Követek egy neurodiverzitás témájú Twitter-fiókot és blogot, ez a Neurodivergent Rising. Témája szerit ez egy későn diagnosztizált autista felnőtt tapasztalati szakértő személyes blogja, korszerű ismeretekkel és szeméyes véleményekkel. A minap közzétett egy mémet, amely először nagyon tetszett, aztán kicsit mélyebbre ásva már kezdtek jönni a kérdőjelek.
Magyarra fordítva: "Azok az egyének, akik rendkívül kreatívak, gyakran tapasztalnak magasabb szintű szenvedést. Érzékenységük lehetővé teszi számukra, hogy kivételes munkát végezzenek, de ennek intenzív érzelmi fájdalom az ára." J.MIKE FIELDS
A tweet szwrzője ezt teszi hozzá: "De nevezzük ezt annak, ami, hiszen MOST tudjuk, hogy igaz. Későn felismert neurodivergencia, elutasítási érzékenységgel és komplex PTSD-vel."
Az az ellenérzésem ezzel a kiegészítéssel szemben, hogy tudom, belül mindenkiben ott a csontváz, de végtelenül csalódást keltő a patológia szóhasználatára egyszerűsíteni az alkotást. Elveszi mindennek az ízét, színét, sokféleségét és egyediségét.
Nem akarom a patológiát keresni az én titkos palackposta-üzeneteimben, mint amikor a Lovasi azt mondja, hogy a következő buszon rajta leszek én is, vagy amikor szólt a Quimby a kocsiban öt éve, mentünk le a Fertőre, a kocsiban ordítottuk, hogy "Szerelj a húsra vitorlát és az agyadra izzó trafót,, lépj ki a régi öltönyből, hadd röpüljön a hajó!"
Nem akarom azt sem szétaprózva elemzni, hogy "ott van a fejed felett a kérdőjeled."
Nem karom, hogy bárki összetapogassa a hipós mancsával ezeket a sorokat: "I want it to be perfect like before, Oh, I want to change it all, Oh, I want to change"
S főleg nem akarom az orvosi elemzését annak sem, amikor a torzított gitárok zajába fullad az "If I could start again A million miles away I would keep myself I would find a way"
Nem, az alkotás nem patológia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése