Black Rain - sebészi élű post-punk Sunderlandből

 English below --> -->

Nemrég egy egyszerű követési kérés után nagyon kedves megkeresést kaptam egy együttestől egy kis ismertető írására, amelyet örömest vállaltam. Zenéjüket jó szívvel ajánlanám azoknak, akik a Joy Division köpenyzsebéből kibújt nyers, modorosságtól mentes post-punkot szeretik, azt a valódi emberektől valódi emberekig hidat nyitó fajtát. Ők biztos, hogy nem fognak csalódni a Black Rainben. 

 Az északkelet-angliai kötődésű, gyönyörű nevű Black Rain trió (Scott | Josh | Mik) a post-punk még mindig dobogó eleven szívéből sarjadt ki a DIY szellemiséggel és energikus fellépéseikkel. A szlogenjük egyfajta határhelyzetre utal: „Túl gótikus ahhoz, hogy punk legyen; túl punk ahhoz, hogy gótikus legyen.” Találó ez a mondat, a produktum viszont sokkal több a két irányzat keverékénél. Nyerseség, hidegség, az indusztriális vidékek sivár lehelete jelenik meg zenéjükben és szövegekben, a sötét zenék térképén az amerikai Lathe Of Heavennel, az ausztrál Body Maintenance-szel, a kis magyar univerzumban pedig a Fetish Sectionnel tenném egy lapra.

2024-ben léptek a nyilvánosság elé először, majd számos élő fellépésükön, többek között Whitbyben a műfaj nagyjaival, pl. a Chameleonsszal játszottak. Esztétikájuk a minimalista, letisztult, "no image" stílus, a fókusz abszolút az alkotói koncepción és a zenén van. 

2025-ben jelent meg a nevükkel azonos című bemutatkozó albumuk, amely öt stúdiófelvételt és Sunderland legendás Bunker próba- és koncerthelyszínén rögzített négy élő felvételt tartalmaz. A zene a már említett nyers, sallangtalan post-punk, a néhol zúzós, néhol csilingelős gitárok alatt kígyószerűen kanyargó szintifutamokkal (ez a producerük plusz hozzájárulása), technikás basszussal és elementáris, kíméletlen dobbal.

 A szövegek világa intelligens, érzékeny, a nehéz érzésekkel bátran szembenéző, a társadalmunk sötét oldalait is világosan látó-láttató, éles, -néhol karikatúraszerű- tükör. A provokatív című Satanists például nem a pokolbeli patás dicsőítéséről szól, hanem arról, mennyire önző, szívtelen, magából kifordult módon működik a társadalom, mintha az egészet már rég a sátán irányítaná. Magát az albumot Mick Mercer és John Robb is méltatta.

Hogy milyen az élő fellépések hangulata, arról betekintést nyújt a The Bunkerben, 2024 márciusában rögzített felvétel. Lendületes, összeszedett, mgával sodró. 

Az eddigi visszajelzések a durva, kemény, hideg, csupasz jelzőkre épültek, de a kelet-európai huzalozásunkkal ezt inkább valódinak, őszintének érezhetjük. Nagyon értékessé teszi a szinte rideg nyerseséghez társuló társadalomkritikus intelligencia. Ez a klasszikus post-punk érában természetes alapállás volt, majd teljesen máshova kerültek a sötét zenei univerzum fő hangsúlyai. Nem gondolom nosztalgiának, hogy ez az attitűd visszatér ezekben a nyomasztó, ki tudja, milyen új kezdetet rejtő, gyorsan változó időkben. A gyógyuláshoz szükség van a sebészkés precíz pontosságára...

_____________________________________________

English version / Angol nyelvű változat

Black Rain – Surgical-edged Post-punk from Sunderland

Recently, following a simple follow request, I received a very sweet message from a band asking if I would write a short feature about them—a task I was more than happy to accept. I would wholeheartedly recommend their music to anyone who loves raw, unpretentious post-punk that crawled straight out of the coat pocket of Joy Division: the kind that builds a genuine bridge from real people to real people. They certainly won't be disappointed in Black Rain.

Hailing from North East England, the beautifully named trio Black Rain (Scott | Josh | Mik) sprouted from the still-beating, living heart of post-punk with a true DIY ethos and energetic live shows. Their slogan points to a unique threshold: "Too gothic to be punk; too punk to be gothic." It is an apt description, yet the outcome is far more than a mere blend of the two genres. Rawness, coldness, and the bleak breath of industrial landscapes permeate their music and lyrics. On the map of dark music, I would put them on a par with America's Lathe Of Heaven, Australia's Body Maintenance, and, within our small Hungarian universe, Fetish Section.

