Június 10-én, hosszú-hosszú idő után végre eljutottunk a Quimby koncertjére, Győrbe. Az előtörténet, gondolom, mindenkinek ismert, de ha mégsem, akkor nézzétek-hallgassátok meg Tilla és Tibi megindítóan őszinte beszélgetését az elmúlt időszakról, amely a soproni koncert és kiállítás apropóján készült.
Szóval az idei év két első koncertjével szűkebb környékünket tisztelte meg a banda. A győri koncert helyszíne a Dunakapu tér volt, a Káptalandombbal ellentétes oldalon állították fel a nyári programok helyszínéül szolgáló színpadot, korszerű technikával. kivetítőkkel, pókkamerával. A tér csordultig volt emberekkel, mindenféle korúakkal, nem csak hardcore rajongókkal. Ámultam-bámultam, hiszen a Quimby a szívemben még mindig a Hangárban játszó klubbanda valahol. Az elmúlt évtizedben mégis generációkat összekapcsoló zenekarrá vált, s ezzel az jött, hogy a tömeg csak ácsorgott, semmi pogó, max. csak táncikálás.
Ez volt az első alkalom, hogy a két "nagy" (12 és 9 éves) fiunkat maginkkal vittük koncertre, a legkisebb az unokatesójánál maradt pizsipartizni. Szerettem volna, ha a nagyokat megérinti a Quimby varázslatos világa. Az idősebb, aki autista, nagyon fogékony mindenféle művészetre, sok mindent megértett vagy megsejtett, nos ő rajongóként jött haza. A kisebb viszont csak akkor hangolódott rá a zenére, ha kapott történetet, magyarázatot a dalokhoz, meg a bekapcsolt elemlámpájú telefonomat világítgatni. Meséltem neki, hogy anno a kilencvenes években a líraibb daloknál öngyújtók fényeivel tettük ugyanezt. Nem akarta elhinni, hogy mégsem gyújtottuk fel a várost...
Figyelemre méltó az az összekulcsolt kéz, az első számokat szinte templomi áhítattal hallgatták. A fotó A bolond és a gyermek alatt készült.
Eddig nem nagyon hittem a véletlenekben, de abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a színpad jobb sarkához, úgy az ötödik-hatodik sorhoz, megérkezett a hátsó szomszédunk, gyermekkori barátnőm is a lányával - úgy 30 éve nem történhetett meg alternatív koncert nélkülünk, de aztán változott az életünk sora. Most úgy tűnik, visszataláltunk ugyanoda, ahonnan indultunk, igaz kicsit ráncosabban és fartájékon megerősödve, de talán érettebben.
A koncert kezdetén a Lámpát ha gyújtok kezdősorai (Bölcsőcsengettyű és templomharang) hangzottak fel először. Több elmélkedő, szomorkás hangulatú dal került elő az újabb albumokról, majd Líviusz vette át a főszerepet és pörgette fel a dinamikát. Gyönyörű, képzeletbeli lényekkel teli, egyszerre valós és álomszerű animációk tettek egy plusz réteget a dalokhoz. Elképzelhető, hogy besegített a képi mesterséges intelligencia és a CGI? Mindenesetre a gyerekeket ez fogta meg a leginkább.
Aztán a koncert vége felé előkerült a régen nem játszott, az önmagán túlnőtt Most múlik pontosan. Tibi kérte a közönséget, segítsenek, mert ez most nagyon nehéz neki. Azt hiszem, ez volt a fellépés legintenzívebb, drámai csúcspontja. Hallgassátok meg a Fishinges változatot, 1:02:09-től, ez a dal már megint nem az, ami volt, visszatért 2005-be, majd megérkezett megint 2023-ba.
Nem biztos, hogy hiánytalan a számlista, mert emlékezetből próbáltam rekonstruálni, nagyjából ezek a dalok hangzottak el: Lámpát ha gyújtok, Senki se menekül, Jön a huzat, A bolond meg a gyermek, Hol volt, hol nem volt, Aranykor, Sehol se talállak, Az otthontalanság otthona, Kivándorló Blues, Forradalom, Fekete lamour, Halleluja, Leszek ma én a tiéd, FM66.6, Autó egy szerpentinen, Ajjajjaj, Nyina, Most múlik, Magam adom.
Az időkereteket nagyon pontosan tartották, nem volt ráadás, mert a következő program a drónshow nem csúszhatott. A régi koncertkedvencek, mint a Bordély boogie, a Mennyből az angyal, vagy a Ventilátor blues azért őszintén nagyon hiányoztak, de ez már megint egy új korszak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése