Már márciusban elhatároztam, hogy ezt a fesztivált nem hagyjuk ki, ha egyszer szinte a hátsó udvarunkba hozták: vettem early bird jegyet, aztán enyhén kúsztak fel az árak mostanáig, amit az árfolyamváltozás bőven kompenzált. Nem mostanában voltam ilyen nagyfesztiválon, tanulnom kellett az új rendszert: újdonság volt a számomra a minden adatot tartalmazó app, a chipes karszalag és készpénzmentes fizetés, a refund rendszer. Minden szervezett, minden majdnem automatikus és valós idejű, minden működik.
Teljes mértékben szükség volt az előkészületekre: zárt cipő, esőkabát, vízhatlan aljú strandpléd, ami haszmos volt, mert a lekaszált mező tele volt kövekkel, toklásszal, folyton eleredt az eső és hosszú volt az álldogálós idő. Egy ledolgozott sűrű hét fáradtságával, de nagy élmények reményében, késő délután indultunk. Utunk a hegyeshalmi kishatár felé vezetett, az egyik távolabbi parkolóban tettük le az autót, ahonnan kb. 1 km-es sétára volt szükség a fesztivál magterületéig. Alig találkoztunk ismerőssel a jóval több, mint 40.000-es tömegben, pedig tudtam, hogy ott vannak valahol.
Bénázásaim csúcsa a karszalag beszerzése volt: egy csomó ideig kerestük a sátrat, ahol is az app vonalkódját leolvasva kiadják a chipes kis eszközt, a beengedés zálogát, majd jöhetett a nagy kapu motozással, táskaellenőrzéssel. A bejárat körül bőven volt lehetőség a készpénzmentes chip lemerítésére: merch, bóvlik, kaják minden verzióban, sokféle többé-kevésbé hasznos szolgáltatás. Amelyek közül a legfontosabb az elegendő, elfogadhatóan tiszta és gyorsan intézhető mosdó volt nekünk, csajoknak a szuper fontos szempont, plusz a színpad mögött a kerítésnél félnyilvános ToiToi férfipisiltatók is voltak, megelőzve a humán eredetű környezetszennyezést.
Italnak egy ismert osztrák energiaital üdítőváltozata + szóda, egyfajta műanyag limonádé volt az alapértelmezés, ez az az új "lötty", ami pont egy kávénak felel meg koffeinben, ízre mondjuk nem rosz. A preferenciáim szerinti sima kólát nagyítóval kellett keresni, de meguntam, így maradt a fő szponzpor által erőltetett változat. Este kérdezés nélkül dobták bele a vodkát, külön kérésre lehetett sima, szódavizes verziót szerezni.
A fesztivál középpontjában 3 színpad található, színkóddal: a kék a nagy, a piros a közepes, a lila a kicsi. Az első általunk látott fellépő A Perfect Circle. Végtelenül profi szupercspat a szemerkélő esőben, összetett, melankolikus, meggyőző produkcióval. Viszonylag egyszerű, de szép vizuálokkal kísérték a fellépést, így abszolút a zenén volt a hangsúly.
A második fellépő, az Offspring egy energiabomba. Megjegyzendő volt a laza, közvetlen kapcsolattartás a közönséggel, aztán a meglepően modern, gyakran képregény-stílusú vizuálok, penge modorban.
Egy külön blokkot kapott Ozzy Osbourne emlékének ápolása a Black Sabbath-dalokkal, majd a végén a rajongókat felpörgető slágerparádé. Hálás, jól reagáló közönség fogadta a produkciót, energikus, majdhogynem vad hangulatot hagytak maguk után a főzenekarnak, ami fura, de működött.
Az ezt követő 45 perces szerelési szünet arra volt elég, hogy besötétedjen, az emberek sétáljanak egyet a színpadok között és szert tehessünk jobb helyekre, pl. a korlátnál. A feláras VIP élmény része a színpad előtti állóhelyek igénybe vétele, a kerítéssel elkülönített közegben meglepve és derültséggel vettük észre egy Akela pólós honfitársunkat.
Aztán hajszálpontos időzítéssel 23 órakor színpadra lépett a Cure. Eden Gallup, Robert keresztfia, Simon Gallup "nagyfia" váltotta a sokak által kedvelt, karácsonykor elhunyt Perry Bamonte-t, aki a vizuálokban még megjelent és nagy szeretettel emlékezünk rá.
Hihetetlen setlistet hoztak: bátor dolog a ritkábban hallott, kultikusabb számokhoz nyúlni, mikor nem a saját, hanem vegyes közönségnek játszanak, akiket ráadásul az Offspring bulizós, felpörgött hangulatba hozott.
Számlista:
1. Alone/ 2. Pictures of You / 3. Burn / 4. Lovesong / 5. Just Like Heaven / /6. Shake Dog Shake / 7. A Night Like This / 8. Wrong Number / 9. The Walk / 10. Push / 11. In Between Days / 12. Play for today / 13. A Forest / 14. From the Edge of the Deep Green Sea / 15. One Hundred Years / 16. Endsong / 17. Plainsong / 18. Prayers for Rain / 19. Disintegration / 20. Three Imaginary Boys / 21. Boys Don't Cry
A legfontosabb, amit az élő fellépés adott, az a meglepő mértékű szívós, csendes és átható vitalitás, ami összefogja az össszes folyamatot, és igen, Robert most, ennyi idősen is meglepően fürge és eleven, mondhatni cuki, a gyönyörű lelkű emberek múlhatatlan szépségével, és igen, mindenki beleteszi a magáét, de lenyűgöző az energia, amivel hajtja ezt a most épp Európán átgördülő mókuskereket.
A kezdődal az Alone volt, ahogy kipörög a képből a Föld. A Pictures Of You tökéletes, mint mindig, utána a közönségkedvencek adták a fő rész gerincét, amelyek közül talán a Wrong Number volt ritkábban játszott darab, majd egyre inkább sötét, melankolikus, végzetterhes hangulatba csúszott a koncert, amelynek drámai csúcsát a hátborzongató, háborús vizuállal megtámogatott One Hundred Years és az Endsong zárta. A From the Edge of the Deep Green Sea is új képsorokat kapott egy napkeltével, amelyet aztán sötétségbe takarnak a fellegek.
A pillanatokig tartó szünet még tudta ezt a borongós, az időjárással tökéletes harmóniában lévő hangulatot fokozni a tüzes mozgóképekkel kísért Prayers For Rainnel és a lelket darabokra hasító Disintegrationnel. Hogy kicsit vidámabban lépjünk ki a kapun a végén, arról a korai idők két talán legjobb dala, a Three Imaginary Boys és a Boys Don't Cry gondoskodott.
Volt abban valami mágikus, ahogy a Prayers For Rain alatt, miközben pont eleredt az eső, Robert mondott valami olyasmit, ha jól értettem, hogy nem igazán jó az időzítés. Erre másnap délelőtt, dacára minden helyi időjárás-előrejelzésnek, kerekedett egy olyan 20 km kiterjedésű kisebb zivatar egy derekas viharral és 10 mm esővel, ami pont elverte a port a kiszáradt mezőkön. Boszorkányság? Nem tudom...
