Ez a poszt egy engem mélyen foglalkoztató témáról szól, arról, hogy egyes neurodivergens emberek életére mennyire elementáris erővel tud hatást gyakorolni a Cure zenekar. A reddit felhasználói hoztak fel egy nagyon érdekes témát, amely azt taglalta, hogy leginkább a neurodivergens emberekre hat a vélelmezett hasonló huzalozás miatt szinte kinyilatkoztatásként ez a jellegzetes zene- és a szövegvilág.
Egy személyes tapasztalattal kezdem: néhány évvel ezelőtt, abban az időben amikor a fiam megkapta az akkor még a BNO-10 szerinti atípusos (részleges) autizmus diagnózisát, kezdett el engem magamat is mélyen foglalkoztatni az autizmus témája. Rájöttem, hogy számos autisztikus vonással éltem egész életemben, ez volt az életközepi válság fő felsimerése is (amelynek kísérőzenéje a Cure Labyrinth című száma volt, hallgasd csak meg 2:44-nél a keverés változását, ahogy lekerül a torzító zaj a dalról, ez a perfekt zenei leképezése annak, ahogy megvan a kijárat iránya az útvesztőből,és maga a dal is talán egyfajta neurodivergens tapsztalatról szól, a környezet monitorozásáről, van-e valamilyen veszélyt sejtető változás).
Amennyire meg tudom ítélni, a szélesebb értelemben vett autizmus spektrumba tartozom, ami elég tipikus az autizmussal diagnosztizált gyermekek szüleinél. Jelenleg különösebben nem nehezíti meg az éltem az átlagtól eltérő huzalozás, azonban nem volt ez mindig így.
Negyvenes éveimre, az említett diagnózis után, sikerült az életemet sokkal nyugalmasabbra szenzorosbarátabbra, békésebbre formálnom. Ha nem is ingerszegényebbre, de szabályozottabb ingermennyiséggel elárasztottra. Ekkor jött szembe velem egy B-oldalas kislemez szám. Your God Is Fear. Hallgattam, közben csak sejthettem, mire gondolt a költő de engem egy éles emlékbetörés formájában visszarepített három éves koromba. Akkoriban bizonyos szenzoros ingerek totálisan ki bírtak borítani és komoly szorongásos szenzoros összeomlásba (meltdown) löktek az ugató kutyák, a porszívók, a traktorok az extra csúnya arcvonású babák és hasonlók.
A dalt hallgatva teljes élességében felidéződött az a kép ahogy kisgyerekként egy hatalmas sírós összeomlás közepén kínlódom, zokogok és ordítok egészen az elalvásig mert egyáltalán nem tudtam szabályozni önmagam, fékezni a bennem tomboló csillapíthatatlan rettegést. Your God is fear. Később is az a fura, szorongó gyermek voltam, aki előre elsiratta a Földet, ami egyszer megszűnik, ha vörös óriássá fúvódik a Nap. Aki az első buliját összekuporodva, befogott füllel ülte végig egy sarokban. Aki évekig totálisan naiv és kihasználható volt. Aki sokszor a maszkolás miatt úgy érezte, hogy egy üres héj és nincs is személyisége. Folyton ettől a félelemtől menekültem.
Aztán eltelt egy fél élet, benne béna kalandok, tapasztalatok, sok tanulás, munka, család. Egy továbbképzésen ültem kollégák között: gyógypedagógusok pszichológusok humán területen dolgozó emberek gyűrűjében. Szakzsargon, tudományos precizitás, hasznos tanácsok az egyéni bánásmódra, megsegítésre. Egyszer csak az előadó doktornő elkezdett beszélni az autizmus internalizáló típusáról. Hirtelen megremegett a lábam és bizsergett a gyomrom, ahogy hallgattam. Gyakorlatilag egyszerű és világos szavakkal elmondta a belső architektúrámat. Nagyon sok mindent abból, ahogy működöm, ahogy éltem, amivel küzdöttem hosszú-hosszú éveken át és amely most már nyugvópontra jutott. Fura és elég fájdalmas élmény volt de a legerősebb gondolat ami megfogalmazódott bennem hogy talán nem vagyok egyedül.
