Goth - A History könyvajánló. 2. rész: Halhatatlanok - A sötétség építészei

Ez a rész a korai posztpunk kialakulásáról, a leginkább ikonikus bandákról szól, bemutatva a környezetüket, főbb vonalakban a történetüket, és ami a legizgalmasabb, Lol Tolhurst személyes emlékeit. A szerző nagy idők tanúja és alakítója, nem kell mondanom, hogy egy élő legenda. Gondolatait megint párhuzamba állítom a mi derék Szőnyei Tamásunkéval, aki annak idején saját kezével tapogatta az újhullám lüktető pulzusát. Érdekes, hogy a két könyvet elválasztó három évtized mennyiben változtatta meg a zenekarokról kialakult képet. Igazából nem nagyon. 

Joy Division

A második rész legelején egy komplett fejezetet kap a Joy Division fájdalmasan gyönyörűséges két albuma. Azt hiszem, ez az origó, a kezdőpont. Ha egyszer  valami álomvilágban Lol Tolhurst leüle dumcsizni Szőnyei Tamással - kortársak, egy generáció -, na azt kéne valami denevérszerűen minden rezdülésre érzékeny fülekkel hallgatnunk. Nagyjából hasonló szuperlatívuszokkal értékelik mindketten ezt a meghatározó két nagylemezt, pedig a két könyv megjelenése között harmincegy év telt el.  

Nekem anno századszorra másolt, nyekergő kazettán volt meg a két album, és helye volt a legfontosabbak között. Most újraolvasva Szőnyei Tamás könyvét, idéznem kell a kilencvenes évek elejére teljesn jellemző, ma már annyira cukin nagylelkűnek tűnő sorokat, s Spotify és a fájlmegosztás előtti időkből: 

"Ezúttal valami rettentesen gyönyyörűről kell beszélnem. Félek, hogy nehéz lesz megfelelően kifejezni, papírra rögzíteni, jelzőkkel körülhatárolni, nem ismerői számára megfoghatóvá tenni, kedvelői számára pedig saját élményeiket is felidézve-megerősítve leírni ezt a "brutálisan érzéki és melankolikusan lágy" zenét. Ezt hallani kell - de hát hangmelléklet helyett legfeljebb diszkográfiával szolgálhatok, meg egy könnyelmű ígérettel: átmásolom két nagylemezüket annak, akit sikerült kíváncsivá tennem és másképp nem jut hozzá."

A zenekar magja természetesen a  punk hatására alakult, eredetileg Warsaw néven, majd hirdetésben toborozták Ian Curtist és meghallgatás nélkül bevették a csapatba. Hamar kivívták a sajtó figyelmét, majd névváltoztatásra kényszerültek egy másik, hasonló nevű banda miatt. A korai időkben mindkét szerző szerint szembetűnő a náci jelképekkel való kétértemű játszadozás. Megismerhetjük a banda fejlődésének stációit, amelyet áthat Curtis elhatalmasodó betegsége, majd magánéleti válsága (említés szintjén megjelenik az Annik Honoré-szál is) és öngyilkossága. 

 Lol Tolhurst  mindig nagy súlyt helyez a közeg bemutatására, ahonnan egy-egy zenekar indult. Részletesen ír környezettanulmánnyal felérő benyomásairól az első manchesteri koncertjük kapcsán (1979. 02. 17, korabeli  relikviák fotóiért tekerj a linkelt oldal aljára). Manchester bizonyos részét valamiféle kivételes sivárság jellemezte, tragikus építészeti melléfogásokkal és társadalmi kirekesztéssel. A nyomasztó Crescents Hulme negyedben található legendás punkkeltető klubban borzasztó nyomorúságos körülményekkel kellett szembesülniük az első itteni koncertjükön. (Oh, drága Lol, tudnád, hogy itt a vasfüggöny mögött még a kilencvenes évek elején is ez volt az alapértelmezés...) Később eljött az az idő, amikor élőben is láthatta a bandát. Ian Curtist megkínzott, betegség és depresszió csapdájába esett lélekként írja le, aki visszafordíthatatlanul haladt a végzete felé, pokoli intenzitású előadása volt az egyetlen megkönnyebbülés a szenvedéseitől, s ez szinte hipnotikusan rabul ejtette a közönséget. 

