2025 sok jó kis új számot hozott, ezekből válogattam párat, ami valamiért megtetszett. Olyan dalokat, amelyekhez nincs látvány, csak a zene önmagában. Ez afféle 'pure music' lista, TikTok video és shorts nélkül, tehát dopaminfröccs és kérgi izgatás helyett csak a hangulatra figyelve. Az az érdekes, hogy ezeket mind szubjektíve szépnek és a szívemhez közelinek érzékeltem, de a nézettség, felkapottság, ami a számadatokban tükröződik, nagyon-nagyon különböző. Ez semmiképp nem ranglista, inkább pillanatfelvétel, lenyomat, hallgatói naplójegyzet. Szeretnék ellenállni a mindent átható versenykényszernek, de kíváncsi vagyok a miértekre.
Csuda tudja hogy mi és miért illik a trendekbe, miért kapják fel az emberek az egyiket és miért marad visszhangtalan a másik... Az első szakaszban pillantsunk rá a dalokra és a Youtube felületen elért adataikra, de nem gondolom, hogy a hiúság eme vására megfelelő értékmérője lenne bárminek is. Tehát a számok nem a mellettük álló szám miatt értékesek, hanem inkább csak láthatósági mintázatok. Látni, hogy az ismertség, a hosszú karrier, a népesebb, erősebb dark színtérrel jellemezhető származási ország magasabb nézettséget hoz, de a finom részletekben nem látszik ilyen trend.
A mi kis magyar univerzumunk hasonló válogatása a következő adatokat hozta, megjegyezve, hogy ebbe a kategóriába azokat a számokat soroltam, amihez maximum grafikus vizualiser vagy egyszerű loop video készült, nem klasszikus klip. Látszik, hogy kb. egy kisfalunyi ember van, aki magukért a dalokárt követi az előadókat. Megint csak mondom, ezek a számok semmiképpen nem értékítéletek, ilyen kicsi közegben a haverok számától a koncertélmények során meggyőzött rajongókig, ügyes online jelenlétig sok minden befolyásolja az érdeklődést, elkötelezettséget.
A számokat befolyásolja az is, ha egyes dalokat ismert tematikus vlogokon osztanak meg (pl. NOT for the masses, Angel in the Dark, stb., mert ezek a csatornák maguk köré gyűjti a specifikus ízlésű és nagyon nyitott zenerajongókat, akik ugranak az újdonságokra.
Amikor megjelent a Topographies, Gray Tolhurst bandájának Interior Spring albuma, olyan történt velem, ami már nagyon régen: néhány nap alatt nagyon közel került hozzám egy frissen megjelen lemez. Az volt a benyomásom, hogy felvették a srácok a Cure 1981-82 körül elvesztett fonalát és egészen a 2020-as évekig húzták, hogy összekössék a jelennel. Aztán amikor elindult a turné, azon bánkódtam, hogy megint itt egy eseménysor, amit csak a közösségi médiában és a videomegosztókon tudok majd követni. Majd kiugrott a szívem, amikor február közepe táján kderült, hogy Budapestet is útba ejtik. Fokozhatatlan volt, mikor megláttam a Kollektíva hirdetését, amely szerint Győrbe jönnek, vén fejjel szégyenszemre szinte ugráltam örömömben. Abba a városba, amihez annyi szállal kötődöm, hihetetlen! Mintha a mesebeli aranyhal teljesítette volna a kívánságomat.
Május 25-én végre eljött az a nap és az az alkalom, amit már február óta vártam. Összeszedtem a csipet koncertjáró csapatom, megvettük online a jegyeket, bekocsikáztunk a gyárvárosi, funkcióváltáson átesett gyárterületre, letettük a kocsit valami vezérigazgatói parkoló mellett. Kicsit elveszettek voltunk, de követtünk néhány alkalomnak megfelelően feketébe öltözött embert és... megtaláltuk a Betont. Különleges a helyszín, egy óvóhelyen. Regisztráltunk, kaptunk egyesületi tagkártyát. A közönség olyan harminc éve volt fiatal, túlkulturált ötvenes arcok. Néhány egyetemista korú "gyerkőc" volt csak pompázatos goth szerkóban. Kifinomultabb volt a hallgatóság, mint egy átlagos színházi közönség. Találkoztunk jópár ismerőssel, például a barátaink összefutottak sok-sok éve nem látott kolesztársukkal. Az, az igazság, hogy mindannyian öregszünk, féltjük a tyúksz@ros életünket, ez abban mérhető, hogy kint sem volt cigifüst, sehol egy hányás, amit kerülgetni kell... Már a klubkultúra sem az igazi, gondoltam némi vintage nyafogással, miközben én magam is nullás citromos sört szorongatva hallgattam a zenét.
Pontos volt a kezdés, a győri Inclusion volt az első. Versekkel színesített programjuk az 1990-es Bonanza Banzai-t idézte, de volt benne valami plusz elegáns ünnepélyesség. Erős félháznál kezdtek, de már az első szám végére meggyőzték a nagyérdeműt. Melankolikus, szépséges világgal mutatkoztak be, érdemes meghallgatni őket.
A második fellépő a budapesti Véna duója. Sokkal kegyetlenebb, keményebb világ, mondhatjuk, hogy nagyon állat. Szintis, de ugyanakkor gitárcentrikus is, pörgős és kemény. A szövegekben horror, kegyetlenség, vér, hullák, darabolás. Élő játékukban összeszedettség, 100%-os jelenlét, sodró és magával ragadó lendület. A fellépésük szerencsére felkerült a netre, Oravecz Dániel YT-csatornáján elejétől végig megtekinthető.
Megtisztelő volt részt venni az egyedülálló Black Nail Cabaret kevés hazai koncertjeinek egyikén. A produkció lelke a rendkvül intenzív, karizmatikus színpadi jelenlétet sugárzó, csodálatos hangú énekesnő, Árvai-Illés Emese színpadi produkciója, lenyűgöző vizualitással kiegészítve. A zene naaaagyon elektro, de magával ragadó. Olyasmi, ami tágtja a zenei horizontot. Beszippantott. Szerencsére a koncert visszanézhető az említett csatornán.
A Topographies a negyedik fellépő volt a sorban. Dobos nélküli, hárontagú formációval érkeztek. Mint az edigi produkciók mindegyike, ők is hatalmas intenzitással láncolták magukhoz a közönséget. Hihetetlen jó koncertbanda, nézzétek meg a videót, önmagáért beszél. A zene olyasmi, mint a popkorszak előtti Cure átteleportálva a 21. századba. Témáiban azonban kevésbé sebezhető, vitálisabb, töprengőbb. Számomra teljesen megnyerő volt az imázsnéllüliség, Gray Tolhurst egyike a tök valószerűtlen rock and roll isteneknek, valahogy úgy, mint a nagyon korai Lovasi. Kíváncsi leszek a további karrierjükre.
Az elsők között voltunk, akik megszállták a merchpultot és lehetőségünk nylt pár mondatot váltani mindegyik előadóval. Hihetetlenül közvetlenek, kedvesek voltak mindannyian, hoztunk haza dedikált szuvenírt is.
A szervező csapat minden méltatást megérdemel, egyrészt, hogy nagyszerű előadókkal örvendeztették meg a szűkkörű, ám annál lelkesebb közönséget, másrészt hogy hihetetlen gördülékenyen megodották az együttesek közti váltást, átpakolást. Sok erőt kívánok a további munkájukhoz (újabb nagy dobással készülnek szeptemberre). Elmondhatom, hogy a mi kis baráti társaságunk számára életreszóló élményt szereztek.
Almáról és fájáról mindenki is hallott, most a világ egyik legnagyobb aktív bandája, a Cure jelenlegi vagy volt tagjai gyermekeinek zenei tevékenységéről szeretnék pár szót ejteni.
Darc Rama Pearl Thompson fia, Robert Smith unokaöccse édes és eredeti dreampopot alkot. Cuki, jóképű és nagyon képzett zenész, itt hallgathatod.
A Topographies Lol Tolhurst fia, a édesapja könyveiben számos alkalommal emlegetett Gray Tolhurst együttese. A trió saját magát jellemezve az éteri shoegaze, dreampop és coldwave műfajokat említi, de számomra olyan, mintha egy kb. 1981-ben elejtett fonalat 2024-ben újra felvettek volna, kicsit összetettebben, kiszámítottabban, de ugyanolyan bőr alá kúszó intenzitással... nekem ők a kedvenceim, a Spotify-on itt eléretőek.
A Violet Vendetta, Eden Gallup együttese sokkal energikusabb, keményebb, ütősebb, rockosabb. Nagyon jól használja a Cure-ba időnképt az apja helyére is beálló technikus, közismerten borzas legény a közösségi médiát, sok érdekes tartalmat oszt meg, többek között rajzol és animációkat is készít. "A puszta zsigeri erő, a bonyolult dallamos hangszerelés és Eden Gallup hangjának kombinációja a Violet Vendetta-t az egyik legizgalmasabb új rockzenekarrá teszi a Biffy Clyro óta."-idézhetjük a Spotify-bemutatkozásukat. Bemutatkozó albumuk, a Lost Memories hamarosan megjelenik. Hallgasd őket itt.
Mindegyik kiváló, és döbbenet, hogy mennyire különbözőek. vajon miért?...
