Van egy csodálatos dal, amihez a legkiválóbb, legérzékenyebb alkotók nyúltak feldolgozásként és tiszta tükörré vált, amiben a legigazibb arcuk mutatkozott meg, ez a dal a Song To The Siren. Egy tükör ami a szívek vágyát, legmélyebb igazságát tükrözi vissza, hogy hogy létezünk együtt szenvedélyeinkkel, függőségeink csábításával, a veszteségeinkkel, hiányaikkal, halandóságunkkal és életvágyunkkal. Tíz változatot járunk körül, a dalokat meghallgathatod ebben a lejátszási listában.
Eredeti szerzője Tim Buckley, egy amerikai folk/jazz énekes, akinek tragikusan rövid élet és karrier adatott. A dal az 1970-es Starsailor albumon jelent meg először, nyilvánosan pedig valamivel előbb, 1968 márciusában, a Monkees zenés sitcom utolsó adásában volt megtekinthető. Tim Buckley sohasem élvezhetett tehetségéhez méltó sikert, 1975-ben, 28 évesen herointúladagolásban meghalt.
A kora 60-as évek amerikai tinibálványa (aki most, 91 évesen is aktív rádiós DJ), Pat Boone adta ki lemezen elsőként, ez a változat folkos-countrys, a korában egyszerű popzenének és talán mesével telített matrózdalnak szánták. Nem érteni benne a drámát és nem hallani benne azt a baljós gomolygást.
A sors különös módon keveri néha az emberi sorsok szálait. Tim Buckley fia, Jeff Buckley csak egyszer, 9 éves korában találkozott biológiai apjával, de örökölte annak tehetségét. 1991-ben énekelt az apja emlékére szervezett koncerten, de kerülte a "szirénes dal" előadását, amely a keserű hiányt idézte meg számára. Saját jogán lett ismert dalszerző és előadó, aki mindig küzdött az apja árnyékával. Rövid, intenzív kapcsolatban állt Liz Fraserrel 1994 körül, erre később még visszatérünk. Később, 1997 egy balesetben egy vontatóhajó elsodorta és a Mississippi egyik mellékágába fulladt. Apa és fia tragikus ikersorsát összeköti a tehetség és ez a dal.
Szövegében a dal az ókori görög Odüsszeiát idézi. Odüsszeusz szirén-kalandja, mikor a hős a félig lány, félig madár formájú démoni lények veszélyesen csábító dalát hallani akarta, ezért hajója árbocához kötöztette magát társaival, míg a fülükbe viaszt cseppentett, így ő volt az egyetlen, aki élve megúszta a mitikus lényekkel való találkozást.
A halál, mint menyasszony a szöveg második, mélyebb rétege, ami a romantika kora óta ismert motívum. A szirén az élet feladását kéri a hajóstól, a személyiséget és az életet is teljesen bekebelezi az őselem. A megesemmisülés, a mindent feladás sötét nyugalma szól hívó szóval. A halál és a kapcsolódás elválaszthatatlan társak ebben a nászban.
A harmadik réteg pedig valami olyasmi, mint a Harry Potterből ismert Edevis tükre, ami a szívek vágyát, legrejtettebb titkát mutatja meg tükröződő sejtelemként.
A szövegíró Tim Buckley barátja, Larry Beckett költő. A verset húszéves korában írta a bajba sodró vágyakról, de a feldolgozások készítői általában éltük delén túl nyúltak a dalhoz, a legtöbb feldolgoás a 2000-es évekből való. A szöveg 1967-es megalkotásában a költőt Homérosz és James Joyce inspirálta.
Tim Buckley először visszautasította, túl elvontnak és intellektuálisnak találta a szöveget, majd 1969-ben visszatért hozzá, amikor pályája avantgárdabb, kísérletezőbb szakaszában járt. A szerző 2014-ben a brit The Long Lost Banddel együttműködve egy pszichedelikus hangulatú feldolgozást készített a dalhoz egy spoken word betéttel és az ókori görögökre utaló klippel.
