Augusztus 23-án családi kiruccanásként egy különleges minifesztiválon vettünk részt, egy belső utazásra vittek magukkal ezek a bandák, vegyítve némi kilencvenes évekre visszatekintő nosztalgiával. A Robot intim atmoszférájú föld alatti pincéjében kora este kezdődött a program a kb. háromnegyed órás rövid kis koncertekkel, ami így inkább inkább közösségformáló élménnyé vált, nemcsak puszta puszta rockkoncertet kaptunk, és majdnem kora éjjel lett vége, de erről később...
H.O.L.T.
A csapat szokás szerint átütően energikusan játszott. A többedik élő fellépésüket láttam már és érzékelhető volt a rendszeres, alapos komolyan vett próba és vizuálisan is látható, hogy mindenki tök jó fomában van. Dalaik, produkciójuk titokzatos, végzetszerű melankóliája nagyon szerethető. Most új számokkal próbálták ki magukat, a régieket pedig kezdi már megismerni a közönség. A korai kezdés ellenére megjelent nézők nem helyi kötődésű része is énekelte pl. az Ajtókat. Azt gondolom, csak így tovább.
Choke City
Szeretjük dreamopos-shoegaze-os világukat, az autónk pendrive-ján is rajta vannak. Erős érv volt a jelenlétük, hogy vállaljuk a két óra kocsikázást a fővárosba. Szép merch termékeket hoztak, bakelitet, CD-t, kazettákat. Sajnos a koncerten a hangosítás zavaróra sikerült, a hallószerveim épsége érdekében a szomszéd helyiségből hallgattam, ahol a téglafal megfogta a fájdalmas vibrációt. Pedig jók nagyon, a frontemberük is karizmatikus a kék fényben, füstfelhőbe rejtőzve. Attól még továbbra is családilag szeretjük őket, a fiam büszkén feszít a világítós festékkel nyomtatott, menő pólóban 😍.
Z. Moss Smith
Az Empty Storyból ismert, félreismerhetetlen külsejű Z. Moss Smith koncertjét nagy kíváncsisággal vártam, és nem okozott csalódást. A klipvetítéssel kísért performansz egyedi, elmélyülős utazás volt önmagunkba, az emberek csendes koncentrációval figyelték a pillanatról pillanatra vátozó hangulatú, tudatfolyamszerű zene áramlását, időnként akár lehunyt szemmel. Nem tudom, szándékos volt-e, de a hús-vér, eleven dobos!!! belekomponálódott sziluettként a vetítésbe, mint eleven hangulati elem. Egy ilyen sötét atmoszférájú klubban mindenki sötét ruhában van, de mindenki egyéniség, de ez Z. Moss Smith-re különösen igaz.Megőrzött magából valamit a kilencvenes évek sötét zenei kultikus világának igazi és legjobb arcából, ami kicsit nosztalgikus, de gyönyörű.
Nulladik változat
Fenes Tibor hosszú-hosszú életű csapata örök kedvenceim közé tartozik, sűrű meditatív zenéjükkel. Tavaly ősszel a Betonban láttam őket, lassan felmelegedő közönséggel, önmaguknak jammeléssel. Talán a hazai terep tette, de most teljesen más hangulatot adtak át. Döbbenet, mennyire más volt, mint a Betonban, mintha egy másik banda lenne. Az előadásban most igazi rock and roll szív dobogott, lelkesedés, sodró lendület vitte magával a közönséget, együtt énekelték a szövegeket az együttessel. Már a kijelölt időn túl voltunk és a zenekar pakolt, de Tibor egy szál gitárral adott ráadást! Ha rock and roll van, akkor rock and roll van, csesszék meg a diszkósok! Így csúsztunk be a kora éjszakába...
Az Instant Fogas, ugye egy diszkólabirintus, aminek a föld alatti része a Robot. Az utolsó koncert alatt elkezdtek leszivárogni a bulinegyedet élvező turisták, közben az eredeti közönséget csak úgy a magam kedvére figyelgettem. Csupa kedves, okos arcú emberből áll a publikum, amelynek kohézióját az ilyen alkalmak adják meg. Jó kis gitárcentrikus, rockos program állt össze, valódi zene valódi emberektől, valódi embereknek. Láttam, hogy lesz majd folytatás is a Hunniában.
Egy hátránya volt csak a dolognak, sikerült a klímát olyan dermesztőre állítani, mintha a hűtőszekrényben álltunk volna.
Milyen a gót színtér egy bennfentes szemével Németországban? Mennyivel nagyobbak a lehetőségek, mint nálunk, mennyire kell küszködniük a színteret összetartó embereknek? Milyenek a tipikus figurák? Megélnek-e abból, hogy profi szinten ismerik és művelik a goth szubkultúrát? Miben változott a közeg kilencvenes évek óta? Mi derül ki ebből, akár ha valóság, vagy átdesztillált élmény, akár ha fikció?
Thomas Manegold Beszélgetések egy góttal című könyvét a Google Play könyvszekciójában találtam, ami az eddig használt egyik legkönnyebben használható e-book olvasó platform. Német nyelvgyakorlás ürügyén kezdtem olvasni (a döglött középfokú nyelvvizsgát felfrissítő 272 napos Duolingo streak megdobta a motivációm), elektronikus formában vettem meg, fizikai példányom tehát nincs belőle. Ezt a hátrányt kompenzálja, hogy a kijelölt szövegek fordításában a Google áltel elérhető összes nyelven elérhető a Translate, ami azért ha néha félremagyaráz is, elég hasznos kényelmi szolgáltatás.
A szerző egyebek mellett szabadúszó irodalmár, újságíró, blogger, elismert goth DJ, és felolvasókört vezet Berlinben, valamint a Periplaneta független könyv- és lemezkiadó egyik alapítója, kreatív igazgatója. Egész életét a szubkultúra köreiben töltötte.
A 2013-as kiadású könyv egy nagyobb szövegdarabokból darabokból álló mozaik. Egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó helyzetek, beszélgetések sora különféle fiktív személyekkel: terapeuta, nők, írótársak, fanzine-szerzőből lett újságírók, különféle DJ-k, klubtulajdonosok, múltból felbukkanó random baljós emberek, iszonyatosan merev szabályok között vegetáló szülői generáció. Közben rövid gondolatfüzérek a reménytelen személyes világnézetről, a rothadó, manipuláló, embert torzító kapitalizmusról, a hanyatló goth színtérről, az örökös pénzhiány mellett a számtalan szerzői jogi szigorításról, amelyek megnehezítik a klubok működtetését, az önfenntartás kényszere miatt elkövetett önárulásról. Ebből fokozatosan kirajzolódik egy személy portréja, a narrátoré, személyiségével, gondolkodásmódjával, a kapcsolataival, sikereivel, erősségeivel, küszködéseivel együtt. Közben néha nyilvánvaló, máskor utánajárást igénylő módon megjelennek fejezetcímenként vagy a szövegbe ágyazva a dalcímek, részletek, együttesek nevei, identitásképző elemekként, amelyek összetartják ezt a szubkultúrát és leginkább a bennfenteseknek érthető kontextussal egészítik ki a részleteket. A könyv még a Spotify előtti időkben készült, de az utolsó fejezetben egy lejátszási listát kapunk a kötethez, ami dicséretes módon nem szűklátókörűen szemellenzős. Ezt felvittem a Spotify-ra, itt tudjátok meghallgatni.
