Van egy csodálatos dal, amihez a legkiválóbb, legérzékenyebb alkotók nyúltak feldolgozásként és tiszta tükörré vált, amiben a legigazibb arcuk mutatkozott meg, ez a dal a Song To The Siren. Egy tükör ami a szívek vágyát, legmélyebb igazságát tükrözi vissza, hogy hogy létezünk együtt szenvedélyeinkkel, függőségeink csábításával, a veszteségeinkkel, hiányaikkal, halandóságunkkal és életvágyunkkal. Tíz változatot járunk körül, a dalokat meghallgathatod ebben a lejátszási listában.
Eredeti szerzője Tim Buckley, egy amerikai folk/jazz énekes, akinek tragikusan rövid élet és karrier adatott. A dal az 1970-es Starsailor albumon jelent meg először, nyilvánosan pedig valamivel előbb, 1968 márciusában, a Monkees zenés sitcom utolsó adásában volt megtekinthető. Tim Buckley sohasem élvezhetett tehetségéhez méltó sikert, 1975-ben, 28 évesen herointúladagolásban meghalt.
A kora 60-as évek amerikai tinibálványa (aki most, 91 évesen is aktív rádiós DJ), Pat Boone adta ki lemezen elsőként, ez a változat folkos-countrys, a korában egyszerű popzenének és talán mesével telített matrózdalnak szánták. Nem érteni benne a drámát és nem hallani benne azt a baljós gomolygást.
A sors különös módon keveri néha az emberi sorsok szálait. Tim Buckley fia, Jeff Buckley csak egyszer, 9 éves korában találkozott biológiai apjával, de örökölte annak tehetségét. 1991-ben énekelt az apja emlékére szervezett koncerten, de kerülte a "szirénes dal" előadását, amely a keserű hiányt idézte meg számára. Saját jogán lett ismert dalszerző és előadó, aki mindig küzdött az apja árnyékával. Rövid, intenzív kapcsolatban állt Liz Fraserrel 1994 körül, erre később még visszatérünk. Később, 1997 egy balesetben egy vontatóhajó elsodorta és a Mississippi egyik mellékágába fulladt. Apa és fia tragikus ikersorsát összeköti a tehetség és ez a dal.
Szövegében a dal az ókori görög Odüsszeiát idézi. Odüsszeusz szirén-kalandja, mikor a hős a félig lány, félig madár formájú démoni lények veszélyesen csábító dalát hallani akarta, ezért hajója árbocához kötöztette magát társaival, míg a fülükbe viaszt cseppentett, így ő volt az egyetlen, aki élve megúszta a mitikus lényekkel való találkozást.
A halál, mint menyasszony a szöveg második, mélyebb rétege, ami a romantika kora óta ismert motívum. A szirén az élet feladását kéri a hajóstól, a személyiséget és az életet is teljesen bekebelezi az őselem. A megesemmisülés, a mindent feladás sötét nyugalma szól hívó szóval. A halál és a kapcsolódás elválaszthatatlan társak ebben a nászban.
A harmadik réteg pedig valami olyasmi, mint a Harry Potterből ismert Edevis tükre, ami a szívek vágyát, legrejtettebb titkát mutatja meg tükröződő sejtelemként.
A szövegíró Tim Buckley barátja, Larry Beckett költő. A verset húszéves korában írta a bajba sodró vágyakról, de a feldolgozások készítői általában éltük delén túl nyúltak a dalhoz, a legtöbb feldolgoás a 2000-es évekből való. A szöveg 1967-es megalkotásában a költőt Homérosz és James Joyce inspirálta.
Tim Buckley először visszautasította, túl elvontnak és intellektuálisnak találta a szöveget, majd 1969-ben visszatért hozzá, amikor pályája avantgárdabb, kísérletezőbb szakaszában járt. A szerző 2014-ben a brit The Long Lost Banddel együttműködve egy pszichedelikus hangulatú feldolgozást készített a dalhoz egy spoken word betéttel és az ókori görögökre utaló klippel.
A dal legnagyobb ismertségét azonban 1983-ban érte el. A Cocteau Twins 1983 szeptemberében önálló kislemezként adta ki, majd később felkerült a This Mortal Coil következő év (1984) októberében megjelent „It'll End In Tears” című albumára, és videoklip is készült hozzá.
