A következő címkéjű bejegyzések mutatása: The Cure. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: The Cure. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 6., péntek

A holnap érdeklődés hiányában elmarad

 Középiskolás koromban (1993) csak artmozikban volt látható A holnap érdeklődés hiányában elmarad, Dettre Gábor dokumentumfilmje a magyar dark/gruftie szubkultúráról. Sőt több is: ez a nagybetűs, kultikus magyar grufti dokumentumfilm. Meghatottsággal néztem újra: ezek voltunk mi, ezek az okos, tiszta arcú tinik, talán a nemzedék legjobbjai. Hatalmas ajándék egy ilyen “belső nézetes”, értő figyelmű fókuszt kapni egy érzékeny, nagyon nyitottan gondolkodó, árnyalt látásmódú, de nem ítélkező  rendezőtől, ahol a célcsoport a külvilág hangját képviselőknél jobbnak, emberibbnek tűnik, hiszen nem vártak volna el nagyobb dolgot, hogy a lét legyen több, mint puszta túlélés. S benne van az a tragikum, hogy ezek a szenzitív, világot formálni képesen tehetséges tinédzserek közül sokan egyszerűen eltűntek a darálóban mert az érzékenységükre nem volt válasz. 


Az egész gyűjtő/gyújtópontja a Fekete Lyuk volt, ami több, mint szórakozóhely, az összes alternatív irányzat bölcsője. A szabadság fészke volt, de Dettre Gábor nem idealizál: látszik az árnyékosabb oldal is. Ma már hátborzongatóan fura, sőt egyenesen botrányos a F. O. Systemből lett Sex Action szexista, tárgyiasító szövegű zenéjére meztelenül táncoló szinte gyerek lányok látványa. A zenei színeváltozás akkor csak árulásnak hatott, vagy egyeseket magával sodort, de ez ma jó eséllyel gyermekvédelmi ügy lenne, viszont az akkori szabadságfelfogásba belefért a fiatal lányok kiszolgáltatottságával való visszaélés, sajnos. (Ugye, megvan mindenkinek, ahogy a szépségkirálynő Molnár Csilláról és társairól a férfiak készítik a gipszszobrot, közben prominens középkorú újságírók fotózzák őket, és eladják a fotókat valami nyugati szexmagazinnak?)


The Cure szerepe:  Robert Smith a fura megjelenésével a kívülállóság ikonja volt. Megfigyelhető a tiniszobákban az a tipikus, szomorú, kissé morcos-bamba, titokzatos Robert Smith-poszter a Disintegration érából az ikonikus pöttyös ingben. Nemcsak zenei preferencia volt, hanem kultikus hős sokaknak, de valahol egy soha nem is létezett bálványt imádtak: a felerősített, túlfókuszált, fanatizált kultusz, ami mai szemmel már szinte érthetetlen és egyoldalú, hiszen addigra már ott volt a vidám popdalok sokasága a Pornography/Disintegration mély szomorúsága mellett. Sokkal-sokkal sötétebb, hidegebb kelet-európai visszhangot vetett, mint az eredeti brit irányzat. (Emlékszem, mennyire kijózanító volt a később hozzáférhetővé vált némelyik zenekari interjú vagy könyv, amelyből a túléléssel és a halállal kapcsolatos mély gondolatok helyett arról tudtam meg meglepően sokat, hogy miket ettek-ittak, mitől szédültek be és milyen hülyeségekbe keverték magukat. A sztorik inkább mennyiségben és árkategóriában, mint minőségben tértek el a random fősulis koleszos történeteinktől.)


Amire a külvilág leginkább felfigyel, azok az extremitások, amik kiprovokálták a külvilág megvetését.  Nem hiszem, hogy mindenki próbálkozott ezekkel, de volt, aki igen, és felnőtt fejjel már nagyobb a rálátás miértekre. A szipuzás nem más, mint menekülés az elviselhetetlen nyomásból, valóságból. Akkor még nem voltak könnyen hozzáférhetőek a valódi drogok, a háztartási mennyiségben elérhető vegyi anyagokkal való kísérletezés is közösségi tevékenység volt. A falcolás, vagdosás - akkor öngyilkossági szándékként dekódolták, de értelmezhető úgy, mint segélykiáltás, olyan kín kifejezése, amire nincsenek szavak. Mi lehet a mögöttes ok? A feszültségként gomolygó, kimondhatatlan érzelmek hátterében gyakran ott van valamiféle akkor még biztosan felismeretlen neurodiverzitás vagy az érzelmek kifejezésének nehezítettsége a családi háttér miatt, ahol a fájdalom, düh nem egyszerűen normális emberi érzés, hanem elfojtani való gyengeség. Tudjátok, boys don’t cry. A Cure szövegeiből lehetett az érzelmi szókincset megtanulni, nevet adott a megnevezhetetlennek, ilyen értelmben tényleg gyógyító volt. példaként ott van a filmben az a magát vagdosó lány, aki egyszer csak elhagyja a falcolást, miután képessé vált sírni és így az érzelmeit kifejezni, kezelni. Drága szakmai workshopokon kelendő termékké formálták ezt a tudást, tapasztalatot is napjainkra. 


