Van egy csodálatos dal, amihez a legkiválóbb, legérzékenyebb alkotók nyúltak feldolgozásként és tiszta tükörré vált, amiben a legigazibb arcuk mutatkozott meg, ez a dal a Song To The Siren. Egy tükör ami a szívek vágyát, legmélyebb igazságát tükrözi vissza, hogy hogy létezünk együtt szenvedélyeinkkel, függőségeink csábításával, a veszteségeinkkel, hiányaikkal, halandóságunkkal és életvágyunkkal. Tíz változatot járunk körül, a dalokat meghallgathatod ebben a lejátszási listában.
Eredeti szerzője Tim Buckley, egy amerikai folk/jazz énekes, akinek tragikusan rövid élet és karrier adatott. A dal az 1970-es Starsailor albumon jelent meg először, nyilvánosan pedig valamivel előbb, 1968 márciusában, a Monkees zenés sitcom utolsó adásában volt megtekinthető. Tim Buckley sohasem élvezhetett tehetségéhez méltó sikert, 1975-ben, 28 évesen herointúladagolásban meghalt.
A kora 60-as évek amerikai tinibálványa (aki most, 91 évesen is aktív rádiós DJ), Pat Boone adta ki lemezen elsőként, ez a változat folkos-countrys, a korában egyszerű popzenének és talán mesével telített matrózdalnak szánták. Nem érteni benne a drámát és nem hallani benne azt a baljós gomolygást.
A sors különös módon keveri néha az emberi sorsok szálait. Tim Buckley fia, Jeff Buckley csak egyszer, 9 éves korában találkozott biológiai apjával, de örökölte annak tehetségét. 1991-ben énekelt az apja emlékére szervezett koncerten, de kerülte a "szirénes dal" előadását, amely a keserű hiányt idézte meg számára. Saját jogán lett ismert dalszerző és előadó, aki mindig küzdött az apja árnyékával. Rövid, intenzív kapcsolatban állt Liz Fraserrel 1994 körül, erre később még visszatérünk. Később, 1997 egy balesetben egy vontatóhajó elsodorta és a Mississippi egyik mellékágába fulladt. Apa és fia tragikus ikersorsát összeköti a tehetség és ez a dal.
Szövegében a dal az ókori görög Odüsszeiát idézi. Odüsszeusz szirén-kalandja, mikor a hős a félig lány, félig madár formájú démoni lények veszélyesen csábító dalát hallani akarta, ezért hajója árbocához kötöztette magát társaival, míg a fülükbe viaszt cseppentett, így ő volt az egyetlen, aki élve megúszta a mitikus lényekkel való találkozást.
A halál, mint menyasszony a szöveg második, mélyebb rétege, ami a romantika kora óta ismert motívum. A szirén az élet feladását kéri a hajóstól, a személyiséget és az életet is teljesen bekebelezi az őselem. A megesemmisülés, a mindent feladás sötét nyugalma szól hívó szóval. A halál és a kapcsolódás elválaszthatatlan társak ebben a nászban.
A harmadik réteg pedig valami olyasmi, mint a Harry Potterből ismert Edevis tükre, ami a szívek vágyát, legrejtettebb titkát mutatja meg tükröződő sejtelemként.
A szövegíró Tim Buckley barátja, Larry Beckett költő. A verset húszéves korában írta a bajba sodró vágyakról, de a feldolgozások készítői általában éltük delén túl nyúltak a dalhoz, a legtöbb feldolgoás a 2000-es évekből való. A szöveg 1967-es megalkotásában a költőt Homérosz és James Joyce inspirálta.
Tim Buckley először visszautasította, túl elvontnak és intellektuálisnak találta a szöveget, majd 1969-ben visszatért hozzá, amikor pályája avantgárdabb, kísérletezőbb szakaszában járt. A szerző 2014-ben a brit The Long Lost Banddel együttműködve egy pszichedelikus hangulatú feldolgozást készített a dalhoz egy spoken word betéttel és az ókori görögökre utaló klippel.
A dal legnagyobb ismertségét azonban 1983-ban érte el. A Cocteau Twins 1983 szeptemberében önálló kislemezként adta ki, majd később felkerült a This Mortal Coil következő év (1984) októberében megjelent „It'll End In Tears” című albumára, és videoklip is készült hozzá.
A dal feléneklésekor Liz Fraser "tiszta lappal" állt hozzá a dalhoz, részleteiben nem is ismerte a dalt és a keletkezése körülményeit, némiképp távolságot is tartott tőle, és az eredmény egy éterien tiszta vokál lett, amelyben mintha maga a szirén szólalna meg. Liz Fraser indiai színezetű, rendkívül erőteljes és érzékeny éneke műköik tiszta tükörként a minimalista zenei alap felett, miközben szakrális magasságokba emelkedik. Talán ez a legkiválóbb verzió az összes közül.
A dal történetéhez még hozzátartozik Liz Fraser és Jeff Buckley kapcsolata: rövid, de intenzív viszonyuk 1994-95 tájáról, amikor megosztották naplóikat, közös dalaik is készültek, amelyek túl személyesek voltak, nem a nyilvánosság számára készültek. Jeff ambivalensen állt az apja által szerzett dalhoz, amit Liz tett világhírűvé. A Massive Attack-kel közös Teardrop szövege Jeff halálának hatására íródott 1997-ben.