Nem egy könnyed hangulatú írás, főleg nem az első fejezet, a "Sleeper In Metropolis". Széttöredezett jelenetek, váltva filozofikus monológokkal, bennük elszigeteltség, magány, sarkos-sommás elítélő vélemények az összes többi emberről, a valódi kapcsolódás hiánya, furán elbaltázott kapcsolatok hálójában vergődő egyének, trauma és kínlódás mozgatta lelki folyamatok, elvárások, hazugságok és felszínes játszmák. Olyannyira nyomasztó keverék, hogy majdnem félbehagytam. De aztán ezek a darabkák elkezdenek egymás felé gravitálni, egymást összefüggéshálóba hozni. A háttérben korai mély sérülések roncsoló emlékei sejlenek fel és baljóssá teszi a sztorit, hogy ezeknek a beszélgetéseknek a következményeképp mindig minden kicsit vagy nagyon, de rosszabbra fordul. Közben a narrátor egy DJ szemszögéből leírja egy goth buli működését, ahol a szubkultúra különféle altípusaiba tartozó emberek közötti feszkót kell elsimítania zeneválasztással, figyelemtereléssel, máskor követhetjük egy irodalmi estjét, ahol panaszáradatba torkollik a beszélgetés az időnek abban a pillanatában, amikor a zenekiadás fizikai formátumait épp kezdi felváltani a streaming, erre az iparág jogdíjemeléssel válaszol, ami pedig kinyírja az olyan kishalakat, mint a goth klubok. Egy másik darabkában leszedi a keresztvizet az "öregekről", akik ülnek a klubban, nem buliznak már, de eltartják a nosztalgiaipart (a narrátor kitalált, nem valós személy természetesen, úgyhogy neki sosem fáj a térde, szerencsés...) Lassan áll össze a kép, úgy a harmadik viszaolvasásra, hogy ezek a sztoridarabkák tulajdonképpen mind egy emberről szólnak, a neten nem megtalálható, talán csak fikció 'Archangels from Hell' együttes énekeséről, DJ Azraelről, aki így vagy úgy, tetteivel vagy szavaival, alkotásaival az összes történetbeli alak életére hatással volt.
A második rész, az "In The Hearts Of Woods" dinamikusabb: töredékeiben a nagyváros és saját játszmáik csapdájában rekedt emberek mozgásba lendülnek. A jelenből úgy két évtizednyit visszatekintve régi átéléseik értelmét keresik. Egy srác megvalósítja az álmát és klubot hoz létre. Egy DJ emlékezik, hogyan segített a zene egyben maradnia és megszelídítenie a démonait és megosztani mindezt a közönséggel, milyen katarzisokat élt át. A régi arcok befutottak, elérték, amiről csak álmodtak, sőt, még többet is, mégis feltör a bánat és üresség érzése, mint a valódi létezés bizonyítéka, ezáltal érzik, hogy élnek. Ami hajdan lázadás és botrány volt, már mindennapos, az underground belenőtt a fősodorba, de elveszett a lényeg, az üldözöttek összetartása, a titkos nyelv íze a világban, ahol minden elérhető kattintásnyira. A hangulat kulcsa DIY etika halála és az iránta érzett nosztalgia. A könyv összes férfialakja számára a vágy tárgyát képező gyönyörű csajok közben nehezen definiálható viszonyt alakítanak ki egymással.
Majd egy elkínzott embert látunk élete mélyponján a zenét imádva és elátkozva, halált kívánva üvölteni egy félkész házban, enyhén megőszülve és megöregedve, barátnője által eltartva, kifizetetlen számlák fogságában, ő a korábban annyira istenített DJ Azrael. A grandiózus kirakat összeomlott, az elvek a sárban, és pénzt kell szereznie egy újraegyesüléssel. De azért feláll a földről, felveszi a bőrdzsekijét, mint egy hamis egót, majd egy hip-hop számból inspirációt gyűjtve útnak indul ismét.
Az események a vége felé felgyorsulnak. Az említett klub egy nagyszabású kelta témájú összművészeti bulit szervez táncosokkal, jelmezesekkel, hatalmas tábortűzzel, ahol mindenki megjelenik, aki számít, vagyis aki a könyvben eddig szerepelt, magukkal hozva a félresikerült kapcsolataik lappangó feszültségeit. A nagy öreg, a sztár DJ Azrael épp megdicsőül, a fiatalabb generáció épp az égbe emeli, amikor betoppan a csaja, az eltartója. Aki épp meglátja az egyik exét, az újságírót, akit annak idején a dicsősége csúcsán pompázó DJ Azrael miatt hagyott el.
A könyv olvasása közben motoszkált bennem egy kérdés, vajon mi hiányzik? Mire rájöttem, hogy ebben a sztoriban nincs sem egy kutya, sem egy macska, sem egy kisgyerek, de még egy nyomorult egyenetlenül növő kaktusz sem, semmiféle olyan élőlény, ami gondoskodást kér. Szó sem esik olyan földhözragadt mindennapi dolgokról, mint a kávé, a sültkrumpli vagy a törölköző bolyhossága. Minden fejben játszódik. A belső nyomor ellenpontjaként mindössze egyszer említett meg az író egy virágzó gesztenyefát és kötelező gruftikellékként az abszintot. Önmagától és a természettől is elidegenedett emberi lény minden egyes szereplő. Erre a kulcsjelenetben, az újpogány ünnepen spirituális áttörést ér el a narrátor, miszerint lényegében a világgal egységben létezik, és rájön, hogy annak elválaszthatatlan része, s hogy az élet, amit élhetett, minden kínlódással, csajozással, DJ-ként megélt sikerrel és kudarccal, igaz barátokkal olyan út volt, ami mégiscsak megérte.
Amíg a narrátor spirituális felemelkedést él át, kitalált alakjai a partin újraélik a húsz éve jegelt traumáikat és konfliktusaikat, megadják egymásnak évtizedes tartozásaikat. A végére a bukott angyal DJ, az önfeláldozó barátnő, a tehetséges ifjú DJ-lány, a látszólag sikeres, ám belül már rég halott újságíró rejtélyes módon mind halomra halnak saját vagy egymás keze által. Az eseményeket a szerző inkább sejtetetten, mint explicit módon kifejtetten tálalja az olvasónak, teret hagyva az események felfejtéséhez. Ha az első fejezetben mozaikról mozaikra minden kicsit rosszabbá vált, itt a másodikban az izgalmas pezsgés villámgyorsan fejlődik pokoli tiszítótűzzé a Beltane-máglya lángjaiban, a könyv témához méltó befejezéseként. Jó könyv volt, mesterien szerkesztett, az olvasótól értelmezést, többszöri visszaolvasást, a kirakós összerakását igénylő, fokozatosan kibontakozó, drámai, összetett és elgondolkodtató mű. Inkább élményt ad, mint könnyed nyári olvasmányt.
Az Alterába fesztivál előtt a napot a Körmendhez viszonylag közeli Riegersburg várában töltöttük. Ez a vár már Stájerországhoz tartozik, nem Burgenlandhoz. Bár egy tájból kiemelkedő vulkáni sziklafejen ül, ezért imponálóan telepszik a vidék fölé, de méretei, történeti kiállítása miatt inkább Sárvárra, mint Sümegre emlékeztet. Viszont van néhány egyedi jellemzője, ami megkülöbözteti a hasonló váraktól, egyik a meredek sziklafal tetejére felvivő üveg panorámalift, amely benne van a középkategóriás jegy árában, a másik a stájerországi boszorkányok és varázslók történetéről szóló kiállítás. A képeket itt készítettem.
Tanulságos történet a boszorkányüldözés kialakulásának folyamata, hogyan állt össze az a méregkoktél, amely a térségben is kiemelkedő számú boszorkányperhez és halálos ítélethez vezetett. Nem korlátozódott a nőkre, számos férfit is kivégeztek az ördöggel való kapcsolat vádja miatt. A kezdet az eretnekség, katarok, albigensek üldözése, istenítéletek alkalmazása a megvádoltakon.
A második elem a népi hiedelmek szerepe, ahol is a boszorkányoknak olyan rendkívüli képességeket tulajdonítottak, mint a szemmel verés, rontás okozása, szerelmi oldás-kötés, impotencia előidézése, betegség ráküldés és gyógyítás, jövendőmondás, az időjárás befolyásolása vihar és jégeső előidézésével, repülés boszorkánykenőcs segítségével. Ez a fajta gyakorlat a pogánysághoz való visszatérés miatt volt gyanús a korabeli egyház számára és egyre inkább növekedtek a hivatalos ellenérzések az ilyen hiedelmekkel és praktikákkal kapcsolatban.
középkori boszorkányábrázolás
időjárás-varázslás
Későbbi fejlemény volt a fokozatosan elterjedő félelem a fekete mágiától, a démonhit, az ördöggel szövetkezés, megszállottság témája. Ennek fontos forrása az osztrák származású Heinrich Kramer és Jakob Sprenger inkvizítor szerzetesek Boszorkányok pörölye című 1486-ban kelt könyve, amely a boszorkányüldözés kézikönyveként volt használatban évszázadokig. A tartalma részben a tiroli boszorkányfolklórra támaszkodott és terjesztette azt egész Európában, sőt az óceánon túl is. A boszorkánysággal megvádoltak fő bűne s Sátánnal való szövetség, sőt sok esetben a szeretői viszony volt, és elterjedt volt a gondolat, hogy ezek a személyek ördögimádó szekták tagjai. (Emlékeztek még a satanic panicra? Szerintem találni párhuzamokat a középkor, a nyolcvanas évek és napjaink között bőven.)
az ördög jegyzeteli a pletykálkodó asszonyok fecsegését
démonűzés Szűz Mária segítségével
a pokolra jutók kínjai, a voraiu apátság sekreslyefreskójának másolata
A Boszorkányok pörölye egyik fejezete hozta be a perek vezetésének módját a gyakorlatba, egyfajta jogi módszertani kánonként, ami egyebek mellett vallomások kínzással való kikényszerítését is jelentette.
Az események hátterében persze ott van a bűnbakképzés jól ismert szociálpszichológiai jelensége, plusz a nőgyűlölet, olyan kiszolgáltatott és kirekesztett szerencsétlen személyek megbüntetése, akik nem tehettek semmit az üldözőik ellen, akik a korban gyakran idős, egyedülálló, magányos asszonyok, koldusok voltak. Tehát a fő elemek a hit ellenségeinek üldözése, a népi hiedelmek beépítése a narratívába, a démonokban és ördögökben való hit, a jogi eljárásrend és kínvallatás, és a bűnbakképzés, mint az egyre bonyolultabbá és érthetetlenebbé váló világgal való küzdelem eszköze.
A történetben az rekatolizációnak is van szerepe, bár protestáns vidékeken is sok-sok boszorkányper ismeretes, amelyeket világi hatóságok vezettek.
boszorkány az inkvizítor előtt
A várkiállítás jópár rémisztő kínzóeszközt felvonultat, többek között vasszűzet, kézszorítót és valami perverz kinézetű szemkiszúrós fejmaszkot, de szerencsére ezek nem eredetiek.
elengedhetetlen vártartozék, de csak hangzatos kamu: a vasszűz
A nagy feldbachi boszorkányper
Stájerországban a régióhoz képest is sok boszorkányperről vannak bizonyítékok, ezt megalapozták az olyan helyi boszorkányhiedelmek, mint a Riegersburggal szomszédos hegyről elnevezett Schöckl-boszorkány, aki a helyi viharokat okozta és a forgószélbe dobált villákkal riasztották el, vagy az egyik közeli völgy keletkezésmondája, amelyet az ördög szántott nagy mérgesen a hegyek közé, mikor a boszorkányok csapdába csalva próbára tették.
Stájerországban kb. 200 boszorkányperről vannak adatok. Hírhedt boszorkányper-hullám vonult végig a vidéken az 1670-es évek közepén. Ezek egyik leghíresebbje a nagy feldbachi boszorkányper 100 vádlottal és 60 kivégzettel. Akkoriban néhány faluban egész családokat irtottak ki, gyakran a vádlók eltúlzott fantáziái, kölcsönös feljelentések, gyorsan szétterjedő pletykák és korrupt "boszorkánybírók" kétes tevékenykedése alapján. A leggyakoribb vád Riegersburg környékén az időjárás manipulálása, vihar és jégeső előidézése. Ez nem véletlen, hiszen ezt az időszakot kis jégkorszaknak is szokták nevezni a hűvösebbre forduló klíma miatt, ami bizonytalan termést okozott évről évre. Az időjárás-manipulálás általában csoportos vád, a vallatók nemhiába követelték, hogy a gyanúsítottak nevezzék meg társaikat. Három áldozat sorsa vált ismertebbé: ők Georg Agricola, a boszorkánypap, Katarina Paldauf, a virágboszorkány és Maria Kropf, az ártatlanul máglyán megégetett fiatalasszony.
Fő vádlottnak Hatzendorf plébánosát, Gregor Agricolát tartották, boszorkánypapnak nevezték, aki a valóságban titkos és zűrös szerelmi viszonyokat folytatott asszonyokkal, lakomákat rendezett, de a boszorkányperben szentostya meggyalázásával és gyermekek ördögnek való keresztelésével gyanúsították, aki azonban még ítélethozatal előtt meghalt a börtönben.
