Wayne Hussey önreflektív emlékirata - Salad Daze

Mostanáig nem is tudtam, hogy ez a könyv létezik, pedig már hat éve megjelent. Egyik legszívesebben olvasott blogom, a  The Blogging Goth (a közösségi médiában is aktív a szerző, jó kis vicces vagy elgondolkodtató mémeket oszt meg, többek között Star Trek témájúakat is - egyik kedvenc sorozatom -, valamint a Scarlet Hour együttes énekese) egy rövid összegzést és interjút hozott a könyvről, aminek hatására megvásároltam magamnak. 

Kép forrása itt

Nekem Wayne Hussey a Mission miatt lett a kedvencem több, mint harminc éve, a zenét, a szövegeket, a stílust, mindent rajongásig szerettem. Ami az imageközpontú MTV korban átjött, egy kemény, elszállt, érinthethetelen fickónak képzeltem az énekest, de úgy tűnik, valójában egy okos, csupaszív, önmagát jóindulattal, de élesen elemző és biztos morális iránytűvel élő emberré növekedett, aki szerencsére nagyjából ép bőrrel, szívvel és elmével úszta meg a rock and roll jégzivatart. A sztori a gyermekkorától indul, végigjárjuk karrierje feltörekvő állomásait, majd sikereit és szakítását a Sisters of Mercyvel. A Mission-sztori a folytatásban, egy külön kötetben kapott helyet. 

Korai évek

Rendkívül közvetlen hangon ír, a könyv elején főleg a gyerekkori élményekről, arról, hogy milyen volt a 60-as évek Angliájában, vidéken, munkásosztálybeli környezetben felnőni. Tele van hálával és szerettel népes családja iránt, akik megtartó erővel vették körül a kezdetektől fogva. Megható volt olvasni, hogy véletlenke gyerekként született, aki vér szerinti apját soha nem ismerte, az édesanyja lányanyaként eleinte örökbe akarta adni, de végül megszerette, kialakult a kötődés az édes kisbabájával és végül megteremtette a feltételeit, hogy hazahozhassa a csecsemőotthonból és felnevelhesse, aztán a szív szerinti apjáról és a sok-sok unokatesójáról mesél, akikkel egyszerű, de nagyon természetes módon alakult a kapcsolata. Vicces kis történetekkel, színesen ír az iskoláiról a tanárairól, cserkésztáborokról valamint a korai focisikereiről és álmairól. Szó nincs arról a nyomasztó ridegségről és magányról, mint ami Lol Tolhurst ellopott gyermekkora mögül szivárog. Azon kevesek közé tartozik, aki az érzések szintjén is pontosan emlékszik, milyen volt valójában gyereknek lenni, a csetlés-botlásokkal, növekedési fájdalmakkal együtt. Nagyon világosan látja a vallásos neveltetése értékeit és hátrányait, azt, hogy ennek hatására derék és kiegyensúlyozott emberi lénnyé vált, de az ára az amúgy is érzékeny személyiségre nehezedő nagy pakk bűntudat volt, ami évek kínlódásával került a helyére. 

Az első fejezet egyik legmókásabb momentuma az, hogy WH a nála pár évvel fiatalabb J. K. Rowlinggal járt egy suliba, és viccesen felvetette, hogy nyurga, szemüveges kölyökként ő volt legalábbis vizuálisan az inspiráció a regénybeli varázslófiúhoz, sőt a hajdani suli némelyik polgára is többé-kevésbe megfeleltethető a regény fiktív alakjainak. Szóval mesés egy élettörténet, az biztos. Nem tudom, Voldemort ki lehet, vagy Luna Lovegood...

Feltörekvőben

Családja  muzikális volt és korán érdekelni kezdte a zene, törekvéseit a szülei lehetőségeikhez képest mindenben támogatták. Az önállósodás évei alatt már feltűnt a kitartása, amikor egy egész nyarat gürizett az első tisztességes elektromos gitárjáért. Nem rögtön az iskolapadból lett sztár, egész sok releváns munkatapasztalattal indított civil foglalkozásokban, vendéglátózott is népszerű számokkal és mikor bekapcsolódott a punk forradalomba, már egészen képzett és gyakorlott zenésznek számított. Karrierje kezdete a liverpooli Eric's klubhoz kötődött, ahol hónapok alatt megismerkedett egy csomó klubszinten híres figurával, akik később az újhullám egyedi és megismételhetetlen világszerte ismert sztárjai lettek. 

