Arról szól ez a poszt egy majd negyvenéves újságcikk kapcsán, hogy milyen témát hol és hogyan lehet nyíltan és őszintén kitárgyalni és hol nem. Egy shadowban, egy 72 órás tiltás mint betekintő ablak megmutatja az algoritmusok cenúraszerű működését.
Egyik hét eleji Facebook-posztomban a thecure.cz tematikus, archív gyűjteményéről posztoltam, mert találtam benne egy érdekes kordokumentumot, az Ifjúsági Magazin 1988 októberi számából 4 db szkennelt oldalt. Már a címlap is megérne egy elemzést a női test tárgyiasítása szempontjából.
Morális pánik
Ami mitt annyira megérintett ez a kétes és elavult sajtótermék, az egy szenzációhajhász cikk a gruftikról. Csontos Tibor kriminológiai témákat feldolgozó újságíró és Urbán Tamás Fortepan-alapító, fotós munkája maximumra tekerte a szenzáció-potmétert, ami abban a korban akár nyílt agresszióhoz vezethetett, most viszont mások a következmények.
A gruftik csoportja nemcsak egy szubkultúra volt, henam abban a korban devianciának számított, a már a felvetés is a rendőrségi ügyek körébe helyzte a témát. Morális pánikkeltés a cikk a legrosszabb bulvárköntösben, miközben nem vették észre a fiatalok önkifejezési igényét és azt a rothadó komposzthalmot, amivé 88-ra vált az ország. Van benne valami cinikus, ahogy a hozáállás ugyanaz, ahogy a szakállas nőket és a törpéket mutogatták anno a huszadik század eleji vándorcirkuszokban. Fekete-fehér horrormese.
Az újságíró fura, ártó megnyilvánulása semmi jót nem feltételez: "Döbbenetes ifjúsági szubkultúra nyomára bukkantak munkatársaink. A nyilvánosság számára eleddig ismeretlen világba kalauzoló összeállításunkban halálváró tinédzserek szólalnak meg. Mindannyian vállalták a megnyilatkozást. Bízunk benne, hogy mindebből nem származnak családi, iskolai, munkahelyi konfliktusaik. Ahol talán nem figyeltek rájuk eléggé. " Ez komoly etikai kérdésket vet fel ma már. Gyakorlatilag üzleti érdekből prédának dobták az oroszlánok elé a ezeket a tinédzsereket ebben az újságban, még ha igazak is a gyerekek szavai.
A fotókat kicsit nosztalgiának, a Dettre Gábor-féle dokumentumfilm-reflexiós poszt (A holnap érdeklődés hiányában elmarad) folytatásának szántam, de valami egészen más jött ki belőle.
A cenzúra falai
Nem szoktam félni attól, hogy kényes témákat több oldalról körbejárjak, de most a Metánál falakba ütköztem, pedig a célom távol állt bármiféle erőszaktól, a bántás, önbántás népszerűsítésétől, csak a téma kapcsán feltűnt nekem két ismert személy, Popper Péter és Dettre Gábor teljesen eltérő látásmódja.
Hozzászólásaiért köszönet Crow Black Dream Robinak, aki máig őrzi a cikket. A kommentszekcióban egy kicsit beszélgettünk, az interakciók száma 7, a megtekintés 0. Hogy is van ez, mi van mögötte?
Talán "shadowban" - láthatalan korlátozás, az elérést letekerik a nem megfelelő tartalmú posztoknál, pár napos csenddel verés. A feloldásához tulajdonképp nem kell túl sok: 48-72 órás nem posztolás, az eredeti poszt változatlanul hagyása, vagy valami pozitív tartalom, ami alapértelmezett állapotba teszi az algoritmust.
A fentiek szerint depresszióra, halálra, önsértésre utaló szavak a tárgyalás módjától, kontextusától függetlenül, önmagában a téma miatt tiltólistásak, habár amennyire tőlem telik, igyekszem alaposan és érzékenyen elemezni, de ezen a platformon tilos. A leírásban nem használtam semmi sértőt vagy tilalmast, de a fotón végigment a Meta OCR karakterfelismerő és vezélyesként azonosította ezt az avitt kordokumentumot.