A dal legnagyobb ismertségét azonban 1983-ban érte el. A Cocteau Twins 1983 szeptemberében önálló kislemezként adta ki, majd később felkerült a This Mortal Coil következő év (1984) októberében megjelent „It'll End In Tears” című albumára, és videoklip is készült hozzá.
A dal feléneklésekor Liz Fraser "tiszta lappal" állt hozzá a dalhoz, részleteiben nem is ismerte a dalt és a keletkezése körülményeit, némiképp távolságot is tartott tőle, és az eredmény egy éterien tiszta vokál lett, amelyben mintha maga a szirén szólalna meg. Liz Fraser indiai színezetű, rendkívül erőteljes és érzékeny éneke műköik tiszta tükörként a minimalista zenei alap felett, miközben szakrális magasságokba emelkedik. Talán ez a legkiválóbb verzió az összes közül.
A dal történetéhez még hozzátartozik Liz Fraser és Jeff Buckley kapcsolata: rövid, de intenzív viszonyuk 1994-95 tájáról, amikor megosztották naplóikat, közös dalaik is készültek, amelyek túl személyesek voltak, nem a nyilvánosság számára készültek. Jeff ambivalensen állt az apja által szerzett dalhoz, amit Liz tett világhírűvé. A Massive Attack-kel közös Teardrop szövege Jeff halálának hatására íródott 1997-ben.
A dal aztán önálló útra kelt és sok alkotót megihletett, a varázstükörben mindenki más-más képet látott és mutatott, vegyük sorra:
Lol Tolhurst mindkét könyve terápiás könyv, saját magának és még sokaknak hozott gyógyulást, nem is biztos, hogy magával a történetével, hanem a sorok mögé rejtett sűrű, keserű tapasztalattal, amit az ezt megélők szavak nélkül is értenek. A "Goth" egyik legérzékenyebb pillanata az, ahol a dallal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk: "Néha találkozunk egy olyan lélekkel ebben a világban, aki már sokszor járt itt tudatosan vagy anélkül, és képes kiszűrni a mindennapok salakját és ostobaságát, s megmutatja nekünk a létezés igaz lényegét a műveikban. Ezt hallottam Liz hangjában és sírtam. Sírtam anyám halála miatt, sírtam a lányom halála miatt, és sírtam magamért. Végre megszabadultam a létezésemtől, mert abban a hagban meghallottam az örökkévalóságot." Lol Tolhurst tükrében az elveszettek arca sejlik fel.
Wayne Hussey a Heady Daze 11. fejezetében szintén említi a dalt: A Mission frontembere vállaltan hatalmas Led Zepelin-rajongó, a Children album producere John Paul Jones volt, és nagy szerepet játszott a lemez hangzásánk kialakításában. Hussey számtalan ismerőse között Robert Plant is ott van, és az ideális, eszményi rocksztárnak látja. Árnyalatnyi rácsodálkozó féltékenységet vélek felfedezni a történetben, amely szerint Cynthia elsőnek a Liz Fraser-féle verziót ismerte, és ez a dal volt az, amely hidat nyitott kedvesének a Led Zep felé, amiben az első személyes találkozás során közrejátszott Plant személyes csajmágnes karizmája és enyhe flörtölése is, hogy Cynthia is megkedvelje a Led Zeppelint. Plant szerint ez a valaha megírt legszebb dal és az ő 2002-es verziója áll a legközelebb az eredetihez, de van benn valami vibráló, nyugtalan, matrózos, karcos felhang. Róla tudom elképzelni, hogy hozzáköti magát az árbochoz és megússza a szirénkalndot...
Brian Ferry 2007-es albumán kapott helyet egy teljesen más hangulatú interpretáció. Egy bölcs és kissé ironikus sötét komédia a csapda elkerülhetetlenségéről, nagyzenekarral és miniszoknyás-tűsarkús vokalista lányokkal.
A Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante 2009-es The Empyrean c. szólóalbumán jelentette meg a saját verzióját. Ez talán a Liz Fraser-változat férfias energiákkal teli párja. Magasan szárnyal, szinte tempolmi áhítattal, a magányos lélek többre vágyik, mint a földi valója. Analóg szintetizátorok sejtelmes effektjei adnak hozzá rejtelmes zenei alapot. Az énekes kamaszkora óta szerette volna felénekelni ezt a dalt, de ez csak akkor történt meg, amikor már megküzdött a legsötétebb démonaival. A dalban Flea játszik nagybőgőn, finoman, háttérbe simulóan.
Sinead O'Connor 2003-as kelta népzenei gyökerekig nyúló feldolgozásában végtelen sebzettség és gyász, édesanyja korai halála és traumákkal terhelt kapcsolatuk elevenedik meg végtelen tisztasággal és ambivalenciával. Hegedű egészíti ki a zenei kíséretet, az ének az ősi siratókat idézi, ez maga a hajótörés dala.
George Michael 2011-ben tűzte műsorra a dalt. Ez talán a legnyomasztóbb, legsötétebb változat, hiszen a linkelt verzió néhány héttel azelőtt készült, hogy majdnem végzetes tüdőgyulladással kórházba került Bécsben és le kellett mondania a turné további állomásait. Bár sokan a nyolcvanas évek szépfiújaként emlékeznek rá, de magánéletét sok keserű fordulat nehezítette. Élete során komoly függőségekkel küzdött, ennek is szerepe volt 2016-os halálában, csak 53 évet élt. A dal kísérteties spirituális lebegéssel telített, egy haldokló matróz dala, akinek hajója már széttört a sziklán és várja minent elnyelő szerelmét, a halált.
A Dead Can Dance Brendan Perry-je a 2010-es években vette koncertjei programjára a dalt. Világzenei hatásokkal, kristálytiszta gitárjátékkal, égbe szárnyaló, díszes énekkel emelte az éterbe úgy, hogy a lába végig a földön maradt. Hallja a hívást, de kezében marad a kormány. A KEXP-s feldolgozás rendkívül bensőséges és mélyen átélt, hallgatni és nézni is csodás élmény.
A szirének éneke egyszerre pusztító és csábító. Van, aki elkerüli a sziklát, van aki hajótöröttként ér partot. Baljós sorskönyvi szálak hálózzák be a történetet, a korai halál szálai. Gondoljunk csak a két Buckley, apa és fia korai halálára, az édesanyját gyászoló Sinead O'Connorra, aki szintén fiatalon halt meg, vagy a szinte élőhalottként éneklő George Michaelre. A szirén, a csábító ara a szigeten nem más, mint a halál, ez egy régi költői kép, ami a romantika kor óta vissza-visszatér a művészetekben.
Szánjuk rá az időt, engedjük át magunkon és engedjük meglátni, hogy a saját arcunk hogy tükröződik ebben a dalban, de ne feledkezzünk meg a viaszról és a kötélről.
Középiskolás koromban (1993) csak artmozikban volt látható A holnap érdeklődés hiányában elmarad, Dettre Gábor dokumentumfilmje a magyar dark/gruftie szubkultúráról. Sőt több is: ez a nagybetűs, kultikus magyar grufti dokumentumfilm. Meghatottsággal néztem újra: ezek voltunk mi, ezek az okos, tiszta arcú tinik, talán a nemzedék legjobbjai. Hatalmas ajándék egy ilyen “belső nézetes”, értő figyelmű fókuszt kapni egy érzékeny, nagyon nyitottan gondolkodó, árnyalt látásmódú, de nem ítélkező rendezőtől, ahol a célcsoport a külvilág hangját képviselőknél jobbnak, emberibbnek tűnik, hiszen nem vártak volna el nagyobb dolgot, hogy a lét legyen több, mint puszta túlélés. S benne van az a tragikum, hogy ezek a szenzitív, világot formálni képesen tehetséges tinédzserek közül sokan egyszerűen eltűntek a darálóban mert az érzékenységükre nem volt válasz.