A már említett szenvedélyes elkötelezettség, ambiciózusság volt a motor és a kohéziós erő, ami egyben tartotta és húzta magával a zenésztársait, együtteseit. Kezdetben különféle amatőr-félamatőr formációkban vett részt és kissé elnéző nosztalgiával beszél szárnypróbálgatásairól.  például a The Walkie Talkies  nevű ska együttesről, amivel egy kislemezt is kiadtak.  Bátraknak ajánlom!

Ami nagyon fontos a liverpooli években, apránként egész komoly kapcsolati tőkét halmozott fel zenei pályafutása elején. Liverpoolból nagyon sok meghatározó, akár később nemzetközi sikereket elért new wawe formáció indult, és ezek kulcsembereit már azelőtt ismerte, hogy a hírnév a szárnyára kapta volna őket. Kezdetektől benne volt egy körben. De azért nem kevés időbe telt, míg megtalálta saját egyedi hangját. Egy ilyen mérföldkő volt Hambi Haramblous különféle formációiban való részvétele, ami aztán anyagi természetű viták miatt megszakadt. Ez a klip már a WH utáni időkben keletkezett, tipikus 80-as évekbeli briliáns popdal. Sokkal több figyelmet kaphatott volna...

A kultúra sötétebb oldalával huszonévei elején Kris Guidio barátja és lakótársa, egyfajta proto-gót figura révén ismerkedett meg. A szerző a könyv minden fejezetéhez készített egy kapcsolódó Spotify-lejátszási listát, az ide tartozó dalokat mi is meghallgathatjuk. Ez az a zenei kör, amit a punk/goth ősének tekinthetük (The Velvet Underground, The Doors, Cramps, Suicide, Iggy &The Stooges). Egy ideig W. is tagja volt Kris Guidio és felesége együttesének, a Mogodonsnak, bár ez a szám már későbbi fejlemény. 

WH nagy szerettel ír Guidioról, szinte atyamesterének tekinti, aki kinyitotta a szemét a kultúra és aját személyisége sötétebb oldalára is. 

A profi karrier felé vezető következő állomás az volt, hogy hirdetés útján jelentkezett  Pauline Murray zenekarába. Ez  szintugrás volt, sokkal magasabb szintű körüményekkel és némi fehér porral körítve. Ahogy én összeraktam a történetet, ez a projekt volt az első lépés a saját hang megtalálásához, nos, a gitárt figyelve azt kell mondanom, tényleg...  Korát megelőző, jó kis dal, jó kis album dicséri H. keze munkáját. 

Ezután jött a szerintem elég közismert állomás, amikor Pete Burns csapatában, a Dead Or Alive-ban gitározott. Pete Burns-t WH átütő tehetségként, egészen rendkívüli személyiségként, nagylelkű mentorként, éles nyelvű, kicsit kegyetlen eleven műalkotásként őrizte meg emlékezetében. Bár a világ a Spin Me Round And Round MTV-ben agyonjátszott videoklipje által ismerte meg és kategorizálta be a csapatot, a korai időkben már akkor goth imidzset, zenét alkottak, amikor a mozgalom még ki sem kristályosodott, neve sem volt. 

Ezekben az időkben, a nyolcvanas évek legelején a punk mozgalom kifulladását követően egymás felé gravitáltak a popkultúrába merült, sötét romantikus alakok és útjára indult az ifjúsági szubkuktúra egyik trendjeként a goth, majd epigonok hada vette körül az eredeti magot. A korai alkotók más-más irányba fejlődtek személyes útjukon, amerre vitte őket a tehetségük.  WH. úgy fogalmaz, hogy a goth szubkultúra továbbélt, de a mai változata már nagyon kevéssé hasonlít arra, ami kezdeti formájában volt, mert egységesült, de ezzel együtt egysíkúbbá is vált, s a követők egyre növekvő szabály- és elvárásgyűjteményt, uniformizáló dressszkódot hoztak létre, ami inkább korlátoz, mint a kibontakozást segíti. (Gondolom, a mozgalom számos prominens képviselője ezért tagadja vadul, hogy goth lenne, valahol csorbítaná a művészi szabadságot).

