Amikor tavasszal a nyári pihenést tervezgettem, szállásokat nézegettem, véletlenül, bénázásból Moha/Z. Moss Smith éppen meghirdetett eseményénél nyilvános kommentként folytattuk a családi eszmecserét az esemény alatti chatben, amit csak akkor vettünk észre, amikor Moha válaszolt, hogy szeretettel vár. Akkor esett le, mit műveltünk, de addigra már kitaláltuk, hogy gombhoz a kabátot, koncerthez tervezzük a nyaralást. Ezt az ötletet nem is bántuk meg.
Gyula dunántúli szemmel adja a Sárvár-feelinget, de hangulat szempontjából a tiszántúli város a nyerő: sokkal pezsgőbb, eseménydúsabb, virágosabb, mint a Rába-parti kisváros. Meglepően rengeteg program várja a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt. Általában egy kisebb mozgó állatkerttel (3 kamaszodó fiú) indulunk nyaralni, úgyhogy elég nehéz ügy megfelelő családi apartmant találni. Gyulán szerencsére van pár ilyen, az egyik helyen popkultúrához kapcsolódó óriásposzterekkel tapétázott kecókkal várják a célközönséget. Véletlenszerűen, de azért stílusosan a Twilight motívumos apartmant kaptuk a Sörpatika kocsma felett, ahonnan szinte papucsban is le lehetett volna csoszogni a párszáz méterre található koncerthelyszínre, annyira közel volt minden a belváros szívében.
A helyszín, a Hídfő Söröző a Körös partján, kicsit eldugott helyen található. Egy klassz teraszos, kerthelyiséges szezonális kocsmát kell elképzelni utcaszínpaddal, ahol minden hétvégén van valami zenei program. Jó kis taktika a részükről a minden hétvégén élő produkciót kínáló minifesztivál, mert oda tudja csalogatni a koncertkedvelő közönséget, akár a helyieket, akár a nyaralókat. Erről simán példát vehetne bármelyik alvó kisváros bármelyik hasonló adottságú kocsmájának csapata. 10 órakor lekapcsolják a zenét, így a ricsaj a pihenni akarókat sem hergeli, sőt az utolsó buszt, vonatot is el lehet érni a hazamenőknek.
A Hídfő Fesztivál ingyenes program, a közönség ezért vegyes: koncertre járó, általában az élőzenét kedvelő emberek, kicsit megálló random arra sétálók. Ezért igazság szerint a sok közismert feldolgozást játszó bandák tudják learatni a népszerűséget és becsalni legalább egy italra az embereket, erre volt jó példa az első együttes.
Ring Of Destiny
Az együttes szolnoki, Oszvald István a frontemberük. Klasszikus hard rock és metál sikerek (Black Sabbath, Judas Priest, P. Mobil, Edda, Deák Bill, Taurus) plusz saját számok hallhatók a repertoárukban. Nagy szívvel, dögösen játszanak, szimpatikusak, vidéki kisebb fesztiválok tuti befutói.
Z. Moss Smith
Besötétedett, "Moha"zöld fények világították meg a díszletként szolgáló régi ház falát és a színpadot beárnyékoló hársfát, óriásokká növesztve a színpadon állók árnyékát, amikor színpadra léptek Moha és zenésztársai. Ez a trió klasszikus postpunk ünnepet varázsolt a Körös partjára. Az előző banda harsány vidámsága mérsékelt tempóra és befelé fordulóbb stílusra váltott. Voltak, akiket az elkomorodó hangulat távozásra késztetett, de volt, akit épp ez állított meg, csalogatott be. Melankólia, mély tónusú, kifinomult hangzás, de valahogy harapós stílus, energikus tónusváltások a szavak, amelyekkel jellemezni tudom a csapat játékát. Erőteljes, összeszedett és meglehetősen egységes az összkép.
Ebben a penge előadásban nagy szerepe volt a zenésztársaknak, a nevüket sajnos nem sikerült kiderítenem, pedig megérdemlik az elismerést. A dobos remek munkát végzett, ahogy hús-vér emberi izommunkává dolgozta át Dr. Avalanche dobgép-ütemeit, a billentyűs srác munkája adta a dalok testét, elevenségét a többrétegű, szőnyegszerű hangzással.
A koncertet a saját számok, a Happy Horror és a nosztalgikus In The Future nyitották meg, amelyek a Youtube-ról is ismerősek lehetnek. De fontos szál a 90-es évek második fele óta változó mértékben aktív és oly egyedi Voyage örökségének továbbvitele is. Nagyon stílusos válogatást kaptunk a klasszikus postpunk érából, olyan válogatott kincseket, amit Magyarországon nem túl gyakran lehet ilyen formában hallani. Borsódzott a hátam, amikor jelenlévővé téve Ian Curtis szellemét, megszólalt a Joy Division egyik dala. Rendkívül különleges aktualitást adott Bauhaus The Passion Of Loversének, hogy pont azon a napon volt szülinapos Peter Murphy, 69 éves lett (ő is hamarosan új albummal jelentkezik). Az egyik csúcspont a The Sisters Of Mercy ikonikus Lucretia My Reflection-ének feldolgozása volt valódi dobossal.
A zárás A Forest egy sajátos, még kísértetiesebb feldolgozása, ami közelebb áll az eredeti lemezen megjelent változathoz, mint a Cure által a koncerteken játszott mostani zúzósabb verzió, főleg a finom lezárása tetszik. Sajnos a helyi csendrendelet nem tette lehetővé a ráadást. Szerintem a söröző közönségének nagy része nem biztos, hogy tudta, milyen értéket kapott, melyik dalnak mi a jelentősége, de voltunk páran akik értettük, mi bujkál a sorok között.
Aki professzionális dokumentációt szeretne, szép fotógalériát találhat a Gyulai Hírlap oldalán.