Aztán a fesztivál végén negyven perces séta következett (közben jól bekajáltunk a fesztivál végén már nagykanállal mért császármorzsából és almaszószból) plusz húsz perces kocsikázás, majd otthon is voltunk. Emlékbe azt a túlérett szőlőt kóstolgató kerge lepkés ❤️🦋 💙🖤art printet hoztam, (137/500-as példány) ami még keretre vár, és a mélységes elégedettséget: igen a Cure még mindig ott van a csúcson, a világ alapja még talán csak hajszálrepedéses...
Nevezetes nap a mai, ennek tiszteletére készítettem egy ilyen képes posztot. Annyi volt a célom, hogy elmeséljem, hogy látom, hogy élem meg ezt az egészet. Mögéje látni a külsőségeknek, a sminknek, a ruhának, megmutatni a sötét héj alatt a lágy, eleven húst, megmutatni az utat a szociális nyomás beszorítottságából az alkotás szabadságáig. Azt, hogy egyszerre semmi és minden eladó, semmire és mindenre van kész outfit, smink, termék, a valódi személyeség és önazonosság ritka kincs. Nem egy menő filter vagyunk, hanem hús-vér, sérülékeny emberek.
A 2010-es évek elején működő, a hitelválság nyomorára reflektáló Hiteljugend zajos szintipunkja után 2018-ban indult el a Fetish Section. A formáció nem nosztalgiazenekar: a 80-as évek végi, karcos post-punk, majd egyre hidegebb, elektronikusabb hangzást ötvözik a 2025-ös Neurópa EP jeges társadalomkritikájával.
2018-ban Szegeden alakultak, a tagok Dudva/Búsi Dávid, Petkovits Tamás, Nagy Ármin, Szabó Csaba/Csubi. 20218. jún. 1-én jelent meg első klipjük, az Utolsó tánc.
Erősen kötődnek Szeged városához, amit ez a cikk is tanúsít:
2018. dec. 20-án jelent meg a bemutatkozó EP a Bandcampen. Ebben valami olyasmi kel új életre, ami 1991-ben meghalt és a 21. száadban undead, undead, undead.
A magyar postpunk világon belül a leginkább punk formáció, a koncertek ennek megfelelően vadulósak, pogózósak. Számos koncertjük volt, stabil oszlopai a Fekete Zajnak (2019, 20, 21, 24.) Vendégként felléptek a Ploho, Nox Novacula, VHK előtt, koncerteztek a Perfect Name és Padkarosda társaságában. 2023-tól számos koncert az ismert dark eseményeken.
2024-ben készült egy hosszabb interjú Dudva közreműködésével a Tilos Rádióban, ami a Soundcloudon visszahallgatható.
Marketing szempontjából katasztrofális napon jelent meg a második EP, a Neurópa, amely kiábrándító társadalomkritikát szabadított a már amúgy is szétrohadóban lévő világra:
Ezen a lemezen az eredetileg karcos, gitárcentrikus hangzás, ami egyre szintisebb irányba terelődött, olyasmi, ami visszarepít a 80-as évek végére, 90-esek elejére, majd egy óriáslépéssel belök a 2025-ös végromlás hangulatába, és lehetetlen jeges borzomgás nélkül végighallgatni. Érdekes a szövegekben a szójátékok jelenléte, egymsra úsztatott többféle jelentésréteg használata, ami a mai kínosan egyértelmű szövegek mellett sajnos kimet a divatból.
Búsi Dávid nevéhez kötődik egyébként a Hiteljugend, a 2010-es évek egyik legérdekesebb, leglázadóbb formációja. A 2008-as válság keserű terméke, hitelcsapda, nyomor, lakótelepi kilátástalanság képei, rideg szintipunk stílusban. Ezek a témák a Fetish Sectionben is megjelennek majd absztraktabb és általánosabb formában. Plusz köríti az egészet egyfajta szélsőjobbal való kacérkodás, amit Siouxsie, korai Joy Division óta ismerünk. 2010-11. nyarán számos koncertjük volt, többek között koncerteztek a Fekete Zajon, felléptek a Hangmás zenekar társaságában.
Az Euschwitz c. album, tele keserű, korabeli politikai-gazdsági aktualitással: "2010 legjobb magyar lemeze az eladósodott kapitalista társadalom "neurotikus tünetegyüttesétől". Üvöltő kilátástalanság, panelrengeteg, erős szintik és parádés dalszövegek a punk és az újhullám találkozásán."- olvasható a Youtube-on.
Bármelyik alakulatra tekintünk, a tartalom mindig kemény, mindig arcbavágó, mindig aktuális, de sosem ad semmire egyszerű magyarázatot, viszont mindig észreveszi a romlás, lelki elszegényedés finom fokozatú jelenségeit. Amivel viszont megküzdenie mindenkinek magának kell.
Arról szól ez a poszt egy majd éves újságcikk kapcsán, hogy milyen témát hol és hogyan lehet nyíltan és őszintén kitárgyalni és hol nem. Egy shadowban, egy 72 órás tiltás mint betekintő ablak megmutatja az algoritmusok cenúraszerű működését.
Egyik hét eleji Facebook-posztomban a thecure.cz tematikus, archív gyűjteményéről posztoltam, mert találtam benne egy érdekes kordokumentumot, az Ifjúsági Magazin 1988 októberi számából 4 db szkennelt oldalt. Már a címlap is megérne egy elemzést a női test tárgyiasítása szempontjából.
Morális pánik
Ami mitt annyira megérintett ez a kétes és elavult sajtótermék, az egy szenzációhajhász cikk a gruftikról. Csontos Tibor kriminológiai témákat feldolgozó újságíró és Urbán Tamás Fortepan-alapító, fotós munkája maximumra tekerte a szenzáció-potmétert, ami abban a korban akár nyílt agresszióhoz vezethetett, most viszont mások a következmények.
A gruftik csoportja nemcsak egy szubkultúra volt, henam abban a korban devianciának számított, a már a felvetés is a rendőrségi ügyek körébe helyzte a témát. Morális pánikkeltés a cikk a legrosszabb bulvárköntösben, miközben nem vették észre a fiatalok önkifejezési igényét és azt a rothadó komposzthalmot, amivé 88-ra vált az ország. Van benne valami cinikus, ahogy a hozáállás ugyanaz, ahogy a szakállas nőket és a törpéket mutogatták anno a huszadik század eleji vándorcirkuszokban. Fekete-fehér horrormese.
Az újságíró fura, ártó megnyilvánulása semmi jót nem feltételez: "Döbbenetes ifjúsági szubkultúra nyomára bukkantak munkatársaink. A nyilvánosság számára eleddig ismeretlen világba kalauzoló összeállításunkban halálváró tinédzserek szólalnak meg. Mindannyian vállalták a megnyilatkozást. Bízunk benne, hogy mindebből nem származnak családi, iskolai, munkahelyi konfliktusaik. Ahol talán nem figyeltek rájuk eléggé. " Ez komoly etikai kérdésket vet fel ma már. Gyakorlatilag üzleti érdekből prédának dobták az oroszlánok elé a ezeket a tinédzsereket ebben az újságban, még ha igazak is a gyerekek szavai.