WH. két évet töltött a Dead Or Alive-ban, annak feltörekvő szakaszában. Kezdetben gitárcentrikus, rockosabb vonalat követett az együttes, majd populárisabb, táncolhatóbb szintis irányba fordultak. Ennek a folyamatnak részeként Pete Burns sorban kirúgta az eredeti tagokat, méltatlan körülmények között. Az együttes karrierjében lemezfelvételek következtek, az alternatív listán sikereket is értek el, de  WH szerepe gitárosként egyre csökkent, egyre elégedetlenebbé vált, majd kiszállt az együttesből. 

A korszakot jól jellemzi ez az egyik legkorábbi, 1982-es Dead Or Alive TV-felvétel, amelyet a könyvben is említésre került, a fellépőruhák, gesztusok miatt nagyon is megéri megnézni. Ma politikai alapon bizonyára darabokra cincálnának egy ilyen megjelenést...

A Sisters Of Mercy kötelékében

1983 őszén került a csapatba, Ben Gunn helyére. Az együttes ekkor már az alternatív színtéren viszonylag ismert volt. A kezdeti idők összebarátkozó fázisát elég hamar beárnyékolta a bandatagok kapcsoltában tapasztalt sok repedés, a fura dinamika, a kommunikáció hiánya. Ennek részben bizonyára oka volt a külön-külön is tehetséges tagok nagyon eltérő stílusa, temperamentuma. A könyv tovább táplálja Eldritch személyisége körüli legendákat olyan momentumokkal, minthogy álnév felvételét várta volna el a bandába lépés feltételeként, amelyre hősünk persze nem ment bele, aztán a komoly eltérés a színpadi image és a magánemberként megélt életmód között (gondolnátok, hogy George Michael Careless Whisperét kedvelte a zenekarvezető?), a fizikai és érzelmi távolságtartás, a kontrollmánia, az arrogancia és a precíz, akadémikus, intellektuális megközelítés, mint elvárás, amely nem igazán volt sajátja WH-nak, aki inkább spontán, ősztönös módon közelítette meg az alkotást. A rajongói kemény mag egy része sem díjazta ezt az irányzatot, amit W. kicsit sérelmezett, sőt az igazán fanatikus rajongói kör később egyenest őt tartotta a főgonosznak, aki tönkretette imádott bandájukat.

Aztán becseppent az amerikai turnéba, és jöttek a hihetetlen, legendaépítő rock and roll sztorik az őrült bulizásról, féktelen csajozásról és mindenféle meredek húzásról. Például a kalap mint stíluselem eredete a goth szubkultúrában onnan van, hogy a bandán belüli cimborája, Craig Adams (bakker, olyanok voltak együtt, mint a két oposszum a Jégkorszak-filmekben) a turnébuszban lehányta hősünk  haját és a kidobóember ebben az állapotban nem engedte be a koncerthelyszínre, csak úgy, ha vett megának egy kalapot... Erdekes a  könyvben ez a "még mielőtt trendi lett volna, én már csináltam"-attitűd a kalapon kívül megjelenik a goth szubkultúra kialakulásában, a Led Zep-revivalban (oh, én is hogy imádtam mindig is...❤️) és még ebben-abban...

Az 1984-es amerikai turnéból egy, a könyvben is említett fura momentumról találtam egy videót, amikor is merő iróniából az Abba  Gimme Gimme Gimme (A Man After Midnight) számát játszották az amerikai rajongóknak, és ez a társaság ezt nem igazán tudta értelmezni, inkább felháborodtak, mint poénnak vették, míg Európában az úri közönség általában vette a lapot. 

A korai időkben a Sisters Of Mercy szervesen fejlődött, több  és EP-t adtak ki, saját kis kiadójuk is volt, amely más bandák anyagait is gondozta, gazdálkodott az anyagi forrásokkal és szervezte a turnékat. Az ezzel járó agymunka, időráfordítés és kontroll mind Eldritch gondja volt. Nem sokkal Wayne Hussey érkezése után a zenekar vezetője leszerződött egy lemezre a WEA kiadóval, de saját Mercyful Release cégük neve alatt, ami lehetőséget adott a megfelelő gyártásra, terjesztésre és promócióra. Ez volt  a  First And Last And Always címen kiadott debütáló album. Többek között Dave Allen, egyebek mellett  a Cure producere szakmai közreműködésével készült. 