Vannak emberek, akik meghekkelik a szociális médiát és a felszínesség, konzumterror áradása helyett helyett kincseket osztanak meg.Napjaink digitális zajában sajnos alig hallható a valódi emberek igazi hangja, de vannak kivételek. Most ezért megosztanék veletek egy ilyen valódi, de csendes helyet a neten.
Számomra a lehető leghitelesebb goth blogger, Jennifer Penn Wallin, vagyis Oh My Goth, eredeti, belső indíttatású és önazonos, természetközeli, az elmúlást tisztelő és rendkívül kulturált videoblogja.A megérdemeltnél sokkal-sokkal kevesebb követővel és nézővel rendelkezik, ezért tartom fontosnak a munkásságát kiemelni egy blogposzttal, bár ezt éppúgy kevesek fogják olvasni.
A lassúság lázadása
A csatorna leírásában így köszönti a látogatót: “Üdvözöllek az én gótikus világomban!” és én szeretem ezt a világot. Régen undergroundnak számított ami botrányos, fura, vagy hangos, most ez épp fordítva van: a netes dráma és zaj idején a csendes, gyógyító, a lassú, a józan, az értelmes számít földalattinak, amit erősen keresni kell a közösségi média felszíne alatt.
Ez a vlog egy olyan hely, ahol minden igazi, nyoma sincs semmi művinek. Nincs haul, nincs a semmire reagáló reakcióvideó. Nem használja azt a marketingtől és szponzorációtól áthatott nyálas nyelvezetet, ami az influencereknél szokásos, hanem normális, emberi szavakkal beszél. Nyilván ezért az algoritmusok sem ugranak rá, ennek ellenére nagyon is értékes az a tartalom, amit létrehoz.
A videókban csupa értelmes téma kap helyet: rejtett kincsek, népi folklór, történelmi levegőjű sarkok a világban, valamint a lokális goth szcéna fontosabb eseményei. Egy lassú utazás, vidéki Anglia kisvilágiban, rácsodálkozó tiszta tekinteten keresztül. Személyes kedvenceim a Norwich Cathedral füvészkertje, a Fritton Owl Sanctuary bagolymenhely, A régi idők nosztalgiája, a melankólia és az elmúlás iránti tisztelet hatja át a szépen filmezett képsorokat.
A közösség
Ami a legforradalmibb, az a pillanatnyi mikrotrendeken való lájkvadász rágódás helyett a közösségépítés Egy kávé mellett a chatdélutánok valódi emberekkel a világ számos tájáról, akár csak egy tucattal. Ami nem más, mint valódi emberi kapcsolódás. Aki ott jelen van, ritka kincset kap.a elmagányosodó világban. Lehet, hogy bizonyos helyeken ez az egyetlen lehetőség, hogy egy-egy ember kapcsolatba kerüljön más szubkultúra-tagokkal. Ezekben a beszélgetésekben a mindennapi télet témái éppúgy elférnek, mint a mélyebb kulturális vagy általános emberi kérdések.
Láthatatlan hősök
Eldergothként, az ebben az életszakaszban lévő nőket láthatatlansággal bünteti a társadalom és gyakran a közösségi média is, pedig ez hatalmas hiba. A Jenniferhez hasonló emberek összetartást, kohéziót adnak egy egyre szétesőbb világban, vállukkal megtartják a fiatalabbakat, élettapasztalatuk egy szűrő, ami lehalkítja a digitális zajt. A láthatatlan generáció látásmódja nem nagyon kap teret mondjuk egy műpörgős shortsban agy Tiktok-videóban, de egy nagyon is érvényes hang és sokunknak hiányzik.
Hatalmas dolog, hogy Jennifer áttör egy üvegfalat, amikor elutasítja ezt a láthatatlanságot, úgy hogy felvállalja magát, a korát, a stílusát, a hétköznapjait, nem akar hamisan “fiatalos”, “trendi” lenni. Ezzel az attitűddel pont az ellentéte a ma oly trendi fekete rúzsos szerepjátékosoknak és őrzi a goth szcéna valódi szellemiségét. A hozzá hasonló eldergothoknak van belső iránytűjük és olyasfajta mély autonómiájuk, amivel az algoritmusok sosem fognak tudni mit kezdeni.
Adjunk teret
A hírfolyamok pörgetése közben érdemes ezt a fajta csendet keresni a doomscrolling és a felületes posztok szürke zaja helyett. A világnak hatalmas szüksége van ezekre a szinte láthatatlan tartóoszlopokra. Messzemenőkig megérdemlik a figyelmet, a támogatást, mert ők őrzik azt a parazsat, ami élteti a szubkultúrát!
David J. májusban egy olyan zenét tett le az asztalra, ami nem biztos, hogy mindenki kedvence lesz. De leszünk páran szerintem, akinek igen.
Meglepően gyönyörű gyöngyszemre találtam, ami ugyan a Bauhaus köreiből indult, de mára valami teljesen mássá fejlődött, ami önértékén is nagyon közel áll szívemhez. Meggyőződésem, hogy a Bauhaust sokan nem azért szeretik, amiért a legjobb. A fő értékei a a tök feszes, egyedi, összetett, műfajok feletti stílus, aztán a klasszikusok (Bolan, Bowie) trónra emelése a postpunkban, az átható intellektuális, artisztikus erő. Ezt a szuperintenzív, sistergő, avantgárd tehetségbombát aztán a saját, polipként szétágazó, sokirányú tehetsége emésztette fel. Valahol elkerülhetetlen, valahol tragédia, hogy az MTV gót ikonja lett, amiben nagy szerepe volt Peter Murphy vámpírszerű színpadi karakterének.