They first emerged into the public eye in 2024, subsequently playing numerous live shows—including set times in Whitby alongside scene giants such as The Chameleons. Their aesthetic leans into a minimalist, sleek "no image" style, keeping the focus entirely on their creative concept and the music itself.

In 2025, they released their self-titled debut album, featuring five studio tracks and four live recordings captured at Sunderland's legendary Bunker practice and venue space. The music is the aforementioned raw, stripped-back post-punk: underneath guitars that alternate between heavy crunch and chiming clarity, snake-like synth lines wind through (an added contribution from their producer), backed by technical basslines and relentless, elemental drums.

The lyrical world is intelligent and sensitive—a sharp, at times caricature-like mirror that courageously confronts heavy emotions and clearly sees (and reflects) the darker sides of our society. For instance, the provocatively titled Satanists is not about glorifying the cloven-hoofed lord of hell, but rather about how selfishly, heartlessly, and warped our society functions, as though the whole thing were already being run by the devil. The album itself received praise from both Mick Mercer and John Robb.

To get a feel for the atmosphere of their live performances, the video recorded at The Bunker in March 2024 offers a great glimpse: energetic, cohesive, and sweeping.

Prior feedback has mostly revolved around descriptors like rough, hard, cold, and bare, but with our Eastern European wiring, we are more likely to perceive this as genuine and sincere. What makes it exceptionally valuable is the socially critical intelligence paired with this almost frigid rawness. This was a natural baseline during the classic post-punk era, before the main emphasis of the dark music universe shifted elsewhere. I do not view it as mere nostalgia that this attitude is returning in these oppressive, rapidly changing times—times that carry who-knows-what new beginnings. For healing, the precise accuracy of a scalpel is required...

13. Death Disco a Betonban

A Kollektíva újabb eseménye eléggé határfeszegető volt nekem a dominánsan elektronikus előadókkal, de azt gondoltam, miért ne, menjünk, vágjunk bele, nyitott vagyok mindenre. A hatása számomra: ez volt a valaha megtapasztalt legfizikaibb, legzsigeribb, leginkább pasis energiákkal teli, legizzasztóbb Death Disco ever.
A saját gyermekeim ízlésének alakulását figyelve jól tudom, hogy a fiataloknak az elektronikus zene elég komoly vonzerő, és valóban,  új és fiatalabb arcokat  hozott a helyszínre. De úgy gondolom, van egy kulturális vagy korosztálybeli különbség azok között akik túlterhelten kifordulnak egy elektropartyról, mert kézzel - szívvel - fejjel készült zenét akarnak hallgatni hús-vér emberektől, és azok között, akik izzadva, menetelve ledobják a hétköznapok és az egó terheit és talpukat a földhöz csapva, pörögve dekonstruálódnak majd felépülnek egy DJ-s partin, szörfözve az elektrohullámokon. De ez a különbség azért nem áthidalhatatlan, amint az este történései mutatják. 

Előző napon a nagyon várt hidegfront végre messze vitte a képtelenül forró és aszályos nyarat, de a párás meleg még beszorult a Beton falai közé, ahol a Death Disco család megint találkozott. Ebben az izzasztó mikroklímában kezdett Cemgil formációja. Cemgil a remek ZackZackZack tagja, egy rendkívül kedves, közvetlen, tehetséges ember. A kissé szokatlan, hagyományos hangszerekkel, hegedűvel és basszusgitárral felálló formáció pillanatok alatt fellelkesítette a közönséget. A koncert különleges zenei élmény, csemege volt a számomra, ami magában foglalta a török hagyományokat, akár népdal formájában, a -recsegő R hangokat, az eleven színpadi összhangot a zenészek között. Régi, népi török húros hangszerek, különleges ütősök tették egyedivé a postpunk-darkwave alapokat. Ez a koncert állt legközelebb a hagyományos koncertélményhez, nagyon szerettük. 

Másodikként Planetdamage lépett színpadra, ez pedig többszáz éves időutazásnak hatott az előzőek után. Amennyire Cemgilék a múltba kacsingattak, Bari Máriusz színpadi jelenléte ugyanannyira lőtt ki előre az időben. Mintha egy mátrixba, egy összeomlás utáni disztópiába cseppentünk volna. A koncert  tavasszal megjelent Killcaps album anyagára épült. Gyors, feszes, jéghideg, tizedmásodpercre időzített világ, amely csak jön, gázol, tapos enyhülés nélkül. A vizuálok pontosan grammra kimérve erősítették ezt a dermesztő atmoszférát. Planetdamage összetéveszthetetlenül egyedi alak, a hangzása egyik titka a hangmodulálás. A változó, időnként egészen robotszerű, máskor elevenebb, ijesztően mély, majd gyermekien elvékonyított rappelés és énekbeszéd váltogatta egymást és skálázta be a mondanivaló hangulatát. Lucretia volt természetesen a legeslegnagyobb támogató ebben. 

