Nehéz bármi újat mondani a sajtóbeszámolók után, de mikor a harmadik másodpercben már olyan a hangulat, mint más koncerteken a finálénál és ez csak emelkedik, emelkedik az egy szál zongorás lezárásig, az valami hihetetlen. Meggyógyulsz egy kicsit, mielőtt meghalsz, kiég a rossz salakjából egy darab.
Nagy László: Varjú-koszorú
Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírva fakadt.
Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.
Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veríték.
Micsoda hét! Szerdán Hobo, pénteken irány a Beton. Összeszedtük a kis csapatot, először a fiúk a MOGAAC kézimeccsét nézték meg, utána a következő állomás a kedvenc underground klubunk.
.jpg)
Az estét a Nulladik Változat zárta. Párás szemű nosztalgia fog el a nevük hallatán, eszembe jutnak a 90-es évek végi Sziget Fesztiválok kis színpadjai, a hajnali fűben ülős elmélyülés egy belső labirintusban. Nagyon szeretem és sokat is hallgatom a zenéjüket, időnként lehunyt szemmel relaxálva. Sokszor azt érzem, ha egy szó sem hangzana el, csak az instrumentális alap, az is tökéletesen megállná a a helyét. A dalok szenvedélyes szövege csak hab a tortán. Négyfős csapattal érkeztek, és valahogy lassan jött meg a hangulat, akik pedig közben elszivárogtak, sokat veszítettek. Nagyon intenzív a koncertélmény, de nem könnyen fogyasztható. Csilingelő, sűrű hangfolyam sodor magával. A végére drámaian felpörgött a produkcó, egy-egy pillanatra az az érzésem támadt, minth a Joy Divisiont látnám.
.jpg)
Hobo nemcsak a dalai matt áll közel hozzám, hanem azért is, mert ugyanazon a napon van a születésnapunk. Gyakran olvasni, hogy a magyar rocktörténet egyik legfontosabb albuma a Vadászat, és nagy örömömre ezt most a szervezők a lehető legközelebb hozták az otthonunkhoz. Csajos programként, a tesómmal kettesben mentünk el erre a művházas-ülős koncertre. Kíváncsian vártuk, mi változott, mennyiben frissült meg a produkció, hiszen ezek a dalok napjainkra újra megteltek áthallásokkal, szomorú aktualitásokkal. Teljesen teltház volt, negyvenes-ötvenes gyűrött arcok, igen, ide tartozunk.
Az égiek nem voltak kegyesek a szervezőkhöz, az év eddigi legzordabb időjárású napján, 90 km/órás szélben, vízszintes esőben robogtunk be kis késéssel a Betonhoz közeli parkolóba, és a fejünkre húzott kabáttal, pocsolyákat kerülgetve, ázva-fázva jutottunk be az előző heti kánikulát még a falak között tartogató koncertteremig. Emiatt sajnos a Cawatana koncertjének csak a végére értünk oda, amit nagyon sajnáltam, hiszen a hűvös, penge szintifutamok igazán meggyőzően hangzottak.
Úgy vettem észre, hogy most valamivel kisebb a tömeg, fokozatosan érkeztek még utánuk is a most-már többé-kevésbé ismerős arcok.
A Denevért sokan várták, az első hangokra megtelt a küzdőtér. Intenzív gitárhangzásuk, sodró lendületük magával ragadó. A chilei-magyar kettős energikus, lelkesítő gitárcentrikus postpunkot hozott az aprócska színpadra.
Az Agavoid teljesen más világ, elektronikus, ambientes. A hangulat lassan forrósodott fel, ahogy a rendkívül finom, nőies kisugárzású, melankoliával teli hangú Puskás Dalma Tamara egyre inkább felvette a kapcsolatot a közönséggel, végül együtt ünnepelt velünk. Őszintén megkedveltük.
Az angol srác és gitáros társa végtelen közvetlenséggel lépett kontaktusba velünk a szűk háromegyed órás koncertje alatt. Egyszerre őrülten lendületes és finoman lírai, szintifutamokkal alátámasztott muzsikát tolt. Magyar füllel olyan, mint egy kicsit fűszeres, korai PUF.
Sajnos az afterpartyra korunk okán elfogyott a kraft, úgyhogy a DJ szettről lemaradtunk. Az autópályán a kocsin átsüvített a viharos szembeszél, így kabátban, átfagyva érkeztünk haza, miközben az eső felfelé folyt a szélvédőn.