Bauhaus

A goth sztori és a fejezet második oszlopa a Bauhaus. Részletes leírást kapunk a bandatagok szülővárosáról, a jellegtelen kis iprvárosról, Northamptonról, ami megadja a történet szürke háttérszínét. A fejezeteből megismerhetjük, hogyan kaptak önbizalmat a zenélésre a Haskins tesók a legendás 100Club-ban a Clash első koncertje után. Kitér a bandaalapítás viszontagságaira is, majd végigvezeti az olvasót a debütáló kislemez felvételéről (a sokszorosan formabontó Bela Lugosi Is Dead) a Peel-sessionban való szereplésükön át a nagylemezkészítésig, az első nemzetközi turnéig és a klipforgatásig. Mi lehet a Bauhaus titka, a posztpunk korban is egyedülálló, bátor stíluskoktél,  a képzőművészeti és filmes hatások, a karakteres vizualitás és stílus talán? A befolyásuk mindenesetre sok modern leszármazottuk számára megkerülhetetlen. Hozzátesz a banda történetének kontextusához az a tény, hogy a nyolcvanas évek elején kialakult egy kép, amely szerint David Bowie-epigonnak tartották az együttest, erre viszontválaszként adták ki a Ziggy Stardust-feldolgozást, amely a maga sötét, komor módján még ütősebb is lett, mint az eredeti. Ez már nem űrrock volt, hanem hangzásában és látványvilágában is goth stílusparádé. 

Ez pedig a könyvben is említett, lenyűgöző Top Of The Pops-felvétel (1982. 10. 7.):

Mindössze négy lemezük jelent meg, az utolsóról a legnagyobb siker a She's in Parties, amely az utolsó Top Of The Pops-fellépésükön is előadtak. Mennyire más hangulat, más energia...

A sokféle irányú, intenzív kreativitás aztán szanaszét vitte a bandát, de minden tag sikeres szólókarriert épített fel: Peter Murphy a Dali's Carral és szólóénekesként is, Daniel Ash a Tones on Taillel, végül a Haskins tesók és  Daniel Ash a Love and Rockets-szel. 

Szőnyei Tamás mindössze egy rövid fejezetet szán a nyolcvanas évekbeli darkwave-nek, ahová a Bauhaust sorolta: "zenéjük félelmetes energuái és sötét színei inkább a középkori misztikához és romantikához közelítettek, mint a huszadik századi konstruktivizmus racionalitásához." 

A Bauhaus jelentőségétről lénygében azonos a .két szerző véleménye

Egy adalék még a sztorihoz. Még 2011-ben a Spin Magazin durva kérdéseket tett fel Peter Murphynek. Ezek közül kettő Robert Smith-tel való viszonyára vonatkozott. Ezt olvashattuk tőle: 

A gótok keresztapjának neveztek. Mit jelent Robert Smith számodra?

Robert Smith olyan, mint az én sápadt idősebb testvérem, akinek a korai Cure-ban még nem volt imidzse. Ők egy érdekes korai 4AD Records típus voltak, egó nélkül, míg mi rögtön azt mondtuk a színpadon, hogy "Baszd meg - ez Iggy és Bowie színháza. Mi itt vagyunk." 

Mi megpattantunk. Ejakuláltunk. És a petit mortban, az ejakuláció utáni kis halálban, szétváltunk. Körülbelül ekkor a Cure nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a helyét - és hirtelen képeket látok Robert Smithről, magas feketére festett hajjal, rúzzsal, rosszul felvitt szemsminkkel, fekete ruhákkal. Arra gondoltam, hogy oké, rendben, akkor ő most már gót, igaz?

Rossz, hogy a Cure-ral egy kalap alá veszik?

Igazából a Cure menő volt. Nagyon menő alternatív popzenét csináltak. Robert rohadtul tehetséges. Csak a Joy Division állt közelebb a Bauhaushoz, mint akárki más.

Aztgondolom, élményszámba megy Peter Murphy-interjúkat olvasni, okos és vicces, egyedi látásmódú, figyelemre méltó interjúalany. 

Siouxsie And The Banshees

Közismert, hogy a korai időkben mennyire szoros volt a kapcsolat a Cure és a Banshees között, hogy Robert Smith többször is játszott beugrós zenészként a Bansheesben, s hogy mennyire befolyásolta egymást a két társaság, még ha a történet vége nem a legbékésebb. 

A sztori kezdete a Bromley-kontingenshez vezet vissza, a legkorábbi Sex Pistols rajongói körhöz, akik mindenüvé követték az ikonikus punk bandát, majd a mintájukra zenei kísérletezésbe kezdett. Az első fellépés a legendás 100 Club Punk Special fesztiválon történt, tehát részesei voltak az ősrobbanásnak. 