Lelketlen pszichológus
Ha alaposabban megnézzük, nemcsak nemcsak a grufti szubkultúra témája, hanem az, ahogy Popper tárgyalja, az is a közösségi alapelvekkel ellentétes ma már, érzéketlen és értetlen, szívtelen. Bűnbakképzés, ami utat nyitott az utcai, iskolai zaklatásnak, verekedésnek, rendőrségi vegzálásnak.
Popper Péter pszichológus éles elméje és rendkívüli műveltsége, vitathatatlan előadói tehetsége és a korban tabukat lebontó, pszichológiát népszerűsírő tevékenysége a bölcsesség maszkja alatt ravaszul pragmatikus, hierarchikus szervezetekben jól helyezkedő, (BM alkalmazott), magánéletében férjként, apaként sem túl példamutató (hat feleséget elfogyasztó), bort ivó, vizet prédikáló figurát rejt - csoda, hogy az ő gyermeke nem sorolt be a gruftikhoz, bár ki tudja...
A belső bizonytalanság értelmezési kerete mögött ítélkezés, minősítgetés, megszégyenítő, moralitáló nyelvezet: "gyengeség, a gyávaság", "infantilis, gyerekes", "buta, olcsó szerepjátszás, öntetszelgés", amit ma teljesen másképp értelmeznénk: stressz, reményvesztettség, trauma vagy szabályozási zavar tüneteként.
De a lélekbúvárnak is voltak creepy dolgai, íme egy példa Popper fura humoráról, az 1977-es rajzos füzetkéjéből:
Modern szamizdat-praktikák
Az eltelt idők változásait jelzi, hogy a Metánál gumibot helyett adatszűrés van, meg technikai karantén. Vita nincs, csak nullára tekerik a potit az algoritmusok. A kritikus témáknál betűcserével, a képeknél az OCR miatt állítólag félig átlátszó szűrővel lehet védekezni naprakész, modern szamizdat technikaként. Vagy pozitív tartalommal váltogatni a kényes témákat, ez olyan, mint a nyolcvanas években a dialektikus marxizmust emlegető, könyvészetileg szakszerűen meghivatkozó "vörös farok" a könyvek végén, amit az igénytelen cenzorok ellenőriztek, de a könyvek mélyeb tartalmát nem olvasták el, így a kényesebb témák átcsúsztak az akkor még hús-vér ellenőrök szűrőjén. Ma ez úgy megy, hogy a pozitív vibe törli a shadowbant. A kényes témákat pedig inkább a külső, szövegalapú blogfelületeken lehet körüljárni.
Az insta-képes, agyonmázolt, kimagozott goth esztétika persze trendi és nagyot megy a közösségi oldalakon, de a lényege rég elveszett, mert már tök veszélytelen, a kapuőrök helyén fotocellás plázaajtó van és fast fashion szemét.
Régen az Erdős-, Popper-féle, pártállamba beépült figurák mondták meg, mi a deviáns, ma az algoritmus. Nincs személy, akinek az arcába ordítaná egy punk banda, hogy ... anyád. Ebből a szemszögből a bezuhant elérés egyfajta elismerés. Már eleve az algo hirdetési pénz nélkül a potenciálja 10-25 %-ára veszi le az elérést, és ehhez jön a shadowban. No nem baj, aki számít, így is itt van és köszönöm a jelenlétét. A bántó szándék nélküli, sebezhetőséget feltáró öszinteség tiltólistás a botoknál, mégis összeköti a valódi, hús-vér embereket.
Középiskolás koromban (1993) csak artmozikban volt látható A holnap érdeklődés hiányában elmarad, Dettre Gábor dokumentumfilmje a magyar dark/gruftie szubkultúráról. Sőt több is: ez a nagybetűs, kultikus magyar grufti dokumentumfilm. Meghatottsággal néztem újra: ezek voltunk mi, ezek az okos, tiszta arcú tinik, talán a nemzedék legjobbjai. Hatalmas ajándék egy ilyen “belső nézetes”, értő figyelmű fókuszt kapni egy érzékeny, nagyon nyitottan gondolkodó, árnyalt látásmódú, de nem ítélkező rendezőtől, ahol a célcsoport a külvilág hangját képviselőknél jobbnak, emberibbnek tűnik, hiszen nem vártak volna el nagyobb dolgot, hogy a lét legyen több, mint puszta túlélés. S benne van az a tragikum, hogy ezek a szenzitív, világot formálni képesen tehetséges tinédzserek közül sokan egyszerűen eltűntek a darálóban mert az érzékenységükre nem volt válasz.