Korabeli filmplakát

Nagyon megragadott egy kis közbevetett képi jelenet: a temetőt járó tinédzserek egyike gyertyát gyújt az oltárnál, majd amikor kimegy, a  láncot  visszaakasztja a kápolnaajtóra, ahogy volt. A következő kép egy feltört koporsót mutat, ahol látszanak a csontok, de hiányzik a koponya. Van, aki rendet teremt maga után, más pedig  feltöri a koporsót, ellopja vagy eladja a skalpként szolgáló csontokat, koponyát. Döbbenetes ez az éles ellentét az attitűdben: jelen van a szent tisztelete, a spiritualitás, de jelen van a totális nihil, értékvesztés abban az értelemben, hogy voltak olyanok is, akik feltörték a sírokat és relikviaént árusították idegenek földi maradványait. Dettre Gábor itt sem idealizál, nem fél megmutatni a legrosszabb oldalt. 


Az öngyilkosság, halálkultusz is jellemző volt, az öngyilkosokat hősként tisztelték (más kérdés, hogy amíg élt, volt-e bárki, aki segítsen.) Könnyeket csalt a szemembe az anyuka, aki a meghalt fiáról beszél: jó gyerekként emlékszik rá, de szemernyit sem értett a gyerekben lejátszódó dolgokról. Velem egyidős lehetett ‘93-ban a hölgy, de száznak néz ki, annyira meggyötörte az élet, mire gürcölve, egyedül eddig felnevelte a fiút. A maga módján a tőle telhető szeretetet fejezi ki, de ez kevés volt a világ ellenében, pusztán  túlélésre játszva, és feltűnt hogy az önkifejezésre neki sem voltak igazából szavai. Na, ezt tette velünk és szüleinkkel Kelet-Európa. 


Kevésbé direkt módon jön a képbe egy másik árnyékos oldal:  említik a fogadásokat, próbákat, például a sírboltban alvást. Később ez lett maga a gatekeeping:  volt, ahol verseny alakult ki az élet megvetéséből, nihilizmusból.  A valódiság mértékegysége a szenvedés nehezen mérhető mélysége, amiből egy  “kínlódásverseny” öngerjesztő, lefelé vezető spirálja alakult ki. Aminek hatása a személyes határok kitolása, az empátia kiölése. A szenvedés adta meg a legitimitást a grufti létnek, ebből halált kihívó bátorságpróbák következtek (pl. kifeküdni a sínekre, útra, ennyi-annyi gyógyszert beszedni és még ki tudja, mi). Ez is hozzájárult a szubkultúra lassú felszívódásához: az ilyesmivel kevésbé manipulálható, érzelmileg épebb tagok lassan eltűntek.


Milyen is volt a közeg, amire így reagáltak ezek az érzékeny tinik? A rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, munkanélküliség, kilátástalanság  sújtotta a szülőket, akik szó szerint a túlélésért küzdöttek. Erre jött ráadásként a  sátáni pánik, amelyet a felfoghatatlanul rettenetes mezőkovácsházi gyilkosság és az azt követő borzasztó sajtóreakció generált. Onnantól minden fekete ruhás fiatalra potenciális bűnözőként néztek. Több semm kellett a  megvetés kiprovokálásához - ez a filmben a patkányos fiú kapcsán teljesen nyíltan látható volt. 


Vannak a háttérben generácós, nevelési okok is: a “kulcsos gyerekek” szülei a sok gond miatt érzelmileg teljesen elérhetetlenek voltak, az intézményes nevelés és a vallási konzervativizmus irányából viszont hatalmas nyomás nehezedett a fiatalokra. A kommunista és vallásos nyomasztás, uniformizálás és megszégyenítés, enyhébb-súlyosabb erőszak, határátlépés midennapos volt. Személyes példám, hogy jó hangú kóristalányként november 7-én a szovjet himnuszt kellett énekelnem az iskolai ünnepélyen oroszul, majd ugyanezen hét vasárnapján a Halleluját a templomi kórusban. Nem csoda, ha azóta is rosszul vagyok minden ideológiától.

 

A tiniket korán felnőttesítették: a gyerekekre rakott felnőtt felelősség is szinte természetes volt, a tinédzserek hamarabb váltak szüleik támaszává vagy elhanyagolt áldozatává, minthogy megélhették volna a gyerekkorukat. Nem voltak szavak az érzésekre, az érzelmi támogatás, és gyakran a gondoskodás teljes hiánya is előfordult. Fiatal lányként egyszerűen prédának tekintettek egyes férfiak, és tényleg nagyon vigyázni kellett, hogy megelőzzük a nem kívánt közeledéseket. A szubkultúra volt a kivonulás helye, a menedék, ahol ezt a nyomást le lehetett tenni. 