A dal feléneklésekor Liz Fraser "tiszta lappal" állt hozzá a dalhoz, részleteiben nem is ismerte a dalt és a keletkezése körülményeit, némiképp távolságot is tartott tőle, és az eredmény egy éterien tiszta vokál lett, amelyben mintha maga a szirén szólalna meg. Liz Fraser indiai színezetű, rendkívül erőteljes és érzékeny éneke műköik tiszta tükörként a minimalista zenei alap felett, miközben szakrális magasságokba emelkedik. Talán ez a legkiválóbb verzió az összes közül.
A dal történetéhez még hozzátartozik Liz Fraser és Jeff Buckley kapcsolata: rövid, de intenzív viszonyuk 1994-95 tájáról, amikor megosztották naplóikat, közös dalaik is készültek, amelyek túl személyesek voltak, nem a nyilvánosság számára készültek. Jeff ambivalensen állt az apja által szerzett dalhoz, amit Liz tett világhírűvé. A Massive Attack-kel közös Teardrop szövege Jeff halálának hatására íródott 1997-ben.
A dal aztán önálló útra kelt és sok alkotót megihletett, a varázstükörben mindenki más-más képet látott és mutatott, vegyük sorra:
Lol Tolhurst mindkét könyve terápiás könyv, saját magának és még sokaknak hozott gyógyulást, nem is biztos, hogy magával a történetével, hanem a sorok mögé rejtett sűrű, keserű tapasztalattal, amit az ezt megélők szavak nélkül is értenek. A "Goth" egyik legérzékenyebb pillanata az, ahol a dallal kapcsolatos gondolatait olvashatjuk: "Néha találkozunk egy olyan lélekkel ebben a világban, aki már sokszor járt itt tudatosan vagy anélkül, és képes kiszűrni a mindennapok salakját és ostobaságát, s megmutatja nekünk a létezés igaz lényegét a műveikban. Ezt hallottam Liz hangjában és sírtam. Sírtam anyám halála miatt, sírtam a lányom halála miatt, és sírtam magamért. Végre megszabadultam a létezésemtől, mert abban a hagban meghallottam az örökkévalóságot." Lol Tolhurst tükrében az elveszettek arca sejlik fel.
Wayne Hussey a Heady Daze 11. fejezetében szintén említi a dalt: A Mission frontembere vállaltan hatalmas Led Zepelin-rajongó, a Children album producere John Paul Jones volt, és nagy szerepet játszott a lemez hangzásánk kialakításában. Hussey számtalan ismerőse között Robert Plant is ott van, és az ideális, eszményi rocksztárnak látja. Árnyalatnyi rácsodálkozó féltékenységet vélek felfedezni a történetben, amely szerint Cynthia elsőnek a Liz Fraser-féle verziót ismerte, és ez a dal volt az, amely hidat nyitott kedvesének a Led Zep felé, amiben az első személyes találkozás során közrejátszott Plant személyes csajmágnes karizmája és enyhe flörtölése is, hogy Cynthia is megkedvelje a Led Zeppelint. Plant szerint ez a valaha megírt legszebb dal és az ő 2002-es verziója áll a legközelebb az eredetihez, de van benn valami vibráló, nyugtalan, matrózos, karcos felhang. Róla tudom elképzelni, hogy hozzáköti magát az árbochoz és megússza a szirénkalndot...
Brian Ferry 2007-es albumán kapott helyet egy teljesen más hangulatú interpretáció. Egy bölcs és kissé ironikus sötét komédia a csapda elkerülhetetlenségéről, nagyzenekarral és miniszoknyás-tűsarkús vokalista lányokkal.
A Red Hot Chili Peppers gitárosa, John Frusciante 2009-es The Empyrean c. szólóalbumán jelentette meg a saját verzióját. Ez talán a Liz Fraser-változat férfias energiákkal teli párja. Magasan szárnyal, szinte tempolmi áhítattal, a magányos lélek többre vágyik, mint a földi valója. Analóg szintetizátorok sejtelmes effektjei adnak hozzá rejtelmes zenei alapot. Az énekes kamaszkora óta szerette volna felénekelni ezt a dalt, de ez csak akkor történt meg, amikor már megküzdött a legsötétebb démonaival. A dalban Flea játszik nagybőgőn, finoman, háttérbe simulóan.