Az egész gyűjtő/gyújtópontja a Fekete Lyuk volt, ami több, mint szórakozóhely, az összes alternatív irányzat bölcsője. A szabadság fészke volt, de Dettre Gábor nem idealizál: látszik az árnyékosabb oldal is. Ma már hátborzongatóan fura, sőt egyenesen botrányos a F. O. Systemből lett Sex Action szexista, tárgyiasító szövegű zenéjére meztelenül táncoló szinte gyerek lányok látványa. A zenei színeváltozás akkor csak árulásnak hatott, vagy egyeseket magával sodort, de ez ma jó eséllyel gyermekvédelmi ügy lenne, viszont az akkori szabadságfelfogásba belefért a fiatal lányok kiszolgáltatottságával való visszaélés, sajnos. (Ugye, megvan mindenkinek, ahogy a szépségkirálynő Molnár Csilláról és társairól a férfiak készítik a gipszszobrot, közben prominens középkorú újságírók fotózzák őket, és eladják a fotókat valami nyugati szexmagazinnak?)
The Cure szerepe: Robert Smith a fura megjelenésével a kívülállóság ikonja volt. Megfigyelhető a tiniszobákban az a tipikus, szomorú, kissé morcos-bamba, titokzatos Robert Smith-poszter a Disintegration érából az ikonikus pöttyös ingben. Nemcsak zenei preferencia volt, hanem kultikus hős sokaknak, de valahol egy soha nem is létezett bálványt imádtak: a felerősített, túlfókuszált, fanatizált kultusz, ami mai szemmel már szinte érthetetlen és egyoldalú, hiszen addigra már ott volt a vidám popdalok sokasága a Pornography/Disintegration mély szomorúsága mellett. Sokkal-sokkal sötétebb, hidegebb kelet-európai visszhangot vetett, mint az eredeti brit irányzat. (Emlékszem, mennyire kijózanító volt a később hozzáférhetővé vált némelyik zenekari interjú vagy könyv, amelyből a túléléssel és a halállal kapcsolatos mély gondolatok helyett arról tudtam meg meglepően sokat, hogy miket ettek-ittak, mitől szédültek be és milyen hülyeségekbe keverték magukat. A sztorik inkább mennyiségben és árkategóriában, mint minőségben tértek el a random fősulis koleszos történeteinktől.)
Amire a külvilág leginkább felfigyel, azok az extremitások, amik kiprovokálták a külvilág megvetését. Nem hiszem, hogy mindenki próbálkozott ezekkel, de volt, aki igen, és felnőtt fejjel már nagyobb a rálátás miértekre. A szipuzás nem más, mint menekülés az elviselhetetlen nyomásból, valóságból. Akkor még nem voltak könnyen hozzáférhetőek a valódi drogok, a háztartási mennyiségben elérhető vegyi anyagokkal való kísérletezés is közösségi tevékenység volt. A falcolás, vagdosás - akkor öngyilkossági szándékként dekódolták, de értelmezhető úgy, mint segélykiáltás, olyan kín kifejezése, amire nincsenek szavak. Mi lehet a mögöttes ok? A feszültségként gomolygó, kimondhatatlan érzelmek hátterében gyakran ott van valamiféle akkor még biztosan felismeretlen neurodiverzitás vagy az érzelmek kifejezésének nehezítettsége a családi háttér miatt, ahol a fájdalom, düh nem egyszerűen normális emberi érzés, hanem elfojtani való gyengeség. Tudjátok, boys don’t cry. A Cure szövegeiből lehetett az érzelmi szókincset megtanulni, nevet adott a megnevezhetetlennek, ilyen értelmben tényleg gyógyító volt. példaként ott van a filmben az a magát vagdosó lány, aki egyszer csak elhagyja a falcolást, miután képessé vált sírni és így az érzelmeit kifejezni, kezelni. Drága szakmai workshopokon kelendő termékké formálták ezt a tudást, tapasztalatot is napjainkra.