Tulajdonképp a megtöréssel, az egyéniség kiölésével szolgának próbáltak nevelni, és azt éltük meg, hogy nem lehetnek álmaink a társadalom ellenében. Ezért van az talán, hogy az elvárásokkal fellépő külvilághoz képest a kirekesztettek tűnnek az épebbnek. 


2018 végén, 2019 elején a Kiscelli Múzeum kiállítással emlékezett meg a Fekete Lyuk meghatározó kulturális szerepéről rock és művéseti életben. Ennek kapcsán készült egy videós beszélgetéssorozat, amely a helyhez köthető fontosabb személyeket szólította meg.


Dettre Gábor reflexiójában megrendítő, mennyire szívügye volt ez a film és mekkora tisztelettel áll a fiatalokhoz. 15 évvel később, 2009 táján egy új film kapcsán (Holnap, holnap), ami sajnos nem érhető el a neten, felkereste a volt interjúalanyait, akik közül egy vállalta, hogy megosztja az életét a közönséggel. A lány megvalósította az álmát, elérte, amit szeretett volna, hajón dolgozott, művészetet tanult és építette a karrierét. A többiek azonban felszívódtak, betagozódtak vagy meghaltak és és nem vállalták a részvételt a folytatásban. A rendezőt nem az döbbentette meg, hogy hajdani lázadók beilleszkedtek a társadalomba, hanem az, hogy szinte szégyenként, titokként kezelték a hajdani subkultúrához tartozást.

Engem az nem hagy nyugodni, hogy újabb 15 év, immár egy emberöltő eltelt és a világ ismét sötét színekre váltott. Ez a generáció most éli az életközepi válságot,és ez a kor a maszkok eldobásának ideje. Sokan visszatértek a klubokba, kíváncsi lennék, most hogy élnek ezek a fiúk-lányok, és mi van velük.


Visszatekintve most, hogy kamaszodó, hasonló korú gyereket nevelek, és látom, hogy nehéz napokon ugyanúg elkapja őket a csüggedt hangulat, az élet értelmetlenségének érzése, ha zaklatás éri őket, sok a dolgozat, vagy nagy nyomás nehezedik rájuk, de támogatással, a vércukorszint normalizálásával -házias kaja-, biztatással, valami pozitív élmény szervezésével el lehet hessegetni a sötétséget a kamaszszívekről, s most már talán kevésbé gond ha valaki lassabban érik vagy érzékenyebb, jellemzőbb az elhúzódó gyermekkor. Nem tudom, nekünk miért kellett a vákuumot, a nihilt, a láthatatlanságot megélni, és a szükségleteinket az önállóság tanítása nevében ennyire negligálni.

Valahol ez az egész egy tipikus x generációs történet elejétől végéig. Hogy hogy élem meg most? Az életközepi válság maszkfáradtságot hozott, s talán még van egy kis életidő visszaszerezni egy kis időre az autentikus ént, és megélni, ami kimaradt. Közben a világ megint hihetetlenül elborzasztó hellyé vált a háborúkkal, klímaválsággal, a rengeteg új kihívással. Néhányunkban talán újra, élesen tudatosul, micsoda érzelmi sivatagban éltünk, de a tapasztalataink tükrében láthatunk egy picike fényt, és egy mákszemnyi reményt, hogy ami rajtunk állt, megtettük, hogy ne legyen annyira pokoli hely a világ. Ugyanakkor nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját torzulásainknak, amit rajtunk hagyott a világ és továbbörökítünk a példánkkal. És az is biztos, hogy az akár tíz évvel fiatalabbak is máshogy élték meg a szubkulturális létet. Minket néma generációnak nevezntek, valahol ez néma lázadás volt, és néha évtizedek kellenek a valódi hang megtalálásához.


2026. február 18., szerda

Memento: Száz év Negyvenötös blues

 Két dal, ami a szívem közepében lakik, két dal, ami a háború emlékét helyezi a középpontba, két dal, ami tükör a mának, transzgenerációs emlékek és szorongás átlényegítése. Két költőlelkű énekes, aki ezer szállal kötődik az irodalomhoz és a kultúrához.

Két szerő, két teljesen más habitus, majdnemhogy más generáció, más szűrők, más tükrök, más vetítővásznak, mégis vannak közös pontok. Egyiknél lebegő szorongás, ami mindent áthat, am másikban saját bőrén és következményeiben megtapasztalt erőszak, éhezés, megcsúfolt remények, holokauszt és málenkij robot, a múlt eltagadása és a kuttúrából való kifosztás. A Narnia film, ahogy a gyerekeket vidékre menekítik, ott pedig megnyílik az ajtó, a képzelet menedék, a másik helyen pedig pont bezárul. 

Hogy jelenik meg a második világháború traszgenerációs emléke két, bár időben egymáshoz közel keletkezett, de annyira más dalban? Merüljünk el a személyes és kollektív emlákek sötét vizében Hobónál és Robert Smithnél. Mostanában keletkezett koncerfelvételeket csatoltam, hogy lássuk a friss előadást, ahogy a mesterek immár deres fürtökkel figyelmeztetnek a világ ismételt széthullására.



