A minap a YT feldobott egy demót, ami nagyon érdekes volt, de nem nagyon találtam hozzá semmiféle plusz információt. Ez a felvétel a The Fifteenth With Julianne Regan - Earth To Kiss címet viselte.
Kíváncsivá tett a Föld-asszociációk mentén, mert a legutóbbi album, a 2024-es Regan&Bricheno Apparitionja, különösen kedves számomra a Pale Blue Earth miatt. Ez a pszichedelikus-meditatív dal, külső szempontú szemlélődésével, a lebegéssel, a súlytalanságban úszó random dolgokkal kicsit mindig kiragad az agyam monoton hétköznapi pörgéséből, és most itt van egy sokkal nyersebb ősrégi kapocs...
A feltöltő mindössze ennyit jegyzett meg: "Portsmouth környékéről származó goth rock zenekar. Egy nagyszerű 12"-es lemezt adott ki a fantasztikus TANZ kiadónál, valamint 4 dalt válogatásalbumokon. Felvettek egy albumot, de soha nem adták ki. A hangzásuk olyan nagyszerű volt, hogy akár THE MISSION-t is letaszíthatták volna a goth trónról - de eltűntek." A Soundcloudon is volt néhány változat.
Mások feedjében is feltűnhetett ez a demó, mert valaki továbvitte a linket a facebookos rajongói csoportba, és ott végül is kiderült a lényeg, többek között Mick Mercer, a korszak krónikása és maga Julianne Regan is hozzászólt és segített tisztázni a felvétel eredetét, helyükre téve a hiányzó mozaikokat. A Fifteenth egy portsmouthi zenekar volt. A gitáros Jim Newby a Look Back in Anger zenekarból érkezett, amely a Death Cult második turnéjának előzenekaraként lépett fel, mielőtt a zenekar The Cult névre változtatta a nevét. Az LBIA énekese Michelle Ebeling volt, aki Billy Duffy barátnője volt.
Jim, a Fifteenth tagja, közeli barátja volt Jon Beastnek, aki a Timeboxot vezette a Bull and Gate-ben Kentish Townban. Az All About Eve több korai koncertet is adott ott, és a zenekarok barátok voltak. A felállás a következő volt: Simon Scrivener - gitár és ének, Jim Newby - gitár, Alec Pointon - basszusgitár, Simon Cunningham - dob. Később egy új énekessel (Melissa West) és Splashpool néven folytatták.
Julianne Regan úgy emlékszik, hogy néhány koncertet adtak a The Fifteenth előzenekaraként, énekelt velük a próbateremben is, majd kapott egy demófelvételt tőlük, amit az otthoni 4 sávos portastúdió segítségével továbbgondolt, éneket és plusz harmóniákat adott hozzá, már amennyit ez a technikai háttér lehetővé tett. Juliane is kedvelte a zenéjüket, véleménye szerint egyfajta indie Duran Duranra emlékeztetett, egy kis Genesis-szel (!) és talán egy kis The Cure-ral keverve. Úgy gondolja, sokkal nagyobb sikert érdemelte volna, a Walk In The Garden pedig egy remek szám.
Amiért fontosnak érzem ezt a zenét és ezt a történetet, hogy ebben a demóban és a nyomozásban benne van a szamizdatkorszak izgalma, amikor új kazettát sikerült szerezni, a várakozás, ahogy bepakolod a kazettát, megnyomod a gombot, és a következő pillanatban vagy a csodák birodalmába röppensz, vagy hatalmas csalódás ér. És ez a demó az előbbi kategória, hatalmas rejtett potenciállal, az analóg nyekergéseivel együtt, ami még hitelesebbé teszi. Mi lett volna belőle igénye keveréssel, csilli-villi CD hangzással, ki tudja... de megérdemelne egy újrakiadást, az biztos.
Julianne Regan számomra abszolút egy idol, hosszú zenészkarriere különféle formációival - Mice, Eden House, The Dadaists, Regan&Bricheno, stb. - mindig koherens, érdekes, folyton megújuló, összetett zenéket alkotott. Élethosszig tartó művészbarátsága Wayne Hussey-vel is legendás, hallgassuk csak meg a közös feldolgozásaikat...
Blogjai (An intermittent diary, Ruminations) is megunhatatlan olvasmányok, betekintők egy összetett elmébe a kanyargó-ugrándozó asszociációkkal, emlékekkel, érzelmi mélységgel, műveltséggel, líraisággal. Emellett figyelemre méltó felsőoktatási, szakmai munkássággal bír. Saját bevallása szerint érintett ADHD-ban, és megilletődöttséggel látom, ahogy őszintén beszél az ezzel kapcsolatos küszködéséről, erőt adva az érintetteknek. Nem vagyunk egyedül, ebben sem.
Izgalmas kincskeresés volt, és talán csak annyi a tanulság, hogy nem mindig a toplisták rivaldafényében vagy az agyunknál kétszer gyorsabban és üresebben pergő Reels-videókban bukkannak fel kincset érő felvételek, hanem néha a nyikorgó, ősrégi analóg szalagokról digitalizálva-megmentve, kopott ruhában tűnnek elő és hoznak magukkal egy korsó eleven vizet az ősforrásból.
Egy hosszabb korábbi posztban összegyűjtöttem, miből és hogyan alakult ki a neoavantgárd mozgalom részeként a magyar dark underground szcéna, és hogyan fejlődött a rendszerváltásig, leginkább a tűrt-tiltott jelenségek határán. Most vegyük górcső alá a 90-es éveket.
Közvetlenül a rendszervátás körül földrengésszerűen alakult át a világ, és benne a zene, a szubkultúrák világa is. A szabadság ígéretéhez bizonytalanság, identitáskeresés társult. A nemzetközi trendek magyar szűrőkön át, csak egész kicsit késleltetve érkeztek, új idők jeleit hozták. Eufória, a mindent szabad határtalansága, szabadságvágy, ennek hátterében a csóróság, a nagyvárosok sivár képei, az elidegenedés, az elnyomottság feldolgozása, a saját hang, út és hely keresése jellemezte a korszakot, és sok lassú változást hozó trend csak az évtized végére mutatta meg magát.
Rajongóként, megfigyelőként éltem végig ezt az időt, és a most jellemző szigorú irányzatok szerinti elkülönülést, kategorizálást a kilencvenes évekre alkalmazva nagyon merevnek érzem, aminek akkoriban nem volt olyan túl nagy jelentősége. Jópár zene nem illik a mára kikristályosodott kategóriákba, de akkoriban sokkal nagyobb érték volt az egyedi hang, a kreativitás és az eredetiség, mint az ilyen-olyan dobozokba való beilleszthetőség, a műfajok között még nagy volt az átjárás.
