Z. Moss Smith, Hídfő Fesztivál, Gyula, 2026. 07. 11.

Postpunk ékkövek egy random nyaralóvárosban

Amikor tavasszal a nyári pihenést tervezgettem, szállásokat nézegettem, véletlenül, bénázásból Moha/Z. Moss Smith éppen meghirdetett eseményénél nyilvános kommentként folytattuk a családi eszmecserét az esemény alatti chatben, amit csak akkor vettünk észre, amikor Moha válaszolt, hogy szeretettel vár. Akkor esett le, mit műveltünk, de addigra már kitaláltuk, hogy  gombhoz a kabátot, koncerthez tervezzük a nyaralást. Ezt az ötletet nem is bántuk meg. 

Gyula dunántúli szemmel adja a  Sárvár-feelinget, de hangulat szempontjából a tiszántúli város a nyerő: sokkal pezsgőbb, eseménydúsabb, virágosabb, mint a Rába-parti kisváros. Meglepően  rengeteg program várja a gyerekeket és a felnőtteket egyaránt. Általában egy kisebb mozgó állatkerttel (3 kamaszodó fiú) indulunk nyaralni, úgyhogy elég nehéz ügy megfelelő családi apartmant találni. Gyulán szerencsére van pár ilyen, az egyik helyen popkultúrához kapcsolódó óriásposzterekkel tapétázott kecókkal várják a célközönséget.  Véletlenszerűen, de azért stílusosan a Twilight motívumos apartmant kaptuk a Sörpatika kocsma felett, ahonnan szinte papucsban is le lehetett volna csoszogni a párszáz méterre található koncerthelyszínre, annyira közel volt minden a belváros szívében. 

A helyszín, a Hídfő Söröző a Körös partján, kicsit eldugott helyen található. Egy klassz teraszos, kerthelyiséges szezonális kocsmát kell elképzelni utcaszínpaddal, ahol minden hétvégén van valami zenei program. Jó kis taktika a részükről a minden hétvégén élő produkciót kínáló minifesztivál, mert oda tudja csalogatni a koncertkedvelő közönséget, akár a helyieket, akár a nyaralókat. Erről simán példát vehetne bármelyik alvó kisváros bármelyik hasonló adottságú kocsmájának csapata. 10 órakor lekapcsolják a zenét, így a ricsaj a pihenni akarókat sem hergeli, sőt az utolsó buszt, vonatot is el lehet érni a hazamenőknek. 

A Hídfő Fesztivál ingyenes program, a közönség ezért vegyes: koncertre járó, általában az élőzenét kedvelő emberek, kicsit megálló random arra sétálók. Ezért igazság szerint a sok közismert feldolgozást játszó bandák tudják learatni a népszerűséget és becsalni legalább egy italra az embereket, erre volt jó példa az első együttes.

Ring Of Destiny

Az együttes szolnoki, Oszvald István a frontemberük. Klasszikus hard rock és metál sikerek (Black Sabbath, Judas Priest, P. Mobil, Edda, Deák Bill, Taurus) plusz saját számok hallhatók a repertoárukban. Nagy szívvel, dögösen játszanak, szimpatikusak, vidéki kisebb fesztiválok tuti befutói. 

Z. Moss Smith

Besötétedett, "Moha"zöld fények világították meg a díszletként szolgáló régi ház falát és a színpadot beárnyékoló hársfát, óriásokká növesztve a színpadon állók árnyékát, amikor színpadra léptek Moha és zenésztársai. Ez a trió klasszikus postpunk ünnepet varázsolt a Körös partjára. Az  előző banda harsány vidámsága mérsékelt tempóra és befelé fordulóbb stílusra váltott. Voltak, akiket az elkomorodó hangulat távozásra késztetett, de volt, akit épp ez állított meg, csalogatott be. Melankólia, mély tónusú, kifinomult hangzás, de valahogy harapós stílus, energikus tónusváltások a szavak, amelyekkel jellemezni tudom a csapat játékát. Erőteljes, összeszedett és meglehetősen egységes az összkép. 

Ebben a penge előadásban nagy szerepe volt a zenésztársaknak, a nevüket sajnos nem sikerült kiderítenem, pedig megérdemlik az elismerést. A dobos remek munkát végzett, ahogy hús-vér emberi izommunkává dolgozta át Dr. Avalanche dobgép-ütemeit, a billentyűs srác munkája adta a dalok testét, elevenségét a többrétegű, szőnyegszerű hangzással. 

A koncertet a saját számok, a  Happy Horror és a nosztalgikus In The Future nyitották meg, amelyek a Youtube-ról is ismerősek lehetnek. De fontos szál a 90-es évek második fele óta változó mértékben aktív és oly egyedi Voyage örökségének továbbvitele is. Nagyon stílusos válogatást kaptunk a klasszikus  postpunk érából, olyan válogatott kincseket, amit Magyarországon nem túl gyakran lehet ilyen formában hallani. Borsódzott a hátam, amikor jelenlévővé téve Ian Curtis szellemét, megszólalt a Joy Division egyik dala. Rendkívül különleges aktualitást adott Bauhaus The Passion Of Loversének, hogy pont azon a napon volt szülinapos Peter Murphy, 69 éves lett (ő is hamarosan új albummal jelentkezik). Az egyik csúcspont a The Sisters Of Mercy ikonikus  Lucretia My Reflection-ének feldolgozása volt valódi dobossal. 

A zárás  A Forest egy sajátos, még kísértetiesebb feldolgozása, ami közelebb áll az eredeti lemezen megjelent változathoz, mint a Cure által a koncerteken játszott mostani zúzósabb verzió, főleg a finom lezárása tetszik. Sajnos a helyi csendrendelet nem tette lehetővé a ráadást. Szerintem a söröző közönségének  nagy része nem biztos, hogy tudta, milyen értéket kapott, melyik dalnak mi a jelentősége, de voltunk páran akik értettük, mi bujkál a sorok között.

 Aki professzionális dokumentációt szeretne, szép fotógalériát találhat  a Gyulai Hírlap oldalán.