Egy másik híres áldozat, az Aricola körüli boszorkánykör állítólagos tagja, Katharina Paldauf. Ő a híres várúrnő, Katarina von Gallern (róla még később) szolgálója volt, a várgondnok felesége, háromgyermekes édesanya. Bemondásra jégeső okozásával és gyermekgyilkossággal vádolták meg. A fogságban kínzás hatására megnevezte "boszorkánytársait", a környék papjait. Majd halálra ítélték, de annyi enyhítést kapott, hogy a máglyára kerülés előtt karddal megölték. Azért nevezték virágboszorkánynak, mert különösen jól értett a növényekhez, télen is nyílásra tudta bírni a virágokat (holland virághagymák - a tulipánmánia összeomlása utáni időkben vagyunk).
A vár egyik termében található egy kisebb olajfestmény, amely egy boszorkány elevenen elégetését jeleníti meg. Az áldozat Maria Kropf, Maurer iskolamester ifjú felesége a feldbachi boszorkányperek számos áldozata közül az egyik volt. Az olajfestmény hátoldalán a következő felirat található: „Ábrázolás a boszorkányságért elítélt ártatlan, gyönyörű és erényes Maria Kropf kivégzéséről. ”
A bűne annyi volt, hogy egy alkalommal, apja unszolására részt vett Agricola egyik lakomáján, ezt kínvallatása során Katarina Paldauf vallotta be az inkvizítoroknak. S ez elegendő volt a házasságtörés, szodómia és ördöggel cimborálás vádjához, majd a máglyahalálra ítéléshez. Az égetést Calucci olasz kormánytanácsos, a boszorkányüldözőként hírhedt képviselő, valamint Johann Moll és Wilhelm Turner lelkészek kezdeményezésére és jelenlétében hajtották végre, akiket a grazi konzisztórium küldött ki. Stájerországban 1497 és 1750 között 152 embert végeztek ki „boszorkányként” vagy varázslóként – körülbelül kétszer annyi nőt, mint férfit. Alsó-Ausztriában nagyjából ugyanebben az időszakban öt kivégzésre került sor.
A felvilágosodás korában Mária Terézia vetett véget a boszorkánypereknek és a halálos ítéleteknek, ennek ellenére Magyarországon, Miskolcon még 1933-ban is megpróbálkoztak boszorkányváddal, aminek becsületsértési per lett a következménye, elképesztő történet!
Ha linkre kattintasz, ne hagyd ki a poszt utolsó mondatát, megéri odagörgetni 🤣🤣🤣.
A Gallerin
A várat naggyá tevő személy nem volt más, mint Elisabeth Katharina von Galler bárónő, a korábban említett virágboszorkány, Katarina Paldauf várúrnője, az időszak kiemelkedő női alakja. A beceneve "rossz Liesl", s gyakran egyfajta korai feministaként emlegetik. Örökségként kapta meg Riegesrsburg várát, s elérte, hogy önállóan, férfi fennhatóság nélkül dönthessen birtokairól. Mivel a török fenyegető közelségben volt a várhoz, az erődépítést folytatta és az ő építkezéseinek hála kapta meg a vár a mai formáját, és a kereszténység legerősebb erődítményévé vált. Három férje volt, az utolsótól 60 éves kora körül elérte, hogy elválhasson! Nem hétköznapi életút, az biztos.
A várúrnő diorámája
Mosdótál és törölközőtartó
A várban egy kis teraszszerű részen egy kis boszorkánykert kapott helyet, fűszer-és gyógynövényekkel a tematikus kiállítás lezárásaképp.
Előtte auózonban egy kis babzsákos-puffos pihenős teremben vetítést nézhettünk meg napjaink fejleményeiről boszorkányügyben: név szerint említik Sasa Marosit, mint napjaink gyakorló boszorkányát, aki nőközőpontú és holisztikus szemléletű és csodaszép kivitelű modern gyógyfüves könyvek szerzője és civilben gyógyszerész. Megjelennek a filmben az az Insta és a Tiktok meggyőződéses és megélhetési boszorkányai, a modern pogányság és a Wicca is.
A boszorkányperek feltárták az emberi természet egyik legsötétebb oldalát és csak remélni merem, hogy nem jön újra hasonló sötét kor, ahol álmok, bemondások alapján gyanús és gyanúsított lehet bárki.
Szomorú apropóból írom ezt a posztot: Körmend, ez a 10.000 lakosú kisváros úgy tűnik, elveszti ezt a csodás kis vidéki fesztiválját. Kár, hogy utolsó a 2025-ös alkalom, de az okokról hallgassátok meg a főszervező Hegét:
Covid, otthonülés, infláció, drágaság - mindannyian ebben élünk, sajnos. Mindenesetre a másfél évtizedes történetből ha több nem is, legalább egy alkalom nekünk is kijutott. Családostól mentünk és csak egy kis részletre láttam rá a háromnapos fesztiválból, és azonnal megértettem miért volt sokak számára annyira szerethető, de kíváncsi vagyok arra is, Ti hogy éltétek meg ezt az egészet. A búcsúfotón aki ott volt, mindenki megtalálhatja magát, csak kattintsatok a képre!
Nekem szívem szakad a fogyatkozó vidéki kisfesztiválokért. A mostani fellépők mind nagyon szerethetők, a kis magyar alternatív szubkultúra hű oszlopai, de sajnos korosztályosak. Az X generáció hőseit igazán szívből szeretjük, de a fiatalabb fellépők hiányának okát jól elmondja Hege a fenti videóban. A közönség ebből következően főleg a 40+-os korosztály, de nagyon gyerekbarát volt minden, limonádé, csavartkrumpli, vattacukor olajozta meg a felnőttek és gyerekek közös gondtalan mókáját. A szuper kedvező árú gyerek napijegy lehetővé tette a családos részvételt, de a Művészetek völgye például már annyira drága lett, hogy ötfős családunknak még diákjeggyel sem fért volna be a családi büdzsébe. Ez a fajta figyelmesség nagy hálával tölt el a szervezők iránt.
Azt szokták mondni az Alterábára, hogy ez az ország legnagyobb kerti partyja, és ez elég találó. Sok-sok ismerőssel találkoztunk. Körülbelül annyi ember jött el, mint a győri Bridge Gardenes Quimbyre s bár igaz, hogy van átfedés a két közönséghalmaz között, de azt kell mondanom, annyival jobb arcok, a fogyasztói kultúrától kevésbé megrontott emberek alkották a közönséget, hogy sajnálhatjuk, hogy egy találkozással megint kevesebb lehetőségünk van.
Sziámi koncertjére érkeztünk meg. Müller Péter Iván csapata hozta a profi formáját, szeretetéről biztosított mindenkit, felidézte az Alterábás emlékeit. A közönség jól fogadta a Besúgókat, a Bon Bon Si Bont, az Elmaradott országot, a Kicsi, kicsiszolt követ, együtt énekeltük de azért ott kavargott a levegőben a Kossuth-díj körüli vita. Maradjunk annyiban, hogy nélkülük egyáltalán nem lenne magyar undergound, ahogy azt a szervezők kihangsúlyozták. S ezzel nem is lehet vitába szállni.