David J. Haskins, a basszusgitáros olyan életművet mondhat a magáénak, hogy ha a kisujját sem mozdíaná meg, akkor is önértékén elismerést érdemelne. Ehhez képest él, virul s alkot zenében és a képzőművészetben is, főleg festményeket és kollázsokat. 2026 májusában jelent meg a Songs From The Attic, ami az életmű során, főleg a 80-s, 90-es években, a Love And Rockets-érában keletkezett, fel nem használt demók, dalok újragondolása. A végeredmény nagyon egyedi, végtelenül finom, akusztikus album, swinges-bluesos jegyekkel, szépia tónusokkal és valami csibészes, szemtelen bájjal a szövegekben. Első hangtól az utolsóig eleven, lélekteli élmény. Reflektál az elmúlt időkre és napjaink nyomasztó kavargására is. A mester a lemez keletkezéséről részletesen mesél itt:
Örömzene az egész, kiváló zenésztársakkal (David Raven-dob, Tony Green-basszus, Jason Brown a Spoon-ból -gitár, John Bernstein-billentyűsök), ami nyugalmat, derűt hoz. Nem olyasmi, amit nagyon felkapna a "gót" közönség, hanem pont az ellentéte annak. Sehol egy belső szerveket rezegteő dobgép vagy egy jéghideg szintifutam, nincsenek ütős effektek, sistergések és bugyogások sem. Nem a zsigerekre, hanem az érzelmekre hat. De nagyon hiteles, önazonos és szívből jövő lemez.
A további tervekkel kapcsolatban ezt a videointerjút érdemes megnézni, és ősszel várhatunk egy új albumot is. A végére belinkelek tőle egy kis gőzölgően friss Vérszívó bluest.
Mi köze van a 19. századi fotótörténetnek, a kémiának és egy halom száraz virágnak egymáshoz? A válasz a cianotípia – egy lenyűgöző, korai fotográfiai eljárás, amely nem igényel sötétszobát, csupán néhány perc tűző napfényt, és máris mélykék sziluetteket varázsol a papírra.
Ez egy 19. századi, kezdetleges fotóeljárás, árnyképeket tud a papírra rögzíteni néhány perces, tűző napnak való kitettség hatására. A dolog úgy működik, hogy az UV fénynek/direkt napsugárzásnak kitett részeken egy berlini kéknek nevezett pigment képződik a besugárzás hatására, a nem megvilágított részeken viszont nem megy végbe ez a folyamat. Előhíváskor, ami tulajdonképp vízzel való kimosás, a kék pigment a hordozóanyagon marad, a meg nem világított részek pedig megőrzik a papír eredeti színét.
Készítettem pár lépésről lépésre fázisfotót.
Előkészítés, komponálás
Első lépésként a készen kapható cianotípiás készlet két különböző folyadékát egyenlő arányban össze kell keverni, majd szivaccsal vagy ecsettel minél egyenletesebben fel kell hordani a papírra vagy sima fehér pamutanyagra és hagyni kell megszáradni. Amikor ez megtörtént, a lapokra elhelyeztem azokat a dolgokat, aminek az árnyképét a kész képen elképzeltem. Alapnak akvarellpapírt és sima LIDL-es színes kartont, a figurákhoz könnyedebb formájú száraz virágokat (díszhagyma, borzaskata és rezgő + levelek) és különféle üvegtárgyakat használtam. Az üvegnél a kristályedények, bordázott felületű tálak adnak látványos eredményt, az üveggolyók egy pontba gyűjtik a fényt, fura szemgolyószerű végeredményt adva.
Expozíció és előhívás
A mai napon erős UV sugárzás és kánikula volt, az összeállításokat 4 percre tettem ki a déli napra, az időt a telefon időzítőjével mértem. Ezalatt a zöldes háttér bronzos-szürkére váltott a napnak kitett helyeken, de megmaradt eredeti színben az árnyékos foltokban.
Ezután jött a képek életre keltése vízzel: kb. fél perces áztatás után folyó vízzel kimostam a festékmaradványokat a lapokból. A szemünk előtt változik át a piszkoszöld alap élénk kék kész képpé! Majd benn a félhomályos lakásban, tálcán hagytam megszáradni a képeket. Az egész folyamat a nagy hőségben elég gyors: 45-60 perc mindössze a folyadékok keverésétől az előhívásig.
Értékelés
Nem igényel túl precíz kezet ez a technika, de kreativitást igen, úgyhogy jó kis DIY projekt. A kellékek ára 4-7000 Ft összesen, plusz párszáz forintért lehet keretet vásárolni a szebb darabokhoz. Jó volt kipróbálni és kicsit elmerülni a fotótörténetben és a vegyészkedésben. Talán a képeslap formátum lett a legszebb, de azért a szép végeredmény megkívánja a jobbfajta akvarellpapírt.
Már márciusban elhatároztam, hogy ezt a fesztivált nem hagyjuk ki, ha egyszer szinte a hátsó udvarunkba hozták: vettem early bird jegyet, aztán enyhén kúsztak fel az árak mostanáig, amit az árfolyamváltozás bőven kompenzált. Nem mostanában voltam ilyen nagyfesztiválon, tanulnom kellett az új rendszert: újdonság volt a számomra a minden adatot tartalmazó app, a chipes karszalag és készpénzmentes fizetés, a refund rendszer. Minden szervezett, minden majdnem automatikus és valós idejű, minden működik.
Teljes mértékben szükség volt az előkészületekre: zárt cipő, esőkabát, vízhatlan aljú strandpléd, ami haszmos volt, mert a lekaszált mező tele volt kövekkel, toklásszal, folyton eleredt az eső és hosszú volt az álldogálós idő. Egy ledolgozott sűrű hét fáradtságával, de nagy élmények reményében, késő délután indultunk. Utunk a hegyeshalmi kishatár felé vezetett, az egyik távolabbi parkolóban tettük le az autót, ahonnan kb. 1 km-es sétára volt szükség a fesztivál magterületéig. Alig találkoztunk ismerőssel a jóval több, mint 40.000-es tömegben, pedig tudtam, hogy ott vannak valahol.