Szőnyei Tamás méltatása Az újhullám évtizedéből sajnos már a csúcsról lefelé tartó bandának látta a Bansheest a nyolcvanas évek végén: "A fasiszta szimbólumokkal való kezdeti flörtölés, no meg az a hűvös, elutasító modor, amivel Siouxsie a sajtó érdeklődését fogadta, s amiért Jéghölgynek keresztelték el, mindez együtt olyan félelmetes aurát teremtett a zenekar körül, hogy a punk úttörői közül őket szerződtették le utoljára. Csak 1978 augusztusában adta ki első kislemezüket, majd novemberben az első albumukat a Polydor. Addigra, a nyilvános próbáknak is nevezhető koncertek sokasága alatt, az állandó reflektorfényben összerázódott a Banshees, s a minimális tudással, de annál több invencióval és ambícióval megáldott amatőr gyülekezetből összetéveszthetetlen hangzásvilágú, sőt stílusteremtő zenekarrá vált. Sokan űzték a fekete mágiát a Banshees nyomán, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt, mint ők. A Banshees zenéje tornádóhoz hasonlóan, örvényszerűen a bűvkörébe vont és magasba röpített - sötét tónusú és csillogó volt egyszerre, misztikus és megfejthetetlen. Hipnotikus vonzással bírt, mint Siouxsie egész lénye; amilyen megközelíthetetlen a sztárrá lett énekesnő, éppoly rejtélyesen sűrű, áthatolhatatlan szövésű zenét csinált legjobb éveiben a Banshees. Remek kislemezek során keresztül - Hong Kong Garden, Mirage, The Staircase (Mystery), Playground Twist, Love In A Void, Izrael, Happy House, Christine, Spellbound, Arabian Knights - jutottak el 1982-es nagylemezükhöz: A Kiss In The Dreamhouse (Csók az álomházban).Számomra ez a Gustav Klimt képeinek szecessziós szépségét és buja varázsát idéző zenéjű és borítójú album a Banshees mesterműve. Mindazt, amit ezután tőlük hallottam, ehhez az LP-hez mértem, és semmi sem ütötte meg a mércét. Jó volt ugyan személyesen is látni őket a Petőfi Csarnokban, az állandóság kellemes érzetét keltette, hogy Siouxsie itt is ugyanúgy kente a szeme köré a sötét színeket, ahogy a képekről ismertem - ez az ő védjegye, divatot is teremtett vele - magukhoz és az eredetiekhez is méltóak voltak a feldolgozások, mégis... lefelé szálló ágban lévő zenekarnak tűnt a Banshees. Éppoly nagy nemzetközi attrakciónak, mint amilyenekkel szembeni alternatívaként annak idején a punkmozgalom - s benne ők is - ifjúi hévvel és anarchista jelszavakkal harcba indult. Ennyit láttam bennük 1987-ben, nem többet. Sajnos."

Lol Tolhurst hozza a személyes szálat: a két együttes eltérő hátteréből eredő különbségeket, az első találkozást, Robert Smith két vendégjátékát, aztán legendás történeteket arról, hogy Siouxsie hogyan rendezte le a koncrtjeit tönkrebalhézó skinhadket, hogyan támogatta a fiatal lányokat, aztán következik a lgfontosabb elem, az élete során több alkalommal búvópatakként előtötő és meg-megújuló barátsága Budgie-val, ami végül a Cuious Creatures csodás podcast-sorozatban és a2024-es zenei együttnűködésükben csúcsosodott ki. 

A fejezet végül a saját együttesére, munkáira reflektál, de ez egy külön blogposzt lesz. 

Goth - A History könyvajánló. 1. fejezet: Origins

 Még tavaly rendeltem meg Lol Tolhurst magyarul megjelent könyvét, a Cured - mese a két képzeletbeli fiúról címűt. Nagy élmény volt olvasni, mert Lol jó tollú, jó szemű író. Kétszer is végigolvastam, egyszer felváltva  röhögtem és könnyeztem az  elképesztő rock and roll sztorik, végtelenül őszinte vallomások és megható történetek füzérén. Olyan volt mint egy érzelmi hullámvasút. 

Második olvasásra azonban ott volt a mélyben egy sokkal sötétebb, de végül reménytelien befejeződő személyes történet a személyes sötét oldallal  és a függőséggel való harcról, olyanfajta szembenézésről, amit azt hiszem, aki egy kicsit is nyitott szívvel él ezen a bolygón, és nem akarja elszúrni teljesen az életét, senki sem úszhat meg. 

A  Cured könyv legmegrázóbb oldala, egy kíméletlenül éles tükör, az a rész volt, amikor a szerző  az érzelmi kommunikációra való képtelenségről, generációs traumákról, a PTSD-ről, az életvezetési nehézségekről, a feszültségek alkohollal való tompításáról írt. Zokogtam, mert magam előtt láttam a családom, szeretteim kudarcos, az alkohol miatt évtizedekkel megrövidített   életű tagjainak kínlódását. Nálunk a háttérben meghúzódó okként a család genetikájában évtizedekre visszavezethetően jelen volt az autizmus. A függőség dinamikája megdöbbentő, hogy az esetleges kulturális eltérések ellenére  mennyire azonos, és milyen torzítóan hat és mekkora teherként nehezedik akár évtizedek múltán a már felnőtt volt alkeszgyerekek életére. S hogy mennyire kegyetlenül nehéz ebből teljesen felépülni. Kemény szembesítés az elfeledni kívánt múlttal.