Egy kis átszerelés után következett a F. O. System. Úgy gondolok erre a kultikus dark csapatra, mint a dicső 90-es évekből itt maradt anakronisztikus csodára. Lassan besötétedett, mire színpadra léptek, ami pont megalapozta a sötétebb atmoszférát. A tavalyi Dürer Kertes koncertről túlzófokban áradoztak a barátaink, úgyhogy nagyon kíváncsian vártam az első hangokat.
Ne gondolj rám
Azt kell mondanom, a várakozások nem voltak túlzottak egyáltalán, de az előadásmód szenvedélyesebb és rockosabb, mint valaha, elképesztő formában játszottak! A kilencvenes évek elején is lehengerlően erős fellépéseket adtak nekünk, és ez mostanra hihetetlen, de továbbfejlődött! Első perctől az utolsóig örömzene volt a színpadon és a színpad előtt állóknak egyaránt.
Lebegés
A saját nevű debütáló album klasszikus dalai mellett sorra került a novemberi új szám, az Ami széttép is.
A népek ugráltak, táncoltak, együtt üvöltötték a szöveget Attiláékkal (azon tanakodtunk, hogy a sapkája még az ikonikus 90-es évekbeli-e), igazán egy csoda volt! A betervezett időhöz képest még egy plusz negyedórát játszottak, de amikor a színpadról levonultak a zenészek, a közönség pedig ráadást követelt, a szervezők szinte elnézést kérve tiltották le a folytatást, mert már a P.U.F.-nak kell következnie!
Az utolsó koncertet ki kellett hagynom, mert az ifjúság már pihenni kívánkozott. A Pál Utcai Fiúk annyira a szívügyének tartotta mindig is ezt a fesztivált, hogy tizenötödször álltak színpadra itt a Rába melletti szent színpadon. A résztvevő családtagok szerint régi és újabb számokat is hoztak Lecsóék, hiszen ismerjük őket, mennyire szívükön viseli a kis klubokban való fellépést,més nagylelkűen klubáron vállalták a fesztiválfellépést. Igazán példamutató a hozzáállásuk.
Összegezve, nagyszerű élményben volt részünk, kár, hogy ebben a formában nem mehet tovább. Kíváncsi vagyok, miféle lesz az a folytatás, amit Hege említett a cikk elején linkelt videó végén.
A Facebook véletlenszerűen dobta be a Bujdosó Trió+1 koncertjét a szlovákiai Somorján, a Mozi nevű helyen, ami a nevével ellentétben egy jazz-folk profilú, kávéházi hangulatú klub. A hely légvonalban talán 15 kilométerre van tőlünk, de közúton 50 km-es kerülővel lehet csak megközelíteni, mivel a Duna túloldalán található és a pozsonyi elkerülőn át érhető el. Mivel helyben csak nagyon ritkán találunk számunkra megfelelő koncerteket, ezért az a családi szokásunk, hogy 100 km-en, egy estén belül kényelmesen megjárható eseményeket felkeressük, hát most is így tettünk. Somorja a pozsonyi agglomeráció része, hangulatában kicsit Budaörsre emlékeztet, a főutcán található ez a koncerthelyszín.
Nagyon fontosnak találom a részvételt a környébeli kisebb klubok eseményein, és ez a hely egy kis gyöngyszem. Mutatok néhány fotót, ami tükrözi a hangulatot:
sörkeksz
Kanapék, kávéházi asztalok, társasjátékok, kávék-szendvicsek-koktélok várják a nagyérdeműt. A programra olyan 50-60 vendég érkezett, ami gyakorlatilag teltházat jelent és mindenféle korosztály képviseltette magát: huszonéves baráti társaság, negyvenes csajok kompániája, családok kiskamaszokkal, hatvanat közelítő veterán rockerek, satöbbi. Kellemes társaság, mindenki ismert mindenkit, néhányan Budapestről érkeztek és mi jöttünk Mosonmagyaróvárról.
A kilencvenes évek óta nagyszerű életművet felépítő Bujdosó János most ötfős együttessel érkezett, két ütőssel, billentyűssel és basszusgitárossal. Az apropót az új, magánkiadású lemezük (Bujdosó Quartet: A Hundred Desires) megjelenése adta, amit a lelyszínen meg is tudtunk vásárolni.
Olyan a lemez, amit jó kézbe fogni, gyönyörű artwork, finom, műfajoktól független gazdag jazzrockos zene, ha otthon a lejátszóban hallgatjuk. A koncert viszont sokkal elevenebben, gazdagabban szólt, a teljes huszadik század könnyűzenéjét bebarangolta, műfajoktól függetlenül, teljesen szabadon. Talán a Reeves Gabrels-féle Doom Dogs-formáció művel az általam ismert alkotók közül hasonló varázslatot. Úgy gondolom, ez a fajta produkció a világban bárhol megállná a helyét.
A koncert íve az ismertebb, kötöttebb számoktól az elszállós-improvizálós darabok felé haladt, a közönség az elejétől kezdve együtt rezgett vele. Negyvenes évekbeli Fényes Szabolcs-számok, latinos zenék, mint Jacob do Bandolim darabjai és még sokféle muzsika, amit az együttes a maga stílusában gyúrt egységessé. Egy kis ízelítő a koncert közepéből és végéből:
A kicsi, de annál lelkesebb közönség vastapssal jutalmazta a produkciót, ráadást is kaptunk. Családként mindenhová hurcoljuk a fiainkat, amíg még hagyják, és ez volt az első olyan koncert, ahogy ezeknek az alfa generációs kölyköknek nem hiányzott a vetített vizuál, végig figyelték és követték a zenét, a koncert végre önmagában élményt jelentett nekik, és elegendő volt csak a zene! Ez azért nagy dolog, úgy gondolom.
A magyar régmúltat felelevenítő kiállítás egymás mellett mutatja be az évszázadokkal ezelőtti paraszti és uralkodói életmód relikviáit és van jópár olyan tárgy vagy alkotás amely eléggé fura? creepy? mai szemmel. Ezekből fotóztam egy csokorral.
13. századi barátfej
Aranyozott herma, feltételesen Csák Mátéé
Gyertyatartó inas
Szűz Mária vasszobra
Elrontott, máztalan kályhacsempe Szent János figurájával
Holnap, július 10-én fog megjelenni ez az album úgy 40 év után. A korszak többi hőséhez hasonlóan ez is egy kiváló lemez, karcos postpunk, az a jobb fajta, visítós szintik nélküli, ha engem kérdeztek, szeretettel hallgatom.
Mostanáig nem is tudtam, hogy ez a könyv létezik, pedig már hat éve megjelent. Egyik legszívesebben olvasott blogom, a The Blogging Goth (a közösségi médiában is aktív a szerző, jó kis vicces vagy elgondolkodtató mémeket oszt meg, többek között Star Trek témájúakat is - egyik kedvenc sorozatom -, valamint a Scarlet Hour együttes énekese) egy rövid összegzést és interjút hozott a könyvről, aminek hatására megvásároltam magamnak.