A blogposzt jó hosszú lesz, és sok bogarászás eredménye: az említett együttesek egy része a net előtti időkben működött és a média radarja alatt maradt. Másokról a betárcsázós net hőskorából vannak rövid rajongói visszaemlékező posztok. 2005 előttról elég kevés dolgot lehet a netről előásni, és nincs olyan világos vezérfonal sem, mint a 80-as évekkel kapcsolatban Szőnyei Tamás munkássága. De azért vágjunk bele, nézzük végig a történéseket, irányzatokat. Sok-sok demót, koncertfelvételt őrzött meg ez a Youtube-csatorna, olyanokat, akik fontosak, akiknek nyoma kell, hogy maradjon. Szubjektív, nem teljeskörű a gyűjteményem, úgyhogy biztatnám az erre kíváncsiakat, bátran ássanak mélyebre.
A kulturális közeg, infrastruktúra átalakulása
Jelentős változások következtek a rendszerváltással: megszűnt a korábbi állami struktúra, a helyét piaci alapon szerveződő vállalkozások vették át. Teljesen legális befogadó terek, klubok, koncerthelyszínek alakultak, mint pélául a Tilos az Á, Süss fel nap, Wigwam, Almássy téri Szabadidőközpont koncerthelyei, és természetesen ott volt az ikonkus, 80-as évek végén megnyílt Fekete Lyuk, aminek hiteles jelentőségét és történetét a linken első kézből olvashatjátok.
Magánkiadók jöttek létre az egyetlen állami lemezkidó helyett: Bahia (a boltokból 5 még mindig működik!), Trottel Records, stb. Az évtized első felében még az underground, szamizdat praktikákat folytatták a rajongók, alapvető volt a kazettamásolás, a bakelitlemezek már kissé kimentek a divatból és kezdtek elterjedni a CD-k. A fanzine-k folytatták a tevékenységüket, miután a fénymásolók egyre elterjedtebbek lettek, talán a leghíresebb a Második Látás, de aki kíváncsi erre, bőséges kollekciót talál itt. Új folyóiratok indultak, például a korszakot a legjellemzőbben tükröző, 1992-95 között megjelent összműészeti Volt, majd 1995-től a kimondottan rockzenei Wanted, aztán a Rockinform, amely az alternatív zenének is bőségesen teret adott. 1992-től indult a Pesti Est ingyenes lap, reklám- és programmagazin előzör szórólapként, majd újságként, aztán hamarosan a vidéki változatai is népszerűek lettek. Ebben a lapban minden fontos esemény helyet kapott, beleértve az alternatív, underground helyek kínálatát, kulturális katalizátorknt összekapcsolva a rendezvényeket a közönséggel. Majdnem 20 évig létezett, az online kiadás a COVID idején szűnt meg.
A friss szabadság euforikus hangulatában fesztiválok sokasága indult, ezek közül a Nap-Nap Fesztivál volt a legjelentősebb ami a későbbi Sziget Fesztivál egyik elődje . Hogy milyen csoda volt ezt átélni, olvassátok el a cspv blogon! A 92-ben kiadott kazetta a Youtube-on meghllgatható, és egyenesági folytatása a 80-as évek undergroundjának.
Ez az az évtized, amikor az alternatív együttesek egy része a mainstreamben is sikeres lett, a PUF, a Kispál, A Quimby nevét az egész orszég megismerte és az X generáció hangja lettek, de történtek itt érdekes dolgok a kisebb, sötét underground színtéren is.
Zenei irányok
Nézzük, mit hozott a hátán ez az új zenei infrastruktúra! A kilencvenes években, bár nagyon egyedi zenék születtek, de a szcéna már valamennyire szétvált irányzatok szerint, és ezek a szálak gyakran keveredtek – Magyarországon a darkwave/posztpunk általában underground művészetként indult, nem pusztán zenei irányzatként. Több stílus élt párhuzamosan egymás mellett, amelyek között még volt átjárás, habár a rajongói közösségek némiképp elkülönültek. De az egészet még áthatotta a DIY szelleme.
1. A 80-as évek öröksége
A 80-as évek örökségét folytató underground/post-punk/new wave (az URH, Kontroll Csoport utódzenekarainak világa) továbbra is aktívan formálta a szcénát: az Európa Kiadó a Love 92-vel az avantgárd és politikus költői szövegvilágot vitte tovább, emlékezetes volt az Ági és a Fiúk My Way magyarítása-feldolgozása, Kampec Dolores Levitációja. A Balaton (Vig Mihály) melankolikus, minimalista hangzása a 90-es évek elején új erőre kapott. Müller Péter Sziámi különféle formációkben folytatta a zenei pályafutását, állandó fellépő, egyfajta találkozási pont volt a Diáksziget/Sziget Fesztiválon. A korszak (házi)bulizós kedvencei voltak az I Love You, a Második Műsor, szinte mindenki szerette őket. Ma is körbejárja a közösségi médiát egy-egy videójuk, nosztalgikus lájkhullámot besöpörve.
Volt egy drámai pillanat (1992) amikor a Rés tagjaiból alakult Új Nem pontos kordokumentumként megalkotta a halálosan pontos Vissza a katakombába c. számot: "ez már csak operett teli tüdőre", ami tulajdonképp az underground forradalom végszava lett, a kor szíve abban a szent és szomorú pillanatban a tenyerükben dobogott! Pedig ez az undergroundba visszahúzódó irányzat öröksége az alap, ami mellé a többi, újabb, trendibb kezdeményzés felsorakozott.
A sámánkpunkként alig-alig leírható, specifikusan magyar csoda, a VHK legjobb időszaka a 90-es évek, csodás koncertek, lemezek sora, külföldi turnék, Sziget-Nagyszínpados fellépés fémjelzi a csúcskorszakukat, majd 2001-ben megszűnek. Majd 2025 szeptemberében megjelent az első videoklipjük, a Belső tűzzel az életedért!
2. Indie-alternatív vonal
Az évized elején, a magánlakásokba borsos áron kihúzott telefondrótok után néhány pillanattal elterjedt kábeltévén végre, szinte ajándékként fogható MTV/120 Minutes befolyására hirtelen menő lett az indie, britpop, grunge, ahol gyakori vendég volt a Mick Ness-féle Sexepil és az Andersen. A Sexepil később Björk előzenekaraként turnézott, 4 sorlemezt atak ki, majd 2025 nyarán felléptek a Fekete Zaj fesztiválon. Kalandos életükről ezt a friss interjút mindenképp érdemes elolvasni.
Az Andersen adta Kollár-Klemencz Lászlót és a Quimby Kárpáti Dodiját az országnak. Történetüket a Komakino blog posztja foglalta össze, két nagylemeznyi zenéjük és számos koncertjük befészkelte magát sokak szívébe. Az ő klipjeik is mentek az MTV-ben, de a kedvencem a Doors-feldolgozás, a Not To Touch The Earth, ahol a korlátlannak hitt szabadság lebegését kapja meg plusz értékként a rockklasszikus. Habár az utóbbi két együttes szigorúan nézve inkább alternatív, de akiket akkorra megfogott ez a fajta zene, szinte mindenki szerette őket.
3. A korszak sajátosan magyar együttesei
A legérdekesebb csoport, ami az évtized első felében volt felkapott, a friss nemzetközi trendeket valami hamisítatlen magyar ízzel ültetette át a hazai kultúrába. Talán mert akkor még élt a remény, hogy lesz egy harmadik út, egy saját magyar ösvény a világban... Sosem lettek stadiont megtöltő módon népszerűek, de összetartottak egy törzset. Ezek inkább a középiskolás-főiskolás rétegen belüli sötétebb zenét kedvelők rétegkedvecei voltak, érzékeny romantikával, gitárcentrikus, melodikus zenével, egyedi ötletekkel, rétegzett, sejtelmes, szójátékokkal és művészeti utalásokkal teli szövegekkel.
Kezdjük egy korai csodával. Hungrian Dracula - Lugosi Béla révén asszociációk kötik a Bauhaushoz, ez világos, de van a névnek még egy rétege, egy kevésbé közérthető célzás Böszörményi Géza 1983-ban forgatott, de csak 1988-ban megjelent Hungarian Dracula című filmjére, az idősebb Müller Péter forgatókönyvével. Az ötvenes évekbeli öreg boxolós sztori azonban inkább egy kelet-európai Rocky-történetre hasonlít, mint vámpírfilmre. Valójában egy rejtély az egész, alig találni kontextust hozzájuk. Van egy jó minőségű koncertvideó róluk 1990-ből, meg a demó a Hong Kong Garden- és Passenger- feldolgozással, Smiths-t is idéző énekstílussal. A korszak életérzését tökéletesen hozza, de ez inkább a Millenniumi Földalatti Vasútvonalhoz hasonló alternatív világ, nem dark rock. Itt látni a leginkább, mennyire képlékenyek voltak még a műfajhatárok.
Lacht El Bahhtar
Az együttes a Kisképzőhöz köthető, a később országosan ismertté vált, sokoldalú tehetségű Szabó Győző volt az egyik énekes, aki a Toxikoma c. könyvben is említi: "Nyitott voltam mindenre. Kezdtem megtalálni a ritmust. A pesti ritmust. Énekes lettem az egyik zenekarban. Kibaszott boldog voltam. Felléptünk a sulis bulikon. Ezek a bulik városszerte híresek voltak, jártak át rájuk más sulikból is."
- Apró mozaikokból álló pazar korrajz olvasható ki a budapesti éjszkai életről a könyv fő szála, a pokoljárás és gyógyulás története mögött. De ennél sokkal több volt ebben az együttesben. Az egyedi hangzás gerincét a basszusgitár helyett a cselló adta, a zene egyszerre feszült, melankolikus és formabontóan modern. Szépen tetten érhető a kortárs művészeti beágyazottság. 1986 és 93 között voltak aktívak. Életművüket szépen gondozzák, zenéik a Bandcampen elérhetők. 2008-ban összeálltak egy koncert erejéig, ami mai igényszinten is élvezhetően megmutatja, mi miden rejtőzött bennük.
Kortársak
1988-ban alakult, és az 1991-ben megnyert popfesztivállal robbbant be a köztudatba, bár előte már egy demófelvétel keringett kazettákon. A kockás inges rock és alternatív együttesekhez képest sokkal kidolgozottabb, kicsit babaszerű image erősen hozzájárult ehhez (talán ezért bukkan fel itt-ott a kommentszekciókban a "magyar Robert Smith" jelző), de a dalok is erősek és egyedi hangúak. Fő témájuk az álmok, csábítások, szerelem, játszmák, érzékiség, keserédes új romantika. Mennyivel vonzóbb hangulat, mint a Kőbánya Blues savanyú sör- és főzelékszaga! A kilencvenes évek elején három lemezük is megjelent (Kortársak, Hátsóajtó a mennyországba, Május gyermekei), majd egy hosszabb csend után a 2000-es évek végén, 2010-es évek elején aktívak voltak, a 2018-as 30 éves jubileumi koncert felvételről is élvezetes, méltó emléket állít a csapat munkásságának. S még reménykedem a folytatásban.
The Perfect Name
Talán kicsit kevésbé gomolyog a sötétségtől, viszont nyugati levegőt, friss, britpopos szellőt hozott ez a csodálatos koncertbanda. A lemezeik is erősek, de aki hallhatta őket élőben, az tudja, hogy a lemezek hangulatát kb. 10-zel kell megszorozni, hogy megkapjuk azt az eleven energiát, amit átadtak. Klipjeik kordokumentumok a hétköznapi vizualitásuk pontosan tükrözte az akor fiatalok mindennapjait ruhákban, kocsikban, enteriőrökben. 1990-ben, a taxisblokád napján tartott Mission-koncerten Wayne Hussey-ék előzenekara voltak. A 2000-es években is jelentek meg lemezeik, 2023-ban koncerteztek utoljára. Facebook-oldalukat is szépen gondozzák.
Nulladik Változat:
Ők azok, akikről nem tudok elfogultság nélkül írni: meditatív, introspektív, szenvedélyesen magával sodró zenei világuk, laza asszociációk mentén íródó szövegik nagyon-nagyon betalálnak nálam valamit. Mestereik a U2, Cure, Joy Division, Az együttes 89 óta létezik, helyileg az alakulás az ercsi laktanyához, majd a korai idők az egri főiskolához kötődnek. Pályafutásukat rengeteg klubkoncert jellemzi. Talán a leginkább kompromisszummentes csapat, és hihetetlen, de folytonosan működik az együttes, tavaly volt a 35 éves jubileumuk.
Ennek a résznek van egy szomorú tanulsága, hogy ezek az együttesek nagyon ígéretesek voltak, invencióban sem volt hiány, de sosem tudták megkapni szélesebb körben azt az értő, szerető figyelmet, amit megérdemeltek volna, a kicsi piac, a populáris közízlés nyomása miatt, és ez soha nam pótolható veszteség.
4. A klasszikus magyar dark rock
A kilencvenes évek közepén a dark rocknak nevezett irányzat Sisters Of Mercys, Cultos, Fields Of Nephilimes, esetenként metálos befolyással akkor is viszonylag népszerű volt, amikor a nemzetközi színtéren már az újabb irányzatok váltak trendivé. Idetartozik a F. O. System utódzenekarainak köre: a szókimondó Sex Action, a Jerabek Csaba-féle Mask, a HOLD, Land of Charon, Árnyak, Bocs Hogy Élünk, Holt Költők Társasága. Ebben az időszakban már már goth rocknak is nevezték magukat, főleg a Bocs, hogy éünk kazettájának borítóján látható a sötét ikonográfia több fontos eleme. A témák a vágy, világfájdalom, szerelem és halál gondolatával való játék körül forognak, a zene sűrű, intenzív, a vizualitást gyakran a dark cowboyos stílus jellemzi, követve a példaképek stílusát
A Sex Action eléggé szakított a F. O. System sötét hangvételével, szakadt imidzsű, csajozós rock and roll reagált a rendszerváltozás utáni szexuálisan felszabadult hangulatra, majd a következő formáció, az Action eltolódott a hardcore punk felé.