One Hundred Years

It doesn't matter if we all die
Ambition in the back of a black car
In a high building there is so much to do
Going home time, a story on the radio
Something small falls out of your mouth and we laugh
A prayer for something better
A prayer for something better
Please love me, meet my mother
But the fear takes hold
Creeping up the stairs in the dark
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow

Stroking your hair as the patriots are shot
Fighting for freedom on the television
Sharing the world with slaughtered pigs
Have we got everything? She struggles to get away
The pain and creeping feeling
Little black haired girl
Waiting for Saturday
The death of her father pushing her
Pushing her white face into the mirror
Aching inside me and turn me around
Just like the old days, just like the old days
Just like the old days
Just like the old days

Caressing an old man and painting a lifeless face
Just a piece of new meat in a clean room
The soldiers close in under a yellow moon
All shadows and deliverance
Under a black flag
A hundred years of blood
Crimson, the ribbon tightens 'round my throat
I open my mouth and my head bursts open
A sound like a tiger thrashing in the water
Thrashing in the water
Over and over
We die one after the other
Over and over
We die one after the other
One after the other, one after the other
One after the other, one after the other
It feels like a hundred years
A hundred years, a hundred years
A hundred years, a hundred years

1982,  a Pornography nyitódala, a reménytelenség kvintesszenciájaként hangzó kezdősorral: nem számít, ha mind meghalunk, aztán jönnek sorban a feszültséggel teli képek, ambíció egy fekete autó hátsó ülésén keserű iróniája, kényszeredett nevetés, görcsös ima, a gyengédségbe furakodó rettegés, a jó pillanatokat megmérgező hírek a tévében, az apa halála, a méltóság elvesztése, ahogy mindenki egy darab hús lesz egy darálóban, majd a totális pusztulás szorongató víziója. A narrátor belülről hull szét, ahogy felemészti a kétségbeesés. 

Robert sosem beszélt családi érintettségről, de az ő bátyja, aki annyi mindenre inspirálta, szintén 1945-ben született. De ha látjuk a koncertfelvétel hátterében futó vizuált, érthelő, hogy miről beszél a szám. Ha egyszer felbukkanna egy háttérsztori, sok minden világosabb lenne. 



45-ös blues

Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott,
Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok,
Százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból,
Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol.

A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba,
Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba.
Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi,
Annyi minden lehettet volna, amiért érdemes élni, várni, hinni!

Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám,
Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár.
Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél,
Nyíló öklök, nyíló ölek - élet a világ közepén.

Örömünk voltál, fejlődtél szépen,
A jövöd egy könyvben, a múltad szégyen
Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok,
Erõs parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok.
Nem ismerem Bach-ot, ki az? Kezemet nem fogja Kodály,
A lét és a tudat lesz a fontos és nem Vörösmarty Mihály.

Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.

Hobo Esztrádja 1986-ban jött ki, és szintén a kezdődal a 45-ös blues, és nagyon erősen önéletrajzi ihletésű. Az Esztrád, az ötödik album már túl van a Vadászat művészeti csúcspontján, s annál kísérletezőbb, színházibb, sztorizósabb és szövegcentrikusabb, nem mindenkinek való. A koncertfelvétel a 80. szülinapi stadionkoncertről származik. 

Fő motívuma a személyes múlt feldolgozása. A 45-ös blues egy felnövéstörténet, ami a háború poklából, a szülői generáció traumáitól indul - apám is 45-ben született, mint Hobo, s nincs ebben a hazában, akinek nem volt tragikus vesztesége- , és a kezdősor itt is a kozmikus mértékű fájdalom és halál képeivel nyit, összekötve a fogantatással és a születéssel: "mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok", majd a tragikus realitás képei sorakoznak: a háború utáni nyomor, a remény elvesztése, a keserű belenyugvás a birodalmi túlerő megváltoztathatatlanságába, a testi nyerseség, a túlélés oltárán a kultúra feláldozása, a múlt traumáinak elfojtása, hogy az új generáció tiszta lappal kezdhessen, és az évtizedekig kimondhatatlan, teljesen tabusított gyász.  Ez van Hobo és ez van Magyarország batyujában, amit a hátán cipel. 


Két külön világ, de az emberek éppúgy méltóságukat vesztve a mennek mindkettőben a húsdarálóba vagy a füstbe, az egyén totálisan kiszolgáltatott a hatalmi játszmáknak, az ima nem segít, megváltás nincs. Fekete autók, fekete romos városok, halálfuvallat és a Gulág fagya. A történelem gyilkos ciklusokban ismétli magát, ahogy újra meg újra pszichopaták kezébe kerül a hatalom. Ugyanaz a feldolgozatlan múlt mérgez. Személyes történeteink figyelmeztetések, mi következik abból, ha a méltóságot, a sérülékenységünket, az emberi jogokat sutba hajítjuk. 