Nekem Wayne Hussey a Mission miatt lett a kedvencem több, mint harminc éve, a zenét, a szövegeket, a stílust, mindent rajongásig szerettem. Ami az imageközpontú MTV korban átjött, egy kemény, elszállt, érinthethetelen fickónak képzeltem az énekest, de úgy tűnik, valójában egy okos, csupaszív, önmagát jóindulattal, de élesen elemző és biztos morális iránytűvel élő emberré növekedett, aki szerencsére nagyjából ép bőrrel, szívvel és elmével úszta meg a rock and roll jégzivatart. A sztori a gyermekkorától indul, végigjárjuk karrierje feltörekvő állomásait, majd sikereit és szakítását a Sisters of Mercyvel. A Mission-sztori a folytatásban, egy külön kötetben kapott helyet.
Korai évek
Rendkívül közvetlen hangon ír, a könyv elején főleg a gyerekkori élményekről, arról, hogy milyen volt a 60-as évek Angliájában, vidéken, munkásosztálybeli környezetben felnőni. Tele van hálával és szerettel népes családja iránt, akik megtartó erővel vették körül a kezdetektől fogva. Megható volt olvasni, hogy véletlenke gyerekként született, aki vér szerinti apját soha nem ismerte, az édesanyja lányanyaként eleinte örökbe akarta adni, de végül megszerette, kialakult a kötődés az édes kisbabájával és végül megteremtette a feltételeit, hogy hazahozhassa a csecsemőotthonból és felnevelhesse, aztán a szív szerinti apjáról és a sok-sok unokatesójáról mesél, akikkel egyszerű, de nagyon természetes módon alakult a kapcsolata. Vicces kis történetekkel, színesen ír az iskoláiról a tanárairól, cserkésztáborokról valamint a korai focisikereiről és álmairól. Szó nincs arról a nyomasztó ridegségről és magányról, mint ami Lol Tolhurst ellopott gyermekkora mögül szivárog. Azon kevesek közé tartozik, aki az érzések szintjén is pontosan emlékszik, milyen volt valójában gyereknek lenni, a csetlés-botlásokkal, növekedési fájdalmakkal együtt. Nagyon világosan látja a vallásos neveltetése értékeit és hátrányait, azt, hogy ennek hatására derék és kiegyensúlyozott emberi lénnyé vált, de az ára az amúgy is érzékeny személyiségre nehezedő nagy pakk bűntudat volt, ami évek kínlódásával került a helyére.
Az első fejezet egyik legmókásabb momentuma az, hogy WH a nála pár évvel fiatalabb J. K. Rowlinggal járt egy suliba, és viccesen felvetette, hogy nyurga, szemüveges kölyökként ő volt legalábbis vizuálisan az inspiráció a regénybeli varázslófiúhoz, sőt a hajdani suli némelyik polgára is többé-kevésbe megfeleltethető a regény fiktív alakjainak. Szóval mesés egy élettörténet, az biztos. Nem tudom, Voldemort ki lehet, vagy Luna Lovegood...
Feltörekvőben
Családja muzikális volt és korán érdekelni kezdte a zene, törekvéseit a szülei lehetőségeikhez képest mindenben támogatták. Az önállósodás évei alatt már feltűnt a kitartása, amikor egy egész nyarat gürizett az első tisztességes elektromos gitárjáért. Nem rögtön az iskolapadból lett sztár, egész sok releváns munkatapasztalattal indított civil foglalkozásokban, vendéglátózott is népszerű számokkal és mikor bekapcsolódott a punk forradalomba, már egészen képzett és gyakorlott zenésznek számított. Karrierje kezdete a liverpooli Eric's klubhoz kötődött, ahol hónapok alatt megismerkedett egy csomó klubszinten híres figurával, akik később az újhullám egyedi és megismételhetetlen világszerte ismert sztárjai lettek.
A már említett szenvedélyes elkötelezettség, ambiciózusság volt a motor és a kohéziós erő, ami egyben tartotta és húzta magával a zenésztársait, együtteseit. Kezdetben különféle amatőr-félamatőr formációkban vett részt és kissé elnéző nosztalgiával beszél szárnypróbálgatásairól. például a The Walkie Talkies nevű ska együttesről, amivel egy kislemezt is kiadtak. Bátraknak ajánlom!
Ami nagyon fontos a liverpooli években, apránként egész komoly kapcsolati tőkét halmozott fel zenei pályafutása elején. Liverpoolból nagyon sok meghatározó, akár később nemzetközi sikereket elért new wawe formáció indult, és ezek kulcsembereit már azelőtt ismerte, hogy a hírnév a szárnyára kapta volna őket. Kezdetektől benne volt egy körben. De azért nem kevés időbe telt, míg megtalálta saját egyedi hangját. Egy ilyen mérföldkő volt Hambi Haramblous különféle formációiban való részvétele, ami aztán anyagi természetű viták miatt megszakadt. Ez a klip már a WH utáni időkben keletkezett, tipikus 80-as évekbeli briliáns popdal. Sokkal több figyelmet kaphatott volna...
A kultúra sötétebb oldalával huszonévei elején Kris Guidio barátja és lakótársa, egyfajta proto-gót figura révén ismerkedett meg. A szerző a könyv minden fejezetéhez készített egy kapcsolódó Spotify-lejátszási listát, az ide tartozó dalokat mi is meghallgathatjuk. Ez az a zenei kör, amit a punk/goth ősének tekinthetük (The Velvet Underground, The Doors, Cramps, Suicide, Iggy &The Stooges). Egy ideig W. is tagja volt Kris Guidio és felesége együttesének, a Mogodonsnak, bár ez a szám már későbbi fejlemény.
WH nagy szerettel ír Guidioról, szinte atyamesterének tekinti, aki kinyitotta a szemét a kultúra és aját személyisége sötétebb oldalára is.
A profi karrier felé vezető következő állomás az volt, hogy hirdetés útján jelentkezett Pauline Murray zenekarába. Ez szintugrás volt, sokkal magasabb szintű körüményekkel és némi fehér porral körítve. Ahogy én összeraktam a történetet, ez a projekt volt az első lépés a saját hang megtalálásához, nos, a gitárt figyelve azt kell mondanom, tényleg... Korát megelőző, jó kis dal, jó kis album dicséri H. keze munkáját.
Ezután jött a szerintem elég közismert állomás, amikor Pete Burns csapatában, a Dead Or Alive-ban gitározott. Pete Burns-t WH átütő tehetségként, egészen rendkívüli személyiségként, nagylelkű mentorként, éles nyelvű, kicsit kegyetlen eleven műalkotásként őrizte meg emlékezetében. Bár a világ a Spin Me Round And Round MTV-ben agyonjátszott videoklipje által ismerte meg és kategorizálta be a csapatot, a korai időkben már akkor goth imidzset, zenét alkottak, amikor a mozgalom még ki sem kristályosodott, neve sem volt.