Sinead O'Connor 2003-as kelta népzenei gyökerekig nyúló feldolgozásában végtelen sebzettség és gyász, édesanyja korai halála és traumákkal terhelt kapcsolatuk elevenedik meg végtelen tisztasággal és ambivalenciával. Hegedű egészíti ki a zenei kíséretet, az ének az ősi siratókat idézi, ez maga a hajótörés dala.
George Michael 2011-ben tűzte műsorra a dalt. Ez talán a legnyomasztóbb, legsötétebb változat, hiszen a linkelt verzió néhány héttel azelőtt készült, hogy majdnem végzetes tüdőgyulladással kórházba került Bécsben és le kellett mondania a turné további állomásait. Bár sokan a nyolcvanas évek szépfiújaként emlékeznek rá, de magánéletét sok keserű fordulat nehezítette. Élete során komoly függőségekkel küzdött, ennek is szerepe volt 2016-os halálában, csak 53 évet élt. A dal kísérteties spirituális lebegéssel telített, egy haldokló matróz dala, akinek hajója már széttört a sziklán és várja minent elnyelő szerelmét, a halált.
A Dead Can Dance Brendan Perry-je a 2010-es években vette koncertjei programjára a dalt. Világzenei hatásokkal, kristálytiszta gitárjátékkal, égbe szárnyaló, díszes énekkel emelte az éterbe úgy, hogy a lába végig a földön maradt. Hallja a hívást, de kezében marad a kormány. A KEXP-s feldolgozás rendkívül bensőséges és mélyen átélt, hallgatni és nézni is csodás élmény.
A szirének éneke egyszerre pusztító és csábító. Van, aki elkerüli a sziklát, van aki hajótöröttként ér partot. Baljós sorskönyvi szálak hálózzák be a történetet, a korai halál szálai. Gondoljunk csak a két Buckley, apa és fia korai halálára, az édesanyját gyászoló Sinead O'Connorra, aki szintén fiatalon halt meg, vagy a szinte élőhalottként éneklő George Michaelre. A szirén, a csábító ara a szigeten nem más, mint a halál, ez egy régi költői kép, ami a romantika kor óta vissza-visszatér a művészetekben.
Szánjuk rá az időt, engedjük át magunkon és engedjük meglátni, hogy a saját arcunk hogy tükröződik ebben a dalban, de ne feledkezzünk meg a viaszról és a kötélről.
Ez a rész a korai posztpunk kialakulásáról, a leginkább ikonikus bandákról szól, bemutatva a környezetüket, főbb vonalakban a történetüket, és ami a legizgalmasabb, Lol Tolhurst személyes emlékeit. A szerző nagy idők tanúja és alakítója, nem kell mondanom, hogy egy élő legenda. Gondolatait megint párhuzamba állítom a mi derék Szőnyei Tamásunkéval, aki annak idején saját kezével tapogatta az újhullám lüktető pulzusát. Érdekes, hogy a két könyvet elválasztó három évtized mennyiben változtatta meg a zenekarokról kialakult képet. Igazából nem nagyon.
Joy Division
A második rész legelején egy komplett fejezetet kap a Joy Division fájdalmasan gyönyörűséges két albuma. Azt hiszem, ez az origó, a kezdőpont. Ha egyszer valami álomvilágban Lol Tolhurst leüle dumcsizni Szőnyei Tamással - kortársak, egy generáció -, na azt kéne valami denevérszerűen minden rezdülésre érzékeny fülekkel hallgatnunk. Nagyjából hasonló szuperlatívuszokkal értékelik mindketten ezt a meghatározó két nagylemezt, pedig a két könyv megjelenése között harmincegy év telt el.
