Aranyakkord, Öt Templom Fesztivál

Különleges adventi eseményen vehettünk részt tegnapelőtt. Győr Sziget városrészének, a város öt fekekezetének (evangélikus, zsidó, református, görögkatolikus, római katolikus) adventi fesztiváljának részeként. Az Aranyakkord adott koncertet a református templomban, Kiss Tibi, Vastag Gábor és Gábor Andor „UFO” triója. Két gitáros és egy ütőhangszeres, egyszerűen díszített karácsonyfa tövében három szék, némi hangosítás és világítás.  Nem ez volt  Tibiék első templomi koncertje, tavaly nyáron a pápai Református Egyházi Napok vendégei voltak az Ótemplomban. 

Kiss Tibi a programfüzet ajánlójában írta: "Kivételes, speciális élmény ezen a fesztiválon játszani, egyáltalán jelen lenni ebben a szakrális miliőben. Annak tükrében különösen, amikor a világban zajló események most pont az emberiség kevésbé megértő, agresszív arcát mutatják. Ez az alkalom egy lehetőség, hogy közelebb kerüljünk az elfogadáshoz, egy általunk választott felsőbb erőhöz, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét, és az ég felé emelve, azt képviselni hogy nekünk nem ez az osztályrészünk. Mégis hinni az emberben lévő egyetemes jóban, ami összehoz minket, empátiára és szeretetre képes még a háborgó idők füstködében is."

Elcsendesedve, szinte megilletődve léptünk be az 1906-ban épült, neogótikus, hófehérre festett templomba. Nem a megszokott Quimby-közönség várta az előadókat, az biztos. A derékhad ünneplő kabátba öltözött hatvanasok, hetvenesek, templombajáró emberek. Mi a negyveneinkkel fiatalnak számítottunk, tizenévesek szinte csak a szüleik által magukkal rángatott olyan szerencsétlek kölykök voltak, mint a mi két "nagy" fiunk. Nem tudom, nehéz közönségnek tűntünk-e, mert Tibiék mindent megtettek a kontaktusba vonásért. Nem volt könnyű dolguk, hiszen minimális eszköz, csak a zene,  csak a személyesség állt rendelkezésükre. Lassan azért oldódott a megilletődöttség. 

A Győri balett dramaturgjai segítettek a templomi és a rock miliőt valahogyan összehangolni, ennek eszözeként színes LED világítást kapott a nyolcszöges szentély, a csillogó felületeken tükröződő fények és árnyak folyton változó árnyjátékot varázsoltak a boltíves mennyezetre. Ez volt a kapu, ami a mindent átható vizualitáshoz szokott gyerekeket megnyitotta a zenére. 

 Hova vezetett ez a kaland? Utazás a szív közepére, kanyarok a bennünk élő pokol és menny között, keresve a szimpatikus nyúlcsapást... A Quimby dalok közül Tibi magával hozta a következőeket: Legyen vörös, Az otthontalanság otthona, Heaven goes to hell, Viharon túl, szélcsenden innen, a ráadásban a Lámpát ha gyújtok. Ez szépen kirajzolja az egymást követő hangulatok ívét. Aztán jöttek az Aranyakkord dalok különféle helyekről és időből: Világgá megyek, a Balaton, Az én Budapestem, Kisherceg, Otthon lenni valahol, Tudom, hogy hol vagyok... spirituális utazás az élet nevű kalandjátékban. 

Szép lassan aztán belemelegedtek a népek. Meglepő módon, még az öregeket is üvöltésre bírták bírták valahogy  az Isten házában, persze segítségképpen, a vége felé a Táncoljatok és énekeljetekre karzaton tényleg táncolni kezdtek a decens úrhölgyek... Azt gondolom, igazi karácsonyi ajándékot vitt haza az a 300 ember, aki részt vehetett ezen a rendhagyó előadáson, derűt és békeséget. 