Álmok… nekem abban az időben, mikor tini voltam, vagyis pályát kellett volna, hogy válasszak, valahogy fogalmam sem volt arról, hogy akár lehetnének álmaim, hogy célokat tűzhetnék ki, amelyeket bátorsággal és kitartással akár el is érhetek. Minden mindegy volt. Szorgalmas és jelentéktelen hangyának, simára csiszolt fogaskeréknek neveltek, az egyediség csak zavaró körülmény volt, az, hogy ragyog a szíved, az meg szégyen. Nem volt fogalmam arról sem, hogy nem kell megfelelnem senkinek, hogy jogom van az önrendelkezéshez. Kicsi és láthatalan akartam lenni, nagy bő ruhák mögé rejtőzni, hogy ne találjanak meg.
Olyan késő 16 éves lehettem, amikor mégis megszólalt bennem valami, egy halk hang. Az egyik egy kis rövid írás volt a Glove (Robert Smith és Steve Severin 1983-as projektje) Blue Sunshine albumáról. Átkozottul vágytam rá, hogy nekem is meglegyen, a kor szokása szerint másolt kazettán és végre meghallgassam. Sehol, de akkor, 1992-ben sehol sem lehetett megszerezni. Még a győri könyvtárban meg a Rütyinél sem. Bele kellett nyugodnom, hogy a Glove, a pszichedelikus csodaalbum meghallgatása nélkül megyek a sírba. Az akkori állapotomban azt gondoltam, hogy ez a pont nagyon hamar eljön.
Forrás: https://archive.org/details/masodik-latas-09-1992/page/n19/mode/2up
Pár hétre rá valamiért egyedül mentem el Győrbe, szerettem egyedül utazgatni. Valahogy megszereztem a Dead Can Dance Into The Labyrinth albumát és a győri Bahiából hoztam el egy fanzine-t, fénymásolt amatőr magazint (Második Látás volt címe). Olvasgattam a vonaton, és PONT ezt az együttest mutatták be, méghozzá nagyon is jól. Micsoda véletlen. Elképzeltem a szavak alapján a zenét, amit hamarosan hallgatni fogok, tele voltam reménnyel,hogy jóóó lesz, végre valami egy kicsit jóóó lesz. Hazamentem, betettem a kazit a magnómba és a csoda bekövetkezett, a szavak megnyitották az utat a zenéhez és a kettő együtt a szívem közepéig ért, égig emelt a szomorúsággal együtt. A belső hangom már dúdolja is az ír csavargó dalát… Úgy éreztem akkor, hogy mégiscsak van remény.
Akkor azt éreztem, hogy ha képességeim teljében lennék és lenne valaki, aki segítene, én is ezt tenném, Hogy milyen jó lenne írni egy saját fanzine-t. De mert mások már beelőztek, megtették helyettem, ezen a kis piacon nem lesz igény az én hangomra. Most mindegyik album itt van a telefonom memórakártyáján és visszatért az igény, hogy írjak. Ezért kezdtem el a Masking Tape blogot, hogy kommunikáljak, beszéljünk arról a sok zenéről, amit szeretek.
Sajnos csak a család és baráti társaság fele tudott részt venni ezen a csodás koncerten, én a gyerekek elfoglaltságainak szervezése miatt nem. A helyszín a Beton mellett a másik kedvenc kis klubunk, a StopShop Kapuváron. A főnök, Barna most lett kerek 50 éves, őt köszöntötték fel a barátaink, és ezen a szép napon lépett fel a kisvárosban az élő blueslegenda, Ripoff Raskolnikov.
Döbbenetemre azt mesélték a résztvevők, hogy a teljes stábbal érkező Művész Úr fellépésére mindössze alig tucatnyi ember vett jegyet, annk fele a mi baráti körünk, a másik fele pedig a már látásból ismert rábakecöli visszajáró rockrajongó társaság, akiket teljes szimpátiámmal üdvözlök!
Azért az hihetetlen, hogy az emberek nem értik, hogy ha részvételükkel nem támogatják a kis helyeket, akkor hamarosan semmi, de semmi nem lesz.
Babits Mihály: PSYCHOANALYSIS CHRISTIANA
Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk - s így ér a félig-kész Halál,
s akkor mivé leszünk mi?
Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus urunk, segíts meg!
Augusztus 16-án a győri Radó-matiné keretében végre két nagy gyerekestül megnézhettük kedvenc Líviuszunk bandáját, A kutya vacsoráját. A környezet szuper hangulatos, a Rába kis szigetének zenepavilonja, fellampionozott öreg platánokkal, raklapbútorokkal. Ingyenes koncert volt, random emberekkel, nem kimondottan rajongókkal. Sajnos ezért kissé langyos volt a fogadtatás, pedig a csapat mindent megtett a mókánk kedvéért, Líviusz szokás szerint sztorizott, s a kiírt időtartamhoz képest plusz egy óra jammelést kaptunk ajándékba. Zeneileg ez egy pörgős, modern stíluskavalkád, szeretjük, na.