Ezekben az időkben, a nyolcvanas évek legelején a punk mozgalom kifulladását követően egymás felé gravitáltak a popkultúrába merült, sötét romantikus alakok és útjára indult az ifjúsági szubkuktúra egyik trendjeként a goth, majd epigonok hada vette körül az eredeti magot. A korai alkotók más-más irányba fejlődtek személyes útjukon, amerre vitte őket a tehetségük. WH. úgy fogalmaz, hogy a goth szubkultúra továbbélt, de a mai változata már nagyon kevéssé hasonlít arra, ami kezdeti formájában volt, mert egységesült, de ezzel együtt egysíkúbbá is vált, s a követők egyre növekvő szabály- és elvárásgyűjteményt, uniformizáló dressszkódot hoztak létre, ami inkább korlátoz, mint a kibontakozást segíti. (Gondolom, a mozgalom számos prominens képviselője ezért tagadja vadul, hogy goth lenne, valahol csorbítaná a művészi szabadságot).
WH. két évet töltött a Dead Or Alive-ban, annak feltörekvő szakaszában. Kezdetben gitárcentrikus, rockosabb vonalat követett az együttes, majd populárisabb, táncolhatóbb szintis irányba fordultak. Ennek a folyamatnak részeként Pete Burns sorban kirúgta az eredeti tagokat, méltatlan körülmények között. Az együttes karrierjében lemezfelvételek következtek, az alternatív listán sikereket is értek el, de WH szerepe gitárosként egyre csökkent, egyre elégedetlenebbé vált, majd kiszállt az együttesből.
A korszakot jól jellemzi ez az egyik legkorábbi, 1982-es Dead Or Alive TV-felvétel, amelyet a könyvben is említésre került, a fellépőruhák, gesztusok miatt nagyon is megéri megnézni. Ma politikai alapon bizonyára darabokra cincálnának egy ilyen megjelenést...
A Sisters Of Mercy kötelékében
1983 őszén került a csapatba, Ben Gunn helyére. Az együttes ekkor már az alternatív színtéren viszonylag ismert volt. A kezdeti idők összebarátkozó fázisát elég hamar beárnyékolta a bandatagok kapcsoltában tapasztalt sok repedés, a fura dinamika, a kommunikáció hiánya. Ennek részben bizonyára oka volt a külön-külön is tehetséges tagok nagyon eltérő stílusa, temperamentuma. A könyv tovább táplálja Eldritch személyisége körüli legendákat olyan momentumokkal, minthogy álnév felvételét várta volna el a bandába lépés feltételeként, amelyre hősünk persze nem ment bele, aztán a komoly eltérés a színpadi image és a magánemberként megélt életmód között (gondolnátok, hogy George Michael Careless Whisperét kedvelte a zenekarvezető?), a fizikai és érzelmi távolságtartás, a kontrollmánia, az arrogancia és a precíz, akadémikus, intellektuális megközelítés, mint elvárás, amely nem igazán volt sajátja WH-nak, aki inkább spontán, ősztönös módon közelítette meg az alkotást. A rajongói kemény mag egy része sem díjazta ezt az irányzatot, amit W. kicsit sérelmezett, sőt az igazán fanatikus rajongói kör később egyenest őt tartotta a főgonosznak, aki tönkretette imádott bandájukat.
Aztán becseppent az amerikai turnéba, és jöttek a hihetetlen, legendaépítő rock and roll sztorik az őrült bulizásról, féktelen csajozásról és mindenféle meredek húzásról. Például a kalap mint stíluselem eredete a goth szubkultúrában onnan van, hogy a bandán belüli cimborája, Craig Adams (bakker, olyanok voltak együtt, mint a két oposszum a Jégkorszak-filmekben) a turnébuszban lehányta hősünk haját és a kidobóember ebben az állapotban nem engedte be a koncerthelyszínre, csak úgy, ha vett megának egy kalapot... Erdekes a könyvben ez a "még mielőtt trendi lett volna, én már csináltam"-attitűd a kalapon kívül megjelenik a goth szubkultúra kialakulásában, a Led Zep-revivalban (oh, én is hogy imádtam mindig is...❤️) és még ebben-abban...
Az 1984-es amerikai turnéból egy, a könyvben is említett fura momentumról találtam egy videót, amikor is merő iróniából az Abba Gimme Gimme Gimme (A Man After Midnight) számát játszották az amerikai rajongóknak, és ez a társaság ezt nem igazán tudta értelmezni, inkább felháborodtak, mint poénnak vették, míg Európában az úri közönség általában vette a lapot.
A korai időkben a Sisters Of Mercy szervesen fejlődött, több és EP-t adtak ki, saját kis kiadójuk is volt, amely más bandák anyagait is gondozta, gazdálkodott az anyagi forrásokkal és szervezte a turnékat. Az ezzel járó agymunka, időráfordítés és kontroll mind Eldritch gondja volt. Nem sokkal Wayne Hussey érkezése után a zenekar vezetője leszerződött egy lemezre a WEA kiadóval, de saját Mercyful Release cégük neve alatt, ami lehetőséget adott a megfelelő gyártásra, terjesztésre és promócióra. Ez volt a First And Last And Always címen kiadott debütáló album. Többek között Dave Allen, egyebek mellett a Cure producere szakmai közreműködésével készült.
Nem volt gördülékeny a munkafolyamat, mivel A. Eldritch lassú és maximálisan igényességre törő munkamódszere ellentétben állt a drága stúdióidővel. A dalok egy része kész sem volt, vagy ha a zenei alap el is készült, a szöveg és a vokál nehezen született meg. Az ambivalens érzésekkel teli, feszült időszak közben mégis működött valamiféle alkotói szinergia, erre példa a Marian szövege, amely isteni ihletként szinte tíz perc alatt elkészült, (vagy a Black Planet, amely mostanra ugyanúgy megtelt keserű áthallásokkal, mint az URH Kétezer apró démona.)
Kommunikációs félresiklások is nehezítették a folyamatot, különösen Gary Marx és A. Eldritch között, ami miatt az előbbi eléggé kivonta magát a munkafolyamatból. Az első öt dal zeneileg inkább Hussey szerzeménye, a második öt pedig G. Marx befolyását tükrözi. A lemez Wikipédia-oldala elég sok információt összeszedett ezekről az eseményekről, érdemes elolvasni.
A.E. túlterheltsége, majd az egészségét veszélyeztető kimerülése volt az oka annak, hogy az album kiadása késett. Leszerződtek egy 35 állomásos turnéra és a lemez befejezését el kellett halasztaniuk. A turné kezdetére a frontember ugyan még nem épült fel teljesen, de a turnét végigvitte a csapat és közben megjelentek a már elkészült dalok kislemezei. Majd az 1984-es év elején, egy harmadik stúdiós nekifutás után befejezték a felvételeket. Amikor az első kislemezek kijöttek az albumról, akkor ért sikereinek csúcsára a Dead Or Alive a Spin Me Round And Round c. számukkal. 1985. március közepén végül megjelent a First And Last And Always album, amely az albumok listáján a 14. helyig jutott. 4 év kellett, hogy a 100.000 eladott példány utáni aranylemezt megkaphassák. W. úgy érezte, mindan tudását, és ötletét és trükkjét beleadta, s a végén mentálisan, művészileg és spirituálisan az utolsó cseppig kiürült. Ennek a négy embernek ez a lemez volt a legjobb közös munkája és sok követő zenekarra hatott elemi erővel.