Az én 90-es éveim

 

Az Instagramon követek egy goth/metalhead blogger csajt, @madi_dangert, aki sok DIY dolgot is csinál. Érdekes, mert legalább 20 évvel fiatalabb nálam és tetszik, ahogy a projektjeivel visszaidézi a nyolcvanas éveket. Például vegyes kazettákat mixel a Spotify korában!!!

Nekem mondjuk inkább a kilencvenes évekkel kapcsolatban vannak erős nosztalgiáim. Ami összeköti a két évtizedet, az a kazetták. Ezek vannak még meg eredetiben, meg kb. háromszor ennyi kétkazettás magnóval készült másolat. Ezek az eredetiek voltak a cserealapok a másolásnál a kölcsönkéréshez. 

A másolatgyűjtemény legértékesebb darabjai a z URH/Kontroll/Európa Kiadó/Bizottság, de van néhány, Bahiából vagy Rütyi Hangváriumából való ritkaság. Nico 1985-ös pécsi koncertjét nagyon nem tudom hova tenni, hogy legális vagy kalóz... az adott korban más formában megszerezhetetlen volt. 

A magyar zenei univerzumból nagy kedvencem volt az instrumentális  Másfél, jópár kazija megvan, istenem, mennyivel is előzte meg a Mogwai-t... Meg az Új Nem, az mennyire állat volt már, milyen sámán őserő... 

Meg a Black-out, mennyire tud hiányozni, mikor a Kowalski is még normális volt.

Az a durva, hogy van egy csomó pótolhatatlan közöttük, olyan zenék, amik se torrenten, se boltban, se a Spotyn nem elérhető már, csak azon a nyavalyás walkmanomon hallgathatók. DogFaced Hermans, Kinopuskin, Árnyak bizony ilyenek. Meg a másolt Balkán FuTourist. 

Goth - A History könyvajánló. 1. fejezet: Origins

 Még tavaly rendeltem meg Lol Tolhurst magyarul megjelent könyvét, a Cured - mese a két képzeletbeli fiúról címűt. Nagy élmény volt olvasni, mert Lol jó tollú, jó szemű író. Kétszer is végigolvastam, egyszer felváltva  röhögtem és könnyeztem az  elképesztő rock and roll sztorik, végtelenül őszinte vallomások és megható történetek füzérén. Olyan volt mint egy érzelmi hullámvasút. 

Második olvasásra azonban ott volt a mélyben egy sokkal sötétebb, de végül reménytelien befejeződő személyes történet a személyes sötét oldallal  és a függőséggel való harcról, olyanfajta szembenézésről, amit azt hiszem, aki egy kicsit is nyitott szívvel él ezen a bolygón, és nem akarja elszúrni teljesen az életét, senki sem úszhat meg. 

A  Cured könyv legmegrázóbb oldala, egy kíméletlenül éles tükör, az a rész volt, amikor a szerző  az érzelmi kommunikációra való képtelenségről, generációs traumákról, a PTSD-ről, az életvezetési nehézségekről, a feszültségek alkohollal való tompításáról írt. Zokogtam, mert magam előtt láttam a családom, szeretteim kudarcos, az alkohol miatt évtizedekkel megrövidített   életű tagjainak kínlódását. Nálunk a háttérben meghúzódó okként a család genetikájában évtizedekre visszavezethetően jelen volt az autizmus. A függőség dinamikája megdöbbentő, hogy az esetleges kulturális eltérések ellenére  mennyire azonos, és milyen torzítóan hat és mekkora teherként nehezedik akár évtizedek múltán a már felnőtt volt alkeszgyerekek életére. S hogy mennyire kegyetlenül nehéz ebből teljesen felépülni. Kemény szembesítés az elfeledni kívánt múlttal.