2025. október 27., hétfő

Egy éves lesz a Songs Of The Lost World

Tisztelgés Robert Smith géniusza előtt, akivel együtt rezeg a korszellem. 

 A brit együttes történetében tisztelőik többféleképpen csoportosították lemezeiket trilógiává, de biztos vagyok benne, hogy a legjobbak között az 1980-82 közti időszak és a Disintegration-éra mindenképpen ott volt, de késői remekművük, a 2024-es Songs Of The Lost World ismét  csúcsra repítette őket. Ezekben a mélyen személyes hangvételű és zeneileg is újszerű albumokban azonban több és más is van, mint egyszerű melankólia. 

A világ időnként széteső periódusokba fordul, az emberek egzisztenciális szorongást, veszteséget, kiúttalanságot élnek át, és ilyenkor egy látszólag privát témákat felölelő lemez sokkal inkább rezonál a hallagtók többé-kevésbé tudatos érzéseivel, hangulatával, mint a prosperálóbb időszakokban. Felerősíti és a tudatba hozza a nehéz emóciókat. A sötét trilógia a punk nihilizmusából nőtt ki. A Disintegration a hidegháború világának széthullásával egyidőben ért el világsikert, ekkor jöttek először Magyarországra is

A Songs Of The Lost World pedig ismét egy széteső periódusban találta szíven az embereket. Megint vége van egy korszaknak, ahogy láthatóan új és fenyegető hatalmi centrumok emelkednek fel. A fogyasztáson alapuló civilizációt kiteljesítő nemzedék valóságos és képletes, pszichológiai értelemben vett szeméthegyeket hagyott örökül amelyek lassan ránk omlanak. Pusztuló környezet, klímaválság, háborús fenyegetés, a kapcsolatokat és a mentális egészséget megmérgező szociális média képei adják a hátteret a privát veszteségérzéshez. 

Biztos emlékeztek a tavalyi, heteken át tartó folyamatra, ami szeptember végétől november elsejéig tartott és a Cure honlapjának Janez Pirnat szoborfiguráján alapuló  mozgatható animációján át belépve, a megjelenés dátumát római számokkal jelszóként beírva lehetett betekinteni, belehallgatni a sorra megjelenő új dalokba, ami exkluzív, ötletes és vonzó módja volt az érdeklődés fenntartásának, míg végül november elsején elérhetővé vált a várva várt új lemez. Ugyanezen a napon több tízezren nézhettük az emlékezetes live streamet a Youtube-on a londoni Troxyból, amit azóta privátra állítottak, viszont a hanganyagát december 13-án többféle fizikai formátumban is kiadták, a bevételt prdig jótékony célokra, a War Child jótékonysági szervezet részére ajánlották fel. 


 A képen az eddig még meg sem jelent Bodiam Sky c. dal szövege látható, amely az albumhoz tartozó szövegfüzet középső lapja, és egy emlékeket becézgatő szerelmes dalnak tűnik. A Bodiam Castle a Windows 10 nyitóképei között is szereplő nagyon jellegzetes kelet-sussexi vízivár, bizonyára jelentős helyszín a Cure univerzumában. Ha lesz új album, remélem, hogy megismerhetjük ezt a gyönyörű szövegű dalt...

Gondolom, aki meghallgatta, megtalálta azt a számot, ami a leginkább megérinti valamiért, de az biztos, hogy izgalmas, sokrétű, ugyanakkor nagyon nehéz érzéseket boncolgató album, nem éppen kölyköknek való. Egyedüllét, egyszerre személyes és kollektív szinten, mulandóság az életünkben és a világképünkben egyaránt, törékenység a kapcsolatainkban és a nemzetközi viszonyrendszerben, konfliktusok és háború a kis- és nagyvilágunkban, a privátszféra eltűnése a totális megfigyelés közegében, a gyász és a búcsú lehetetlensége, végül mégiscsak elköszönés: búcsú az eddig ismert és megszokott világtól, az illúzióinktól. Nemcsak személyes problémák ezek, hanem monokróm tükörkép a vesztébe rohanó világról. 

2024. szeptember 27., péntek

Asszociáció

 



Babits Mihály: PSYCHOANALYSIS CHRISTIANA


Mint a bókos szentek állnak a fülkében

kívülről a szemnek kifaragva szépen,

de befelé, hol a falnak fordul hátok,

csak darabos szikla s durva törés tátog:

 

ilyen szentek vagyunk mi!

 

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,

hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,

érdesen, szennyesen s félig születetlen,

hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,

kik mindent egyforma türelemmel róttak,

nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:

tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.

 

Bár ilyenek lennénk mi!

 

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,

s hamit temagadból szégyenkezve nézel,

tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által

az Isten is nézi, az Isten is látja!

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,

amikor magad vagy az Itélő kéme?!

Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá

balga fejünk - s így ér a félig-kész Halál,

 

s akkor mivé leszünk mi?

 

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével

löknek egy szemétre a hibás cseréppel,

melynek nincs csörgője, s íze mindörökre

elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.

 

Krisztus urunk, segíts meg!