A fotókat kicsit nosztalgiának, a Dettre Gábor-féle dokumentumfilm-reflexiós poszt (A holnap érdeklődés hiányában elmarad) folytatásának szántam, de valami egészen más jött ki belőle.
A cenzúra falai
Nem szoktam félni attól, hogy kényes témákat több oldalról körbejárjak, de most a Metánál falakba ütköztem, pedig a célom távol állt bármiféle erőszaktól, a bántás, önbántás népszerűsítésétől, csak a téma kapcsán feltűnt nekem két ismert személy, Popper Péter és Dettre Gábor teljesen eltérő látásmódja.
Hozzászólásaiért köszönet Crow Black Dream Robinak, aki máig őrzi a cikket. A kommentszekcióban egy kicsit beszélgettünk, az interakciók száma 7, a megtekintés 0. Hogy is van ez, mi van mögötte?
Talán "shadowban" - láthatalan korlátozás, az elérést letekerik a nem megfelelő tartalmú posztoknál, pár napos csenddel verés. A feloldásához tulajdonképp nem kell túl sok: 48-72 órás nem posztolás, az eredeti poszt változatlanul hagyása, vagy valami pozitív tartalom, ami alapértelmezett állapotba teszi az algoritmust.
A fentiek szerint depresszióra, halálra, önsértésre utaló szavak a tárgyalás módjától, kontextusától függetlenül, önmagában a téma miatt tiltólistásak, habár amennyire tőlem telik, igyekszem alaposan és érzékenyen elemezni, de ezen a platformon tilos. A leírásban nem használtam semmi sértőt vagy tilalmast, de a fotón végigment a Meta OCR karakterfelismerő és vezélyesként azonosította ezt az avitt kordokumentumot.
Lelketlen pszichológus
Ha alaposabban megnézzük, nemcsak nemcsak a grufti szubkultúra témája, hanem az, ahogy Popper tárgyalja, az is a közösségi alapelvekkel ellentétes ma már, érzéketlen és értetlen, szívtelen. Bűnbakképzés, ami utat nyitott az utcai, iskolai zaklatásnak, verekedésnek, rendőrségi vegzálásnak.
Popper Péter pszichológus éles elméje és rendkívüli műveltsége, vitathatatlan előadói tehetsége és a korban tabukat lebontó, pszichológiát népszerűsírő tevékenysége a bölcsesség maszkja alatt ravaszul pragmatikus, hierarchikus szervezetekben jól helyezkedő, (BM alkalmazott), magánéletében férjként, apaként sem túl példamutató (hat feleséget elfogyasztó), bort ivó, vizet prédikáló figurát rejt - csoda, hogy az ő gyermeke nem sorolt be a gruftikhoz, bár ki tudja...
A belső bizonytalanság értelmezési kerete mögött ítélkezés, minősítgetés, megszégyenítő, moralitáló nyelvezet: "gyengeség, a gyávaság", "infantilis, gyerekes", "buta, olcsó szerepjátszás, öntetszelgés", amit ma teljesen másképp értelmeznénk: stressz, reményvesztettség, trauma vagy szabályozási zavar tüneteként.
De a lélekbúvárnak is voltak creepy dolgai, íme egy példa Popper fura humoráról, az 1977-es rajzos füzetkéjéből:
Modern szamizdat-praktikák
Az eltelt idők változásait jelzi, hogy a Metánál gumibot helyett adatszűrés van, meg technikai karantén. Vita nincs, csak nullára tekerik a potit az algoritmusok. A kritikus témáknál betűcserével, a képeknél az OCR miatt állítólag félig átlátszó szűrővel lehet védekezni naprakész, modern szamizdat technikaként. Vagy pozitív tartalommal váltogatni a kényes témákat, ez olyan, mint a nyolcvanas években a dialektikus marxizmust emlegető, könyvészetileg szakszerűen meghivatkozó "vörös farok" a könyvek végén, amit az igénytelen cenzorok ellenőriztek, de a könyvek mélyeb tartalmát nem olvasták el, így a kényesebb témák átcsúsztak az akkor még hús-vér ellenőrök szűrőjén. Ma ez úgy megy, hogy a pozitív vibe törli a shadowbant. A kényes témákat pedig inkább a külső, szövegalapú blogfelületeken lehet körüljárni.
Az insta-képes, agyonmázolt, kimagozott goth esztétika persze trendi és nagyot megy a közösségi oldalakon, de a lényege rég elveszett, mert már tök veszélytelen, a kapuőrök helyén fotocellás plázaajtó van és fast fashion szemét.
Régen az Erdős-, Popper-féle, pártállamba beépült figurák mondták meg, mi a deviáns, ma az algoritmus. Nincs személy, akinek az arcába ordítaná egy punk banda, hogy ... anyád. Ebből a szemszögből a bezuhant elérés egyfajta elismerés. Már eleve az algo hirdetési pénz nélkül a potenciálja 10-25 %-ára veszi le az elérést, és ehhez jön a shadowban. No nem baj, aki számít, így is itt van és köszönöm a jelenlétét. A bántó szándék nélküli, sebezhetőséget feltáró öszinteség tiltólistás a botoknál, mégis összeköti a valódi, hús-vér embereket.
Van egy csodálatos dal, amihez a legkiválóbb, legérzékenyebb alkotók nyúltak feldolgozásként és tiszta tükörré vált, amiben a legigazibb arcuk mutatkozott meg, ez a dal a Song To The Siren. Egy tükör ami a szívek vágyát, legmélyebb igazságát tükrözi vissza, hogy hogy létezünk együtt szenvedélyeinkkel, függőségeink csábításával, a veszteségeinkkel, hiányaikkal, halandóságunkkal és életvágyunkkal. Tíz változatot járunk körül, a dalokat meghallgathatod ebben a lejátszási listában.
Eredeti szerzője Tim Buckley, egy amerikai folk/jazz énekes, akinek tragikusan rövid élet és karrier adatott. A dal az 1970-es Starsailor albumon jelent meg először, nyilvánosan pedig valamivel előbb, 1968 márciusában, a Monkees zenés sitcom utolsó adásában volt megtekinthető. Tim Buckley sohasem élvezhetett tehetségéhez méltó sikert, 1975-ben, 28 évesen herointúladagolásban meghalt.
A kora 60-as évek amerikai tinibálványa (aki most, 91 évesen is aktív rádiós DJ), Pat Boone adta ki lemezen elsőként, ez a változat folkos-countrys, a korában egyszerű popzenének és talán mesével telített matrózdalnak szánták. Nem érteni benne a drámát és nem hallani benne azt a baljós gomolygást.