Bénázásaim csúcsa a karszalag beszerzése volt: egy csomó ideig kerestük a sátrat, ahol is az app vonalkódját leolvasva kiadják a chipes kis eszközt, a beengedés zálogát, majd jöhetett a nagy kapu motozással, táskaellenőrzéssel. A bejárat körül bőven volt lehetőség a készpénzmentes chip lemerítésére: merch, bóvlik, kaják minden verzióban, sokféle többé-kevésbé hasznos szolgáltatás. Amelyek közül a legfontosabb az elegendő, elfogadhatóan tiszta és gyorsan intézhető mosdó volt nekünk, csajoknak a szuper fontos szempont, plusz a színpad mögött a kerítésnél félnyilvános ToiToi férfipisiltatók is voltak, megelőzve a humán eredetű környezetszennyezést.
Italnak egy ismert osztrák energiaital üdítőváltozata + szóda, egyfajta műanyag limonádé volt az alapértelmezés, ez az az új "lötty", ami pont egy kávénak felel meg koffeinben, ízre mondjuk nem rosz. A preferenciáim szerinti sima kólát nagyítóval kellett keresni, de meguntam, így maradt a fő szponzpor által erőltetett változat. Este kérdezés nélkül dobták bele a vodkát, külön kérésre lehetett sima, szódavizes verziót szerezni.
A fesztivál középpontjában 3 színpad található, színkóddal: a kék a nagy, a piros a közepes, a lila a kicsi. Az első általunk látott fellépő A Perfect Circle. Végtelenül profi szupercspat a szemerkélő esőben, összetett, melankolikus, meggyőző produkcióval. Viszonylag egyszerű, de szép vizuálokkal kísérték a fellépést, így abszolút a zenén volt a hangsúly.
A második fellépő, az Offspring egy energiabomba. Megjegyzendő volt a laza, közvetlen kapcsolattartás a közönséggel, aztán a meglepően modern, gyakran képregény-stílusú vizuálok, penge modorban.
Egy külön blokkot kapott Ozzy Osbourne emlékének ápolása a Black Sabbath-dalokkal, majd a végén a rajongókat felpörgető slágerparádé. Hálás, jól reagáló közönség fogadta a produkciót, energikus, majdhogynem vad hangulatot hagytak maguk után a főzenekarnak, ami fura, de működött.
Az ezt követő 45 perces szerelési szünet arra volt elég, hogy besötétedjen, az emberek sétáljanak egyet a színpadok között és szert tehessünk jobb helyekre, pl. a korlátnál. A feláras VIP élmény része a színpad előtti állóhelyek igénybe vétele, a kerítéssel elkülönített közegben meglepve és derültséggel vettük észre egy Akela pólós honfitársunkat.
Aztán hajszálpontos időzítéssel 23 órakor színpadra lépett a Cure. Eden Gallup, Robert keresztfia, Simon Gallup "nagyfia" váltotta a sokak által kedvelt, karácsonykor elhunyt Perry Bamonte-t, aki a vizuálokban még megjelent és nagy szeretettel emlékezünk rá.
Hihetetlen setlistet hoztak: bátor dolog a ritkábban hallott, kultikusabb számokhoz nyúlni, mikor nem a saját, hanem vegyes közönségnek játszanak, akiket ráadásul az Offspring bulizós, felpörgött hangulatba hozott.
Számlista:
1. Alone/ 2. Pictures of You / 3. Burn / 4. Lovesong / 5. Just Like Heaven / /6. Shake Dog Shake / 7. A Night Like This / 8. Wrong Number / 9. The Walk / 10. Push / 11. In Between Days / 12. Play for today / 13. A Forest / 14. From the Edge of the Deep Green Sea / 15. One Hundred Years / 16. Endsong / 17. Plainsong / 18. Prayers for Rain / 19. Disintegration / 20. Three Imaginary Boys / 21. Boys Don't Cry
A legfontosabb, amit az élő fellépés adott, az a meglepő mértékű szívós, csendes és átható vitalitás, ami összefogja az össszes folyamatot, és igen, Robert most, ennyi idősen is meglepően fürge és eleven, mondhatni cuki, a gyönyörű lelkű emberek múlhatatlan szépségével, és igen, mindenki beleteszi a magáét, de lenyűgöző az energia, amivel hajtja ezt a most épp Európán átgördülő mókuskereket.
A kezdődal az Alone volt, ahogy kipörög a képből a Föld. A Pictures Of You tökéletes, mint mindig, utána a közönségkedvencek adták a fő rész gerincét, amelyek közül talán a Wrong Number volt ritkábban játszott darab, majd egyre inkább sötét, melankolikus, végzetterhes hangulatba csúszott a koncert, amelynek drámai csúcsát a hátborzongató, háborús vizuállal megtámogatott One Hundred Years és az Endsong zárta. A From the Edge of the Deep Green Sea is új képsorokat kapott egy napkeltével, amelyet aztán sötétségbe takarnak a fellegek.
A pillanatokig tartó szünet még tudta ezt a borongós, az időjárással tökéletes harmóniában lévő hangulatot fokozni a tüzes mozgóképekkel kísért Prayers For Rainnel és a lelket darabokra hasító Disintegrationnel. Hogy kicsit vidámabban lépjünk ki a kapun a végén, arról a korai idők két talán legjobb dala, a Three Imaginary Boys és a Boys Don't Cry gondoskodott.
Volt abban valami mágikus, ahogy a Prayers For Rain alatt, miközben pont eleredt az eső, Robert mondott valami olyasmit, ha jól értettem, hogy nem igazán jó az időzítés. Erre másnap délelőtt, dacára minden helyi időjárás-előrejelzésnek, kerekedett egy olyan 20 km kiterjedésű kisebb zivatar egy derekas viharral és 10 mm esővel, ami pont elverte a port a kiszáradt mezőkön. Boszorkányság? Nem tudom...