 

Ki farag valaha bennünket egészre,

ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,

ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,

legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?

 

Szenvedésre lettünk mi.

 

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:

Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,

míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya

beállítson majdan szobros csarnokába.

 

Krisztus urunk, segíts meg!

2024. szeptember 21., szombat


A  Masking Tape eddigi legcsodálatosabb pillanata: a kommentemre kaptam egy 💓-et Perry Bamonte-tól!!



 és értetlenkedésemre egy fake postnál Jason Coopertől is egy másik



Lehet, hogy kamu, de akor is...




2024. szeptember 18., szerda

Goth - A History könyvajánló. 2. rész: Halhatatlanok - A sötétség építészei

Ez a rész a korai posztpunk kialakulásáról, a leginkább ikonikus bandákról szól, bemutatva a környezetüket, főbb vonalakban a történetüket, és ami a legizgalmasabb, Lol Tolhurst személyes emlékeit. A szerző nagy idők tanúja és alakítója, nem kell mondanom, hogy egy élő legenda. Gondolatait megint párhuzamba állítom a mi derék Szőnyei Tamásunkéval, aki annak idején saját kezével tapogatta az újhullám lüktető pulzusát. Érdekes, hogy a két könyvet elválasztó három évtized mennyiben változtatta meg a zenekarokról kialakult képet. Igazából nem nagyon. 


Joy Division

A második rész legelején egy komplett fejezetet kap a Joy Division fájdalmasan gyönyörűséges két albuma. Azt hiszem, ez az origó, a kezdőpont. Ha egyszer  valami álomvilágban Lol Tolhurst leüle dumcsizni Szőnyei Tamással - kortársak, egy generáció -, na azt kéne valami denevérszerűen minden rezdülésre érzékeny fülekkel hallgatnunk. Nagyjából hasonló szuperlatívuszokkal értékelik mindketten ezt a meghatározó két nagylemezt, pedig a két könyv megjelenése között harmincegy év telt el.  

Nekem anno századszorra másolt, nyekergő kazettán volt meg a két album, és helye volt a legfontosabbak között. Most újraolvasva Szőnyei Tamás könyvét, idéznem kell a kilencvenes évek elejére teljesn jellemző, ma már annyira cukin nagylelkűnek tűnő sorokat, s Spotify és a fájlmegosztás előtti időkből: 

"Ezúttal valami rettentesen gyönyyörűről kell beszélnem. Félek, hogy nehéz lesz megfelelően kifejezni, papírra rögzíteni, jelzőkkel körülhatárolni, nem ismerői számára megfoghatóvá tenni, kedvelői számára pedig saját élményeiket is felidézve-megerősítve leírni ezt a "brutálisan érzéki és melankolikusan lágy" zenét. Ezt hallani kell - de hát hangmelléklet helyett legfeljebb diszkográfiával szolgálhatok, meg egy könnyelmű ígérettel: átmásolom két nagylemezüket annak, akit sikerült kíváncsivá tennem és másképp nem jut hozzá."

A zenekar magja természetesen a  punk hatására alakult, eredetileg Warsaw néven, majd hirdetésben toborozták Ian Curtist és meghallgatás nélkül bevették a csapatba. Hamar kivívták a sajtó figyelmét, majd névváltoztatásra kényszerültek egy másik, hasonló nevű banda miatt. A korai időkben mindkét szerző szerint szembetűnő a náci jelképekkel való kétértemű játszadozás. Megismerhetjük a banda fejlődésének stációit, amelyet áthat Curtis elhatalmasodó betegsége, majd magánéleti válsága (említés szintjén megjelenik az Annik Honoré-szál is) és öngyilkossága. 

 Lol Tolhurst  mindig nagy súlyt helyez a közeg bemutatására, ahonnan egy-egy zenekar indult. Részletesen ír környezettanulmánnyal felérő benyomásairól az első manchesteri koncertjük kapcsán (1979. 02. 17, korabeli  relikviák fotóiért tekerj a linkelt oldal aljára). Manchester bizonyos részét valamiféle kivételes sivárság jellemezte, tragikus építészeti melléfogásokkal és társadalmi kirekesztéssel. nyomasztó Crescents Hulme negyedben található legendás punkkeltető klubban borzasztó nyomorúságos körülményekkel kellett szembesülniük az első itteni koncertjükön. (Oh, drága Lol, tudnád, hogy itt a vasfüggöny mögött még a kilencvenes évek elején is ez volt az alapértelmezés...) Később eljött az az idő, amikor élőben is láthatta a bandát. Ian Curtist megkínzott, betegség és depresszió csapdájába esett lélekként írja le, aki visszafordíthatatlanul haladt a végzete felé, pokoli intenzitású előadása volt az egyetlen megkönnyebbülés a szenvedéseitől, s ez szinte hipnotikusan rabul ejtette a közönséget. 