A zárszó szerint Lol segítő szándékkal írta a könyvét, engem főleg a gyerekkora leírása indított meg. Tulajdonképp 15  évvel később, a nyolcvanas-kilencvenes években itt Kelet-Közép-Európában egész hasonló tapasztalatokat éltünk meg, csak kicsit még nyomorultabban, szegényesebben, reménytelenebbül és egérút nélkül. És most megint ugyanaz van, mindenki menekül, aki teheti. 

Aztán szeptember végén megjelent a folytatás, amit megrendeltem a Libriston keresztül és október közepén, pont a névnapomon végre a kezemben foghattam életem első, külföldről rendelt, idegen nyelvű könyvét. Nagy gátlást győztem le magamban ezzel, mert én még a gimiben a német mellett a kötelező oroszt tanultam, harminc éves korom körül, munka mellett kezdtem el angolul tanulni és elég nehezen nyelvvizsgáztam le, mert muszáj volt, kellett a diplomához. Akkor remélni sem nagyon mertem, hogy eljutok addig, hogy ugyan sok szótárazással, de viszonylag élvezettel tudok nagy szókinccsel megírt angol nyelvű könyvet olvasni. 

-

Igazából a könyvet nem annyira a téma, hanem a szerző miatt vettem meg, mert érdekelt a további mondanivalója. Lazábban kapcsolódom a témához, úgy gondolok magamra, mint rossz gothra, aki inkább hallgat Tom Waitst, mint Depeche Mode-ot, inkább Pearl Jamet, mint Fields of Nephilimet, inkább Palya Beát, mint Black Nail Cabaret-t.

Az ismertetők általában az első fejezetig, a kultúrtörténeti párhuzamokig jutottak, de a lényeg lemaradt: az a rengeteg személyes történet, ahogy az író az egyes zenékhez vagy az azokat megalkotó művészekhez kapcsolódik. Rögtön beugrott, ogy van hasonló könyv a polcomon, az általam oly nagyra becsült Szőnyei Tamás által kilencvenes évek elején írt, és szó szerint toprongyosra olvasott Az új hullám évizede 2. 1992-ből. Harminc év van a két könyv között, az egyik még az élet sűrűjében íródott, a másik több évtizeddel "magasabb" látószögből.  Párhuzamosan olvasom a kettőt, hála Szőnyei Tamás nagyon pontos névmutatójának.  A két író egy generáció szülötte, egy szenvedélyen osztoznak. de mások a hangsúlyok. Szőnyei enciklopédikus, mindent összegyűjtő és egyesítő attitűddel írt, míg lol Tolhurst sokkal inkább  élményekkel, érzésekkel teli. 

A Goth első fejezete, az Origins tényleg az irodalmi és zenei előzményekől szól. Az irodalmi rész számomra legfontosabb újdonsága Anne Sexton versei, ezek a sebészi pontossággal önboncoló, kegyetlenül szókimondó életdarabkák. Jópár olvasható angolul és magyarul is, itt. 

Készítettem az első fejezetben említett fontosabb dalokhoz egy lejátszási listát zenei illusztrációként. Régen milyen bonyolult csereügyletek árán lehetett volna másolt kazettán megszerezni... egy kis időutazás a hetvenes évekbe. 

Gyakran lebzselek a Twitteren a curetwt-en, és ezt a listát  feltettem az ottani körnek ééééééss... 

Kaptam egy 💓-et magától  a szerzőtől!!! Köszönöm, drága Lol!

Végigjárjuk a szerzővel a szülővárosa hajdani iskoláit, helyi koncerttérképét durva skinheadbalhékkal, valamint az olyan ikonikus rocktörténeti helyeket, mint a klubot,  ahol a Doors kezdett, Jim Morrison párizsi sírját. A legendás Factoryt és CBGB-t a Velvet Undergrounddal, Nicoval és a Suicide duóval, minden szintipop atyjával. Megismerhetjük a Top Of The Pops műsorának jelentőségét a T. Rex és David Bowie kapcsán, mindent megváltoztató zenéjével és vizualitásával (oh, istenem, nem tudok nem a 120 Minutesre gondolni). Mind-mind személyes történeteken keresztül. És ez még csak a kezdet. 