Nekem anno századszorra másolt, nyekergő kazettán volt meg a két album, és helye volt a legfontosabbak között. Most újraolvasva Szőnyei Tamás könyvét, idéznem kell a kilencvenes évek elejére teljesn jellemző, ma már annyira cukin nagylelkűnek tűnő sorokat, s Spotify és a fájlmegosztás előtti időkből:
"Ezúttal valami rettentesen gyönyyörűről kell beszélnem. Félek, hogy nehéz lesz megfelelően kifejezni, papírra rögzíteni, jelzőkkel körülhatárolni, nem ismerői számára megfoghatóvá tenni, kedvelői számára pedig saját élményeiket is felidézve-megerősítve leírni ezt a "brutálisan érzéki és melankolikusan lágy" zenét. Ezt hallani kell - de hát hangmelléklet helyett legfeljebb diszkográfiával szolgálhatok, meg egy könnyelmű ígérettel: átmásolom két nagylemezüket annak, akit sikerült kíváncsivá tennem és másképp nem jut hozzá."
A zenekar magja természetesen a punk hatására alakult, eredetileg Warsaw néven, majd hirdetésben toborozták Ian Curtist és meghallgatás nélkül bevették a csapatba. Hamar kivívták a sajtó figyelmét, majd névváltoztatásra kényszerültek egy másik, hasonló nevű banda miatt. A korai időkben mindkét szerző szerint szembetűnő a náci jelképekkel való kétértemű játszadozás. Megismerhetjük a banda fejlődésének stációit, amelyet áthat Curtis elhatalmasodó betegsége, majd magánéleti válsága (említés szintjén megjelenik az Annik Honoré-szál is) és öngyilkossága.
Lol Tolhurst mindig nagy súlyt helyez a közeg bemutatására, ahonnan egy-egy zenekar indult. Részletesen ír környezettanulmánnyal felérő benyomásairól az első manchesteri koncertjük kapcsán (1979. 02. 17, korabeli relikviák fotóiért tekerj a linkelt oldal aljára). Manchester bizonyos részét valamiféle kivételes sivárság jellemezte, tragikus építészeti melléfogásokkal és társadalmi kirekesztéssel. A nyomasztó Crescents Hulme negyedben található legendás punkkeltető klubban borzasztó nyomorúságos körülményekkel kellett szembesülniük az első itteni koncertjükön. (Oh, drága Lol, tudnád, hogy itt a vasfüggöny mögött még a kilencvenes évek elején is ez volt az alapértelmezés...) Később eljött az az idő, amikor élőben is láthatta a bandát. Ian Curtist megkínzott, betegség és depresszió csapdájába esett lélekként írja le, aki visszafordíthatatlanul haladt a végzete felé, pokoli intenzitású előadása volt az egyetlen megkönnyebbülés a szenvedéseitől, s ez szinte hipnotikusan rabul ejtette a közönséget.
Bauhaus
A goth sztori és a fejezet második oszlopa a Bauhaus. Részletes leírást kapunk a bandatagok szülővárosáról, a jellegtelen kis iprvárosról, Northamptonról, ami megadja a történet szürke háttérszínét. A fejezeteből megismerhetjük, hogyan kaptak önbizalmat a zenélésre a Haskins tesók a legendás 100Club-ban a Clash első koncertje után. Kitér a bandaalapítás viszontagságaira is, majd végigvezeti az olvasót a debütáló kislemez felvételéről (a sokszorosan formabontó Bela Lugosi Is Dead) a Peel-sessionban való szereplésükön át a nagylemezkészítésig, az első nemzetközi turnéig és a klipforgatásig. Mi lehet a Bauhaus titka, a posztpunk korban is egyedülálló, bátor stíluskoktél, a képzőművészeti és filmes hatások, a karakteres vizualitás és stílus talán? A befolyásuk mindenesetre sok modern leszármazottuk számára megkerülhetetlen. Hozzátesz a banda történetének kontextusához az a tény, hogy a nyolcvanas évek elején kialakult egy kép, amely szerint David Bowie-epigonnak tartották az együttest, erre viszontválaszként adták ki a Ziggy Stardust-feldolgozást, amely a maga sötét, komor módján még ütősebb is lett, mint az eredeti. Ez már nem űrrock volt, hanem hangzásában és látványvilágában is goth stílusparádé.
Ez pedig a könyvben is említett, lenyűgöző Top Of The Pops-felvétel (1982. 10. 7.):
Mindössze négy lemezük jelent meg, az utolsóról a legnagyobb siker a She's in Parties, amely az utolsó Top Of The Pops-fellépésükön is előadtak. Mennyire más hangulat, más energia...