Aztán a fesztivál végén negyven perces séta következett (közben jól bekajáltunk a fesztivál végén már nagykanállal mért császármorzsából és almaszószból) plusz húsz perces kocsikázás, majd otthon is voltunk. Emlékbe azt a túlérett szőlőt kóstolgató kerge lepkés ❤️🦋 💙🖤art printet hoztam, (137/500-as példány) ami még keretre vár, és a mélységes elégedettséget: igen a Cure még mindig ott van a csúcson, a világ alapja még talán csak hajszálrepedéses...
Nevezetes nap a mai, ennek tiszteletére készítettem egy ilyen képes posztot. Annyi volt a célom, hogy elmeséljem, hogy látom, hogy élem meg ezt az egészet. Mögéje látni a külsőségeknek, a sminknek, a ruhának, megmutatni a sötét héj alatt a lágy, eleven húst, megmutatni az utat a szociális nyomás beszorítottságából az alkotás szabadságáig. Azt, hogy egyszerre semmi és minden eladó, semmire és mindenre van kész outfit, smink, termék, a valódi személyeség és önazonosság ritka kincs. Nem egy menő filter vagyunk, hanem hús-vér, sérülékeny emberek.
A 2010-es évek elején működő, a hitelválság nyomorára reflektáló Hiteljugend zajos szintipunkja után 2018-ban indult el a Fetish Section. A formáció nem nosztalgiazenekar: a 80-as évek végi, karcos post-punk, majd egyre hidegebb, elektronikusabb hangzást ötvözik a 2025-ös Neurópa EP jeges társadalomkritikájával.
2018-ban Szegeden alakultak, a tagok Dudva/Búsi Dávid, Petkovits Tamás, Nagy Ármin, Szabó Csaba/Csubi. 20218. jún. 1-én jelent meg első klipjük, az Utolsó tánc.
Erősen kötődnek Szeged városához, amit ez a cikk is tanúsít:
2018. dec. 20-án jelent meg a bemutatkozó EP a Bandcampen. Ebben valami olyasmi kel új életre, ami 1991-ben meghalt és a 21. száadban undead, undead, undead.
A magyar postpunk világon belül a leginkább punk formáció, a koncertek ennek megfelelően vadulósak, pogózósak. Számos koncertjük volt, stabil oszlopai a Fekete Zajnak (2019, 20, 21, 24.) Vendégként felléptek a Ploho, Nox Novacula, VHK előtt, koncerteztek a Perfect Name és Padkarosda társaságában. 2023-tól számos koncert az ismert dark eseményeken.
2024-ben készült egy hosszabb interjú Dudva közreműködésével a Tilos Rádióban, ami a Soundcloudon visszahallgatható.
Marketing szempontjából katasztrofális napon jelent meg a második EP, a Neurópa, amely kiábrándító társadalomkritikát szabadított a már amúgy is szétrohadóban lévő világra:
Ezen a lemezen az eredetileg karcos, gitárcentrikus hangzás, ami egyre szintisebb irányba terelődött, olyasmi, ami visszarepít a 80-as évek végére, 90-esek elejére, majd egy óriáslépéssel belök a 2025-ös végromlás hangulatába, és lehetetlen jeges borzomgás nélkül végighallgatni. Érdekes a szövegekben a szójátékok jelenléte, egymsra úsztatott többféle jelentésréteg használata, ami a mai kínosan egyértelmű szövegek mellett sajnos kimet a divatból.
Búsi Dávid nevéhez kötődik egyébként a Hiteljugend, a 2010-es évek egyik legérdekesebb, leglázadóbb formációja. A 2008-as válság keserű terméke, hitelcsapda, nyomor, lakótelepi kilátástalanság képei, rideg szintipunk stílusban. Ezek a témák a Fetish Sectionben is megjelennek majd absztraktabb és általánosabb formában. Plusz köríti az egészet egyfajta szélsőjobbal való kacérkodás, amit Siouxsie, korai Joy Division óta ismerünk. 2010-11. nyarán számos koncertjük volt, többek között koncerteztek a Fekete Zajon, felléptek a Hangmás zenekar társaságában.
Az Euschwitz c. album, tele keserű, korabeli politikai-gazdsági aktualitással: "2010 legjobb magyar lemeze az eladósodott kapitalista társadalom "neurotikus tünetegyüttesétől". Üvöltő kilátástalanság, panelrengeteg, erős szintik és parádés dalszövegek a punk és az újhullám találkozásán."- olvasható a Youtube-on.
Bármelyik alakulatra tekintünk, a tartalom mindig kemény, mindig arcbavágó, mindig aktuális, de sosem ad semmire egyszerű magyarázatot, viszont mindig észreveszi a romlás, lelki elszegényedés finom fokozatú jelenségeit. Amivel viszont megküzdenie mindenkinek magának kell.
Arról szól ez a poszt egy majd negyvenéves újságcikk kapcsán, hogy milyen témát hol és hogyan lehet nyíltan és őszintén kitárgyalni és hol nem. Egy shadowban, egy 72 órás tiltás mint betekintő ablak megmutatja az algoritmusok cenúraszerű működését.
Egyik hét eleji Facebook-posztomban a thecure.cz tematikus, archív gyűjteményéről posztoltam, mert találtam benne egy érdekes kordokumentumot, az Ifjúsági Magazin 1988 októberi számából 4 db szkennelt oldalt. Már a címlap is megérne egy elemzést a női test tárgyiasítása szempontjából.
Morális pánik
Ami mitt annyira megérintett ez a kétes és elavult sajtótermék, az egy szenzációhajhász cikk a gruftikról. Csontos Tibor kriminológiai témákat feldolgozó újságíró és Urbán Tamás Fortepan-alapító, fotós munkája maximumra tekerte a szenzáció-potmétert, ami abban a korban akár nyílt agresszióhoz vezethetett, most viszont mások a következmények.
