Ritkábban sikerül koncertekre eljutnom,mint szeretném, de most mégis összejött egy kedvemre való kis kiruccanás. Némi szervezés után sikerült összerántani a bandát Sziámi mester koncertjére és indultunk is Győrbe, a Rómer Házba. A szedelődzködés egyik nyomós indoka az egyszeri és megismételhetetlen H.O.L.T. Band előzenekaroskodása volt természetesen. Végre méltó környezetbe került az együttes. Pont ahová ez a zene való, csodásan is szólt. Laza, elszállós, jammelős kis félórát nyomtak a srácok. Ez már a felnőttek rock and rollja, élettapasztalat által kiformálva. Azt látjuk, hogy hónapról hónapra gördülékenyebb, lazább minden élő fellépés. Az Ajtók háromnapos dallamtapadása lassan gyógyul, a fejemben az Oroszlánkirály Circle Of Life-jával összekeveredve szól, miközben születésről és halálról töprengek. Fura mix, nem? De valahol összeér a kettő... Beugrós tagként a Kétszemközt gitárosa erősítette a csapatot.
A 2018 óta létező Úrfi Száraz Bence nevéhez köthető leginkább, hangulatát úgy írnám le, mint egy nagyon személyes, befordulós Bagossy Brothers. Magukat szövegcentrikus panaszkodós-popként jellemzik, de ez amolyan alternatívba hajló pop, kicsit lágyabb, mint a Raklap zenéje, Fiatalok, jól is néznek ki a színpadon, amelynek látványvilágát egy nyolcvanas évekbeli koloniál állólámpa hivatott feldobni. Intenzív energiákat mozgatnak meg magukban és a közönségben is, a szövegek mívesek, versszerűek. A Youtube-on tisztességes mennyiségű, igényesen megvalósított zene, klip és egyéb anyag található tőlük, százezres nézettséggel. A legismertebb talán a 24.hu-n debütált klip, az Ezerszer ember, Scherer Péter szereplésével. De az, amelyik a leginkább megérintett, az a Pszichó, amely a beilleszkedés kényszeréről s nehézségéről szól.
Így nyomják élőben:
Sziámi AndFriends
Legutóbbi posztomban rebegtem hálaimát Sziámiról, és erre úgy rendezte el a sors, hogy pár mondat erejéig beszélhettem vele, aki nélkül nem hiszem, hogy létezne magyar alternatív rock, vagy nagyon más lenne. A koncert programja az URH-tól a legfrissebb daluk győri világpremieréig 50 évet ölelt fel. Ugyan az utolsó Alterábán felléptek és egy igazi slágerparádét ajándékoztak a hálás közönségnek, de most a saját közegükben ritkaságok is előkerültek, mint például a tavaly kiadott Gyere, te bárki c. új album számai, amelynek borítója és szövegkönyve egy gyönyörű, letisztult torockói hímzésen alapul. Szóval Sziámi igencsak aktívan él és alkot. Az őrült rock and roll energiát ehhez leginkább Kirschner Péter adja, de az együttes többi tagja is profi módon teszi a dolgát.
Amikor anyagot gyűjtöttem az előző poszthoz, és felmerült a Kádár-rendszer összeomlását megelőző mélységes nihil pillanata, amelyből az Előrelátó csecsemő született, az, hogy nincs tovább semerre. Az eddig megszokott világnak vége, hogyan tovább? A dalt újra meg újra végighallgatva még mindig elfog az a gerincen végigszaladó borzongás attól, ahová a kamaszkor sebezhetőségében betalált és örökre helyet kapott életem legfontosabb dalai között. A közönségben átadtam magam a sodró képeinek, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy Sziámi épp egy könnycseppet morzsolt el, és arról mesélt, hogy volt, akinek ez a dal at életét mentette meg, aki már azóta családanya, más pedig a szövegét használta búcsúlevélnek.
A koncert után pár szót beszélgettünk az általam végtelenül tisztelt Mesterrel, aki nagyon szerény, közvetlen módon képes kapcsolatba kerülni a közönséggel, a rajongóival. (Nem tudtam félretenni a képet, ahogy generációjának más bandáit testőrök kísérgetik, minha félnének a saját embereiktől.) Remélem, még nagyon sokáig részei leszünk egymás életének.