Egy alkalom volt már a életemben, amikor bekapcsolt ez a felismerés, hogy nem vagy egyedül: amikor 15 éves koromban életemben először hallottam ezt a fura édes szomorkás tengermély zenét, a Cure zenéjét. Akkor mindent megváltoztatott az érzés, hogy nem vagyok egyedül furaságommal, a túlérzékenységemmel, az esetlen nehézkességemmel, a mélységemmel, az időnkénti szétesettségemmel, az öt ambivalens réteggel a szívedben. Persze a zene és a szövegek varázsa volt a legfontosabb de valami ezt még hitelesebbé tette: a mód, ahogy Robert Smith a szavakon átdott még valamit a testbeszédével: a szeméből villogó okosság és az összekulcsolt kezek diszkrét védekezése a világgal szemben ez volt az, ami ennek a felismerés mélységét adta. Egy kamasz nagyon fogékony arra, ahogy a dolgokat mondják. Megértettem hogy mások is vannak így és soha nem leszek többé egyedül. Találtam egy Galaxis útikalauzt. De ez csak az út kezdete volt.
Az így huzalozott idegrendszerrel három nagy feladat van szerintem: Első: belakni a saját szenzoros univerzumodat, Második: belakni a társas világ dimenzióját, egy másik univerzumot és végül harmadjára belakni önmagadat. Ez egy életre elegendő kihívás. Teszed a dolgod a hétköznapokban, igyekszel kihozni a felmerülő helyzetekből a legjobbat, mindenből tanulni, okosan élni a megadott idővel. Mindezek mögött mélyebb rétegként ott feszül a kíváncsiság a világ és önmagunk valódi természetére és működésére vonatkozóan, a határok felismerésének küzdelme és saját bonyolultságunk a megértése.
Valahogy olyan ez az egész, mintha az érzelmek és az emberek világa idegen nyelven íródott volna és Bérczesi Robi (ő is felvállaltan autista) szavaival a te fejedben is egy élesen figyelő univerzális gondolkodó van, aki folyton boldogabb akar lenni, és akinek a segítségével kell megfejtened ennek az egésznek a szabályait, működését. Nem ezzel a rendszerrel születtél, de figyelsz, tanulsz, tudatosítod és egyszer csak a mestere leszel. Évtizedekig csinálod, és a végére, mivelhogy tudatosan dolgozol vele, talán jobban fogod érteni, mint azok, akinek ez az egész ösztönösen jön.
S mivel ragaszkodsz a szokásaihoz és a megszerzett tapasztalathoz és tudáshoz, te leszel az végül, aki megtart másokat. Talán ezt nevezném egyfajta érett neurodivergens létállapotnak: már nem maszkolsz de ha kell, tudod használni a rejtőzést. Már nem rettegsz és alkalmazkodsz, hanem mint egy diplomata, úgy használod a társas tudásod mert jól ismered, melyik lépésnek mi lesz a következménye. Ismered önmagad és véded a határaidat mert már megjártad a szenzoros túlterhelés poklát és az öngerjesztette sötét érzelmi spirálok vermeit s a kiélezettségeddel hamar észreveszed a fenyegető jeleket. Végül a kelleténél jobban tudatában vagy, hogy a jóllét mennyire értékes és az idő mennyire rövid.
Ebben a tapasztalatban való közösség felismerése ad az idősödő Robert Smithnek egy egészen különleges bölcsességet és bájt. Egy élet munkája van mögötte. De nem hiszem, hogy ebben a neurodiverzitás számít a legtöbbet, hanem amit sikerült kihozni belőle. Hibák, kompenzálás, döntések, akarat, attitűdök és jószándék. Végtelen út és még ki tudja, milyen felfedezések várnak ránk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése