Két dal, ami a szívem közepében lakik, két dal, ami a háború emlékét helyezi a középpontba, két dal, ami tükör a mának, transzgenerációs emlékek és szorongás átlényegítése. Két költőlelkű énekes, aki ezer szállal kötődik az irodalomhoz és a kultúrához.
Két szerő, két teljesen más habitus, majdnemhogy más generáció, más szűrők, más tükrök, más vetítővásznak, mégis vannak közös pontok. Egyiknél lebegő szorongás, ami mindent áthat, am másikban saját bőrén és következményeiben megtapasztalt erőszak, éhezés, megcsúfolt remények, holokauszt és málenkij robot, a múlt eltagadása és a kuttúrából való kifosztás. A Narnia film, ahogy a gyerekeket vidékre menekítik, ott pedig megnyílik az ajtó, a képzelet menedék, a másik helyen pedig pont bezárul.
Hogy jelenik meg a második világháború traszgenerációs emléke két, bár időben egymáshoz közel keletkezett, de annyira más dalban? Merüljünk el a személyes és kollektív emlákek sötét vizében Hobónál és Robert Smithnél. Mostanában keletkezett koncerfelvételeket csatoltam, hogy lássuk a friss előadást, ahogy a mesterek immár deres fürtökkel figyelmeztetnek a világ ismételt széthullására.
One Hundred Years
1982, a Pornography nyitódala, a reménytelenség kvintesszenciájaként hangzó kezdősorral: nem számít, ha mind meghalunk, aztán jönnek sorban a feszültséggel teli képek, ambíció egy fekete autó hátsó ülésén keserű iróniája, kényszeredett nevetés, görcsös ima, a gyengédségbe furakodó rettegés, a jó pillanatokat megmérgező hírek a tévében, az apa halála, a méltóság elvesztése, ahogy mindenki egy darab hús lesz egy darálóban, majd a totális pusztulás szorongató víziója. A narrátor belülről hull szét, ahogy felemészti a kétségbeesés.
Robert sosem beszélt családi érintettségről, de az ő bátyja, aki annyi mindenre inspirálta, szintén 1945-ben született. De ha látjuk a koncertfelvétel hátterében futó vizuált, érthelő, hogy miről beszél a szám. Ha egyszer felbukkanna egy háttérsztori, sok minden világosabb lenne.
Hobo Esztrádja 1986-ban jött ki, és szintén a kezdődal a 45-ös blues, és nagyon erősen önéletrajzi ihletésű. Az Esztrád, az ötödik album már túl van a Vadászat művészeti csúcspontján, s annál kísérletezőbb, színházibb, sztorizósabb és szövegcentrikusabb, nem mindenkinek való. A koncertfelvétel a 80. szülinapi stadionkoncertről származik.
Fő motívuma a személyes múlt feldolgozása. A 45-ös blues egy felnövéstörténet, ami a háború poklából, a szülői generáció traumáitól indul - apám is 45-ben született, mint Hobo, s nincs ebben a hazában, akinek nem volt tragikus vesztesége- , és a kezdősor itt is a kozmikus mértékű fájdalom és halál képeivel nyit, összekötve a fogantatással és a születéssel: "mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok", majd a tragikus realitás képei sorakoznak: a háború utáni nyomor, a remény elvesztése, a keserű belenyugvás a birodalmi túlerő megváltoztathatatlanságába, a testi nyerseség, a túlélés oltárán a kultúra feláldozása, a múlt traumáinak elfojtása, hogy az új generáció tiszta lappal kezdhessen, és az évtizedekig kimondhatatlan, teljesen tabusított gyász. Ez van Hobo és ez van Magyarország batyujában, amit a hátán cipel.
Két külön világ, de az emberek éppúgy méltóságukat vesztve a mennek mindkettőben a húsdarűálóba vagy a füstbe, az egyén totálisan kiszolgáltatott a hatalmi játszmáknak, az ima nem segít, megváltás nincs. Fekete autók, fekete romos városok, halálfuvallat és a Gulág fagya. A történelem gyilkos cilusokban ismétli magát, ahogy újra meg újra pszichopaták kezébe kerül a hatalom. Ugyanaz a feldolgozatlan múlt mérgez. Személyes történeteink figyelmeztetések, mi következik abból, ha a méltóságot, a sérülékenségünket, az emberi jogokat sutba hajítjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése