett bálványt imádtak: a felerősített, túlfókuszált, fanatizált kultusz, ami mai szemmel már szinte érthetetlen és egyoldalú, hiszen addigra már ott volt a vidám popdalok sokasága a Pornography/Disintegration mély szomorúsága mellett. Sokkal-sokkal sötétebb, hidegebb kelet-európai visszhangot vetett, mint az eredeti brit irányzat. (Emlékszem, mennyire kijózanító volt a később hozzáférhetővé vált némelyik zenekari interjú vagy könyv, amelyből a túléléssel és a halállal kapcsolatos mély gondolatok helyett arról tudtam meg meglepően sokat, hogy miket ettek-ittak, mitől szédültek be és milyen hülyeségekbe keverték magukat. A sztorik inkább mennyiségben és árkategóriában, mint minőségben tértek el a random fősulis koleszos történeteinktől.)
Amire a külvilág leginkább felfigyel, azok az extremitások, amik kiprovokálták a külvilág megvetését. Nem hiszem, hogy mindenki próbálkozott ezekkel, de volt, aki igen, és felnőtt fejjel már nagyobb a rálátás miértekre. A szipuzás nem más, mint menekülés az elviselhetetlen nyomásból, valóságból. Akkor még nem voltak könnyen hozzáférhetőek a valódi drogok, a háztartási mennyiségben elérhető vegyi anyagokkal való kísérletezés is közösségi tevékenység volt. A falcolás, vagdosás - akkor öngyilkossági szándékként dekódolták, de értelmezhető úgy, mint segélykiáltás, olyan kín kifejezése, amire nincsenek szavak. Mi lehet a mögöttes ok? A feszültségként gomolygó, kimondhatatlan érzelmek hátterében gyakran ott van valamiféle akkor még biztosan felismeretlen neurodiverzitás vagy az érzelmek kifejezésének nehezítettsége a családi háttér miatt, ahol a fájdalom, düh nem egyszerűen normális emberi érzés, hanem elfojtani való gyengeség. Tudjátok, boys don’t cry. A Cure szövegeiből lehetett az érzelmi szókincset megtanulni, nevet adott a megnevezhetetlennek, ilyen értelmben tényleg gyógyító volt. példaként ott van a filmben az a magát vagdosó lány, aki egyszer csak elhagyja a falcolást, miután képessé vált sírni és így az érzelmeit kifejezni, kezelni. Drága szakmai workshopokon kelendő termékké formálták ezt a tudást, tapasztalatot is napjainkra.
Nagyon megragadott egy kis közbevetett képi jelenet: a temetőt járó tinédzserek egyike gyertyát gyújt az oltárnál, majd amikor kimegy, a láncot visszaakasztja a kápolnaajtóra, ahogy volt. A következő kép egy feltört koporsót mutat, ahol látszanak a csontok, de hiányzik a koponya. Van, aki rendet teremt maga után, más pedig feltöri a koporsót, ellopja vagy eladja a skalpként szolgáló csontokat, koponyát. Döbbenetes ez az éles ellentét az attitűdben: jelen van a szent tisztelete, a spiritualitás, de jelen van a totális nihil, értékvesztés abban az értelemben, hogy voltak olyanok is, akik feltörték a sírokat és relikviaént árusították idegenek földi maradványait. Dettre Gábor itt sem idealizál, nem fél megmutatni a legrosszabb oldalt.
Az öngyilkosság, halálkultusz is jellemző volt, az öngyilkosokat hősként tisztelték (más kérdés, hogy amíg élt, volt-e bárki, aki segítsen.) Könnyeket csalt a szemembe az anyuka, aki a meghalt fiáról beszél: jó gyerekként emlékszik rá, de szemernyit sem értett a gyerekben lejátszódó dolgokról. Velem egyidős lehetett ‘93-ban a hölgy, de száznak néz ki, annyira meggyötörte az élet, mire gürcölve, egyedül eddig felnevelte a fiút. A maga módján a tőle telhető szeretetet fejezi ki, de ez kevés volt a világ ellenében, pusztán túlélésre játszva, és feltűnt hogy az önkifejezésre neki sem voltak igazából szavai. Na, ezt tette velünk és szüleinkkel Kelet-Európa.
Kevésbé direkt módon jön a képbe egy másik árnyékos oldal: említik a fogadásokat, próbákat, például a sírboltban alvást. Később ez lett maga a gatekeeping: volt, ahol verseny alakult ki az élet megvetéséből, nihilizmusból. A valódiság mértékegysége a szenvedés nehezen mérhető mélysége, amiből egy “kínlódásverseny” öngerjesztő, lefelé vezető spirálja alakult ki. Aminek hatása a személyes határok kitolása, az empátia kiölése. A szenvedés adta meg a legitimitást a grufti létnek, ebből halált kihívó bátorságpróbák következtek (pl. kifeküdni a sínekre, útra, ennyi-annyi gyógyszert beszedni és még ki tudja, mi). Ez is hozzájárult a szubkultúra lassú felszívódásához: az ilyesmivel kevésbé manipulálható, érzelmileg épebb tagok lassan eltűntek.
Milyen is volt a közeg, amire így reagáltak ezek az érzékeny tinik? A rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, munkanélküliség, kilátástalanság sújtotta a szülőket, akik szó szerint a túlélésért küzdöttek. Erre jött ráadásként a sátáni pánik, amelyet a felfoghatatlanul rettenetes mezőkovácsházi gyilkosság és az azt követő borzasztó sajtóreakció generált. Onnantól minden fekete ruhás fiatalra potenciális bűnözőként néztek. Több semm kellett a megvetés kiprovokálásához - ez a filmben a patkányos fiú kapcsán teljesen nyíltan látható volt.