A dal aztán önálló útra kelt és sok alkotót megihletett, a varázstükörben mindenki más-más képet látott és mutatott, vegyük sorra:
Lol Tolhurst mindkét könyve terápiás könyv, saját magának és még sokaknak hozott gyógyulást, nem is biztos, hogy magával a történetével, hanem a sorok mögé rejtett sűrű, keserű tapasztalattal, amit az ezt megélők szavak nélkül is értenek. A "Goth" egyik legérzékenyebb pillanata az, ahol a dallal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk: "Néha találkozunk egy olyan lélekkel ebben a világban, aki már sokszor járt itt tudatosan vagy anélkül, és képes kiszűrni a mindennapok salakját és ostobaságát, s megmutatja nekünk a létezés igaz lényegét a műveikban. Ezt hallottam Liz hangjában és sírtam. Sírtam anyám halála miatt, sírtam a lányom halála miatt, és sírtam magamért. Végre megszabadultam a létezésemtől, mert abban a hagban meghallottam az örökkévalóságot." Lol Tolhurst tükrében az elveszettek arca sejlik fel.
Wayne Hussey a Heady Daze 11. fejezetében szintén említi a dalt: A Mission frontembere vállaltan hatalmas Led Zepelin-rajongó, a Children album producere John Paul Jones volt, és nagy szerepet játszott a lemez hangzásánk kialakításában. Hussey számtalan ismerőse között Robert Plant is ott van, és az ideális, eszményi rocksztárnak látja. Árnyalatnyi rácsodálkozó féltékenységet vélek felfedezni a történetben, amely szerint Cynthia elsőnek a Liz Fraser-féle verziót ismerte, és ez a dal volt az, amely hidat nyitott kedvesének a Led Zep felé, amiben az első személyes találkozás során közrejátszott Plant személyes csajmágnes karizmája és enyhe flörtölése is, hogy Cynthia is megkedvelje a Led Zeppelint. Plant szerint ez a valaha megírt legszebb dal és az ő 2002-es verziója áll a legközelebb az eredetihez, de van benn valami vibráló, nyugtalan, matrózos, karcos felhang. Róla tudom elképzelni, hogy hozzáköti magát az árbochoz és megússza a szirénkalndot...
Brian Ferry 2007-es albumán kapott helyet egy teljesen más hangulatú interpretáció. Egy bölcs és kissé ironikus sötét komédia a csapda elkerülhetetlenségéről, nagyzenekarral és miniszoknyás-tűsarkús vokalista lányokkal.
A Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante 2009-es The Empyrean c. szólóalbumán jelentette meg a saját verzióját. Ez talán a Liz Fraser-változat férfias energiákkal teli párja. Magasan szárnyal, szinte tempolmi áhítattal, a magányos lélek többre vágyik, mint a földi valója. Analóg szintetizátorok sejtelmes effektjei adnak hozzá sejtelmes zenei alapot. Az énekes kamaszkora ót szerette volna felénekelni ezt a dalt, de ez csak akkor történt meg, amikor már megküzdött a legsötétebb démonaival. A dalban Flea játszik nagybőgőn, finoman, háttérbe simulóan.
Sinead O'Connor 2003-as kelta gyökerekig nyúló feldolgozásában végtelen sebzettség és gyász, édesanyja korai halála és traumákkal terhelt kapcsolatuk elevenedik meg végtelen tisztasággal és ambivalenciával. Hegedű egészíti ki a zenei kíséretet, az ének a siratókat idézi, ez maga a hajótörés dala.
George Michael 2011-ben tűzte műsorra a dalt. Ez talán a legnyomasztóbb, hiszen a linkelt verzió néhány héttel azelőtt készült, hogy majdnem végzetes tüdőgyulladással kórházba került Bécsben és le kellett mondania a turné további állomásait. Bár sokan a nyolcvanas évek szépfiújaként emlékeznek rá, magánéletét sok keserű fordulat nehezítette, élete során komoly függőségekkel küzdött, ennek is szerepe volt 2016-os halálában, csak 53 évet élt. A dal kísérteties spirituális lebegéssel telített, egy haldokló matróz dala, akinek hajója már széttört a sziklán és várja minent elnyelő szerelmét, a halált.
A Dead Can Dance Brendan Perry-je a 2010-es években vette koncertjei programjára a dalt. Világzenei hatásokkal, kristálytiszta gitárjátékkal, égbe szárnyaló, díszes énekkel emelte az éterbe úgy, hogy a lába végig a földön maradt. Hallja a hívást, de kezében marad a kormány. A KEXP-s feldolgozás rendkívül bensőséges és mélyen átélt, hallgatni és nézni is csodás élmény.
A szirének éneke egyszerre pusztító és csábító. Van, aki elkerüli a sziklát, van aki hajótöröttként ér partot. Baljós sorskönyvi szálak hálózzák be a történetet, a korai halál szálai. Gondoljunk csak a két Buckley, apa és fia korai halálára, az édesanyját gyászoló Sinead O'Connorra, aki szintén fiatalon halt meg, vagy a szinte élőhalottként éneklő George Michaelre. A szirén, a csábító ara a szigeten nem más, mint a halál, ez egy régi költői kép, ami a romantika kor óta vissza-visszatér a művészetekben.
Szánjuk rá az időt, engedjük át magunkon és engedjük meglátni, hogy a saját arcunk hogy tükröződik ebben a dalban, de ne feledkezzünk meg a viaszról és a kötélről.