Köztudott, hogy a nyolcvanas években a zeneiparban mekkora nyomás alatt dolgoztak ezek az ifjú emberek. Szoros határidők, magas elvárások, magánélet és a pihenés hiánya, szűkös beosztható anyagi keretek, állandó utazás. A pénzbeli források szűkösségére egy példa, hogy emlékei szerint olcsóbb volt a speed, mint a kaja, és a megfeszített munkafolyamat közben inkább a port választották, mint a kifőzdét, miközben már előkelő helyen szerepeltek az alternatív lemezlistákon. Tovább színezték a képet a rock and roll élet olyan hátulütői, mint a részeg hányások, színpadról lezúgások, közös söröskannába titokban belehugyozás, lapoostetű-fertőzés, szállodai gardróbszekrény kidobása az ablakon és hasonlók, de nem akarom az összes szaftos poént lelőni. Azért ehhez képest elég kispályásak a mi fősulis koleszos-albis sztorijaink, azt hiszem...
Eljött a lemezt követő turné ideje, amiről hősünknek elég kevés emléke van. Nem volt egy örömtel turné, a bandán belüli repedések és feszültségek tovább élesedtek és ezeket a stresszes helyzeteket kézenfekvő, hogy mivel enyhítették. Majd egyszer csak Gary Marx alapító tagot egy ultimátum után kirúgták, aki tulajdonképp megkönnyebbülve távozott és a Ghost Dance formációban folytatta. Utána hármasban mentek tovább, koncerteztek és stúdióztak is. Egy időre tovatűnt a feszültség, majd ahogy a szokott nyomás visszaállt, megint visszaköltözött. Számos koncertet adtak trióként, majd 1985. június 18-án felléptek a Royal Albert Hallban, s bár nagyszerűen sikerült, ez lett a felállás hattyúdala. A koncert egy része fent is van a Youtube-on:
A nyolcvanas évek a videodisco és az MTV felfutásának kora. A lemezkiadó égisze alatt 4 videoklip készült W. tagsága idején, leginkább sötétben gomolygó szárazjégfüstben, a Body And Soul, a Walk away, a No Time To Cry, és végül a szerintem mindenki retinájába örökre beleégett Black Planet az indusztriális, lepusztult Amerikán átautózó Monkeemobillal. W. giccses reklámfogásnak gondolta és nem kedvelte különösebben a klipforgatásokat, mint olyasmit, ami elviszi a fókuszt a zenéről.
Saját szerepére úgy reflektált, hogy a bandában belső igény támadt a népszerűbbé válásra Ben Gunn kilépése után, ennek ő volt a megfelelő eszköze, technikai tudásával és stílusával, valamint kohéziót hozott a bandába, amíg lehetett.
Az amerikai klipforgatás és lazulás után, 1985 szeptemberében a második lemezhez már gyakorlatilag kész, kidolgozott demókat vitt Eldritchnek egy Hamburg melletti világvégi csendes házba a kollaboráció reményével, aki egy új album egészen vázlatos tervével, dalcímekkel és alig kidolgozott motívumokkal, szövegekkel, afféle dalcsontvázakkal fogadta, tehát teljesen más elképzelései voltak a két kulcsembernek. Az énekes azt a szerepet szánta W.-nek, hogy ezeket a dalkezdeményeket kitöltse, textúrázza, viszont a szerzői jogokat magának kívánta megtartani. Hősünk úgy fogalmazott, hogy nem akart zenei lakáj lenni. Míg az énekes a német sajtót olvasta és a tévét nézte, a gitárosnak fejhallgatóban kellett dolgoznia, hogy ne zavarja a főnököt...
Októberben újra összejött a csapat próbálni. Itt a basszusgitáros, Craig kiakadt a szerinte színtelen, gyenge anyag hallatán, egyáltalán nem tetszettek neki a dalkazdemények. A hangulat ismét feszültté vált, és a basszusgitáros bejelentette, hogy kilép, majd elhagyta a próbatermet. Az énekes erre így reagált: "most, hogy megszabadultunk tőle, talán nekiláthatunk a rendes munkának." W. még végigjátszotta a napot, majd este ismét találkozott Craiggel, aki javasolta, hogy alakítsanak új bandát. Másnap reggel közölték az elhatározásukat a főnökkel, aki azt kulturáltan fogadta... most még. A többi történelem.
(A banda széteséséről itt lehet olvasni, benne azzal a konteószerű gondolattal, hogy ez volt Eldritch mesterterve: https://sistersfan.blogspot.com/2016/07/the-1985-split-real-truth-is-never.html. A neten olvasható interjúkban tragikomikus, ahogy az egyik generációs hősünk precíz mondatszeresztést és akadémikus iskolázottságot hiányol a másik generációs hősünkben, aki viszont az érzelmi intelligencia és az emberség terén mutatott alacsony képességeket rója fel a másiknak...)
Volt a könyven néhány érdekes kitérő, mozikdarabka, amelyekben W. reflektál az épp leírt történetre, igazából ezek a legizgalmasabb részek. Mesélt a gitárokhoz való viszonyáról, mestereiről, a Spotify-on zenei listába is szedte őket. Itt az a legfontosabb gondolat, hogy a gitárok kicsit olyanok, mint a barátnők, de a jó gitármunka mindig a dal egészét szolgálja, a technikailag tökéletes gyors szólók csak másodlagosak a kreativitáshoz és az emberi tartalomhoz képest. Aztán végigvonul a sztorin a viszonya a pénzhez, úgy gondolom, hogy minden szál gitárhúrért megdolgozott keményen, de szórta is a pénzt, amikor megtahette. Sokat nélkülözött a kezdeti években, még kelet-európai, kommunizmust megélt szemmel is, és bizony joggal büszke arra, amit elért.
De a legérdekesebb darabka egy rövid kis eszmefuttatás a menőségről: vannak, akik egyszerűen erős személyiségek, attól menők. Mások jelen vannak a színpadon, de nem menők, hanem értelmes, érzékeny emberi lények, akik nem viselnek image-páncélt. Vannak viszont olyanok, akik mások menő gesztusaiból, pózaiból raknak össze egy hamis ént, mint egy pajzsot, ami csak látszólag cool. Ha a valódi személyiség és a színpadi image eltérér, ott bajok vannak. Arrról írt egy bekezdésben, hogy a Sistersben úgy érezte, magára talált és menő volt, de a Missionben nem. Ebből valami le is jött, a könyvben az írásmódja alapján, vagy a mostanában a neten megtalálható élő fellépéseken látva őt, egy kifejezetten kedves, tisztán kommunikáló embernek tűnik, míg a régi klipek, interjúk alapján sokkal hidegebb, keményebb képet közölt magáról. Érdekes. Mindenesetre szeretném elolvasni a folytatást.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