Bauhaus

A goth sztori és a fejezet második oszlopa a Bauhaus. Részletes leírást kapunk a bandatagok szülővárosáról, a jellegtelen kis iprvárosról, Northamptonról, ami megadja a történet szürke háttérszínét. A fejezeteből megismerhetjük, hogyan kaptak önbizalmat a zenélésre a Haskins tesók a legendás 100Club-ban a Clash első koncertje után. Kitér a bandaalapítás viszontagságaira is, majd végigvezeti az olvasót a debütáló kislemez felvételéről (a sokszorosan formabontó Bela Lugosi Is Dead) a Peel-sessionban való szereplésükön át a nagylemezkészítésig, az első nemzetközi turnéig és a klipforgatásig. Mi lehet a Bauhaus titka, a posztpunk korban is egyedülálló, bátor stíluskoktél,  a képzőművészeti és filmes hatások, a karakteres vizualitás és stílus talán? A befolyásuk mindenesetre sok modern leszármazottuk számára megkerülhetetlen. Hozzátesz a banda történetének kontextusához az a tény, hogy a nyolcvanas évek elején kialakult egy kép, amely szerint David Bowie-epigonnak tartották az együttest, erre viszontválaszként adták ki a Ziggy Stardust-feldolgozást, amely a maga sötét, komor módján még ütősebb is lett, mint az eredeti. Ez már nem űrrock volt, hanem hangzásában és látványvilágában is goth stílusparádé. 


Ez pedig a könyvben is említett, lenyűgöző Top Of The Pops-felvétel (1982. 10. 7.):
Mindössze négy lemezük jelent meg, az utolsóról a legnagyobb siker a She's in Parties, amely az utolsó Top Of The Pops-fellépésükön is előadtak. Mennyire más hangulat, más energia...
A sokféle irányú, intenzív kreativitás aztán szanaszét vitte a bandát, de minden tag sikeres szólókarriert épített fel: Peter Murphy a Dali's Carral és szólóénekesként is, Daniel Ash a Tones on Taillel, végül a Haskins tesók és  Daniel Ash a Love and Rockets-szel. 

Szőnyei Tamás mindössze egy rövid fejezetet szán a nyolcvanas évekbeli darkwave-nek, ahová a Bauhaust sorolta: "zenéjük félelmetes energuái és sötét színei inkább a középkori misztikához és romantikához közelítettek, mint a huszadik századi konstruktivizmus racionalitásához." 
A Bauhaus jelentőségétről lénygében azonos a .két szerző véleménye

Egy adalék még a sztorihoz. Még 2011-ben a Spin Magazin durva kérdéseket tett fel Peter Murphynek. Ezek közül kettő Robert Smith-tel való viszonyára vonatkozott. Ezt olvashattuk tőle: 

A gótok keresztapjának neveztek. Mit jelent Robert Smith számodra?

Robert Smith olyan, mint az én sápadt idősebb testvérem, akinek a korai Cure-ban még nem volt imidzse. Ők egy érdekes korai 4AD Records típus voltak, egó nélkül, míg mi rögtön azt mondtuk a színpadon, hogy "Baszd meg - ez Iggy és Bowie színháza. Mi itt vagyunk." 

Mi megpattantunk. Ejakuláltunk. És a petit mortban, az ejakuláció utáni kis halálban, szétváltunk. Körülbelül ekkor a Cure nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a helyét - és hirtelen képeket látok Robert Smithről, magas feketére festett hajjal, rúzzsal, rosszul felvitt szemsminkkel, fekete ruhákkal. Arra gondoltam, hogy oké, rendben, akkor ő most már gót, igaz?

Rossz, hogy a Cure-ral egy kalap alá veszik?

Igazából a Cure menő volt. Nagyon menő alternatív popzenét csináltak. Robert rohadtul tehetséges. Csak a Joy Division állt közelebb a Bauhaushoz, mint akárki más.

Aztgondolom, élményszámba megy Peter Murphy-interjúkat olvasni, okos és vicces, egyedi látásmódú, figyelemre méltó interjúalany. 


Siouxsie And The Banshees

Közismert, hogy a korai időkben mennyire szoros volt a kapcsolat a Cure és a Banshees között, hogy Robert Smith többször is játszott beugrós zenészként a Bansheesben, s hogy mennyire befolyásolta egymást a két társaság, még ha a történet vége nem a legbékésebb. 

A sztori kezdete a Bromley-kontingenshez vezet vissza, a legkorábbi Sex Pistols rajongói körhöz, akik mindenüvé követték az ikonikus punk bandát, majd a mintájukra zenei kísérletezésbe kezdett. Az első fellépés a legendás 100 Club Punk Special fesztiválon történt, tehát részesei voltak az ősrobbanásnak. 

