13. Death Disco a Betonban

A Kollektíva újabb eseménye eléggé határfeszegető volt nekem a dominánsan elektronikus előadókkal, de azt gondoltam, miért ne, menjünk, vágjunk bele, nyitott vagyok mindenre. A hatása számomra: ez volt a valaha megtapasztalt legfizikaibb, legzsigeribb, leginkább pasis energiákkal teli, legizzasztóbb Death Disco ever.
A saját gyermekeim ízlésének alakulását figyelve jól tudom, hogy a fiataloknak az elektronikus zene elég komoly vonzerő, és valóban,  új és fiatalabb arcokat  hozott a helyszínre. De úgy gondolom, van egy kulturális vagy korosztálybeli különbség azok között akik túlterhelten kifordulnak egy elektropartyról, mert kézzel - szívvel - fejjel készült zenét akarnak hallgatni hús-vér emberektől, és azok között, akik izzadva, menetelve ledobják a hétköznapok és az egó terheit és talpukat a földhöz csapva, pörögve dekonstruálódnak majd felépülnek egy DJ-s partin, szörfözve az elektrohullámokon. De ez a különbség azért nem áthidalhatatlan, amint az este történései mutatják. 

Előző napon a nagyon várt hidegfront végre messze vitte a képtelenül forró és aszályos nyarat, de a párás meleg még beszorult a Beton falai közé, ahol a Death Disco család megint találkozott. Ebben az izzasztó mikroklímában kezdett Cemgil formációja. Cemgil a remek ZackZackZack tagja, egy rendkívül kedves, közvetlen, tehetséges ember. A kissé szokatlan, hagyományos hangszerekkel, hegedűvel és basszusgitárral felálló formáció pillanatok alatt fellelkesítette a közönséget. A koncert különleges zenei élmény, csemege volt a számomra, ami magában foglalta a török hagyományokat, akár népdal formájában, a -recsegő R hangokat, az eleven színpadi összhangot a zenészek között. Régi, népi török húros hangszerek, különleges ütősök tették egyedivé a postpunk-darkwave alapokat. Ez a koncert állt legközelebb a hagyományos koncertélményhez, nagyon szerettük. 

Másodikként Planetdamage lépett színpadra, ez pedig többszáz éves időutazásnak hatott az előzőek után. Amennyire Cemgilék a múltba kacsingattak, Bari Máriusz színpadi jelenléte ugyanannyira lőtt ki előre az időben. Mintha egy mátrixba, egy összeomlás utáni disztópiába cseppentünk volna. A koncert  tavasszal megjelent Killcaps album anyagára épült. Gyors, feszes, jéghideg, tizedmásodpercre időzített világ, amely csak jön, gázol, tapos enyhülés nélkül. A vizuálok pontosan grammra kimérve erősítették ezt a dermesztő atmoszférát. Planetdamage összetéveszthetetlenül egyedi alak, a hangzása egyik titka a hangmodulálás. A változó, időnként egészen robotszerű, máskor elevenebb, ijesztően mély, majd gyermekien elvékonyított rappelés és énekbeszéd váltogatta egymást és skálázta be a mondanivaló hangulatát. Lucretia volt természetesen a legeslegnagyobb támogató ebben. 

Nagyon energikus színpadi intróval foglalta el helyét a harmadik fellépő, a német XTR Human. Stílusát tekintve az EBM vadabb zónáiból jött, feszes ütemekkel, minimál zenei alappal és intenzív, magával sodró színpadi jelenléttel. Annyira fürgén mozgott, hogy csak használhatatlanul bemozdult képeket tudtam lőni róla. Első pillantásra nagyon színpadképes, formás, de viccesen pattogó Ken baba benyomását keltette. Hogy ennél sokkal több van benne, azt a hamarosan kialakuló őrült menetelés, ugrálás, pogo bizonyította. Az aznap szülinapos főszervező, Dodó által a Kollektívás cikkekben oly gyakran emlegetett "klubromboló" kifejezés új értelmet nyert, a fellépés végén a közönség jó része verejtékes roncsként hagyta el a Beton gyomrát, szétizzadt aputesteket villantva és elégedetten vigyorogva. Érteni vélem, mitől szabadultak meg.

A cseh Ashen Decay duója megint újabb világba, egy andalító dark szintipopos buborékba kalauzolt. A szinte templomi, áradó, átható, éteri szintijáték magával sodró alapot adott az énekes srác gyönyörű énekhangjának. Túláradó, kifinomult, az előbbinél sokkal kevésbé fizikai, inkább mélyén érzelmes, majdhogynem romantikus energiát közvetített. A közönséget Rob Paterlini remekül kezelte, a színpadról lelépve közénk jött, táncolt a hátán vitte a show-t. Nagyon-nagyon szerethető produkció volt. 

Az este végén az utolsó fellépő, az olasz audiovizuális művész, Velena Drohm a magas pult mögé bújva, közvetlen személyes kontaktus vagy hang általi kapcsolatfelvétel nélkül, csak az elekteronikus zenei és a vizuális hatásokra építve vette át a színpadot. Az édes álmok után nyomasztó és távolságtartó rémálomba cseppentünk. Az extrém hangos, extrém sötét, extrém nyomasztó zene egy horrorisztikus fekete-fehér videót festett alá, ahogy egy fertőzött szörnynő egy indusztriális szörnytársadalomban feltrancsíroz egy szerencsétlen, túlhajszolt ázsiai férfit, nyugtalanító zárást adott a baljós sorszámú Death Disconak. És még csak azt sem mondhatom, hogy ez nem a mostani világ valamiféle torz, allegorikus tükörképe volt. 

Szóval erre a változatos hangulati hullámvasútra vitt magával ez a lelkes szervezői csapat. Messze túlment a komfortzónám határain, bármin, amit eddig koncertként láttam. Eddig az a fajta zenekedvelő voltam, aki annak idején a 90-es években a Sziget technosátrából menekülőre fogtam, annyira túlterhelt a szintetikus szenzoros áramlat. De ez a sötéttel átitatott, emberi jelenlétet sokkal jobban fókuszba helyező változat most már megnyitott egy ajtót. Azért nem bánnám, ha olykor igazi dobszerkó is lenne ott azon a formás kis színpadon ott hátul...

Utóhatás: A merchpultnál sikerült pár szót váltani a rendkívül közvetlen Cemgillel, s kiderült, hogy a srác nem semmi: egy rendkívül sokoldalú zenész, formatervező és mérnök, és hozott egy speciális design projekt merch-et, egy egyedi kis hangszert az "Entschuldigung"  c. dalához, amelyben DIY tevékenykedésre bírja a vásárlóit. Ez egy elektronikusan hangosítható zajgenerátor,  amely egy lézervágott fa alapból, egy csomó csavarból, rugóból és egy rezgéseket felvevő kontakt mikrofonból áll, és a kedves felhasználónak kell a Bandcamp merch részlegen belinkelt, egyébként vicces és informatív oktatóvideó segítségével összeállítania, és az eredmény jó eséllyel egy egyedi kis hangkeltő holmi lesz. Hasonlót sem láttam soha, de egy jó lehetőség arra, hogy amatőrökhöz is közelebb hozza a szélesebb értelemben vett zenét.  Még nem álltunk neki, de a fiammal egy jó kis projekt lesz nemsokára.