Nem volt gördülékeny a munkafolyamat, mivel A. Eldritch lassú és maximálisan igényességre törő munkamódszere ellentétben állt a drága stúdióidővel. A dalok egy része kész sem volt, vagy ha a zenei alap el is készült, a szöveg és a vokál nehezen született meg. Az ambivalens érzésekkel teli, feszült időszak közben mégis működött valamiféle alkotói szinergia, erre példa a Marian szövege, amely isteni ihletként szinte tíz perc alatt elkészült, (vagy a Black Planet, amely mostanra ugyanúgy megtelt keserű áthallásokkal, mint az URH Kétezer apró démona.)

 Kommunikációs félresiklások is nehezítették a folyamatot, különösen Gary Marx  és A. Eldritch között, ami miatt az előbbi eléggé kivonta magát a munkafolyamatból. Az első öt dal zeneileg inkább Hussey szerzeménye, a második öt pedig G. Marx befolyását tükrözi.  A lemez Wikipédia-oldala elég sok információt összeszedett ezekről az eseményekről, érdemes elolvasni. 

A.E. túlterheltsége, majd az egészségét veszélyeztető kimerülése volt az oka annak, hogy az album kiadása késett. Leszerződtek egy 35 állomásos turnéra és a lemez befejezését el kellett halasztaniuk. A turné kezdetére a frontember ugyan még nem épült fel teljesen, de a turnét végigvitte a csapat és közben megjelentek a már elkészült dalok kislemezei. Majd az 1984-es év elején, egy harmadik stúdiós nekifutás után befejezték a felvételeket. Amikor az első kislemezek kijöttek az albumról, akkor ért sikereinek csúcsára a Dead Or Alive a Spin Me Round And Round c. számukkal. 1985. március közepén végül megjelent a First And Last And Always album, amely az albumok listáján a 14. helyig jutott. 4 év kellett, hogy a 100.000 eladott példány utáni aranylemezt megkaphassák. W.  úgy érezte, mindan tudását, és ötletét és trükkjét beleadta, s a végén mentálisan, művészileg és spirituálisan az utolsó cseppig kiürült. Ennek a négy embernek ez a lemez volt a legjobb közös munkája és sok követő zenekarra hatott elemi erővel. 

Köztudott, hogy a nyolcvanas években a zeneiparban mekkora nyomás alatt dolgoztak ezek az ifjú emberek. Szoros határidők, magas elvárások, magánélet és a pihenés hiánya, szűkös beosztható anyagi keretek, állandó utazás. A pénzbeli források szűkösségére egy példa, hogy emlékei szerint olcsóbb volt a speed, mint a kaja, és a megfeszített munkafolyamat közben inkább a port választották, mint a kifőzdét, miközben már előkelő helyen szerepeltek az alternatív lemezlistákon. Tovább színezték a képet a rock and roll élet olyan hátulütői, mint a részeg hányások, színpadról lezúgások, közös söröskannába titokban belehugyozás, lapoostetű-fertőzés, szállodai gardróbszekrény kidobása az ablakon és hasonlók, de nem akarom az összes szaftos poént lelőni. Azért ehhez képest elég kispályásak a mi fősulis koleszos-albis sztorijaink, azt hiszem...  

Eljött a lemezt követő turné ideje, amiről hősünknek elég kevés emléke van. Nem volt egy örömtel turné, a bandán belüli repedések és feszültségek tovább élesedtek és ezeket a stresszes helyzeteket kézenfekvő, hogy mivel enyhítették. Majd egyszer csak Gary Marx alapító tagot egy ultimátum után kirúgták, aki tulajdonképp megkönnyebbülve távozott és a Ghost Dance formációban folytatta. Utána hármasban mentek tovább, koncerteztek és stúdióztak is. Egy időre tovatűnt a feszültség, majd ahogy a szokott nyomás visszaállt, megint visszaköltözött. Számos koncertet adtak trióként, majd 1985. június 18-án felléptek a Royal Albert Hallban, s bár nagyszerűen sikerült, ez lett a felállás hattyúdala. A koncert egy része fent is van a Youtube-on: 

A nyolcvanas évek a videodisco és az MTV felfutásának kora. A lemezkiadó égisze alatt 4 videoklip készült W. tagsága idején, leginkább sötétben gomolygó szárazjégfüstben, a Body And Soul, a Walk away, a No Time To Cry, és végül a szerintem mindenki retinájába örökre beleégett Black Planet az indusztriális, lepusztult Amerikán átautózó Monkeemobillal. W. giccses reklámfogásnak gondolta és nem kedvelte különösebben a klipforgatásokat, mint olyasmit, ami elviszi a fókuszt a zenéről. 