A sokféle irányú, intenzív kreativitás aztán szanaszét vitte a bandát, de minden tag sikeres szólókarriert épített fel: Peter Murphy a Dali's Carral és szólóénekesként is, Daniel Ash a Tones on Taillel, végül a Haskins tesók és Daniel Ash a Love and Rockets-szel.
Szőnyei Tamás mindössze egy rövid fejezetet szán a nyolcvanas évekbeli darkwave-nek, ahová a Bauhaust sorolta: "zenéjük félelmetes energuái és sötét színei inkább a középkori misztikához és romantikához közelítettek, mint a huszadik századi konstruktivizmus racionalitásához."
A Bauhaus jelentőségétről lénygében azonos a .két szerző véleménye
Egy adalék még a sztorihoz. Még 2011-ben a Spin Magazin durva kérdéseket tett fel Peter Murphynek. Ezek közül kettő Robert Smith-tel való viszonyára vonatkozott. Ezt olvashattuk tőle:
A gótok keresztapjának neveztek. Mit jelent Robert Smith számodra?
Robert Smith olyan, mint az én sápadt idősebb testvérem, akinek a korai Cure-ban még nem volt imidzse. Ők egy érdekes korai 4AD Records típus voltak, egó nélkül, míg mi rögtön azt mondtuk a színpadon, hogy "Baszd meg - ez Iggy és Bowie színháza. Mi itt vagyunk."
Mi megpattantunk. Ejakuláltunk. És a petit mortban, az ejakuláció utáni kis halálban, szétváltunk. Körülbelül ekkor a Cure nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a helyét - és hirtelen képeket látok Robert Smithről, magas feketére festett hajjal, rúzzsal, rosszul felvitt szemsminkkel, fekete ruhákkal. Arra gondoltam, hogy oké, rendben, akkor ő most már gót, igaz?
Rossz, hogy a Cure-ral egy kalap alá veszik?
Igazából a Cure menő volt. Nagyon menő alternatív popzenét csináltak. Robert rohadtul tehetséges. Csak a Joy Division állt közelebb a Bauhaushoz, mint akárki más.
Aztgondolom, élményszámba megy Peter Murphy-interjúkat olvasni, okos és vicces, egyedi látásmódú, figyelemre méltó interjúalany.
Siouxsie And The Banshees
Közismert, hogy a korai időkben mennyire szoros volt a kapcsolat a Cure és a Banshees között, hogy Robert Smith többször is játszott beugrós zenészként a Bansheesben, s hogy mennyire befolyásolta egymást a két társaság, még ha a történet vége nem a legbékésebb.
A sztori kezdete a Bromley-kontingenshez vezet vissza, a legkorábbi Sex Pistols rajongói körhöz, akik mindenüvé követték az ikonikus punk bandát, majd a mintájukra zenei kísérletezésbe kezdett. Az első fellépés a legendás 100 Club Punk Special fesztiválon történt, tehát részesei voltak az ősrobbanásnak.