Vannak a háttérben generácós, nevelési okok is: a “kulcsos gyerekek” szülei a sok gond miatt érzelmileg teljesen elérhetetlenek voltak, az intézményes nevelés és a vallási konzervativizmus irányából viszont hatalmas nyomás nehezedett a fiatalokra. A kommunista és vallásos nyomasztás, uniformizálás és megszégyenítés, enyhébb-súlyosabb erőszak, határátlépés midennapos volt. Személyes példám, hogy jó hangú kóristalányként november 7-én a szovjet himnuszt kellett énekelnem az iskolai ünnepélyen oroszul, majd ugyanezen hét vasárnapján a Halleluját a templomi kórusban. Nem csoda, ha azóta is rosszul vagyok minden ideológiától.
A tiniket korán felnőttesítették: a gyerekekre rakott felnőtt felelősség is szinte természetes volt, a tinédzserek hamarabb váltak szüleik támaszává vagy elhanyagolt áldozatává, minthogy megélhették volna a gyerekkorukat. Nem voltak szavak az érzésekre, az érzelmi támogatás, és gyakran a gondoskodás teljes hiánya is előfordult. Fiatal lányként egyszerűen prédának tekintettek egyes férfiak, és tényleg nagyon vigyázni kellett, hogy megelőzzük a nem kívánt közeledéseket. A szubkultúra volt a kivonulás helye, a menedék, ahol ezt a nyomást le lehetett tenni.
Tulajdonképp a megtöréssel, az egyéniség kiölésével szolgának próbáltak nevelni, és azt éltük meg, hogy nem lehetnek álmaink a társadalom ellenében. Ezért van az talán, hogy az elvárásokkal fellépő külvilághoz képest a kirekesztettek tűnnek az épebbnek.
2018 végén, 2019 elején a Kiscelli Múzeum kiállítással emlékezett meg a Fekete Lyuk meghatározó kulturális szerepéről rock és művéseti életben. Ennek kapcsán készült egy videós beszélgetéssorozat, amely a helyhez köthető fontosabb személyeket szólította meg.
Dettre Gábor reflexiójában megrendítő, mennyire szívügye volt ez a film és mekkora tisztelettel áll a fiatalokhoz. 15 évvel később, 2009 táján egy új film kapcsán (Holnap, holnap), ami sajnos nem érhető el a neten, felkereste a volt interjúalanyait, akik közül egy vállalta, hogy megosztja az életét a közönséggel. A lány megvalósította az álmát, elérte, amit szeretett volna, hajón dolgozott, művészetet tanult és építette a karrierét. A többiek azonban felszívódtak, betagozódtak vagy meghaltak és és nem vállalták a részvételt a folytatásban. A rendezőt nem az döbbentette meg, hogy hajdani lázadók beilleszkedtek a társadalomba, hanem az, hogy szinte szégyenként, titokként kezelték a hajdani subkultúrához tartozást.
Engem az nem hagy nyugodni, hogy újabb 15 év, immár egy emberöltő eltelt és a világ ismét sötét színekre váltott. Ez a generáció most éli az életközepi válságot,és ez a kor a maszkok eldobásának ideje. Sokan visszatértek a klubokba, kíváncsi lennék, most hogy élnek ezek a fiúk-lányok, és mi van velük.
Visszatekintve most, hogy kamaszodó, hasonló korú gyereket nevelek, és látom, hogy nehéz napokon ugyanúg elkapja őket a csüggedt hangulat, az élet értelmetlenségének érzése, ha zaklatás éri őket, sok a dolgozat, vagy nagy nyomás nehezedik rájuk, de támogatással, a vércukorszint normalizálásával -házias kaja-, biztatással, valami pozitív élmény szervezésével el lehet hessegetni a sötétséget a kamaszszívekről, s most már talán kevésbé gond ha valaki lassabban érik vagy érzékenyebb, jellemzőbb az elhúzódó gyermekkor. Nem tudom, nekünk miért kellett a vákuumot, a nihilt, a láthatatlanságot megélni, és a szükségleteinket az önállóság tanítása nevében ennyire negligálni.
Valahol ez az egész egy tipikus x generációs történet elejétől végéig. Hogy hogy élem meg most? Az életközepi válság maszkfáradtságot hozott, s talán még van egy kis életidő visszaszerezni egy kis időre az autentikus ént, és megélni, ami kimaradt. Közben a világ megint hihetetlenül elborzasztó hellyé vált a háborúkkal, klímaválsággal, a rengeteg új kihívással. Néhányunkban talán újra, élesen tudatosul, micsoda érzelmi sivatagban éltünk, de a tapasztalataink tükrében láthatunk egy picike fényt, és egy mákszemnyi reményt, hogy ami rajtunk állt, megtettük, hogy ne legyen annyira pokoli hely a világ. Ugyanakkor nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját torzulásainknak, amit rajtunk hagyott a világ és továbbörökítünk a példánkkal. És az is biztos, hogy az akár tíz évvel fiatalabbak is máshogy élték meg a szubkulturális létet. Minket néma generációnak nevezntek, valahol ez néma lázadás volt, és néha évtizedek kellenek a valódi hang megtalálásához.
.jpg)
