Deceits, Neprebudeny Pozsonyban a Pink Whale hajón

Nagyon kíváncsi voltam a Deceitsre, és még most is alig hiszem el, hogy láthattam élőben. A koncert Pozsonyban volt, a Dunán kikötött rozzant állóhajóban, a Pink Whale-ben. 

Az ember csak egyszer lesz ötven éves, és amikor karácsony körül meghirdették az eseményt, már kitaláltam, hogy ott fogunk szülinapozni. Sajnos a budapesti, csütörtök esti koncertdátum nem versenyezhetett a pénteki pozsonyival, pedig a Cawatanára is kíváncsi lettem volna. Óvárhoz képest Pozsony a kisebb ellenállás, a 40 km az 40 km. Elővételben 14, a helyszínen 15 euró volt a jegy. A helyszín a híres forgó éttermes hídhoz képest is sétatávra lenne, de jobbnak láttuk a kocsit a Zuckermandel iroda/lakóépület komplexum teremgarázsában letenni, ami kb. 500 m-re volt a helytől, 4 órát töltöttünk ott és 8 euró volt a parkolás a dermesztően szellős esti órákban. 

A Pink Whale koncerthelyszín egy kikötött állóhajó, ami ifjúkorában alighanem uszályként szolgált. A nevét a közös helyiségek bugyirózsaszín belső festéről kapta, amit rengeteg matrica és graffiti ékesített. A mosdó csajoknak talponállós. A hajó belsejében két koncertterem van, a kisebbik adott helyt a koncertnek. Hangulatos különben, a fémkandallóban igazi tűz pattogott, áldassék a keze a begyújtónak, plusz egy hűtő-fűtő klíma küzdött az elemekkel. Amelyek azért feladták a leckét: szerdától már látszott az előrejelzésekben a havazás, a csütörtököt a mi környékünkön megúsztuk esővel, és pénteken a havas eső lassan megszűnt, de a hideg maradt. Pozsony 5 cm havat kapott és kemény fagyot, amit a folyó felett süvítő szél felerősített. Egésznap figyeltük az előrejelzéseket és a webkamerákat, és úgy döntöttünk, hogy ez az időjárás vállalható rizikó. 

A pultban egy kedves, magyarul beszélő pincérlány szolgált ki, közben figyeltük a soundchecket és az előkészületeket, amit nem bántunk meg, mert egy gyöngyszem gurult elánk a Neprebudeny nevű csapat személyében, amiről akkor még semmit nem tudtunk, de a benyomásaim alapján egy nagyon összetett zenei világú, tehetséges csapatnak láttam őket, akik fiatalok, mint a közönségük, a színpadi jelenlétük postpunkos-gótikus, DIY mintaszerűen feljavított szerkóben, de a zenéjük jóval összetettebb ennél:  benne vannak a 70-es évekbeli hardrock alapok, a postpunk és a nu-metal is. Az énekesnő drámai, szinte operai jelenség, hihetetlen szenvedéllyel olvasott IGAZI KÖNYVBŐL verseket, énekelt, tombolt, mindent beleadott, és a produkciója lenyűgöző volt. Kár, hogy a nyelvi korlátok közénk álltak, de a feeling teljesen átjött. 

Ait a neten találni, az a linktree-jük,  ami szerint ezt lehet tudni róluk: "Neprebudený (alias spinki) 2023-ban alakult Pozsonyban. Az alt. rock, a punk és egy csipetnyi szlovák pop elemeit keveri, tagjai: ének /Viktória Šulc/, gitár /Lukasz Ptak/, gitár /Šimon Šimek/, basszusgitár /Dominik Kovačič/ és dob /Viktor Urban/. A dalok a melankólia és a nyers energia kitörései között lebegnek, míg a újabb alkotások a pszichedelikába nyúlnak, ezzel eltávolodva az eredeti pop/rock sablontól." A Spotify felületén 3 kislemezük hallgatható, de szépek a klipjeik is. Kb. 3/4 órányi programot hoztak, és kellően megalapozták az este hangulatát. 

Ha belehallgattok, kicsit mintha All About Eve lenne, de élőben hallgatva százszor zúzósabb, drámaibb a hangzásuk. Ami még nagyon átjött, az a saját kulturális, irodalmi közegükbe való mély beágyazottság, ami a nyár vége óta életjeleket nem mutató Raklapra volt jellemző. Viszont picit hiányoltam az angol nyelvű dalokat, amivel kicsit kifelé is érthetővé tehetnék a világukat.

Átszerelés után következett a Deceits triója. Kb. két éve  akkor kezdtem követni őket, amikor a Twitter még nem fulladt bele a ragebait trágyalevébe. Úgy voltam vele, hogy végre itt egy jó banda és úgy halok meg, hogy sosem látom őket élőben, mert a világ másik végében élnek, erre az ősz végén felröppent a hír, hogy Európába jönnek! Á, biztos nem érnek el keletre a német határon túl... de ők megtették, átlépték a fejekben még ma is létező vasfüggönyt és milyen jól tették! Hatalmas iramban telt a turné, aminek az utolsó előtti állomása volt a pozsonyi. 

A basszus-gitár-dob felállás szikárságából és minimalizmusából hozták ki a legtöbbet a maguk zúzós módján. Az első hangzásra melodikus postpunkjukból itt, ezen a koncerten inkább a punk jött át, nagyon is energikus módon. A Bandcampen található tisztességes méretű diszkográfia legjavából válogathattak, de leginkább a 2024-es album és az újabb kislemezek voltak a számomra felismerhetők. Nagyon karakteres arc mindhárom zenekari tag, de az énekes maximálisan kommunikatív és kedves volt, s erősen panaszkodott a közép-európai, hirtelen berontó télre. Los Angelesban jobb idő szokott lenni. A program szépen felépített íven haladt, a végén a csúcspont a talán legismertebb szám, a Drowning In An Empty Sea szaggatottabb, dekonstruáltabb, keményebb változata és egy Boys Don't Cry-feldolgozás zárta. Nagyon energikus, lelkesítő koncert volt, ami beleadható, beleadták.

A hely kapacitása olyan 100-120 fő, és majdnem teltház volt. A közönség jellemzően inkább az egyetemista-fiatal felnőtt korosztályba tartozott, és vizuálisan jellemzően szépen kidolgozott megjelenést preferálta, nem azt az épp-beestem-munkából jellegűt, mint ahogy mi érkeztünk. Teljes clownsminkek, csillám, satöbbi. Volt alkalom megmutatni az egyéniséget. De a pálmát a Deceits gitárosa vitte azzal a Tarantino filmekbe kívánkozó karakterével, na azt garantáltan senki nem kopizza le az instagramról. Emlékbe vettünnk pólót, kazettát, nagyon szép merch termékeket árultak. 

Így ünnepeltük az 50. születésnapunkat, drága barátnőmmel, és megállapítottuk, hogy az éveink száma hiába kétszer ötven, még mindig nem vagyunk százasak.