Korabeli filmplakát
Nagyon megragadott egy kis közbevetett képi jelenet: a temetőt járó tinédzserek egyike gyertyát gyújt az oltárnál, majd amikor kimegy, a láncot visszaakasztja a kápolnaajtóra, ahogy volt. A következő kép egy feltört koporsót mutat, ahol látszanak a csontok, de hiányzik a koponya. Van, aki rendet teremt maga után, más pedig feltöri a koporsót, ellopja vagy eladja a skalpként szolgáló csontokat, koponyát. Döbbenetes ez az éles ellentét az attitűdben: jelen van a szent tisztelete, a spiritualitás, de jelen van a totális nihil, értékvesztés abban az értelemben, hogy voltak olyanok is, akik feltörték a sírokat és relikviaént árusították idegenek földi maradványait. Dettre Gábor itt sem idealizál, nem fél megmutatni a legrosszabb oldalt.
Az öngyilkosság, halálkultusz is jellemző volt, az öngyilkosokat hősként tisztelték (más kérdés, hogy amíg élt, volt-e bárki, aki segítsen.) Könnyeket csalt a szemembe az anyuka, aki a meghalt fiáról beszél: jó gyerekként emlékszik rá, de szemernyit sem értett a gyerekben lejátszódó dolgokról. Velem egyidős lehetett ‘93-ban a hölgy, de száznak néz ki, annyira meggyötörte az élet, mire gürcölve, egyedül eddig felnevelte a fiút. A maga módján a tőle telhető szeretetet fejezi ki, de ez kevés volt a világ ellenében, pusztán túlélésre játszva, és feltűnt hogy az önkifejezésre neki sem voltak igazából szavai. Na, ezt tette velünk és szüleinkkel Kelet-Európa.
Kevésbé direkt módon jön a képbe egy másik árnyékos oldal: említik a fogadásokat, próbákat, például a sírboltban alvást. Később ez lett maga a gatekeeping: volt, ahol verseny alakult ki az élet megvetéséből, nihilizmusból. A valódiság mértékegysége a szenvedés nehezen mérhető mélysége, amiből egy “kínlódásverseny” öngerjesztő, lefelé vezető spirálja alakult ki. Aminek hatása a személyes határok kitolása, az empátia kiölése. A szenvedés adta meg a legitimitást a grufti létnek, ebből halált kihívó bátorságpróbák következtek (pl. kifeküdni a sínekre, útra, ennyi-annyi gyógyszert beszedni és még ki tudja, mi). Ez is hozzájárult a szubkultúra lassú felszívódásához: az ilyesmivel kevésbé manipulálható, érzelmileg épebb tagok lassan eltűntek.
Milyen is volt a közeg, amire így reagáltak ezek az érzékeny tinik? A rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, munkanélküliség, kilátástalanság sújtotta a szülőket, akik szó szerint a túlélésért küzdöttek. Erre jött ráadásként a sátáni pánik, amelyet a felfoghatatlanul rettenetes mezőkovácsházi gyilkosság és az azt követő borzasztó sajtóreakció generált. Onnantól minden fekete ruhás fiatalra potenciális bűnözőként néztek. Több semm kellett a megvetés kiprovokálásához - ez a filmben a patkányos fiú kapcsán teljesen nyíltan látható volt.
Vannak a háttérben generácós, nevelési okok is: a “kulcsos gyerekek” szülei a sok gond miatt érzelmileg teljesen elérhetetlenek voltak, az intézményes nevelés és a vallási konzervativizmus irányából viszont hatalmas nyomás nehezedett a fiatalokra. A kommunista és vallásos nyomasztás, uniformizálás és megszégyenítés, enyhébb-súlyosabb erőszak, határátlépés midennapos volt. Személyes példám, hogy jó hangú kóristalányként november 7-én a szovjet himnuszt kellett énekelnem az iskolai ünnepélyen oroszul, majd ugyanezen hét vasárnapján a Halleluját a templomi kórusban. Nem csoda, ha azóta is rosszul vagyok minden ideológiától.