Az egész gyűjtő/gyújtópontja a Fekete Lyuk volt, ami több, mint szórakozóhely, az összes alternatív irányzat bölcsője. A szabadság fészke volt, de Dettre Gábor nem idealizál: látszik az árnyékosabb oldal is. Ma már hátborzongatóan fura, sőt egyenesen botrányos a F. O. Systemből lett Sex Action szexista, tárgyiasító szövegű zenéjére meztelenül táncoló szinte gyerek lányok látványa. A zenei színeváltozás akkor csak árulásnak hatott, vagy egyeseket magával sodort, de ez ma jó eséllyel gyermekvédelmi ügy lenne, viszont az akkori szabadságfelfogásba belefért a fiatal lányok kiszolgáltatottságával való visszaélés, sajnos. (Ugye, megvan mindenkinek, ahogy a szépségkirálynő Molnár Csilláról és társairól a férfiak készítik a gipszszobrot, közben prominens középkorú újságírók fotózzák őket, és eladják a fotókat valami nyugati szexmagazinnak?)
The Cure szerepe: Robert Smith a fura megjelenésével a kívülállóság ikonja volt. Megfigyelhető a tiniszobákban az a tipikus, szomorú, kissé morcos-bamba, titokzatos Robert Smith-poszter a Disintegration érából az ikonikus pöttyös ingben. Nemcsak zenei preferencia volt, hanem kultikus hős sokaknak, de valahol egy soha nem is létezett bálványt imádtak: a felerősített, túlfókuszált, fanatizált kultusz, ami mai szemmel már szinte érthetetlen és egyoldalú, hiszen addigra már ott volt a vidám popdalok sokasága a Pornography/Disintegration mély szomorúsága mellett. Sokkal-sokkal sötétebb, hidegebb kelet-európai visszhangot vetett, mint az eredeti brit irányzat. (Emlékszem, mennyire kijózanító volt a később hozzáférhetővé vált némelyik zenekari interjú vagy könyv, amelyből a túléléssel és a halállal kapcsolatos mély gondolatok helyett arról tudtam meg meglepően sokat, hogy miket ettek-ittak, mitől szédültek be és milyen hülyeségekbe keverték magukat. A sztorik inkább mennyiségben és árkategóriában, mint minőségben tértek el a random fősulis koleszos történeteinktől.)
Amire a külvilág leginkább felfigyel, azok az extremitások, amik kiprovokálták a külvilág megvetését. Nem hiszem, hogy mindenki próbálkozott ezekkel, de volt, aki igen, és felnőtt fejjel már nagyobb a rálátás miértekre. A szipuzás nem más, mint menekülés az elviselhetetlen nyomásból, valóságból. Akkor még nem voltak könnyen hozzáférhetőek a valódi drogok, a háztartási mennyiségben elérhető vegyi anyagokkal való kísérletezés is közösségi tevékenység volt. A falcolás, vagdosás - akkor öngyilkossági szándékként dekódolták, de értelmezhető úgy, mint segélykiáltás, olyan kín kifejezése, amire nincsenek szavak. Mi lehet a mögöttes ok? A feszültségként gomolygó, kimondhatatlan érzelmek hátterében gyakran ott van valamiféle akkor még biztosan felismeretlen neurodiverzitás vagy az érzelmek kifejezésének nehezítettsége a családi háttér miatt, ahol a fájdalom, düh nem egyszerűen normális emberi érzés, hanem elfojtani való gyengeség. Tudjátok, boys don’t cry. A Cure szövegeiből lehetett az érzelmi szókincset megtanulni, nevet adott a megnevezhetetlennek, ilyen értelmben tényleg gyógyító volt. példaként ott van a filmben az a magát vagdosó lány, aki egyszer csak elhagyja a falcolást, miután képessé vált sírni és így az érzelmeit kifejezni, kezelni. Drága szakmai workshopokon kelendő termékké formálták ezt a tudást, tapasztalatot is napjainkra.
Korabeli filmplakát
Nagyon megragadott egy kis közbevetett képi jelenet: a temetőt járó tinédzserek egyike gyertyát gyújt az oltárnál, majd amikor kimegy, a láncot visszaakasztja a kápolnaajtóra, ahogy volt. A következő kép egy feltört koporsót mutat, ahol látszanak a csontok, de hiányzik a koponya. Van, aki rendet teremt maga után, más pedig feltöri a koporsót, ellopja vagy eladja a skalpként szolgáló csontokat, koponyát. Döbbenetes ez az éles ellentét az attitűdben: jelen van a szent tisztelete, a spiritualitás, de jelen van a totális nihil, értékvesztés abban az értelemben, hogy voltak olyanok is, akik feltörték a sírokat és relikviaént árusították idegenek földi maradványait. Dettre Gábor itt sem idealizál, nem fél megmutatni a legrosszabb oldalt.
Az öngyilkosság, halálkultusz is jellemző volt, az öngyilkosokat hősként tisztelték (más kérdés, hogy amíg élt, volt-e bárki, aki segítsen.) Könnyeket csalt a szemembe az anyuka, aki a meghalt fiáról beszél: jó gyerekként emlékszik rá, de szemernyit sem értett a gyerekben lejátszódó dolgokról. Velem egyidős lehetett ‘93-ban a hölgy, de száznak néz ki, annyira meggyötörte az élet, mire gürcölve, egyedül eddig felnevelte a fiút. A maga módján a tőle telhető szeretetet fejezi ki, de ez kevés volt a világ ellenében, pusztán túlélésre játszva, és feltűnt hogy az önkifejezésre neki sem voltak igazából szavai. Na, ezt tette velünk és szüleinkkel Kelet-Európa.
Kevésbé direkt módon jön a képbe egy másik árnyékos oldal: említik a fogadásokat, próbákat, például a sírboltban alvást. Később ez lett maga a gatekeeping: volt, ahol verseny alakult ki az élet megvetéséből, nihilizmusból. A valódiság mértékegysége a szenvedés nehezen mérhető mélysége, amiből egy “kínlódásverseny” öngerjesztő, lefelé vezető spirálja alakult ki. Aminek hatása a személyes határok kitolása, az empátia kiölése. A szenvedés adta meg a legitimitást a grufti létnek, ebből halált kihívó bátorságpróbák következtek (pl. kifeküdni a sínekre, útra, ennyi-annyi gyógyszert beszedni és még ki tudja, mi). Ez is hozzájárult a szubkultúra lassú felszívódásához: az ilyesmivel kevésbé manipulálható, érzelmileg épebb tagok lassan eltűntek.
Milyen is volt a közeg, amire így reagáltak ezek az érzékeny tinik? A rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás, munkanélküliség, kilátástalanság sújtotta a szülőket, akik szó szerint a túlélésért küzdöttek. Erre jött ráadásként a sátáni pánik, amelyet a felfoghatatlanul rettenetes mezőkovácsházi gyilkosság és az azt követő borzasztó sajtóreakció generált. Onnantól minden fekete ruhás fiatalra potenciális bűnözőként néztek. Több semm kellett a megvetés kiprovokálásához - ez a filmben a patkányos fiú kapcsán teljesen nyíltan látható volt.
Vannak a háttérben generácós, nevelési okok is: a “kulcsos gyerekek” szülei a sok gond miatt érzelmileg teljesen elérhetetlenek voltak, az intézményes nevelés és a vallási konzervativizmus irányából viszont hatalmas nyomás nehezedett a fiatalokra. A kommunista és vallásos nyomasztás, uniformizálás és megszégyenítés, enyhébb-súlyosabb erőszak, határátlépés midennapos volt. Személyes példám, hogy jó hangú kóristalányként november 7-én a szovjet himnuszt kellett énekelnem az iskolai ünnepélyen oroszul, majd ugyanezen hét vasárnapján a Halleluját a templomi kórusban. Nem csoda, ha azóta is rosszul vagyok minden ideológiától.
A tiniket korán felnőttesítették: a gyerekekre rakott felnőtt felelősség is szinte természetes volt, a tinédzserek hamarabb váltak szüleik támaszává vagy elhanyagolt áldozatává, minthogy megélhették volna a gyerekkorukat. Nem voltak szavak az érzésekre, az érzelmi támogatás, és gyakran a gondoskodás teljes hiánya is előfordult. Fiatal lányként egyszerűen prédának tekintettek egyes férfiak, és tényleg nagyon vigyázni kellett, hogy megelőzzük a nem kívánt közeledéseket. A szubkultúra volt a kivonulás helye, a menedék, ahol ezt a nyomást le lehetett tenni.
Tulajdonképp a megtöréssel, az egyéniség kiölésével szolgának próbáltak nevelni, és azt éltük meg, hogy nem lehetnek álmaink a társadalom ellenében. Ezért van az talán, hogy az elvárásokkal fellépő külvilághoz képest a kirekesztettek tűnnek az épebbnek.
2018 végén, 2019 elején a Kiscelli Múzeum kiállítással emlékezett meg a Fekete Lyuk meghatározó kulturális szerepéről rock és művéseti életben. Ennek kapcsán készült egy videós beszélgetéssorozat, amely a helyhez köthető fontosabb személyeket szólította meg.
Dettre Gábor reflexiójában megrendítő, mennyire szívügye volt ez a film és mekkora tisztelettel áll a fiatalokhoz. 15 évvel később, 2009 táján egy új film kapcsán (Holnap, holnap), ami sajnos nem érhető el a neten, felkereste a volt interjúalanyait, akik közül egy vállalta, hogy megosztja az életét a közönséggel. A lány megvalósította az álmát, elérte, amit szeretett volna, hajón dolgozott, művészetet tanult és építette a karrierét. A többiek azonban felszívódtak, betagozódtak vagy meghaltak és és nem vállalták a részvételt a folytatásban. A rendezőt nem az döbbentette meg, hogy hajdani lázadók beilleszkedtek a társadalomba, hanem az, hogy szinte szégyenként, titokként kezelték a hajdani subkultúrához tartozást.
Engem az nem hagy nyugodni, hogy újabb 15 év, immár egy emberöltő eltelt és a világ ismét sötét színekre váltott. Ez a generáció most éli az életközepi válságot,és ez a kor a maszkok eldobásának ideje. Sokan visszatértek a klubokba, kíváncsi lennék, most hogy élnek ezek a fiúk-lányok, és mi van velük.
Visszatekintve most, hogy kamaszodó, hasonló korú gyereket nevelek, és látom, hogy nehéz napokon ugyanúg elkapja őket a csüggedt hangulat, az élet értelmetlenségének érzése, ha zaklatás éri őket, sok a dolgozat, vagy nagy nyomás nehezedik rájuk, de támogatással, a vércukorszint normalizálásával -házias kaja-, biztatással, valami pozitív élmény szervezésével el lehet hessegetni a sötétséget a kamaszszívekről, s most már talán kevésbé gond ha valaki lassabban érik vagy érzékenyebb, jellemzőbb az elhúzódó gyermekkor. Nem tudom, nekünk miért kellett a vákuumot, a nihilt, a láthatatlanságot megélni, és a szükségleteinket az önállóság tanítása nevében ennyire negligálni.
Valahol ez az egész egy tipikus x generációs történet elejétől végéig. Hogy hogy élem meg most? Az életközepi válság maszkfáradtságot hozott, s talán még van egy kis életidő visszaszerezni egy kis időre az autentikus ént, és megélni, ami kimaradt. Közben a világ megint hihetetlenül elborzasztó hellyé vált a háborúkkal, klímaválsággal, a rengeteg új kihívással. Néhányunkban talán újra, élesen tudatosul, micsoda érzelmi sivatagban éltünk, de a tapasztalataink tükrében láthatunk egy picike fényt, és egy mákszemnyi reményt, hogy ami rajtunk állt, megtettük, hogy ne legyen annyira pokoli hely a világ. Ugyanakkor nem biztos, hogy tudatában vagyunk saját torzulásainknak, amit rajtunk hagyott a világ és továbbörökítünk a példánkkal. És az is biztos, hogy az akár tíz évvel fiatalabbak is máshogy élték meg a szubkulturális létet. Minket néma generációnak nevezntek, valahol ez néma lázadás volt, és néha évtizedek kellenek a valódi hang megtalálásához.