Talán leghitelesebben a Mask - Jerabek Csaba, az F. O. System basszusgitárosának zenekara - viszi tovább az örökséget. A Mask neve nem a Bauhaustól származik, hanem Jerabek rituális maszkok iránti érdeklődéséből. Az 1993-ban kiadott első kazetta után 1995-ben jelent meg szintén kazettán az Őrültek háza, amit 2020-ban újramastereltek és CD-n is kiadtak. A kilencvenes években több turnét is végigvittek ezzel az anyaggal, majd megszűntek, ahogy a trendek és a hallgatóság ízlése meggváltozott. Az újrakiadás körüli időszakban néhány koncerten élőben is láthatták őket a szeremcsés kevesek.
Az Agnus Dei Mátyás Attila projektje a 90-es évek második feléből, miután több életműre elegendő stílusban jeleskedett, az 1997-es Minden című album kicsit visszatérés a gyökerekhez érettebb, modernebb U2 és INXS által inspirált formában, spiritulitással és pszichedeliával fűszerezve, bár a közönség valami F. O. Systemes, darkosabb zenét várt volna. A formáció a nézeteltérések miatt 1998-ban megszűnt. Kár érte, mert ma már kimondottan cool, elevenen hangzó lemeznek hallatszik, az újra kiadott vinilek ára az egekben jár.
Azután a következő évtizedben Mátyás Attila szólóalbumokat jelentetett meg és a Merkaba projekt keretében természetfilmekhez ír ambient zenét. Azt gondolom, hogy a közösség kissé mindig alulértékelte ezt a sokoldalú tehetségű, okos és érzékeny alkotót.
Kevésbé ismert formáció a Vertigo, még a net elterjedése előtti időkből, csak információmorzsák vannak róla. A Vertigo zenekar 1993 nyarán alakult egy házibulin, ahol a tagok először próbálták összehozni a zenét, majd a hivatalos felállás kialakultával rendszeres próbák és fellépések következtek. Az első lemezük, a „Szédülés”, hamar népszerűvé vált, és a banda számos nagyobb fesztiválon és koncerthelyszínen lépett fel, többek között a Mission és a Siouxsie előzenekaraként. Dalai magyar nyelven szólnak szerelemről, magányról és elmúlásról, de feldolgozások formájában angol nyelven is hallhatók. A zenekar a kilencvenes években a magyar alternatív zenei színtér aktív részévé vált, jelenleg úgy tudom, már nem aktívak. Sokkal nagyobb elismerést érdemeltek volna.
A Mirage két kazettát adott ki: az egyik a híres filmdrámára utaló Száll a kakukk fészkére, a másik a Kötél és tánc. A zene inább alternatív, mint dark rock, anyagonként más-más női énekessel, a szövegek hangulata mélysötét, széthulló. Az a fajta zene, ami a kazettán, a sétálómagnóban szakadt ripityára. Az X generációnak talán csemage, az Y-nak talán fura. Misztikum, spirituális témák, asszociációkon alapuló szóviccek, érthetetlen utalások, némi regionális népi horror... jó cucc, na, de érezni rajta a nyolcvanas évek neoavantgárdja, azon belül pedig főleg Menyhárt Jenő szellemét. Híd volt két korszak között.
A HOLD nagyon nagy kedvenc volt és úttörő szerepet vállalt a 90-es évek legelején. A formáció Sebestyén Vazul énekes nevéhez köthető leginkább. Újdonságuk az volt, hogy a Sisters Of Mercyhez hasonlóan dobgépet használtak, és titokzatos atmoszféra vette őket körül, a személyükről, és az akkor oly fontos kinézetükről nem nagyon derült ki szinte semmi. Az első demó utáni debütáló albumuk 1991-es Koncert in studio teljesen újszerű, menő hang volt az alternatív szcénán belül is. Nem maradtak hatás nélkül, a Nem elég c. dalukat a Crow Black Dream dolgozta fel. Számomra ez a zene még mindig szívdobogtató a szabálytalan sorokkal, a díszített, melizmaikus énekkel, a gregorián hatásokkal.
Az egyszerre önkritikus és provokáló nevű Bocs Hogy Élünk 1992-ben alakult, helyileg Nagykátához köthető. Kazettájuk, az Álomutazók 1994-ben jelent meg, majd 1996-ban a Ne félj c. dal a Stard Iroda felkérésére. Zenéjükben tetten érhető a Mission hatása, és érdekesség, hogy egy időben Molnár Róbert is énekelt az együttesben. Az egyedi, okkult hatású jelképrendszer, a bájosan DIY lemezborító, a kézzel rajzolt kalligrafikus betűk nagyon egyértelműen jelölik ki a helyet a zenei palettán. Szép munka!
Holt Költők Társasága 1998-ban alakult, tehát az évtized vége felé. Zenéjük kezdetben inkább a korai U2-s, Cure-os hatásokkal, shoegaze-es hangulatokkal operál, no meg szép borongós melankóliával és romantikával, majd később a metál felé kanyarodott. Lemezeik, a Kinyíló égbolt, a Mikor fáj az élet, az Egyszerre elmész és a Szép lesz már a 2000-es évek termése.
Mátyás Attilán kívül a másik ilyen megkerülhetetlen arc az évtizedben Molnár Róbert, aki Árnyak s az October formációkat adta a hazának (ugyanezt az utóbbi nevet használta a proto-Quimby még Dunaújvárosban, a 80-as évek végén). Az October a 2000-es évek együttese volt majd Molnár Róbert Band néven folytatta karrierjét. 1994-ben indult az eredetileg Szolnokhoz kötődő Árnyak, az első két anyaguk magánkiadásban jelent meg, és karrierjük a 2000-es évek elejéig folytatódott. Molnár amolyan true fazon, idézem az egyik interjút, 2022-ből: "Dark vagyok, engem a szomorú zenék érdekelnek, ezt játszom, ezt hallgatom, ez érint meg, a felszínesebb muzsikák untatnak. Azt szeretem, ami hatással van rám, ez pedig nem a jókedvű muzsika! ... Érdekes, hogy az October is dark volt, de sokkal kevésbé kemény, mint az Árnyak. Az MRB pedig zúzdább, mint bármi, amit előtte csináltam. Műfajon belül azért változatos ez. Meg amire ráéneklek, abból úgyis Árnyak lesz, hiába minden!"