A sors különös módon keveri néha az emberi sorsok szálait. Tim Buckley fia, Jeff Buckley csak egyszer, 9 éves korában találkozott biológiai apjával, de örökölte annak tehetségét. 1991-ben énekelt az apja emlékére szervezett koncerten, de kerülte a "szirénes dal" előadását, amely a keserű hiányt idézte meg számára. Saját jogán lett ismert dalszerző és előadó, aki mindig küzdött az apja árnyékával. Rövid, intenzív kapcsolatban állt Liz Fraserrel 1994 körül, erre később még visszatérünk. Később, 1997 egy balesetben egy vontatóhajó elsodorta és a Mississippi egyik mellékágába fulladt. Apa és fia tragikus ikersorsát összeköti a tehetség és ez a dal.
Szövegében a dal az ókori görög Odüsszeiát idézi. Odüsszeusz szirén-kalandja, mikor a hős a félig lány, félig madár formájú démoni lények veszélyesen csábító dalát hallani akarta, ezért hajója árbocához kötöztette magát társaival, míg a fülükbe viaszt cseppentett, így ő volt az egyetlen, aki élve megúszta a mitikus lényekkel való találkozást.
A halál, mint menyasszony a szöveg második, mélyebb rétege, ami a romantika kora óta ismert motívum. A szirén az élet feladását kéri a hajóstól, a személyiséget és az életet is teljesen bekebelezi az őselem. A megesemmisülés, a mindent feladás sötét nyugalma szól hívó szóval. A halál és a kapcsolódás elválaszthatatlan társak ebben a nászban.
A harmadik réteg pedig valami olyasmi, mint a Harry Potterből ismert Edevis tükre, ami a szívek vágyát, legrejtettebb titkát mutatja meg tükröződő sejtelemként.
A szövegíró Tim Buckley barátja, Larry Beckett költő. A verset húszéves korában írta a bajba sodró vágyakról, de a feldolgozások készítői általában éltük delén túl nyúltak a dalhoz, a legtöbb feldolgoás a 2000-es évekből való. A szöveg 1967-es megalkotásában a költőt Homérosz és James Joyce inspirálta.
Tim Buckley először visszautasította, túl elvontnak és intellektuálisnak találta a szöveget, majd 1969-ben visszatért hozzá, amikor pályája avantgárdabb, kísérletezőbb szakaszában járt. A szerző 2014-ben a brit The Long Lost Banddel együttműködve egy pszichedelikus hangulatú feldolgozást készített a dalhoz egy spoken word betéttel és az ókori görögökre utaló klippel.
A dal legnagyobb ismertségét azonban 1983-ban érte el. A Cocteau Twins 1983 szeptemberében önálló kislemezként adta ki, majd később felkerült a This Mortal Coil következő év (1984) októberében megjelent „It'll End In Tears” című albumára, és videoklip is készült hozzá.
A dal feléneklésekor Liz Fraser "tiszta lappal" állt hozzá a dalhoz, részleteiben nem is ismerte a dalt és a keletkezése körülményeit, némiképp távolságot is tartott tőle, és az eredmény egy éterien tiszta vokál lett, amelyben mintha maga a szirén szólalna meg. Liz Fraser indiai színezetű, rendkívül erőteljes és érzékeny éneke műköik tiszta tükörként a minimalista zenei alap felett, miközben szakrális magasságokba emelkedik. Talán ez a legkiválóbb verzió az összes közül.
A dal történetéhez még hozzátartozik Liz Fraser és Jeff Buckley kapcsolata: rövid, de intenzív viszonyuk 1994-95 tájáról, amikor megosztották naplóikat, közös dalaik is készültek, amelyek túl személyesek voltak, nem a nyilvánosság számára készültek. Jeff ambivalensen állt az apja által szerzett dalhoz, amit Liz tett világhírűvé. A Massive Attack-kel közös Teardrop szövege Jeff halálának hatására íródott 1997-ben.
A dal aztán önálló útra kelt és sok alkotót megihletett, a varázstükörben mindenki más-más képet látott és mutatott, vegyük sorra:
Lol Tolhurst mindkét könyve terápiás könyv, saját magának és még sokaknak hozott gyógyulást, nem is biztos, hogy magával a történetével, hanem a sorok mögé rejtett sűrű, keserű tapasztalattal, amit az ezt megélők szavak nélkül is értenek. A "Goth" egyik legérzékenyebb pillanata az, ahol a dallal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk: "Néha találkozunk egy olyan lélekkel ebben a világban, aki már sokszor járt itt tudatosan vagy anélkül, és képes kiszűrni a mindennapok salakját és ostobaságát, s megmutatja nekünk a létezés igaz lényegét a műveikban. Ezt hallottam Liz hangjában és sírtam. Sírtam anyám halála miatt, sírtam a lányom halála miatt, és sírtam magamért. Végre megszabadultam a létezésemtől, mert abban a hagban meghallottam az örökkévalóságot." Lol Tolhurst tükrében az elveszettek arca sejlik fel.
Wayne Hussey a Heady Daze 11. fejezetében szintén említi a dalt: A Mission frontembere vállaltan hatalmas Led Zepelin-rajongó, a Children album producere John Paul Jones volt, és nagy szerepet játszott a lemez hangzásánk kialakításában. Hussey számtalan ismerőse között Robert Plant is ott van, és az ideális, eszményi rocksztárnak látja. Árnyalatnyi rácsodálkozó féltékenységet vélek felfedezni a történetben, amely szerint Cynthia elsőnek a Liz Fraser-féle verziót ismerte, és ez a dal volt az, amely hidat nyitott kedvesének a Led Zep felé, amiben az első személyes találkozás során közrejátszott Plant személyes csajmágnes karizmája és enyhe flörtölése is, hogy Cynthia is megkedvelje a Led Zeppelint. Plant szerint ez a valaha megírt legszebb dal és az ő 2002-es verziója áll a legközelebb az eredetihez, de van benn valami vibráló, nyugtalan, matrózos, karcos felhang. Róla tudom elképzelni, hogy hozzáköti magát az árbochoz és megússza a szirénkalndot...
Brian Ferry 2007-es albumán kapott helyet egy teljesen más hangulatú interpretáció. Egy bölcs és kissé ironikus sötét komédia a csapda elkerülhetetlenségéről, nagyzenekarral és miniszoknyás-tűsarkús vokalista lányokkal.
A Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante 2009-es The Empyrean c. szólóalbumán jelentette meg a saját verzióját. Ez talán a Liz Fraser-változat férfias energiákkal teli párja. Magasan szárnyal, szinte tempolmi áhítattal, a magányos lélek többre vágyik, mint a földi valója. Analóg szintetizátorok sejtelmes effektjei adnak hozzá rejtelmes zenei alapot. Az énekes kamaszkora óta szerette volna felénekelni ezt a dalt, de ez csak akkor történt meg, amikor már megküzdött a legsötétebb démonaival. A dalban Flea játszik nagybőgőn, finoman, háttérbe simulóan.
Sinead O'Connor 2003-as kelta népzenei gyökerekig nyúló feldolgozásában végtelen sebzettség és gyász, édesanyja korai halála és traumákkal terhelt kapcsolatuk elevenedik meg végtelen tisztasággal és ambivalenciával. Hegedű egészíti ki a zenei kíséretet, az ének az ősi siratókat idézi, ez maga a hajótörés dala.
George Michael 2011-ben tűzte műsorra a dalt. Ez talán a legnyomasztóbb, legsötétebb változat, hiszen a linkelt verzió néhány héttel azelőtt készült, hogy majdnem végzetes tüdőgyulladással kórházba került Bécsben és le kellett mondania a turné további állomásait. Bár sokan a nyolcvanas évek szépfiújaként emlékeznek rá, de magánéletét sok keserű fordulat nehezítette. Élete során komoly függőségekkel küzdött, ennek is szerepe volt 2016-os halálában, csak 53 évet élt. A dal kísérteties spirituális lebegéssel telített, egy haldokló matróz dala, akinek hajója már széttört a sziklán és várja minent elnyelő szerelmét, a halált.
A Dead Can Dance Brendan Perry-je a 2010-es években vette koncertjei programjára a dalt. Világzenei hatásokkal, kristálytiszta gitárjátékkal, égbe szárnyaló, díszes énekkel emelte az éterbe úgy, hogy a lába végig a földön maradt. Hallja a hívást, de kezében marad a kormány. A KEXP-s feldolgozás rendkívül bensőséges és mélyen átélt, hallgatni és nézni is csodás élmény.
A szirének éneke egyszerre pusztító és csábító. Van, aki elkerüli a sziklát, van aki hajótöröttként ér partot. Baljós sorskönyvi szálak hálózzák be a történetet, a korai halál szálai. Gondoljunk csak a két Buckley, apa és fia korai halálára, az édesanyját gyászoló Sinead O'Connorra, aki szintén fiatalon halt meg, vagy a szinte élőhalottként éneklő George Michaelre. A szirén, a csábító ara a szigeten nem más, mint a halál, ez egy régi költői kép, ami a romantika kor óta vissza-visszatér a művészetekben.
Szánjuk rá az időt, engedjük át magunkon és engedjük meglátni, hogy a saját arcunk hogy tükröződik ebben a dalban, de ne feledkezzünk meg a viaszról és a kötélről.
Középiskolás koromban (1993) csak artmozikban volt látható A holnap érdeklődés hiányában elmarad, Dettre Gábor dokumentumfilmje a magyar dark/gruftie szubkultúráról. Sőt több is: ez a nagybetűs, kultikus magyar grufti dokumentumfilm. Meghatottsággal néztem újra: ezek voltunk mi, ezek az okos, tiszta arcú tinik, talán a nemzedék legjobbjai. Hatalmas ajándék egy ilyen “belső nézetes”, értő figyelmű fókuszt kapni egy érzékeny, nagyon nyitottan gondolkodó, árnyalt látásmódú, de nem ítélkező rendezőtől, ahol a célcsoport a külvilág hangját képviselőknél jobbnak, emberibbnek tűnik, hiszen nem vártak volna el nagyobb dolgot, hogy a lét legyen több, mint puszta túlélés. S benne van az a tragikum, hogy ezek a szenzitív, világot formálni képesen tehetséges tinédzserek közül sokan egyszerűen eltűntek a darálóban mert az érzékenységükre nem volt válasz.
Az egész gyűjtő/gyújtópontja a Fekete Lyuk volt, ami több, mint szórakozóhely, az összes alternatív irányzat bölcsője. A szabadság fészke volt, de Dettre Gábor nem idealizál: látszik az árnyékosabb oldal is. Ma már hátborzongatóan fura, sőt egyenesen botrányos a F. O. Systemből lett Sex Action szexista, tárgyiasító szövegű zenéjére meztelenül táncoló szinte gyerek lányok látványa. A zenei színeváltozás akkor csak árulásnak hatott, vagy egyeseket magával sodort, de ez ma jó eséllyel gyermekvédelmi ügy lenne, viszont az akkori szabadságfelfogásba belefért a fiatal lányok kiszolgáltatottságával való visszaélés, sajnos. (Ugye, megvan mindenkinek, ahogy a szépségkirálynő Molnár Csilláról és társairól a férfiak készítik a gipszszobrot, közben prominens középkorú újságírók fotózzák őket, és eladják a fotókat valami nyugati szexmagazinnak?)
The Cure szerepe: Robert Smith a fura megjelenésével a kívülállóság ikonja volt. Megfigyelhető a tiniszobákban az a tipikus, szomorú, kissé morcos-bamba, titokzatos Robert Smith-poszter a Disintegration érából az ikonikus pöttyös ingben. Nemcsak zenei preferencia volt, hanem kultikus hős sokaknak, de valahol egy soha nem is létezett bálványt imádtak: a felerősített, túlfókuszált, fanatizált kultusz, ami mai szemmel már szinte érthetetlen és egyoldalú, hiszen addigra már ott volt a vidám popdalok sokasága a Pornography/Disintegration mély szomorúsága mellett. Sokkal-sokkal sötétebb, hidegebb kelet-európai visszhangot vetett, mint az eredeti brit irányzat. (Emlékszem, mennyire kijózanító volt a később hozzáférhetővé vált némelyik zenekari interjú vagy könyv, amelyből a túléléssel és a halállal kapcsolatos mély gondolatok helyett arról tudtam meg meglepően sokat, hogy miket ettek-ittak, mitől szédültek be és milyen hülyeségekbe keverték magukat. A sztorik inkább mennyiségben és árkategóriában, mint minőségben tértek el a random fősulis koleszos történeteinktől.)
Amire a külvilág leginkább felfigyel, azok az extremitások, amik kiprovokálták a külvilág megvetését. Nem hiszem, hogy mindenki próbálkozott ezekkel, de volt, aki igen, és felnőtt fejjel már nagyobb a rálátás miértekre. A szipuzás nem más, mint menekülés az elviselhetetlen nyomásból, valóságból. Akkor még nem voltak könnyen hozzáférhetőek a valódi drogok, a háztartási mennyiségben elérhető vegyi anyagokkal való kísérletezés is közösségi tevékenység volt. A falcolás, vagdosás - akkor öngyilkossági szándékként dekódolták, de értelmezhető úgy, mint segélykiáltás, olyan kín kifejezése, amire nincsenek szavak. Mi lehet a mögöttes ok? A feszültségként gomolygó, kimondhatatlan érzelmek hátterében gyakran ott van valamiféle akkor még biztosan felismeretlen neurodiverzitás vagy az érzelmek kifejezésének nehezítettsége a családi háttér miatt, ahol a fájdalom, düh nem egyszerűen normális emberi érzés, hanem elfojtani való gyengeség. Tudjátok, boys don’t cry. A Cure szövegeiből lehetett az érzelmi szókincset megtanulni, nevet adott a megnevezhetetlennek, ilyen értelmben tényleg gyógyító volt. példaként ott van a filmben az a magát vagdosó lány, aki egyszer csak elhagyja a falcolást, miután képessé vált sírni és így az érzelmeit kifejezni, kezelni. Drága szakmai workshopokon kelendő termékké formálták ezt a tudást, tapasztalatot is napjainkra.