A gruftik csoportja nemcsak egy szubkultúra volt, henam abban a korban devianciának számított, a már a felvetés is a rendőrségi ügyek körébe helyzte a témát. Morális pánikkeltés a cikk a legrosszabb bulvárköntösben, miközben nem vették észre a fiatalok önkifejezési igényét és azt a rothadó komposzthalmot, amivé 88-ra vált az ország. Van benne valami cinikus, ahogy a hozáállás ugyanaz, ahogy a szakállas nőket és a törpéket mutogatták anno a huszadik század eleji vándorcirkuszokban. Fekete-fehér horrormese.
Az újságíró fura, ártó megnyilvánulása semmi jót nem feltételez: "Döbbenetes ifjúsági szubkultúra nyomára bukkantak munkatársaink. A nyilvánosság számára eleddig ismeretlen világba kalauzoló összeállításunkban halálváró tinédzserek szólalnak meg. Mindannyian vállalták a megnyilatkozást. Bízunk benne, hogy mindebből nem származnak családi, iskolai, munkahelyi konfliktusaik. Ahol talán nem figyeltek rájuk eléggé. " Ez komoly etikai kérdésket vet fel ma már. Gyakorlatilag üzleti érdekből prédának dobták az oroszlánok elé a ezeket a tinédzsereket ebben az újságban, még ha igazak is a gyerekek szavai.
A fotókat kicsit nosztalgiának, a Dettre Gábor-féle dokumentumfilm-reflexiós poszt (A holnap érdeklődés hiányában elmarad) folytatásának szántam, de valami egészen más jött ki belőle.
A cenzúra falai
Nem szoktam félni attól, hogy kényes témákat több oldalról körbejárjak, de most a Metánál falakba ütköztem, pedig a célom távol állt bármiféle erőszaktól, a bántás, önbántás népszerűsítésétől, csak a téma kapcsán feltűnt nekem két ismert személy, Popper Péter és Dettre Gábor teljesen eltérő látásmódja.
Hozzászólásaiért köszönet Crow Black Dream Robinak, aki máig őrzi a cikket. A kommentszekcióban egy kicsit beszélgettünk, az interakciók száma 7, a megtekintés 0. Hogy is van ez, mi van mögötte?
Talán "shadowban" - láthatalan korlátozás, az elérést letekerik a nem megfelelő tartalmú posztoknál, pár napos csenddel verés. A feloldásához tulajdonképp nem kell túl sok: 48-72 órás nem posztolás, az eredeti poszt változatlanul hagyása, vagy valami pozitív tartalom, ami alapértelmezett állapotba teszi az algoritmust.
A fentiek szerint depresszióra, halálra, önsértésre utaló szavak a tárgyalás módjától, kontextusától függetlenül, önmagában a téma miatt tiltólistásak, habár amennyire tőlem telik, igyekszem alaposan és érzékenyen elemezni, de ezen a platformon tilos. A leírásban nem használtam semmi sértőt vagy tilalmast, de a fotón végigment a Meta OCR karakterfelismerő és vezélyesként azonosította ezt az avitt kordokumentumot.
Lelketlen pszichológus
Ha alaposabban megnézzük, nemcsak nemcsak a grufti szubkultúra témája, hanem az, ahogy Popper tárgyalja, az is a közösségi alapelvekkel ellentétes ma már, érzéketlen és értetlen, szívtelen. Bűnbakképzés, ami utat nyitott az utcai, iskolai zaklatásnak, verekedésnek, rendőrségi vegzálásnak.
Popper Péter pszichológus éles elméje és rendkívüli műveltsége, vitathatatlan előadói tehetsége és a korban tabukat lebontó, pszichológiát népszerűsírő tevékenysége a bölcsesség maszkja alatt ravaszul pragmatikus, hierarchikus szervezetekben jól helyezkedő, (BM alkalmazott), magánéletében férjként, apaként sem túl példamutató (hat feleséget elfogyasztó), bort ivó, vizet prédikáló figurát rejt - csoda, hogy az ő gyermeke nem sorolt be a gruftikhoz, bár ki tudja...
A belső bizonytalanság értelmezési kerete mögött ítélkezés, minősítgetés, megszégyenítő, moralitáló nyelvezet: "gyengeség, a gyávaság", "infantilis, gyerekes", "buta, olcsó szerepjátszás, öntetszelgés", amit ma teljesen másképp értelmeznénk: stressz, reményvesztettség, trauma vagy szabályozási zavar tüneteként.
De a lélekbúvárnak is voltak creepy dolgai, íme egy példa Popper fura humoráról, az 1977-es rajzos füzetkéjéből:
Modern szamizdat-praktikák
Az eltelt idők változásait jelzi, hogy a Metánál gumibot helyett adatszűrés van, meg technikai karantén. Vita nincs, csak nullára tekerik a potit az algoritmusok. A kritikus témáknál betűcserével, a képeknél az OCR miatt állítólag félig átlátszó szűrővel lehet védekezni naprakész, modern szamizdat technikaként. Vagy pozitív tartalommal váltogatni a kényes témákat, ez olyan, mint a nyolcvanas években a dialektikus marxizmust emlegető, könyvészetileg szakszerűen meghivatkozó "vörös farok" a könyvek végén, amit az igénytelen cenzorok ellenőriztek, de a könyvek mélyeb tartalmát nem olvasták el, így a kényesebb témák átcsúsztak az akkor még hús-vér ellenőrök szűrőjén. Ma ez úgy megy, hogy a pozitív vibe törli a shadowbant. A kényes témákat pedig inkább a külső, szövegalapú blogfelületeken lehet körüljárni.