A zárszó szerint Lol segítő szándékkal írta a könyvét, engem főleg a gyerekkora leírása indított meg. Tulajdonképp 15  évvel később, a nyolcvanas-kilencvenes években itt Kelet-Közép-Európában egész hasonló tapasztalatokat éltünk meg, csak kicsit még nyomorultabban, szegényesebben, reménytelenebbül és egérút nélkül. És most megint ugyanaz van, mindenki menekül, aki teheti. 

Aztán szeptember végén megjelent a folytatás, amit megrendeltem a Libriston keresztül és október közepén, pont a névnapomon végre a kezemben foghattam életem első, külföldről rendelt, idegen nyelvű könyvét. Nagy gátlást győztem le magamban ezzel, mert én még a gimiben a német mellett a kötelező oroszt tanultam, harminc éves korom körül, munka mellett kezdtem el angolul tanulni és elég nehezen nyelvvizsgáztam le, mert muszáj volt, kellett a diplomához. Akkor remélni sem nagyon mertem, hogy eljutok addig, hogy ugyan sok szótárazással, de viszonylag élvezettel tudok nagy szókinccsel megírt angol nyelvű könyvet olvasni. 

-

Igazából a könyvet nem annyira a téma, hanem a szerző miatt vettem meg, mert érdekelt a további mondanivalója. Lazábban kapcsolódom a témához, úgy gondolok magamra, mint rossz gothra, aki inkább hallgat Tom Waitst, mint Depeche Mode-ot, inkább Pearl Jamet, mint Fields of Nephilimet, inkább Palya Beát, mint Black Nail Cabaret-t.

Az ismertetők általában az első fejezetig, a kultúrtörténeti párhuzamokig jutottak, de a lényeg lemaradt: az a rengeteg személyes történet, ahogy az író az egyes zenékhez vagy az azokat megalkotó művészekhez kapcsolódik. Rögtön beugrott, ogy van hasonló könyv a polcomon, az általam oly nagyra becsült Szőnyei Tamás által kilencvenes évek elején írt, és szó szerint toprongyosra olvasott Az új hullám évizede 2. 1992-ből. Harminc év van a két könyv között, az egyik még az élet sűrűjében íródott, a másik több évtizeddel "magasabb" látószögből.  Párhuzamosan olvasom a kettőt, hála Szőnyei Tamás nagyon pontos névmutatójának.  A két író egy generáció szülötte, egy szenvedélyen osztoznak. de mások a hangsúlyok. Szőnyei enciklopédikus, mindent összegyűjtő és egyesítő attitűddel írt, míg lol Tolhurst sokkal inkább  élményekkel, érzésekkel teli. 

A Goth első fejezete, az Origins tényleg az irodalmi és zenei előzményekől szól. Az irodalmi rész számomra legfontosabb újdonsága Anne Sexton versei, ezek a sebészi pontossággal önboncoló, kegyetlenül szókimondó életdarabkák. Jópár olvasható angolul és magyarul is, itt. 

Készítettem az első fejezetben említett fontosabb dalokhoz egy lejátszási listát zenei illusztrációként. Régen milyen bonyolult csereügyletek árán lehetett volna másolt kazettán megszerezni... egy kis időutazás a hetvenes évekbe. 

Gyakran lebzselek a Twitteren a curetwt-en, és ezt a listát  feltettem az ottani körnek ééééééss... 

Kaptam egy 💓-et magától  a szerzőtől!!! Köszönöm, drága Lol!

Végigjárjuk a szerzővel a szülővárosa hajdani iskoláit, helyi koncerttérképét durva skinheadbalhékkal, valamint az olyan ikonikus rocktörténeti helyeket, mint a klubot,  ahol a Doors kezdett, Jim Morrison párizsi sírját. A legendás Factoryt és CBGB-t a Velvet Undergrounddal, Nicoval és a Suicide duóval, minden szintipop atyjával. Megismerhetjük a Top Of The Pops műsorának jelentőségét a T. Rex és David Bowie kapcsán, mindent megváltoztató zenéjével és vizualitásával (oh, istenem, nem tudok nem a 120 Minutesre gondolni). Mind-mind személyes történeteken keresztül. És ez még csak a kezdet.