A tiniket korán felnőttesítették: a gyerekekre rakott felnőtt felelősség is szinte természetes volt, a tinédzserek hamarabb váltak szüleik támaszává vagy elhanyagolt áldozatává, minthogy megélhették volna a gyerekkorukat. Nem voltak szavak az érzésekre, az érzelmi támogatás, és gyakran a gondoskodás teljes hiánya is előfordult. Fiatal lányként egyszerűen prédának tekintettek egyes férfiak, és tényleg nagyon vigyázni kellett, hogy megelőzzük a nem kívánt közeledéseket. A szubkultúra volt a kivonulás helye, a menedék, ahol ezt a nyomást le lehetett tenni.
Tulajdonképp a megtöréssel, az egyéniség kiölésével szolgának próbáltak nevelni, és azt éltük meg, hogy nem lehetnek álmaink a társadalom ellenében. Ezért van az talán, hogy az elvárásokkal fellépő külvilághoz képest a kirekesztettek tűnnek az épebbnek.
2018 végén, 2019 elején a Kiscelli Múzeum kiállítással emlékezett meg a Fekete Lyuk meghatározó kulturális szerepéről rock és művéseti életben. Ennek kapcsán készült egy videós beszélgetéssorozat, amely a helyhez köthető fontosabb személyeket szólította meg.
Dettre Gábor reflexiójában megrendítő, mennyire szívügye volt ez a film és mekkora tisztelettel áll a fiatalokhoz. 15 évvel később, 2009 táján egy új film kapcsán (Holnap, holnap), ami sajnos nem érhető el a neten, felkereste a volt interjúalanyait, akik közül egy vállalta, hogy megosztja az életét a közönséggel. A lány megvalósította az álmát, elérte, amit szeretett volna, hajón dolgozott, művészetet tanult és építette a karrierét. A többiek azonban felszívódtak, betagozódtak vagy meghaltak és és nem vállalták a részvételt a folytatásban. A rendezőt nem az döbbentette meg, hogy hajdani lázadók beilleszkedtek a társadalomba, hanem az, hogy szinte szégyenként, titokként kezelték a hajdani subkultúrához tartozást.
Engem az nem hagy nyugodni, hogy újabb 15 év, immár egy emberöltő eltelt és a világ ismét sötét színekre váltott. Ez a generáció most éli az életközepi válságot,és ez a kor a maszkok eldobásának ideje. Sokan visszatértek a klubokba, kíváncsi lennék, most hogy élnek ezek a fiúk-lányok, és mi van velük.
Visszatekintve most, hogy kamaszodó, hasonló korú gyereket nevelek, és látom, hogy nehéz napokon ugyanúg elkapja őket a csüggedt hangulat, az élet értelmetlenségének érzése, ha zaklatás éri őket, sok a dolgozat, vagy nagy nyomás nehezedik rájuk, de támogatással, a vércukorszint normalizálásával -házias kaja-, biztatással, valami pozitív élmény szervezésével el lehet hessegetni a sötétséget a kamaszszívekről, s most már talán kevésbé gond ha valaki lassabban érik vagy érzékenyebb, jellemzőbb az elhúzódó gyermekkor. Nem tudom, nekünk miért kellett a vákuumot, a nihilt, a láthatatlanságot megélni, és a szükségleteinket az önállóság tanítása nevében ennyire negligálni.
Valahol ez az egész egy tipikus x generációs történet elejétől végéig. Hogy hogy élem meg most? Az életközepi válság maszkfáradtságot hozott, s talán még van egy kis életidő visszaszerezni egy kis időre az autentikus ént, és megélni, ami kimaradt. Közben a világ megint hihetetlenül elborzasztó hellyé vált a háborúkkal, klímaválsággal, a rengeteg új kihívással. Néhányunkban talán újra, élesen tudatosul, micsoda érzelmi sivatagban éltünk, de a tapasztalataink tükrében láthatunk egy picike fényt, és egy mákszemnyi reményt, hogy ami rajtunk állt, megtettük, hogy ne legyen annyira pokoli hely a világ. Ugyanakkor nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját torzulásainknak, amit rajtunk hagyott a világ és továbbörökítünk a példánkkal. És az is biztos, hogy az akár tíz évvel fiatalabbak is máshogy élték meg a szubkulturális létet. Minket néma generációnak nevezntek, valahol ez néma lázadás volt, és néha évtizedek kellenek a valódi hang megtalálásához.