Az insta-képes, agyonmázolt, kimagozott goth esztétika persze trendi és nagyot megy a közösségi oldalakon, de a lényege rég elveszett, mert már tök veszélytelen, a kapuőrök helyén fotocellás plázaajtó van és fast fashion szemét.
Régen az Erdős-, Popper-féle, pártállamba beépült figurák mondták meg, mi a deviáns, ma az algoritmus. Nincs személy, akinek az arcába ordítaná egy punk banda, hogy ... anyád. Ebből a szemszögből a bezuhant elérés egyfajta elismerés. Már eleve az algo hirdetési pénz nélkül a potenciálja 10-25 %-ára veszi le az elérést, és ehhez jön a shadowban. No nem baj, aki számít, így is itt van és köszönöm a jelenlétét. A bántó szándék nélküli, sebezhetőséget feltáró öszinteség tiltólistás a botoknál, mégis összeköti a valódi, hús-vér embereket.
Van egy csodálatos dal, amihez a legkiválóbb, legérzékenyebb alkotók nyúltak feldolgozásként és tiszta tükörré vált, amiben a legigazibb arcuk mutatkozott meg, ez a dal a Song To The Siren. Egy tükör ami a szívek vágyát, legmélyebb igazságát tükrözi vissza, hogy hogy létezünk együtt szenvedélyeinkkel, függőségeink csábításával, a veszteségeinkkel, hiányaikkal, halandóságunkkal és életvágyunkkal. Tíz változatot járunk körül, a dalokat meghallgathatod ebben a lejátszási listában.
Eredeti szerzője Tim Buckley, egy amerikai folk/jazz énekes, akinek tragikusan rövid élet és karrier adatott. A dal az 1970-es Starsailor albumon jelent meg először, nyilvánosan pedig valamivel előbb, 1968 márciusában, a Monkees zenés sitcom utolsó adásában volt megtekinthető. Tim Buckley sohasem élvezhetett tehetségéhez méltó sikert, 1975-ben, 28 évesen herointúladagolásban meghalt.
A kora 60-as évek amerikai tinibálványa (aki most, 91 évesen is aktív rádiós DJ), Pat Boone adta ki lemezen elsőként, ez a változat folkos-countrys, a korában egyszerű popzenének és talán mesével telített matrózdalnak szánták. Nem érteni benne a drámát és nem hallani benne azt a baljós gomolygást.
A sors különös módon keveri néha az emberi sorsok szálait. Tim Buckley fia, Jeff Buckley csak egyszer, 9 éves korában találkozott biológiai apjával, de örökölte annak tehetségét. 1991-ben énekelt az apja emlékére szervezett koncerten, de kerülte a "szirénes dal" előadását, amely a keserű hiányt idézte meg számára. Saját jogán lett ismert dalszerző és előadó, aki mindig küzdött az apja árnyékával. Rövid, intenzív kapcsolatban állt Liz Fraserrel 1994 körül, erre később még visszatérünk. Később, 1997 egy balesetben egy vontatóhajó elsodorta és a Mississippi egyik mellékágába fulladt. Apa és fia tragikus ikersorsát összeköti a tehetség és ez a dal.
Szövegében a dal az ókori görög Odüsszeiát idézi. Odüsszeusz szirén-kalandja, mikor a hős a félig lány, félig madár formájú démoni lények veszélyesen csábító dalát hallani akarta, ezért hajója árbocához kötöztette magát társaival, míg a fülükbe viaszt cseppentett, így ő volt az egyetlen, aki élve megúszta a mitikus lényekkel való találkozást.
A halál, mint menyasszony a szöveg második, mélyebb rétege, ami a romantika kora óta ismert motívum. A szirén az élet feladását kéri a hajóstól, a személyiséget és az életet is teljesen bekebelezi az őselem. A megesemmisülés, a mindent feladás sötét nyugalma szól hívó szóval. A halál és a kapcsolódás elválaszthatatlan társak ebben a nászban.
A harmadik réteg pedig valami olyasmi, mint a Harry Potterből ismert Edevis tükre, ami a szívek vágyát, legrejtettebb titkát mutatja meg tükröződő sejtelemként.
A szövegíró Tim Buckley barátja, Larry Beckett költő. A verset húszéves korában írta a bajba sodró vágyakról, de a feldolgozások készítői általában éltük delén túl nyúltak a dalhoz, a legtöbb feldolgoás a 2000-es évekből való. A szöveg 1967-es megalkotásában a költőt Homérosz és James Joyce inspirálta.
Tim Buckley először visszautasította, túl elvontnak és intellektuálisnak találta a szöveget, majd 1969-ben visszatért hozzá, amikor pályája avantgárdabb, kísérletezőbb szakaszában járt. A szerző 2014-ben a brit The Long Lost Banddel együttműködve egy pszichedelikus hangulatú feldolgozást készített a dalhoz egy spoken word betéttel és az ókori görögökre utaló klippel.
A dal legnagyobb ismertségét azonban 1983-ban érte el. A Cocteau Twins 1983 szeptemberében önálló kislemezként adta ki, majd később felkerült a This Mortal Coil következő év (1984) októberében megjelent „It'll End In Tears” című albumára, és videoklip is készült hozzá.
A dal feléneklésekor Liz Fraser "tiszta lappal" állt hozzá a dalhoz, részleteiben nem is ismerte a dalt és a keletkezése körülményeit, némiképp távolságot is tartott tőle, és az eredmény egy éterien tiszta vokál lett, amelyben mintha maga a szirén szólalna meg. Liz Fraser indiai színezetű, rendkívül erőteljes és érzékeny éneke műköik tiszta tükörként a minimalista zenei alap felett, miközben szakrális magasságokba emelkedik. Talán ez a legkiválóbb verzió az összes közül.