A Land of Charon szintén a magyar dark zene kiemelkedően fontos csapata. 1991 táján a metalból indultak, majd a Fields Of Nephilim inspirációjára a goth rock felé fordultak. A legtermékenyebb életszakaszuk a 90-es évek. A Land of Charon alapjait Veress „Janeth” János tette le, aki már tinédzserként inkább dalszerzői kihívást keresett, mintsem zenészi rutinmunkát. A zenekar első korszakát a komplexebb metalhatások (Megadeth, Coroner, Slayer) formálták, majd a Fields of the Nephilim élménye sötétebb, atmoszférikus irányba terelte a zenét, amely érzelmi hullámzásokat, pszichedelikus és naturalista elemeket egyesít. A szövegek személyes inspirációkból – filmekből, megélt élményekből, kapcsolatokból – születtek, és misztikus–spirituális benső utazásokként hatnak. A három kiadott album laza koncepció mentén szerveződött, a zenekar szerint nem a stílusbeli besorolás a lényeg. Janeth nagyon egyedi, karakteres mélyen gondolkodó művész, mély önreflexióval és autonómiával. Saját szavai szerint a metálhoz túl underground, az undergroundhoz túl metál ez a zene. A frontember tragikusan fiatalon bekövetkezett halála (2015) zárta le az életművet, de befolyásuk nem szűnt meg. Öröksége ma is eleven: emlékoldalukat érdemes követni és a 2025-ös Nightbreed Budapest fesztivál emlékkoncertjelényegében tisztelgés az együttes története, jelentősége és Janeth előtt előtt
A Nevergreen 1994-ben alakult, eredetileg Szegedhez és Vajdasághoz, legfőképp pedig Matláry Miklós személyéhez köthető. Stílusuk inkább doom-goth metál, és a 2000-es évek meghatározó Gothica fesztiválok fő zenekara, s ahol a 2000-es években még működő összes ilyen együttes megmutatta magát, de a doomos, metálos irányzat volt a közönségmegtartó erő.
Az évtized végén még startolt jópár fontos, előremutató formáció, ami aztán meghatározóvá fejlődött a következő évtizedben. . Pl. a DeFacto 1996-ban alakult, a Garden Of Eden 1998-ban de legaktívabb, legtermékenyebb éveiket a 2000-es években érték el. Jellemző evolúciós út vezetett a dark rockból a szakadt esztétikájú love metalon át a doom metalba, és itt kicsit összekapcsolódott a dark és a metalos közösség, maga mögött hagyva azokat az ellentéteket, amelyek az évtized lején még akár balhékhoz, bunyókhoz is vezettek.
5. Elektronikus irányzat, szintipop
Gyökerei a neoavantgardhoz vezetnek itt is, mint az összes többi irányzatnál, az úttörői még a 80-as években az úttörő az Art Deco, a zajokkal kísérletező, a nagyváros hangtérképét megrajzoló BP. Service, és az apokaliptikus víziókat felvázoló Cro-Magnoni Cola, akiket Kósa Vince személye kapcsol össze. Ezek még artisztikus, indusztriális, kevéssé melodikus, nyomasztó, mélyen underground zenék, majd a 90-es évek elején egy sokkal dallamosabb, trendibb irányzat válik népszerűvé a Depeche Mode nyomán, olyan előadókkal, mint a korai Bonanza Banzai, Dr, Beat, Populär, 5Let. Majd átmeneti hanyatlás után jön a partykultúra, az industrial és az EBM. A CMC a győri Betonban tért vissza 31 év után 2024. január 18-án.
A nyolcvnas évek központilag szervezett kultúrája, a tűrt-tiltot-támogatott világ összeomlása után vidéken az önkormányzatok kezébe került a helyi kulturális élet megszervezése. Ahol voltak hozzáértő, elhivatott emberek ott egyes kultúrházak fogadták a kisebb közönséget vonzó, helyi együtteseket is és kialakult egyfajta lokális mikro-infrastruktúra, ami összetartotta a közösséget. Vidéken is alakultak alternatív együttesek, klubok, lemezboltok. Ebbe a körbe tartoznak pl. Westminster Apu, Wawwaw, Kinopuskin, a korai Kispál, PG Csoport, Millenniumi Földalatti Vasútvonal és még sorolhatnám... Győrben ez a Petőfi Ifjúsági Házat, benne a büféként üzemelő, babzsákos, sötét-művészi atmoszférájú 1/2Álom Depresszót, RütyiHangváriumát, a Bahia boltot (Trottel és saját kiadású CD-k, kazetták), Wave lemezboltot, meg a közismert kocsmákat jelentette. Sajnos az ébredés csak rövid ideig tartott, a fogyasztói társadalom elterjedése tönkretette a kis, nem túl tőkeerős vállalkozásokat. A vidék, miután minden városban megnyíltak a plázák, megint visszaaludt.
Esztétika, szimbolika, hangulat
Hogyan is foglalhatnánk össze ezt a korszakot? Eklektikus és átmeneti, benne van a nagy remények utáni kiábrándulás, egészen a nihilizmusig, aztán az izoláció a fejekben kihúzva maradt vasfüggöny miatt, a tehetségek lefojtottsága. Az introspekció, a személyes és társadalmi traumák egymásra rétegződése. Aztán a spirituális keresés, test és lélek kettőssége, gyakori utalások a Biblia, mítoszok, őstudás, pszichológia, és a keleti filozófia világára. Erős DIY jelleg, mint a kreativitással pótolt találékony csóróság meghatósága. A vizualitás itt is, mint mindenütt a korszakban, meghatározó: a lemezborítók, a fanzine-tipográfia, fotók, klubplakátok stílusa, az együttesek arculata közép-európai szinten is egységes, sötét, intellektuális univerzumot teremtett, ami hívójelként működött az erre fogékony közönség számára, mintegy titkos nyelvként működött.
Átmeneti korszak volt: a szabadság megvolt, az egzisztencia, stabilitás még nem és már nem. Minden formálódó, képlékeny volt, beleértve a helyszíneket, az infrastrukúrát, a műfajokat. Nem volt PR, kezdetleges volt a marketing, amatőr a szervezés, a hangosítás általában fülsiketítő, de legalább létezett, nekünk létezett, a miénk volt! Törékeny, múló időszak, egyszeri pillanatok, amit valószínűleg csak jól-rosszul lehet rekonstruálni, az én verzióm így sikerült. Boldog lennék, ha ti is hozzátennétek a magatokét!
Mostanáig nem is tudtam, hogy ez a könyv létezik, pedig már hat éve megjelent. Egyik legszívesebben olvasott blogom, a The Blogging Goth (a közösségi médiában is aktív a szerző, jó kis vicces vagy elgondolkodtató mémeket oszt meg, többek között Star Trek témájúakat is - egyik kedvenc sorozatom -, valamint a Scarlet Hour együttes énekese) egy rövid összegzést és interjút hozott a könyvről, aminek hatására megvásároltam magamnak.
Nekem Wayne Hussey a Mission miatt lett a kedvencem több, mint harminc éve, a zenét, a szövegeket, a stílust, mindent rajongásig szerettem. Ami az imageközpontú MTV korban átjött, egy kemény, elszállt, érinthethetelen fickónak képzeltem az énekest, de úgy tűnik, valójában egy okos, csupaszív, önmagát jóindulattal, de élesen elemző és biztos morális iránytűvel élő emberré növekedett, aki szerencsére nagyjából ép bőrrel, szívvel és elmével úszta meg a rock and roll jégzivatart. A sztori a gyermekkorától indul, végigjárjuk karrierje feltörekvő állomásait, majd sikereit és szakítását a Sisters of Mercyvel. A Mission-sztori a folytatásban, egy külön kötetben kapott helyet.