Szőnyei Tamás méltatása Az újhullám évtizedéből sajnos már a csúcsról lefelé tartó bandának látta a Bansheest a nyolcvanas évek végén: "A fasiszta szimbólumokkal való kezdeti flörtölés, no meg az a hűvös, elutasító modor, amivel Siouxsie a sajtó érdeklődését fogadta, s amiért Jéghölgynek keresztelték el, mindez együtt olyan félelmetes aurát teremtett a zenekar körül, hogy a punk úttörői közül őket szerződtették le utoljára. Csak 1978 augusztusában adta ki első kislemezüket, majd novemberben az első albumukat a Polydor. Addigra, a nyilvános próbáknak is nevezhető koncertek sokasága alatt, az állandó reflektorfényben összerázódott a Banshees, s a minimális tudással, de annál több invencióval és ambícióval megáldott amatőr gyülekezetből összetéveszthetetlen hangzásvilágú, sőt stílusteremtő zenekarrá vált. Sokan űzték a fekete mágiát a Banshees nyomán, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt, mint ők. A Banshees zenéje tornádóhoz hasonlóan, örvényszerűen a bűvkörébe vont és magasba röpített - sötét tónusú és csillogó volt egyszerre, misztikus és megfejthetetlen. Hipnotikus vonzással bírt, mint Siouxsie egész lénye; amilyen megközelíthetetlen a sztárrá lett énekesnő, éppoly rejtélyesen sűrű, áthatolhatatlan szövésű zenét csinált legjobb éveiben a Banshees. Remek kislemezek során keresztül - Hong Kong Garden, Mirage, The Staircase (Mystery), Playground Twist, Love In A Void, Izrael, Happy House, Christine, Spellbound, Arabian Knights - jutottak el 1982-es nagylemezükhöz: A Kiss In The Dreamhouse (Csók az álomházban).Számomra ez a Gustav Klimt képeinek szecessziós szépségét és buja varázsát idéző zenéjű és borítójú album a Banshees mesterműve. Mindazt, amit ezután tőlük hallottam, ehhez az LP-hez mértem, és semmi sem ütötte meg a mércét. Jó volt ugyan személyesen is látni őket a Petőfi Csarnokban, az állandóság kellemes érzetét keltette, hogy Siouxsie itt is ugyanúgy kente a szeme köré a sötét színeket, ahogy a képekről ismertem - ez az ő védjegye, divatot is teremtett vele - magukhoz és az eredetiekhez is méltóak voltak a feldolgozások, mégis... lefelé szálló ágban lévő zenekarnak tűnt a Banshees. Éppoly nagy nemzetközi attrakciónak, mint amilyenekkel szembeni alternatívaként annak idején a punkmozgalom - s benne ők is - ifjúi hévvel és anarchista jelszavakkal harcba indult. Ennyit láttam bennük 1987-ben, nem többet. Sajnos."
Lol Tolhurst hozza a személyes szálat: a két együttes eltérő hátteréből eredő különbségeket, az első találkozást, Robert Smith két vendégjátékát, aztán legendás történeteket arról, hogy Siouxsie hogyan rendezte le a koncrtjeit tönkrebalhézó skinhadket, hogyan támogatta a fiatal lányokat, aztán következik a lgfontosabb elem, az élete során több alkalommal búvópatakként előtötő és meg-megújuló barátsága Budgie-val, ami végül a Cuious Creatures csodás podcast-sorozatban és a2024-es zenei együttnűködésükben csúcsosodott ki.
A fejezet végül a saját együttesére, munkáira reflektál, de ez egy külön blogposzt lesz.
Még tavaly rendeltem meg Lol Tolhurst magyarul megjelent könyvét, a Cured - mese a két képzeletbeli fiúról címűt. Nagy élmény volt olvasni, mert Lol jó tollú, jó szemű író. Kétszer is végigolvastam, egyszer felváltva röhögtem és könnyeztem az elképesztő rock and roll sztorik, végtelenül őszinte vallomások és megható történetek füzérén. Olyan volt mint egy érzelmi hullámvasút.
Második olvasásra azonban ott volt a mélyben egy sokkal sötétebb, de végül reménytelien befejeződő személyes történet a személyes sötét oldallal és a függőséggel való harcról, olyanfajta szembenézésről, amit azt hiszem, aki egy kicsit is nyitott szívvel él ezen a bolygón, és nem akarja elszúrni teljesen az életét, senki sem úszhat meg.
A Cured könyv legmegrázóbb oldala, egy kíméletlenül éles tükör, az a rész volt, amikor a szerző az érzelmi kommunikációra való képtelenségről, generációs traumákról, a PTSD-ről, az életvezetési nehézségekről, a feszültségek alkohollal való tompításáról írt. Zokogtam, mert magam előtt láttam a családom, szeretteim kudarcos, az alkohol miatt évtizedekkel megrövidített életű tagjainak kínlódását. Nálunk a háttérben meghúzódó okként a család genetikájában évtizedekre visszavezethetően jelen volt az autizmus. A függőség dinamikája megdöbbentő, hogy az esetleges kulturális eltérések ellenére mennyire azonos, és milyen torzítóan hat és mekkora teherként nehezedik akár évtizedek múltán a már felnőtt volt alkeszgyerekek életére. S hogy mennyire kegyetlenül nehéz ebből teljesen felépülni. Kemény szembesítés az elfeledni kívánt múlttal.