Saját szerepére úgy reflektált, hogy a bandában belső igény támadt a népszerűbbé válásra Ben Gunn kilépése után, ennek ő volt a megfelelő eszköze, technikai tudásával és stílusával, valamint kohéziót hozott a bandába, amíg lehetett. 

Az amerikai klipforgatás és lazulás után, 1985 szeptemberében a második lemezhez már gyakorlatilag kész, kidolgozott demókat vitt Eldritchnek egy Hamburg melletti világvégi csendes házba a kollaboráció reményével, aki egy új album egészen vázlatos tervével, dalcímekkel és alig kidolgozott motívumokkal, szövegekkel, afféle dalcsontvázakkal fogadta, tehát teljesen más elképzelései voltak a két kulcsembernek. Az énekes azt a szerepet szánta W.-nek, hogy ezeket a dalkezdeményeket kitöltse, textúrázza, viszont a szerzői jogokat magának kívánta megtartani. Hősünk úgy fogalmazott, hogy nem akart zenei lakáj lenni. Míg az énekes a német sajtót olvasta és a tévét nézte, a gitárosnak fejhallgatóban kellett dolgoznia, hogy ne zavarja a főnököt...

Októberben újra összejött a csapat próbálni. Itt a basszusgitáros, Craig kiakadt a szerinte színtelen, gyenge anyag hallatán, egyáltalán nem tetszettek neki a dalkazdemények. A hangulat ismét feszültté vált, és a basszusgitáros bejelentette, hogy kilép, majd elhagyta a próbatermet. Az énekes erre így reagált: "most, hogy megszabadultunk tőle, talán nekiláthatunk a rendes munkának." W. még végigjátszotta a napot, majd este ismét találkozott Craiggel, aki javasolta, hogy alakítsanak új bandát. Másnap reggel közölték az elhatározásukat a főnökkel, aki azt kulturáltan fogadta... most még. A többi történelem.

(A banda széteséséről itt lehet olvasni, benne azzal a konteószerű gondolattal, hogy ez volt Eldritch mesterterve: https://sistersfan.blogspot.com/2016/07/the-1985-split-real-truth-is-never.html. A neten olvasható interjúkban tragikomikus, ahogy az egyik generációs hősünk precíz mondatszeresztést és akadémikus iskolázottságot hiányol a másik generációs hősünkben, aki viszont az érzelmi intelligencia és az emberség terén mutatott alacsony képességeket rója fel a másiknak...)

Volt a könyven néhány érdekes kitérő, mozikdarabka, amelyekben W. reflektál az épp leírt történetre, igazából ezek a legizgalmasabb részek. Mesélt a gitárokhoz való viszonyáról, mestereiről, a Spotify-on zenei listába is szedte őket. Itt az a legfontosabb gondolat, hogy a gitárok kicsit olyanok, mint a barátnők, de a jó gitármunka mindig a dal egészét szolgálja, a technikailag tökéletes gyors szólók csak másodlagosak a kreativitáshoz és az emberi tartalomhoz képest. Aztán végigvonul a sztorin a  viszonya a pénzhez, úgy gondolom, hogy minden szál gitárhúrért megdolgozott keményen, de szórta is a pénzt, amikor megtahette. Sokat nélkülözött a kezdeti években, még kelet-európai, kommunizmust megélt szemmel is, és bizony joggal büszke arra, amit elért. 

De a legérdekesebb darabka egy rövid kis eszmefuttatás a menőségről: vannak, akik egyszerűen erős személyiségek, attól menők. Mások jelen vannak a színpadon, de nem menők, hanem értelmes, érzékeny emberi lények, akik nem viselnek image-páncélt. Vannak viszont olyanok, akik mások menő gesztusaiból, pózaiból raknak össze egy hamis ént, mint egy pajzsot, ami csak látszólag cool. Ha a valódi személyiség és a színpadi image eltérér, ott bajok vannak. Arrról írt egy bekezdésben, hogy a Sistersben úgy érezte, magára talált és menő volt, de a Missionben nem. Ebből valami le is jött, a könyvben az írásmódja alapján, vagy a mostanában a neten megtalálható élő fellépéseken látva őt, egy kifejezetten kedves, tisztán kommunikáló embernek tűnik, míg a régi klipek, interjúk alapján sokkal hidegebb, keményebb képet közölt magáról. Érdekes. Mindenesetre szeretném elolvasni a folytatást.