Korai évek
Rendkívül közvetlen hangon ír, a könyv elején főleg a gyerekkori élményekről, arról, hogy milyen volt a 60-as évek Angliájában, vidéken, munkásosztálybeli környezetben felnőni. Tele van hálával és szerettel népes családja iránt, akik megtartó erővel vették körül a kezdetektől fogva. Megható volt olvasni, hogy véletlenke gyerekként született, aki vér szerinti apját soha nem ismerte, az édesanyja lányanyaként eleinte örökbe akarta adni, de végül megszerette, kialakult a kötődés az édes kisbabájával és végül megteremtette a feltételeit, hogy hazahozhassa a csecsemőotthonból és felnevelhesse, aztán a szív szerinti apjáról és a sok-sok unokatesójáról mesél, akikkel egyszerű, de nagyon természetes módon alakult a kapcsolata. Vicces kis történetekkel, színesen ír az iskoláiról a tanárairól, cserkésztáborokról valamint a korai focisikereiről és álmairól. Szó nincs arról a nyomasztó ridegségről és magányról, mint ami Lol Tolhurst ellopott gyermekkora mögül szivárog. Azon kevesek közé tartozik, aki az érzések szintjén is pontosan emlékszik, milyen volt valójában gyereknek lenni, a csetlés-botlásokkal, növekedési fájdalmakkal együtt. Nagyon világosan látja a vallásos neveltetése értékeit és hátrányait, azt, hogy ennek hatására derék és kiegyensúlyozott emberi lénnyé vált, de az ára az amúgy is érzékeny személyiségre nehezedő nagy pakk bűntudat volt, ami évek kínlódásával került a helyére.
Az első fejezet egyik legmókásabb momentuma az, hogy WH a nála pár évvel fiatalabb J. K. Rowlinggal járt egy suliba, és viccesen felvetette, hogy nyurga, szemüveges kölyökként ő volt legalábbis vizuálisan az inspiráció a regénybeli varázslófiúhoz, sőt a hajdani suli némelyik polgára is többé-kevésbe megfeleltethető a regény fiktív alakjainak. Szóval mesés egy élettörténet, az biztos. Nem tudom, Voldemort ki lehet, vagy Luna Lovegood...
Feltörekvőben
Családja muzikális volt és korán érdekelni kezdte a zene, törekvéseit a szülei lehetőségeikhez képest mindenben támogatták. Az önállósodás évei alatt már feltűnt a kitartása, amikor egy egész nyarat gürizett az első tisztességes elektromos gitárjáért. Nem rögtön az iskolapadból lett sztár, egész sok releváns munkatapasztalattal indított civil foglalkozásokban, vendéglátózott is népszerű számokkal és mikor bekapcsolódott a punk forradalomba, már egészen képzett és gyakorlott zenésznek számított. Karrierje kezdete a liverpooli Eric's klubhoz kötődött, ahol hónapok alatt megismerkedett egy csomó klubszinten híres figurával, akik később az újhullám egyedi és megismételhetetlen világszerte ismert sztárjai lettek.
A már említett szenvedélyes elkötelezettség, ambiciózusság volt a motor és a kohéziós erő, ami egyben tartotta és húzta magával a zenésztársait, együtteseit. Kezdetben különféle amatőr-félamatőr formációkban vett részt és kissé elnéző nosztalgiával beszél szárnypróbálgatásairól. például a The Walkie Talkies nevű ska együttesről, amivel egy kislemezt is kiadtak. Bátraknak ajánlom!
Ami nagyon fontos a liverpooli években, apránként egész komoly kapcsolati tőkét halmozott fel zenei pályafutása elején. Liverpoolból nagyon sok meghatározó, akár később nemzetközi sikereket elért new wawe formáció indult, és ezek kulcsembereit már azelőtt ismerte, hogy a hírnév a szárnyára kapta volna őket. Kezdetektől benne volt egy körben. De azért nem kevés időbe telt, míg megtalálta saját egyedi hangját. Egy ilyen mérföldkő volt Hambi Haramblous különféle formációiban való részvétele, ami aztán anyagi természetű viták miatt megszakadt. Ez a klip már a WH utáni időkben keletkezett, tipikus 80-as évekbeli briliáns popdal. Sokkal több figyelmet kaphatott volna...
A kultúra sötétebb oldalával huszonévei elején Kris Guidio barátja és lakótársa, egyfajta proto-gót figura révén ismerkedett meg. A szerző a könyv minden fejezetéhez készített egy kapcsolódó Spotify-lejátszási listát, az ide tartozó dalokat mi is meghallgathatjuk. Ez az a zenei kör, amit a punk/goth ősének tekinthetük (The Velvet Underground, The Doors, Cramps, Suicide, Iggy &The Stooges). Egy ideig W. is tagja volt Kris Guidio és felesége együttesének, a Mogodonsnak, bár ez a szám már későbbi fejlemény.
WH nagy szerettel ír Guidioról, szinte atyamesterének tekinti, aki kinyitotta a szemét a kultúra és aját személyisége sötétebb oldalára is.
A profi karrier felé vezető következő állomás az volt, hogy hirdetés útján jelentkezett Pauline Murray zenekarába. Ez szintugrás volt, sokkal magasabb szintű körüményekkel és némi fehér porral körítve. Ahogy én összeraktam a történetet, ez a projekt volt az első lépés a saját hang megtalálásához, nos, a gitárt figyelve azt kell mondanom, tényleg... Korát megelőző, jó kis dal, jó kis album dicséri H. keze munkáját.
Ezután jött a szerintem elég közismert állomás, amikor Pete Burns csapatában, a Dead Or Alive-ban gitározott. Pete Burns-t WH átütő tehetségként, egészen rendkívüli személyiségként, nagylelkű mentorként, éles nyelvű, kicsit kegyetlen eleven műalkotásként őrizte meg emlékezetében. Bár a világ a Spin Me Round And Round MTV-ben agyonjátszott videoklipje által ismerte meg és kategorizálta be a csapatot, a korai időkben már akkor goth imidzset, zenét alkottak, amikor a mozgalom még ki sem kristályosodott, neve sem volt.
Ezekben az időkben, a nyolcvanas évek legelején a punk mozgalom kifulladását követően egymás felé gravitáltak a popkultúrába merült, sötét romantikus alakok és útjára indult az ifjúsági szubkuktúra egyik trendjeként a goth, majd epigonok hada vette körül az eredeti magot. A korai alkotók más-más irányba fejlődtek személyes útjukon, amerre vitte őket a tehetségük. WH. úgy fogalmaz, hogy a goth szubkultúra továbbélt, de a mai változata már nagyon kevéssé hasonlít arra, ami kezdeti formájában volt, mert egységesült, de ezzel együtt egysíkúbbá is vált, s a követők egyre növekvő szabály- és elvárásgyűjteményt, uniformizáló dressszkódot hoztak létre, ami inkább korlátoz, mint a kibontakozást segíti. (Gondolom, a mozgalom számos prominens képviselője ezért tagadja vadul, hogy goth lenne, valahol csorbítaná a művészi szabadságot).