Korabeli filmplakát
Nagyon megragadott egy kis közbevetett képi jelenet: a temetőt járó tinédzserek egyike gyertyát gyújt az oltárnál, majd amikor kimegy, a láncot visszaakasztja a kápolnaajtóra, ahogy volt. A következő kép egy feltört koporsót mutat, ahol látszanak a csontok, de hiányzik a koponya. Van, aki rendet teremt maga után, más pedig feltöri a koporsót, ellopja vagy eladja a skalpként szolgáló csontokat, koponyát. Döbbenetes ez az éles ellentét az attitűdben: jelen van a szent tisztelete, a spiritualitás, de jelen van a totális nihil, értékvesztés abban az értelemben, hogy voltak olyanok is, akik feltörték a sírokat és relikviaént árusították idegenek földi maradványait. Dettre Gábor itt sem idealizál, nem fél megmutatni a legrosszabb oldalt.
Az öngyilkosság, halálkultusz is jellemző volt, az öngyilkosokat hősként tisztelték (más kérdés, hogy amíg élt, volt-e bárki, aki segítsen.) Könnyeket csalt a szemembe az anyuka, aki a meghalt fiáról beszél: jó gyerekként emlékszik rá, de szemernyit sem értett a gyerekben lejátszódó dolgokról. Velem egyidős lehetett ‘93-ban a hölgy, de száznak néz ki, annyira meggyötörte az élet, mire gürcölve, egyedül eddig felnevelte a fiút. A maga módján a tőle telhető szeretetet fejezi ki, de ez kevés volt a világ ellenében, pusztán túlélésre játszva, és feltűnt hogy az önkifejezésre neki sem voltak igazából szavai. Na, ezt tette velünk és szüleinkkel Kelet-Európa.
Kevésbé direkt módon jön a képbe egy másik árnyékos oldal: említik a fogadásokat, próbákat, például a sírboltban alvást. Később ez lett maga a gatekeeping: volt, ahol verseny alakult ki az élet megvetéséből, nihilizmusból. A valódiság mértékegysége a szenvedés nehezen mérhető mélysége, amiből egy “kínlódásverseny” öngerjesztő, lefelé vezető spirálja alakult ki. Aminek hatása a személyes határok kitolása, az empátia kiölése. A szenvedés adta meg a legitimitást a grufti létnek, ebből halált kihívó bátorságpróbák következtek (pl. kifeküdni a sínekre, útra, ennyi-annyi gyógyszert beszedni és még ki tudja, mi). Ez is hozzájárult a szubkultúra lassú felszívódásához: az ilyesmivel kevésbé manipulálható, érzelmileg épebb tagok lassan eltűntek.
Milyen is volt a közeg, amire így reagáltak ezek az érzékeny tinik? A rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, munkanélküliség, kilátástalanság sújtotta a szülőket, akik szó szerint a túlélésért küzdöttek. Erre jött ráadásként a sátáni pánik, amelyet a felfoghatatlanul rettenetes mezőkovácsházi gyilkosság és az azt követő borzasztó sajtóreakció generált. Onnantól minden fekete ruhás fiatalra potenciális bűnözőként néztek. Több semm kellett a megvetés kiprovokálásához - ez a filmben a patkányos fiú kapcsán teljesen nyíltan látható volt.
Vannak a háttérben generácós, nevelési okok is: a “kulcsos gyerekek” szülei a sok gond miatt érzelmileg teljesen elérhetetlenek voltak, az intézményes nevelés és a vallási konzervativizmus irányából viszont hatalmas nyomás nehezedett a fiatalokra. A kommunista és vallásos nyomasztás, uniformizálás és megszégyenítés, enyhébb-súlyosabb erőszak, határátlépés midennapos volt. Személyes példám, hogy jó hangú kóristalányként november 7-én a szovjet himnuszt kellett énekelnem az iskolai ünnepélyen oroszul, majd ugyanezen hét vasárnapján a Halleluját a templomi kórusban. Nem csoda, ha azóta is rosszul vagyok minden ideológiától.
A tiniket korán felnőttesítették: a gyerekekre rakott felnőtt felelősség is szinte természetes volt, a tinédzserek hamarabb váltak szüleik támaszává vagy elhanyagolt áldozatává, minthogy megélhették volna a gyerekkorukat. Nem voltak szavak az érzésekre, az érzelmi támogatás, és gyakran a gondoskodás teljes hiánya is előfordult. Fiatal lányként egyszerűen prédának tekintettek egyes férfiak, és tényleg nagyon vigyázni kellett, hogy megelőzzük a nem kívánt közeledéseket. A szubkultúra volt a kivonulás helye, a menedék, ahol ezt a nyomást le lehetett tenni.
Tulajdonképp a megtöréssel, az egyéniség kiölésével szolgának próbáltak nevelni, és azt éltük meg, hogy nem lehetnek álmaink a társadalom ellenében. Ezért van az talán, hogy az elvárásokkal fellépő külvilághoz képest a kirekesztettek tűnnek az épebbnek.
2018 végén, 2019 elején a Kiscelli Múzeum kiállítással emlékezett meg a Fekete Lyuk meghatározó kulturális szerepéről rock és művéseti életben. Ennek kapcsán készült egy videós beszélgetéssorozat, amely a helyhez köthető fontosabb személyeket szólította meg.
Dettre Gábor reflexiójában megrendítő, mennyire szívügye volt ez a film és mekkora tisztelettel áll a fiatalokhoz. 15 évvel később, 2009 táján egy új film kapcsán (Holnap, holnap), ami sajnos nem érhető el a neten, felkereste a volt interjúalanyait, akik közül egy vállalta, hogy megosztja az életét a közönséggel. A lány megvalósította az álmát, elérte, amit szeretett volna, hajón dolgozott, művészetet tanult és építette a karrierét. A többiek azonban felszívódtak, betagozódtak vagy meghaltak és és nem vállalták a részvételt a folytatásban. A rendezőt nem az döbbentette meg, hogy hajdani lázadók beilleszkedtek a társadalomba, hanem az, hogy szinte szégyenként, titokként kezelték a hajdani subkultúrához tartozást.
Engem az nem hagy nyugodni, hogy újabb 15 év, immár egy emberöltő eltelt és a világ ismét sötét színekre váltott. Ez a generáció most éli az életközepi válságot,és ez a kor a maszkok eldobásának ideje. Sokan visszatértek a klubokba, kíváncsi lennék, most hogy élnek ezek a fiúk-lányok, és mi van velük.
Visszatekintve most, hogy kamaszodó, hasonló korú gyereket nevelek, és látom, hogy nehéz napokon ugyanúg elkapja őket a csüggedt hangulat, az élet értelmetlenségének érzése, ha zaklatás éri őket, sok a dolgozat, vagy nagy nyomás nehezedik rájuk, de támogatással, a vércukorszint normalizálásával -házias kaja-, biztatással, valami pozitív élmény szervezésével el lehet hessegetni a sötétséget a kamaszszívekről, s most már talán kevésbé gond ha valaki lassabban érik vagy érzékenyebb, jellemzőbb az elhúzódó gyermekkor. Nem tudom, nekünk miért kellett a vákuumot, a nihilt, a láthatatlanságot megélni, és a szükségleteinket az önállóság tanítása nevében ennyire negligálni.