Nagyon energikus színpadi intróval foglalta el helyét a harmadik fellépő, a német XTR Human. Stílusát tekintve az EBM vadabb zónáiból jött, feszes ütemekkel, minimál zenei alappal és intenzív, magával sodró színpadi jelenléttel. Annyira fürgén mozgott, hogy csak használhatatlanul bemozdult képeket tudtam lőni róla. Első pillantásra nagyon színpadképes, formás, de viccesen pattogó Ken baba benyomását keltette. Hogy ennél sokkal több van benne, azt a hamarosan kialakuló őrült menetelés, ugrálás, pogo bizonyította. Az aznap szülinapos főszervező, Dodó által a Kollektívás cikkekben oly gyakran emlegetett "klubromboló" kifejezés új értelmet nyert, a fellépés végén a közönség jó része verejtékes roncsként hagyta el a Beton gyomrát, szétizzadt aputesteket villantva és elégedetten vigyorogva. Érteni vélem, mitől szabadultak meg.

A cseh Ashen Decay duója megint újabb világba, egy andalító dark szintipopos buborékba kalauzolt. A szinte templomi, áradó, átható, éteri szintijáték magával sodró alapot adott az énekes srác gyönyörű énekhangjának. Túláradó, kifinomult, az előbbinél sokkal kevésbé fizikai, inkább mélyén érzelmes, majdhogynem romantikus energiát közvetített. A közönséget Rob Paterlini remekül kezelte, a színpadról lelépve közénk jött, táncolt a hátán vitte a show-t. Nagyon-nagyon szerethető produkció volt. 

Az este végén az utolsó fellépő, az olasz audiovizuális művész, Velena Drohm a magas pult mögé bújva, közvetlen személyes kontaktus vagy hang általi kapcsolatfelvétel nélkül, csak az elekteronikus zenei és a vizuális hatásokra építve vette át a színpadot. Az édes álmok után nyomasztó és távolságtartó rémálomba cseppentünk. Az extrém hangos, extrém sötét, extrém nyomasztó zene egy horrorisztikus fekete-fehér videót festett alá, ahogy egy fertőzött szörnynő egy indusztriális szörnytársadalomban feltrancsíroz egy szerencsétlen, túlhajszolt ázsiai férfit, nyugtalanító zárást adott a baljós sorszámú Death Disconak. És még csak azt sem mondhatom, hogy ez nem a mostani világ valamiféle torz, allegorikus tükörképe volt. 

Szóval erre a változatos hangulati hullámvasútra vitt magával ez a lelkes szervezői csapat. Messze túlment a komfortzónám határain, bármin, amit eddig koncertként láttam. Eddig az a fajta zenekedvelő voltam, aki annak idején a 90-es években a Sziget technosátrából menekülőre fogtam, annyira túlterhelt a szintetikus szenzoros áramlat. De ez a sötéttel átitatott, emberi jelenlétet sokkal jobban fókuszba helyező változat most már megnyitott egy ajtót. Azért nem bánnám, ha olykor igazi dobszerkó is lenne ott azon a formás kis színpadon ott hátul...

Utóhatás: A merchpultnál sikerült pár szót váltani a rendkívül közvetlen Cemgillel, s kiderült, hogy a srác nem semmi: egy rendkívül sokoldalú zenész, formatervező és mérnök, és hozott egy speciális design projekt merch-et, egy egyedi kis hangszert az "Entschuldigung"  c. dalához, amelyben DIY tevékenykedésre bírja a vásárlóit. Ez egy elektronikusan hangosítható zajgenerátor,  amely egy lézervágott fa alapból, egy csomó csavarból, rugóból és egy rezgéseket felvevő kontakt mikrofonból áll, és a kedves felhasználónak kell a Bandcamp merch részlegen belinkelt, egyébként vicces és informatív oktatóvideó segítségével összeállítania, és az eredmény jó eséllyel egy egyedi kis hangkeltő holmi lesz. Hasonlót sem láttam soha, de egy jó lehetőség arra, hogy amatőrökhöz is közelebb hozza a szélesebb értelemben vett zenét.  Még nem álltunk neki, de a fiammal egy jó kis projekt lesz nemsokára.