WH. két évet töltött a Dead Or Alive-ban, annak feltörekvő szakaszában. Kezdetben gitárcentrikus, rockosabb vonalat követett az együttes, majd populárisabb, táncolhatóbb szintis irányba fordultak. Ennek a folyamatnak részeként Pete Burns sorban kirúgta az eredeti tagokat, méltatlan körülmények között. Az együttes karrierjében lemezfelvételek következtek, az alternatív listán sikereket is értek el, de WH szerepe gitárosként egyre csökkent, egyre elégedetlenebbé vált, majd kiszállt az együttesből.
A korszakot jól jellemzi ez az egyik legkorábbi, 1982-es Dead Or Alive TV-felvétel, amelyet a könyvben is említésre került, a fellépőruhák, gesztusok miatt nagyon is megéri megnézni. Ma politikai alapon bizonyára darabokra cincálnának egy ilyen megjelenést...
A Sisters Of Mercy kötelékében
1983 őszén került a csapatba, Ben Gunn helyére. Az együttes ekkor már az alternatív színtéren viszonylag ismert volt. A kezdeti idők összebarátkozó fázisát elég hamar beárnyékolta a bandatagok kapcsoltában tapasztalt sok repedés, a fura dinamika, a kommunikáció hiánya. Ennek részben bizonyára oka volt a külön-külön is tehetséges tagok nagyon eltérő stílusa, temperamentuma. A könyv tovább táplálja Eldritch személyisége körüli legendákat olyan momentumokkal, minthogy álnév felvételét várta volna el a bandába lépés feltételeként, amelyre hősünk persze nem ment bele, aztán a komoly eltérés a színpadi image és a magánemberként megélt életmód között (gondolnátok, hogy George Michael Careless Whisperét kedvelte a zenekarvezető?), a fizikai és érzelmi távolságtartás, a kontrollmánia, az arrogancia és a precíz, akadémikus, intellektuális megközelítés, mint elvárás, amely nem igazán volt sajátja WH-nak, aki inkább spontán, ősztönös módon közelítette meg az alkotást. A rajongói kemény mag egy része sem díjazta ezt az irányzatot, amit W. kicsit sérelmezett, sőt az igazán fanatikus rajongói kör később egyenest őt tartotta a főgonosznak, aki tönkretette imádott bandájukat.
Aztán becseppent az amerikai turnéba, és jöttek a hihetetlen, legendaépítő rock and roll sztorik az őrült bulizásról, féktelen csajozásról és mindenféle meredek húzásról. Például a kalap mint stíluselem eredete a goth szubkultúrában onnan van, hogy a bandán belüli cimborája, Craig Adams (bakker, olyanok voltak együtt, mint a két oposszum a Jégkorszak-filmekben) a turnébuszban lehányta hősünk haját és a kidobóember ebben az állapotban nem engedte be a koncerthelyszínre, csak úgy, ha vett megának egy kalapot... Erdekes a könyvben ez a "még mielőtt trendi lett volna, én már csináltam"-attitűd a kalapon kívül megjelenik a goth szubkultúra kialakulásában, a Led Zep-revivalban (oh, én is hogy imádtam mindig is...❤️) és még ebben-abban...
Az 1984-es amerikai turnéból egy, a könyvben is említett fura momentumról találtam egy videót, amikor is merő iróniából az Abba Gimme Gimme Gimme (A Man After Midnight) számát játszották az amerikai rajongóknak, és ez a társaság ezt nem igazán tudta értelmezni, inkább felháborodtak, mint poénnak vették, míg Európában az úri közönség általában vette a lapot.
A korai időkben a Sisters Of Mercy szervesen fejlődött, több és EP-t adtak ki, saját kis kiadójuk is volt, amely más bandák anyagait is gondozta, gazdálkodott az anyagi forrásokkal és szervezte a turnékat. Az ezzel járó agymunka, időráfordítés és kontroll mind Eldritch gondja volt. Nem sokkal Wayne Hussey érkezése után a zenekar vezetője leszerződött egy lemezre a WEA kiadóval, de saját Mercyful Release cégük neve alatt, ami lehetőséget adott a megfelelő gyártásra, terjesztésre és promócióra. Ez volt a First And Last And Always címen kiadott debütáló album. Többek között Dave Allen, egyebek mellett a Cure producere szakmai közreműködésével készült.
Nem volt gördülékeny a munkafolyamat, mivel A. Eldritch lassú és maximálisan igényességre törő munkamódszere ellentétben állt a drága stúdióidővel. A dalok egy része kész sem volt, vagy ha a zenei alap el is készült, a szöveg és a vokál nehezen született meg. Az ambivalens érzésekkel teli, feszült időszak közben mégis működött valamiféle alkotói szinergia, erre példa a Marian szövege, amely isteni ihletként szinte tíz perc alatt elkészült, (vagy a Black Planet, amely mostanra ugyanúgy megtelt keserű áthallásokkal, mint az URH Kétezer apró démona.)
Kommunikációs félresiklások is nehezítették a folyamatot, különösen Gary Marx és A. Eldritch között, ami miatt az előbbi eléggé kivonta magát a munkafolyamatból. Az első öt dal zeneileg inkább Hussey szerzeménye, a második öt pedig G. Marx befolyását tükrözi. A lemez Wikipédia-oldala elég sok információt összeszedett ezekről az eseményekről, érdemes elolvasni.
A.E. túlterheltsége, majd az egészségét veszélyeztető kimerülése volt az oka annak, hogy az album kiadása késett. Leszerződtek egy 35 állomásos turnéra és a lemez befejezését el kellett halasztaniuk. A turné kezdetére a frontember ugyan még nem épült fel teljesen, de a turnét végigvitte a csapat és közben megjelentek a már elkészült dalok kislemezei. Majd az 1984-es év elején, egy harmadik stúdiós nekifutás után befejezték a felvételeket. Amikor az első kislemezek kijöttek az albumról, akkor ért sikereinek csúcsára a Dead Or Alive a Spin Me Round And Round c. számukkal. 1985. március közepén végül megjelent a First And Last And Always album, amely az albumok listáján a 14. helyig jutott. 4 év kellett, hogy a 100.000 eladott példány utáni aranylemezt megkaphassák. W. úgy érezte, mindan tudását, és ötletét és trükkjét beleadta, s a végén mentálisan, művészileg és spirituálisan az utolsó cseppig kiürült. Ennek a négy embernek ez a lemez volt a legjobb közös munkája és sok követő zenekarra hatott elemi erővel.