Hónapok óta vártam már ezt a bulit, mert sajnos nekem elég ritkán jön össze, hogy esti rendezvényekre eljussak. Különösen, hogy helyi (gitár)hőseink, a H.O.L.T. zenekar volt a nyitó produkció. Laliék nagyon-nagyon odatették magukat, az énekesük is frissebb formában volt, mint december végén, hiába no, tavaszodik. Úgy zúztak a srácok, hogy beleremegett a Beton. A jól ismert számok között jammeltek, elszálltak, elővettek néhányat a korábbi formációik számaiból is. Időnként Cure-gitártémák bukkantak fel a szólókban, amit a nézők nagyon is díjaztak. Laza és eleven volt a koncert, kár, hogy a közönség egy része a kültérben maradt.
Nekem a mostani hazai színtér legszerethetőbb bandája az négyesfogat, az utolsó hangig "igazi" zenét játszanak és kitartanak annak ellenére, hogy szinte az összes fiatalabb korosztályban az elektronika és a bulikultúra a menő. Híven őriznek egy sötéten ragyogó darabot az igazi rock and roll szívből.
A második fellépő a Crow Black Dream duója volt. Pár napja már készültem rájuk, többször is meghallgattam a legutóbbi lemezüket, a tavalyi Szabadíts felt. Régóta szerettem volna élőben látni ezt az apa-fia duót, és úgy találom, az eddigi koncertvideókhoz képest teljesen újszerű élményt adtak. Halálközeli témái ellenére földhözragadt és vitális produkcióra számítottam, helyette elegánsan kiszámított és talán kicsit távolságtartó fellépést kaptunk. Eleve már a megjelenésük, a hosszú felöltő a keves papán és a neccfelső a fián hangulatteremtő volt, aztán a kivetítőn megjelenő képek, klipek sötét, borongós atmoszférája ragadott magával. Sorra hallgattuk az említett lemez dalait, például a Fázom, féleket, a Ki vagyok ént és a végén a HOLD-feldolgozást, a Nem elég című dalt, azzal a nyolcvanas-kilencvenes éveket megint jelenevővé tevő videóval. Átható, érzéki és vizualitással nagyon átszőtt élmény volt számomra az élő fellépés, teljesen más a hatása, mint akár a március 14-i S8-as koncertnek. Kitettek magukért Kovácsék a Beton közönsége kedvéért, amiért hálásak lehetünk és várjuk a beígért új albumot.
A Touch By Touch osztrák párosa nagyon más stílus, egy elektro-duóról beszélünk, akik bevonzották a fiatalabb közönséget (ezt úgy értem, harmincasokat). Nem vagyok jártas a partykultúrában, de mindenképp helye van ennek is a Beton közegében. A produkciójuk energikus és a lézerkesztyűknek hála, látványos. Figyeltem és tanultam. A Youtube-ról hoztam át egy videót a hangulathoz.
Az este negyedik fellépője a Ductape volt, akik két koncertet is adnak idén Magyarországon és ebből az elsőt a Betonban. Zenéjükről az első benyomásom a hangzás gazdagsága. Sajnos, azt látom, hogy a műfaji felfutás következményeképp rengeteg a tök egyforma, unalmas szám, de ebből a sivatagi egyformaságból a Ductape messze kiemelkedik az eredetiségével. Tetszett, hogy dalaikban kellemes egynsúlyban hallhatók a gitár és a szintik, és valahogy egybefogják, összegzik a nyolcvanas-kilencvenes évek és az ezredforduló óta eltelt két évtized zenei történéseit. Figyelmet megragadó és intenzív színpadi jelenlétük még egy jelentős adag plusz energiát ad a dalok amúgy is izgalmas alapverziójához.
Megragadó volt Caglan gyönyörű fellépőruhája, amely talán a török hagyományokra utalt szabásában és anyaghasználatában, mindenesetre ez is egyedi darab volt az instagothok egyenruháihoz képest. A zene, mint mondtam, őrülten intenzív és táncolható, eredeti, látomásos és gyönyörű. Előkerült a Sisters Of Mercy Marian-feldolgozása is a saját dalok mellett. Ami még megragadott, hogy ebből a társaságból árad egyfajta alázat, odaadás a produkciójuk iránt, amit az egész program alatti jelenlétük és az a tény is bizonyít, hogy másfél órát voltak a színpadon, pedig eddigi "sztár"peodukciók általában 35-40 percig tartottak. Pár szót sikerült a program közben váltanunk, amikor kértem a CD-re egy dedikálást és úgy tapasztaltam, végtelenül kedves emberek.
Ami még számomra fontos, a Kollektíva közösségépítő munkája és a Beton mint klubhelyszín az a hely, ahol a zene vonzása mientén mindig összefuthatunk rég nem látott barátainkkal és az elmúlt egy évben rendszeressé váltak a találkozások, megerősítette a kapcsolatunkat és élmények sokaságát őrizzük magukban, amiért nem tudunk elég hálásak lenni.