A zárszó szerint Lol segítő szándékkal írta a könyvét, engem főleg a gyerekkora leírása indított meg. Tulajdonképp 15 évvel később, a nyolcvanas-kilencvenes években itt Kelet-Közép-Európában egész hasonló tapasztalatokat éltünk meg, csak kicsit még nyomorultabban, szegényesebben, reménytelenebbül és egérút nélkül. És most megint ugyanaz van, mindenki menekül, aki teheti.
Aztán szeptember végén megjelent a folytatás, amit megrendeltem a Libriston keresztül és október közepén, pont a névnapomon végre a kezemben foghattam életem első, külföldről rendelt, idegen nyelvű könyvét. Nagy gátlást győztem le magamban ezzel, mert én még a gimiben a német mellett a kötelező oroszt tanultam, harminc éves korom körül, munka mellett kezdtem el angolul tanulni és elég nehezen nyelvvizsgáztam le, mert muszáj volt, kellett a diplomához. Akkor remélni sem nagyon mertem, hogy eljutok addig, hogy ugyan sok szótárazással, de viszonylag élvezettel tudok nagy szókinccsel megírt angol nyelvű könyvet olvasni.
-
Igazából a könyvet nem annyira a téma, hanem a szerző miatt vettem meg, mert érdekelt a további mondanivalója. Lazábban kapcsolódom a témához, úgy gondolok magamra, mint rossz gothra, aki inkább hallgat Tom Waitst, mint Depeche Mode-ot, inkább Pearl Jamet, mint Fields of Nephilimet, inkább Palya Beát, mint Black Nail Cabaret-t.
Az ismertetők általában az első fejezetig, a kultúrtörténeti párhuzamokig jutottak, de a lényeg lemaradt: az a rengeteg személyes történet, ahogy az író az egyes zenékhez vagy az azokat megalkotó művészekhez kapcsolódik. Rögtön beugrott, ogy van hasonló könyv a polcomon, az általam oly nagyra becsült Szőnyei Tamás által kilencvenes évek elején írt, és szó szerint toprongyosra olvasott Az új hullám évizede 2. 1992-ből. Harminc év van a két könyv között, az egyik még az élet sűrűjében íródott, a másik több évtizeddel "magasabb" látószögből. Párhuzamosan olvasom a kettőt, hála Szőnyei Tamás nagyon pontos névmutatójának. A két író egy generáció szülötte, egy szenvedélyen osztoznak. de mások a hangsúlyok. Szőnyei enciklopédikus, mindent összegyűjtő és egyesítő attitűddel írt, míg lol Tolhurst sokkal inkább élményekkel, érzésekkel teli.
A Goth első fejezete, az Origins tényleg az irodalmi és zenei előzményekől szól. Az irodalmi rész számomra legfontosabb újdonsága Anne Sexton versei, ezek a sebészi pontossággal önboncoló, kegyetlenül szókimondó életdarabkák. Jópár olvasható angolul és magyarul is, itt.
Készítettem az első fejezetben említett fontosabb dalokhoz egy lejátszási listát zenei illusztrációként. Régen milyen bonyolult csereügyletek árán lehetett volna másolt kazettán megszerezni... egy kis időutazás a hetvenes évekbe.
Gyakran lebzselek a Twitteren a curetwt-en, és ezt a listát feltettem az ottani körnek ééééééss...
Kaptam egy 💓-et magától a szerzőtől!!! Köszönöm, drága Lol!
Végigjárjuk a szerzővel a szülővárosa hajdani iskoláit, helyi koncerttérképét durva skinheadbalhékkal, valamint az olyan ikonikus rocktörténeti helyeket, mint a klubot, ahol a Doors kezdett, Jim Morrison párizsi sírját. A legendás Factoryt és CBGB-t a Velvet Undergrounddal, Nicoval és a Suicide duóval, minden szintipop atyjával. Megismerhetjük a Top Of The Pops műsorának jelentőségét a T. Rex és David Bowie kapcsán, mindent megváltoztató zenéjével és vizualitásával (oh, istenem, nem tudok nem a 120 Minutesre gondolni). Mind-mind személyes történeteken keresztül. És ez még csak a kezdet.
.jpg)