Köztudott, hogy a nyolcvanas években a zeneiparban mekkora nyomás alatt dolgoztak ezek az ifjú emberek. Szoros határidők, magas elvárások, magánélet és a pihenés hiánya, szűkös beosztható anyagi keretek, állandó utazás. A pénzbeli források szűkösségére egy példa, hogy emlékei szerint olcsóbb volt a speed, mint a kaja, és a megfeszített munkafolyamat közben inkább a port választották, mint a kifőzdét, miközben már előkelő helyen szerepeltek az alternatív lemezlistákon. Tovább színezték a képet a rock and roll élet olyan hátulütői, mint a részeg hányások, színpadról lezúgások, közös söröskannába titokban belehugyozás, lapoostetű-fertőzés, szállodai gardróbszekrény kidobása az ablakon és hasonlók, de nem akarom az összes szaftos poént lelőni. Azért ehhez képest elég kispályásak a mi fősulis koleszos-albis sztorijaink, azt hiszem...
Eljött a lemezt követő turné ideje, amiről hősünknek elég kevés emléke van. Nem volt egy örömtel turné, a bandán belüli repedések és feszültségek tovább élesedtek és ezeket a stresszes helyzeteket kézenfekvő, hogy mivel enyhítették. Majd egyszer csak Gary Marx alapító tagot egy ultimátum után kirúgták, aki tulajdonképp megkönnyebbülve távozott és a Ghost Dance formációban folytatta. Utána hármasban mentek tovább, koncerteztek és stúdióztak is. Egy időre tovatűnt a feszültség, majd ahogy a szokott nyomás visszaállt, megint visszaköltözött. Számos koncertet adtak trióként, majd 1985. június 18-án felléptek a Royal Albert Hallban, s bár nagyszerűen sikerült, ez lett a felállás hattyúdala. A koncert egy része fent is van a Youtube-on:
A nyolcvanas évek a videodisco és az MTV felfutásának kora. A lemezkiadó égisze alatt 4 videoklip készült W. tagsága idején, leginkább sötétben gomolygó szárazjégfüstben, a Body And Soul, a Walk away, a No Time To Cry, és végül a szerintem mindenki retinájába örökre beleégett Black Planet az indusztriális, lepusztult Amerikán átautózó Monkeemobillal. W. giccses reklámfogásnak gondolta és nem kedvelte különösebben a klipforgatásokat, mint olyasmit, ami elviszi a fókuszt a zenéről.
Saját szerepére úgy reflektált, hogy a bandában belső igény támadt a népszerűbbé válásra Ben Gunn kilépése után, ennek ő volt a megfelelő eszköze, technikai tudásával és stílusával, valamint kohéziót hozott a bandába, amíg lehetett.
Az amerikai klipforgatás és lazulás után, 1985 szeptemberében a második lemezhez már gyakorlatilag kész, kidolgozott demókat vitt Eldritchnek egy Hamburg melletti világvégi csendes házba a kollaboráció reményével, aki egy új album egészen vázlatos tervével, dalcímekkel és alig kidolgozott motívumokkal, szövegekkel, afféle dalcsontvázakkal fogadta, tehát teljesen más elképzelései voltak a két kulcsembernek. Az énekes azt a szerepet szánta W.-nek, hogy ezeket a dalkezdeményeket kitöltse, textúrázza, viszont a szerzői jogokat magának kívánta megtartani. Hősünk úgy fogalmazott, hogy nem akart zenei lakáj lenni. Míg az énekes a német sajtót olvasta és a tévét nézte, a gitárosnak fejhallgatóban kellett dolgoznia, hogy ne zavarja a főnököt...
Októberben újra összejött a csapat próbálni. Itt a basszusgitáros, Craig kiakadt a szerinte színtelen, gyenge anyag hallatán, egyáltalán nem tetszettek neki a dalkazdemények. A hangulat ismét feszültté vált, és a basszusgitáros bejelentette, hogy kilép, majd elhagyta a próbatermet. Az énekes erre így reagált: "most, hogy megszabadultunk tőle, talán nekiláthatunk a rendes munkának." W. még végigjátszotta a napot, majd este ismét találkozott Craiggel, aki javasolta, hogy alakítsanak új bandát. Másnap reggel közölték az elhatározásukat a főnökkel, aki azt kulturáltan fogadta... most még. A többi történelem.
(A banda széteséséről itt lehet olvasni, benne azzal a konteószerű gondolattal, hogy ez volt Eldritch mesterterve: https://sistersfan.blogspot.com/2016/07/the-1985-split-real-truth-is-never.html. A neten olvasható interjúkban tragikomikus, ahogy az egyik generációs hősünk precíz mondatszeresztést és akadémikus iskolázottságot hiányol a másik generációs hősünkben, aki viszont az érzelmi intelligencia és az emberség terén mutatott alacsony képességeket rója fel a másiknak...)
Volt a könyven néhány érdekes kitérő, mozikdarabka, amelyekben W. reflektál az épp leírt történetre, igazából ezek a legizgalmasabb részek. Mesélt a gitárokhoz való viszonyáról, mestereiről, a Spotify-on zenei listába is szedte őket. Itt az a legfontosabb gondolat, hogy a gitárok kicsit olyanok, mint a barátnők, de a jó gitármunka mindig a dal egészét szolgálja, a technikailag tökéletes gyors szólók csak másodlagosak a kreativitáshoz és az emberi tartalomhoz képest. Aztán végigvonul a sztorin a viszonya a pénzhez, úgy gondolom, hogy minden szál gitárhúrért megdolgozott keményen, de szórta is a pénzt, amikor megtahette. Sokat nélkülözött a kezdeti években, még kelet-európai, kommunizmust megélt szemmel is, és bizony joggal büszke arra, amit elért.
De a legérdekesebb darabka egy rövid kis eszmefuttatás a menőségről: vannak, akik egyszerűen erős személyiségek, attól menők. Mások jelen vannak a színpadon, de nem menők, hanem értelmes, érzékeny emberi lények, akik nem viselnek image-páncélt. Vannak viszont olyanok, akik mások menő gesztusaiból, pózaiból raknak össze egy hamis ént, mint egy pajzsot, ami csak látszólag cool. Ha a valódi személyiség és a színpadi image eltérér, ott bajok vannak. Arrról írt egy bekezdésben, hogy a Sistersben úgy érezte, magára talált és menő volt, de a Missionben nem. Ebből valami le is jött, a könyvben az írásmódja alapján, vagy a mostanában a neten megtalálható élő fellépéseken látva őt, egy kifejezetten kedves, tisztán kommunikáló embernek tűnik, míg a régi klipek, interjúk alapján sokkal hidegebb, keményebb képet közölt magáról. Érdekes. Mindenesetre szeretném elolvasni a folytatást.
Amikor 2011-ben kiadták ezt a kis csodát, nem ért el hozzám. Mostanában fedeztem fel és csak hallgatom, hallgatom. A Mission Wayne Hussey-e és a csodálatos Julianne Regan közös projektje, főleg feldolgozásokkal, dupla albumnyi zenével. Valami egészen újszerűt varázsoltak minden dalból.
Csak pár példa:
Enjoy The Silende a Depeche Mode-tól, újrahangolva tündérhangra
Where The Wild Roses Grow - kísértetiesebb az eredetinél Kylie édessége nélkül
I Go To Sleep - melankóliával töltik meg a Kinks számát
.jpg)