Valahol ez az egész egy tipikus x generációs történet elejétől végéig. Hogy hogy élem meg most? Az életközepi válság maszkfáradtságot hozott, s talán még van egy kis életidő visszaszerezni egy kis időre az autentikus ént, és megélni, ami kimaradt. Közben a világ megint hihetetlenül elborzasztó hellyé vált a háborúkkal, klímaválsággal, a rengeteg új kihívással. Néhányunkban talán újra, élesen tudatosul, micsoda érzelmi sivatagban éltünk, de a tapasztalataink tükrében láthatunk egy picike fényt, és egy mákszemnyi reményt, hogy ami rajtunk állt, megtettük, hogy ne legyen annyira pokoli hely a világ. Ugyanakkor nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját torzulásainknak, amit rajtunk hagyott a világ és továbbörökítünk a példánkkal. És az is biztos, hogy az akár tíz évvel fiatalabbak is máshogy élték meg a szubkulturális létet. Minket néma generációnak nevezntek, valahol ez néma lázadás volt, és néha évtizedek kellenek a valódi hang megtalálásához.
Nagyon kíváncsi voltam a Deceitsre, és még most is alig hiszem el, hogy láthattam élőben. A koncert Pozsonyban volt, a Dunán kikötött rozzant állóhajóban, a Pink Whale-ben.
Az ember csak egyszer lesz ötven éves, és amikor karácsony körül meghirdették az eseményt, már kitaláltam, hogy ott fogunk szülinapozni. Sajnos a budapesti, csütörtök esti koncertdátum nem versenyezhetett a pénteki pozsonyival, pedig a Cawatanára is kíváncsi lettem volna. Óvárhoz képest Pozsony a kisebb ellenállás, a 40 km az 40 km. Elővételben 14, a helyszínen 15 euró volt a jegy. A helyszín a híres forgó éttermes hídhoz képest is sétatávra lenne, de jobbnak láttuk a kocsit a Zuckermandel iroda/lakóépület komplexum teremgarázsában letenni, ami kb. 500 m-re volt a helytől, 4 órát töltöttünk ott és 8 euró volt a parkolás a dermesztően szellős esti órákban.
A Pink Whale koncerthelyszín egy kikötött állóhajó, ami ifjúkorában alighanem uszályként szolgált. A nevét a közös helyiségek bugyirózsaszín belső festéről kapta, amit rengeteg matrica és graffiti ékesített. A mosdó csajoknak talponállós. A hajó belsejében két koncertterem van, a kisebbik adott helyt a koncertnek. Hangulatos különben, a fémkandallóban igazi tűz pattogott, áldassék a keze a begyújtónak, plusz egy hűtő-fűtő klíma küzdött az elemekkel. Amelyek azért feladták a leckét: szerdától már látszott az előrejelzésekben a havazás, a csütörtököt a mi környékünkön megúsztuk esővel, és pénteken a havas eső lassan megszűnt, de a hideg maradt. Pozsony 5 cm havat kapott és kemény fagyot, amit a folyó felett süvítő szél felerősített. Egésznap figyeltük az előrejelzéseket és a webkamerákat, és úgy döntöttünk, hogy ez az időjárás vállalható rizikó.
A pultban egy kedves, magyarul beszélő pincérlány szolgált ki, közben figyeltük a soundchecket és az előkészületeket, amit nem bántunk meg, mert egy gyöngyszem gurult elánk a Neprebudeny nevű csapat személyében, amiről akkor még semmit nem tudtunk, de a benyomásaim alapján egy nagyon összetett zenei világú, tehetséges csapatnak láttam őket, akik fiatalok, mint a közönségük, a színpadi jelenlétük postpunkos-gótikus, DIY mintaszerűen feljavított szerkóben, de a zenéjük jóval összetettebb ennél: benne vannak a 70-es évekbeli hardrock alapok, a postpunk és a nu-metal is. Az énekesnő drámai, szinte operai jelenség, hihetetlen szenvedéllyel olvasott IGAZI KÖNYVBŐL verseket, énekelt, tombolt, mindent beleadott, és a produkciója lenyűgöző volt. Kár, hogy a nyelvi korlátok közénk álltak, de a feeling teljesen átjött.
Ait a neten találni, az a linktree-jük, ami szerint ezt lehet tudni róluk: "Neprebudený (alias spinki) 2023-ban alakult Pozsonyban. Az alt. rock, a punk és egy csipetnyi szlovák pop elemeit keveri, tagjai: ének /Viktória Šulc/, gitár /Lukasz Ptak/, gitár /Šimon Šimek/, basszusgitár /Dominik Kovačič/ és dob /Viktor Urban/. A dalok a melankólia és a nyers energia kitörései között lebegnek, míg a újabb alkotások a pszichedelikába nyúlnak, ezzel eltávolodva az eredeti pop/rock sablontól." A Spotify felületén 3 kislemezük hallgatható, de szépek a klipjeik is. Kb. 3/4 órányi programot hoztak, és kellően megalapozták az este hangulatát.
Ha belehallgattok, kicsit mintha All About Eve lenne, de élőben hallgatva százszor zúzósabb, drámaibb a hangzásuk. Ami még nagyon átjött, az a saját kulturális, irodalmi közegükbe való mély beágyazottság, ami a nyár vége óta életjeleket nem mutató Raklapra volt jellemző. Viszont picit hiányoltam az angol nyelvű dalokat, amivel kicsit kifelé is érthetővé tehetnék a világukat.
Átszerelés után következett a Deceits triója. Kb. két éve akkor kezdtem követni őket, amikor a Twitter még nem fulladt bele a ragebait trágyalevébe. Úgy voltam vele, hogy végre itt egy jó banda és úgy halok meg, hogy sosem látom őket élőben, mert a világ másik végében élnek, erre az ősz végén felröppent a hír, hogy Európába jönnek! Á, biztos nem érnek el keletre a német határon túl... de ők megtették, átlépték a fejekben még ma is létező vasfüggönyt és milyen jól tették! Hatalmas iramban telt a turné, aminek az utolsó előtti állomása volt a pozsonyi.
A basszus-gitár-dob felállás szikárságából és minimalizmusából hozták ki a legtöbbet a maguk zúzós módján. Az első hangzásra melodikus postpunkjukból itt, ezen a koncerten inkább a punk jött át, nagyon is energikus módon. A Bandcampen található tisztességes méretű diszkográfia legjavából válogathattak, de leginkább a 2024-es album és az újabb kislemezek voltak a számomra felismerhetők. Nagyon karakteres arc mindhárom zenekari tag, de az énekes maximálisan kommunikatív és kedves volt, s erősen panaszkodott a közép-európai, hirtelen berontó télre. Los Angelesban jobb idő szokott lenni. A program szépen felépített íven haladt, a végén a csúcspont a talán legismertebb szám, a Drowning In An Empty Sea szaggatottabb, dekonstruáltabb, keményebb változata és egy Boys Don't Cry-feldolgozás zárta. Nagyon energikus, lelkesítő koncert volt, ami beleadható, beleadták.