Micsoda hét! Szerdán Hobo, pénteken irány a Beton. Összeszedtük a kis csapatot, először a fiúk a MOGAAC kézimeccsét nézték meg, utána a következő állomás a kedvenc underground klubunk.
Az estét a békéscsabai Empty Story kezdte, lendületes, gitáralapú zenével, sivár, kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel teli szövegekkel. A számaik a belinkelt demójukon hallgathatók. Feldolgozásokat is játszottak, az egyik talán török (She Past Away?) nyelvű, a másik a Molchat Doma танцевать című dala, ami az erőteljes gitárhangoknak köszöbhetően megkockáztatom, hogy sokkal izgalmasabb, mint a lepusztultan szóló eredeti. Nagyon szimpatikus csapat, hoztak becsületkassza alapú merch tárgyakat. Mi kis nőgatással elcibáltuk megunkkal a 14 éves nagyfiunkat, aki autizmusban érintett, de meglepő módon szeret azenét, főleg a zajos rock and rollt. Egy csomó koncerten volt már velünk. Eleinte nagyon meg volt illetődve, csak ült egy székben és nem akart lejönni a koncertterembe, de pont egy hűtőmágnes elég volt csaléteknek. (Emlékszem az első tini sulibulimra, pont ugyanezt csináltam, befordulva ültem a sarokban.) Utána már élvezte a bulit. Kicsit megszólt az úri közönség, hogy miért cipelünk nyűgös kölyköt underground buliba, hát azért, mert az úgynevezett normálisak halálra szekálták már megint a suliban, és meg akartam mutatni neki, hogy igen, vannak befogadó, barátságos helyek is a világban, ahol nem a vergődés választja szét, hanem a közös hobbi köi össze az embereket. Aztán amikor feloldódott, videót is vett fel, odament a srácokhoz, beszélgetett is velük, és beszerzett egy ajándék dedikált matricát és gitárpengetőt. Hálásan köszönjük, végtelenül sokat jelentett nekünk a kedvességük.
Aztán jött a mosonmagyaróvári HOLT. Jó hírük mehetett az utóbbi egy évben, mert a koncertjük kezdetére megtelt a helyszín, jelentős helyi erőt vonzottak a koncertjükre. Az Ajtókkal indítottak, végigtolták a repertoárt lendületes zúzással és gazdag hangzással. A színtér egyik legjobbjának gondolom őket jelenleg. Sajnos kicsit rövid volt a koncert, amit elég jó időzítéssel a 10:15 Saturday Night időtlen klasszikusa zárt. Nem tudtam nem erre a régi koncertfelvételre gondolni közben, egész hasonlóan szóltak.
Az estét a Nulladik Változat zárta. Párás szemű nosztalgia fog el a nevük hallatán, eszembe jutnak a 90-es évek végi Sziget Fesztiválok kis színpadjai, a hajnali fűben ülős elmélyülés egy belső labirintusban. Nagyon szeretem és sokat is hallgatom a zenéjüket, időnként lehunyt szemmel relaxálva. Sokszor azt érzem, ha egy szó sem hangzana el, csak az instrumentális alap, az is tökéletesen megállná a a helyét. A dalok szenvedélyes szövege csak hab a tortán. Négyfős csapattal érkeztek, és valahogy lassan jött meg a hangulat, akik pedig közben elszivárogtak, sokat veszítettek. Nagyon intenzív a koncertélmény, de nem könnyen fogyasztható. Csilingelő, sűrű hangfolyam sodor magával. A végére drámaian felpörgött a produkcó, egy-egy pillanatra az az érzésem támadt, minth a Joy Divisiont látnám.
Hálás vagyok, hogy kis csapatunkkal ilyen fellépéseket nézhetünk végig és ilyen közösség része lehetünk.
Nem sok alkalmam van a mostani életszakaszban este kimaradozni, de most a HOLT és a barátok kedvéért kivételt tettem. Drága kertszomszédunk mesélt erről a formációról és kíváncsivá tettek a dicsérő szavai, linket is kaptam a Soundcloudon hozzájuk.
Jófajta gitárcentrikus posztpunk, ami hallgatva is kellemes, de legalább tízszer ütősebb élőben. Szomszédasszonyom fejből tolta már a szövegeket, mi csak figyeltünk, de meggyőzőek voltak a saját dalok. Ha lesz még koncert, biztos megyünk. Különösen boldoggá tett a program végén játszott két Cure-feldolgozás. Facebook-oldaluk tanúsága szerint új dalok és videoklip is készül.
Ha lesz még élő fellépés, ott lesz a helyünk családostul, barátostul, SzotyiGabistul :-)
.jpg)
.jpg)
.jpeg)