A dal történetéhez még hozzátartozik Liz Fraser és Jeff Buckley kapcsolata: rövid, de intenzív viszonyuk 1994-95 tájáról, amikor megosztották naplóikat, közös dalaik is készültek, amelyek túl személyesek voltak, nem a nyilvánosság számára készültek. Jeff ambivalensen állt az apja által szerzett dalhoz, amit Liz tett világhírűvé. A Massive Attack-kel közös Teardrop szövege Jeff halálának hatására íródott 1997-ben.
A dal aztán önálló útra kelt és sok alkotót megihletett, a varázstükörben mindenki más-más képet látott és mutatott, vegyük sorra:
Lol Tolhurst mindkét könyve terápiás könyv, saját magának és még sokaknak hozott gyógyulást, nem is biztos, hogy magával a történetével, hanem a sorok mögé rejtett sűrű, keserű tapasztalattal, amit az ezt megélők szavak nélkül is értenek. A "Goth" egyik legérzékenyebb pillanata az, ahol a dallal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk: "Néha találkozunk egy olyan lélekkel ebben a világban, aki már sokszor járt itt tudatosan vagy anélkül, és képes kiszűrni a mindennapok salakját és ostobaságát, s megmutatja nekünk a létezés igaz lényegét a műveikban. Ezt hallottam Liz hangjában és sírtam. Sírtam anyám halála miatt, sírtam a lányom halála miatt, és sírtam magamért. Végre megszabadultam a létezésemtől, mert abban a hagban meghallottam az örökkévalóságot." Lol Tolhurst tükrében az elveszettek arca sejlik fel.
Wayne Hussey a Heady Daze 11. fejezetében szintén említi a dalt: A Mission frontembere vállaltan hatalmas Led Zepelin-rajongó, a Children album producere John Paul Jones volt, és nagy szerepet játszott a lemez hangzásánk kialakításában. Hussey számtalan ismerőse között Robert Plant is ott van, és az ideális, eszményi rocksztárnak látja. Árnyalatnyi rácsodálkozó féltékenységet vélek felfedezni a történetben, amely szerint Cynthia elsőnek a Liz Fraser-féle verziót ismerte, és ez a dal volt az, amely hidat nyitott kedvesének a Led Zep felé, amiben az első személyes találkozás során közrejátszott Plant személyes csajmágnes karizmája és enyhe flörtölése is, hogy Cynthia is megkedvelje a Led Zeppelint. Plant szerint ez a valaha megírt legszebb dal és az ő 2002-es verziója áll a legközelebb az eredetihez, de van benn valami vibráló, nyugtalan, matrózos, karcos felhang. Róla tudom elképzelni, hogy hozzáköti magát az árbochoz és megússza a szirénkalndot...
Brian Ferry 2007-es albumán kapott helyet egy teljesen más hangulatú interpretáció. Egy bölcs és kissé ironikus sötét komédia a csapda elkerülhetetlenségéről, nagyzenekarral és miniszoknyás-tűsarkús vokalista lányokkal.
A Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante 2009-es The Empyrean c. szólóalbumán jelentette meg a saját verzióját. Ez talán a Liz Fraser-változat férfias energiákkal teli párja. Magasan szárnyal, szinte tempolmi áhítattal, a magányos lélek többre vágyik, mint a földi valója. Analóg szintetizátorok sejtelmes effektjei adnak hozzá rejtelmes zenei alapot. Az énekes kamaszkora óta szerette volna felénekelni ezt a dalt, de ez csak akkor történt meg, amikor már megküzdött a legsötétebb démonaival. A dalban Flea játszik nagybőgőn, finoman, háttérbe simulóan.
Sinead O'Connor 2003-as kelta népzenei gyökerekig nyúló feldolgozásában végtelen sebzettség és gyász, édesanyja korai halála és traumákkal terhelt kapcsolatuk elevenedik meg végtelen tisztasággal és ambivalenciával. Hegedű egészíti ki a zenei kíséretet, az ének az ősi siratókat idézi, ez maga a hajótörés dala.
George Michael 2011-ben tűzte műsorra a dalt. Ez talán a legnyomasztóbb, legsötétebb változat, hiszen a linkelt verzió néhány héttel azelőtt készült, hogy majdnem végzetes tüdőgyulladással kórházba került Bécsben és le kellett mondania a turné további állomásait. Bár sokan a nyolcvanas évek szépfiújaként emlékeznek rá, de magánéletét sok keserű fordulat nehezítette. Élete során komoly függőségekkel küzdött, ennek is szerepe volt 2016-os halálában, csak 53 évet élt. A dal kísérteties spirituális lebegéssel telített, egy haldokló matróz dala, akinek hajója már széttört a sziklán és várja minent elnyelő szerelmét, a halált.
A Dead Can Dance Brendan Perry-je a 2010-es években vette koncertjei programjára a dalt. Világzenei hatásokkal, kristálytiszta gitárjátékkal, égbe szárnyaló, díszes énekkel emelte az éterbe úgy, hogy a lába végig a földön maradt. Hallja a hívást, de kezében marad a kormány. A KEXP-s feldolgozás rendkívül bensőséges és mélyen átélt, hallgatni és nézni is csodás élmény.
A szirének éneke egyszerre pusztító és csábító. Van, aki elkerüli a sziklát, van aki hajótöröttként ér partot. Baljós sorskönyvi szálak hálózzák be a történetet, a korai halál szálai. Gondoljunk csak a két Buckley, apa és fia korai halálára, az édesanyját gyászoló Sinead O'Connorra, aki szintén fiatalon halt meg, vagy a szinte élőhalottként éneklő George Michaelre. A szirén, a csábító ara a szigeten nem más, mint a halál, ez egy régi költői kép, ami a romantika kor óta vissza-visszatér a művészetekben.
Szánjuk rá az időt, engedjük át magunkon és engedjük meglátni, hogy a saját arcunk hogy tükröződik ebben a dalban, de ne feledkezzünk meg a viaszról és a kötélről.