A hely kapacitása olyan 100-120 fő, és majdnem teltház volt. A közönség jellemzően inkább az egyetemista-fiatal felnőtt korosztályba tartozott, és vizuálisan jellemzően szépen kidolgozott megjelenést preferálta, nem azt az épp-beestem-munkából jellegűt, mint ahogy mi érkeztünk. Teljes clownsminkek, csillám, satöbbi. Volt alkalom megmutatni az egyéniséget. De a pálmát a Deceits gitárosa vitte azzal a Tarantino filmekbe kívánkozó karakterével, na azt garantáltan senki nem kopizza le az instagramról. Emlékbe vettünnk pólót, kazettát, nagyon szép merch termékeket árultak.
Így ünnepeltük az 50. születésnapunkat, drága barátnőmmel, és megállapítottuk, hogy az éveink száma hiába kétszer ötven, még mindig nem vagyunk százasak.
Két dal, ami a szívem közepében lakik, két dal, ami a háború emlékét helyezi a középpontba, két dal, ami tükör a mának, transzgenerációs emlékek és szorongás átlényegítése. Két költőlelkű énekes, aki ezer szállal kötődik az irodalomhoz és a kultúrához.
Két szerő, két teljesen más habitus, majdnemhogy más generáció, más szűrők, más tükrök, más vetítővásznak, mégis vannak közös pontok. Egyiknél lebegő szorongás, ami mindent áthat, am másikban saját bőrén és következményeiben megtapasztalt erőszak, éhezés, megcsúfolt remények, holokauszt és málenkij robot, a múlt eltagadása és a kuttúrából való kifosztás. A Narnia film, ahogy a gyerekeket vidékre menekítik, ott pedig megnyílik az ajtó, a képzelet menedék, a másik helyen pedig pont bezárul.
Hogy jelenik meg a második világháború traszgenerációs emléke két, bár időben egymáshoz közel keletkezett, de annyira más dalban? Merüljünk el a személyes és kollektív emlákek sötét vizében Hobónál és Robert Smithnél. Mostanában keletkezett koncerfelvételeket csatoltam, hogy lássuk a friss előadást, ahogy a mesterek immár deres fürtökkel figyelmeztetnek a világ ismételt széthullására.
One Hundred Years
It doesn't matter if we all die
Ambition in the back of a black car
In a high building there is so much to do
Going home time, a story on the radio
Something small falls out of your mouth and we laugh
A prayer for something better
A prayer for something better
Please love me, meet my mother
But the fear takes hold
Creeping up the stairs in the dark
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Stroking your hair as the patriots are shot
Fighting for freedom on the television
Sharing the world with slaughtered pigs
Have we got everything? She struggles to get away
The pain and creeping feeling
Little black haired girl
Waiting for Saturday
The death of her father pushing her
Pushing her white face into the mirror
Aching inside me and turn me around
Just like the old days, just like the old days
Just like the old days
Just like the old days
Caressing an old man and painting a lifeless face
Just a piece of new meat in a clean room
The soldiers close in under a yellow moon
All shadows and deliverance
Under a black flag
A hundred years of blood
Crimson, the ribbon tightens 'round my throat
I open my mouth and my head bursts open
A sound like a tiger thrashing in the water
Thrashing in the water
Over and over
We die one after the other
Over and over
We die one after the other
One after the other, one after the other
One after the other, one after the other
It feels like a hundred years
A hundred years, a hundred years
A hundred years, a hundred years
1982, a Pornography nyitódala, a reménytelenség kvintesszenciájaként hangzó kezdősorral: nem számít, ha mind meghalunk, aztán jönnek sorban a feszültséggel teli képek, ambíció egy fekete autó hátsó ülésén keserű iróniája, kényszeredett nevetés, görcsös ima, a gyengédségbe furakodó rettegés, a jó pillanatokat megmérgező hírek a tévében, az apa halála, a méltóság elvesztése, ahogy mindenki egy darab hús lesz egy darálóban, majd a totális pusztulás szorongató víziója. A narrátor belülről hull szét, ahogy felemészti a kétségbeesés.
Robert sosem beszélt családi érintettségről, de az ő bátyja, aki annyi mindenre inspirálta, szintén 1945-ben született. De ha látjuk a koncertfelvétel hátterében futó vizuált, érthelő, hogy miről beszél a szám. Ha egyszer felbukkanna egy háttérsztori, sok minden világosabb lenne.
45-ös blues
Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott,
Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok,
Százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból,
Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol.
A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba,
Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba.
Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi,
Annyi minden lehettet volna, amiért érdemes élni, várni, hinni!
Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám,
Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár.
Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél,
Nyíló öklök, nyíló ölek - élet a világ közepén.
Örömünk voltál, fejlődtél szépen,
A jövöd egy könyvben, a múltad szégyen
Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok,
Erõs parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok.
Nem ismerem Bach-ot, ki az? Kezemet nem fogja Kodály,
A lét és a tudat lesz a fontos és nem Vörösmarty Mihály.
Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.
Hobo Esztrádja 1986-ban jött ki, és szintén a kezdődal a 45-ös blues, és nagyon erősen önéletrajzi ihletésű. Az Esztrád, az ötödik album már túl van a Vadászat művészeti csúcspontján, s annál kísérletezőbb, színházibb, sztorizósabb és szövegcentrikusabb, nem mindenkinek való. A koncertfelvétel a 80. szülinapi stadionkoncertről származik.
Fő motívuma a személyes múlt feldolgozása. A 45-ös blues egy felnövéstörténet, ami a háború poklából, a szülői generáció traumáitól indul - apám is 45-ben született, mint Hobo, s nincs ebben a hazában, akinek nem volt tragikus vesztesége- , és a kezdősor itt is a kozmikus mértékű fájdalom és halál képeivel nyit, összekötve a fogantatással és a születéssel: "mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok", majd a tragikus realitás képei sorakoznak: a háború utáni nyomor, a remény elvesztése, a keserű belenyugvás a birodalmi túlerő megváltoztathatatlanságába, a testi nyerseség, a túlélés oltárán a kultúra feláldozása, a múlt traumáinak elfojtása, hogy az új generáció tiszta lappal kezdhessen, és az évtizedekig kimondhatatlan, teljesen tabusított gyász. Ez van Hobo és ez van Magyarország batyujában, amit a hátán cipel.
Két külön világ, de az emberek éppúgy méltóságukat vesztve a mennek mindkettőben a húsdarálóba vagy a füstbe, az egyén totálisan kiszolgáltatott a hatalmi játszmáknak, az ima nem segít, megváltás nincs. Fekete autók, fekete romos városok, halálfuvallat és a Gulág fagya. A történelem gyilkos ciklusokban ismétli magát, ahogy újra meg újra pszichopaták kezébe kerül a hatalom. Ugyanaz a feldolgozatlan múlt mérgez. Személyes történeteink figyelmeztetések, mi következik abból, ha a méltóságot, a sérülékenységünket, az emberi jogokat sutba hajítjuk.
.jpg)