Szőnyei Tamás méltatása Az újhullám évtizedéből sajnos már a csúcsról lefelé tartó bandának látta a Bansheest a nyolcvanas évek végén: "A fasiszta szimbólumokkal való kezdeti flörtölés, no meg az a hűvös, elutasító modor, amivel Siouxsie a sajtó érdeklődését fogadta, s amiért Jéghölgynek keresztelték el, mindez együtt olyan félelmetes aurát teremtett a zenekar körül, hogy a punk úttörői közül őket szerződtették le utoljára. Csak 1978 augusztusában adta ki első kislemezüket, majd novemberben az első albumukat a Polydor. Addigra, a nyilvános próbáknak is nevezhető koncertek sokasága alatt, az állandó reflektorfényben összerázódott a Banshees, s a minimális tudással, de annál több invencióval és ambícióval megáldott amatőr gyülekezetből összetéveszthetetlen hangzásvilágú, sőt stílusteremtő zenekarrá vált. Sokan űzték a fekete mágiát a Banshees nyomán, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt, mint ők. A Banshees zenéje tornádóhoz hasonlóan, örvényszerűen a bűvkörébe vont és magasba röpített - sötét tónusú és csillogó volt egyszerre, misztikus és megfejthetetlen. Hipnotikus vonzással bírt, mint Siouxsie egész lénye; amilyen megközelíthetetlen a sztárrá lett énekesnő, éppoly rejtélyesen sűrű, áthatolhatatlan szövésű zenét csinált legjobb éveiben a Banshees. Remek kislemezek során keresztül - Hong Kong Garden, Mirage, The Staircase (Mystery), Playground Twist, Love In A Void, Izrael, Happy House, Christine, Spellbound, Arabian Knights - jutottak el 1982-es nagylemezükhöz: A Kiss In The Dreamhouse (Csók az álomházban).Számomra ez a Gustav Klimt képeinek szecessziós szépségét és buja varázsát idéző zenéjű és borítójú album a Banshees mesterműve. Mindazt, amit ezután tőlük hallottam, ehhez az LP-hez mértem, és semmi sem ütötte meg a mércét. Jó volt ugyan személyesen is látni őket a Petőfi Csarnokban, az állandóság kellemes érzetét keltette, hogy Siouxsie itt is ugyanúgy kente a szeme köré a sötét színeket, ahogy a képekről ismertem - ez az ő védjegye, divatot is teremtett vele - magukhoz és az eredetiekhez is méltóak voltak a feldolgozások, mégis... lefelé szálló ágban lévő zenekarnak tűnt a Banshees. Éppoly nagy nemzetközi attrakciónak, mint amilyenekkel szembeni alternatívaként annak idején a punkmozgalom - s benne ők is - ifjúi hévvel és anarchista jelszavakkal harcba indult. Ennyit láttam bennük 1987-ben, nem többet. Sajnos."

Lol Tolhurst hozza a személyes szálat: a két együttes eltérő hátteréből eredő különbségeket, az első találkozást, Robert Smith két vendégjátékát, aztán legendás történeteket arról, hogy Siouxsie hogyan rendezte le a koncrtjeit tönkrebalhézó skinhadket, hogyan támogatta a fiatal lányokat, aztán következik a lgfontosabb elem, az élete során több alkalommal búvópatakként előtötő és meg-megújuló barátsága Budgie-val, ami végül a Cuious Creatures csodás podcast-sorozatban és a2024-es zenei együttnűködésükben csúcsosodott ki. 

A fejezet végül a saját együttesére, munkáira reflektál, de ez egy külön blogposzt lesz. 


2023. november 28., kedd

Az én 90-es éveim

 

Az Instagramon követek egy goth/metalhead blogger csajt, @madi_dangert, aki sok DIY dolgot is csinál. Érdekes, mert legalább 20 évvel fiatalabb nálam és tetszik, ahogy a projektjeivel visszaidézi a nyolcvanas éveket. Például vegyes kazettákat mixel a Spotify korában!!!
Nekem mondjuk inkább a kilencvenes évekkel kapcsolatban vannak erős nosztalgiáim. Ami összeköti a két évtizedet, az a kazetták. Ezek vannak még meg eredetiben, meg kb. háromszor ennyi kétkazettás magnóval készült másolat. Ezek az eredetiek voltak a cserealapok a másolásnál a kölcsönkéréshez. 


A másolatgyűjtemény legértékesebb darabjai a z URH/Kontroll/Európa Kiadó/Bizottság, de van néhány, Bahiából vagy Rütyi Hangváriumából való ritkaság. Nico 1985-ös pécsi koncertjét nagyon nem tudom hova tenni, hogy legális vagy kalóz... az adott korban más formában megszerezhetetlen volt. 

A magyar zenei univerzumból nagy kedvencem volt az instrumentális  Másfél, jópár kazija megvan, istenem, mennyivel is előzte meg a Mogwai-t... Meg az Új Nem, az mennyire állat volt már, milyen sámán őserő... 
Meg a Black-out, mennyire tud hiányozni, mikor a Kowalski is még normális volt.
Az a durva, hogy van egy csomó pótolhatatlan közöttük, olyan zenék, amik se torrenten, se boltban, se a Spotyn nem elérhető már, csak azon a nyavalyás walkmanomon hallgathatók. DogFaced Hermans, Kinopuskin, Árnyak bizony ilyenek. Meg a másolt Balkán FuTourist.