Szövegrészletek és hozzá a képek, amelyeket az AI generált belőlük

Magyar alternatív vagy líraibb dalokra engedtem rá a képi generatív mesterséges intelligenciát, hogy próbára tegyem. Kicsit csaltam, vagyis alkalmazkodtam az AI szövegértési módjához, olyan sorokat válogattam, amik konkrétak, képszerűek. A Canva 50 db generálásig ingyenes képautomatáját használtam(Googée-fiók szükséges hozzá), amelyik magyarul is ért, de ott van még a gencraft.ai, ahol korlátlan számú képet generálhatunk, kéttucatnyi stílusban, de csak angolul használható. A képek  képernyőfotók. 

Elsőnek a Sexepil Egyesült Álmok albumáról az Egy a világ, harminc éve örök-örök kedvenc magyar nyelvű dalom egy részletét választottam:

"Reggel, mikor elindulsz a gyárba

Egy indiánt látsz a villamosra várva

Ismert kép, egy arcizmod se rándul

Valószínűleg az indián épp erre kirándul"

'Délben, ha hív a harang a harcra

Állsz a téren és belenézel a Napba

Vakít a fény, de tisztán látod őt

A falu fölött, az égen a fehér ruhás nőt'

'Felhők közt ülve utazik testem

Vigyáznak arra, hogy le ne ejtsen

Ó Istenem, egy másik kontinensen

Szabad a préda, alszik az őrség

Tiéd az ország és a dicsőség

Ha még vagy egyáltalán'

Ugyancsak Sexepil, Igazi zöld és igazi kék

Igazi zöld és igazi kék

Egészen egyszerű, de igazán szép

Valódi szív egy valódi testben

És valóra válunk majd abban az egyben

Hegyi Zoltán életút-interjúját mindenesetre nagyon is érdemes elolvasni. 

Quimby: Legyen vörös

"Aztán visszasétáltam, és látom ám,

Hogy a lány a szoba közepén táncol egy késsel,

És én pezsgővel kínáltam őt

Mire ő:"

Quimby: Mennyből az angyal

"Szerelj a húsra vitorlát,

és az agyadra izzó trafót,

lépj ki a régi öltönyből,

hadd röpüljön a hajó!"

Pál Utcai Fiúk: Gólya

Háromszor indultam érte

Az égbe én is felfutottam

Mindenki más lentről nézte:

A csillagkapukon átjutottam

Minden újabb kívánságom

S minden egyes régi emlék

Megbotlik egy szivárványon

És összemosódik a festék

Kispál: Szőkített nő

"Egyszer egy szőkített nő kifogott egy ebihalat

A hideg nagyvárosban a hidak alatt"

Kiváló móka volt. bár azért valahol ez egy gyilkos dolog a grafikusokkal szemben. Mellesleg elég hamis is, amit egy kis gyakorlattal egyre jobban ki tudok szűrmi. Ez az egy, amiért érdemes ezzel a fajta technikával megismerkedni. Én már nem is rajzolok, csak egy jelet adok a gépnek...

Prayers for rain

Az elmúlt hetekben nagyon rám jött a kimerültség, mivel a háromgyerekes részmunkaidősnek csak úgy Isten nevében le kellett nyomnia  a teljes állásnyi melót.

A végére elkaptam valami felső légúti nyavalyát, kidőltem. Lázas voltam és nem tudtam visszaaludni, közben pörgött az agyam. Lassan belecsúsztam egy csinos rémálomba, aminek a lényege az  volt, hogy egy futóhomokos csapda épp elnyel, küzdök és egyre mélyebbre merülök, csapkodok, felkeverem a port és benyelem, letüdőzöm, mindjárt megfulladok, mindjárt vége, ki kell jutnom, mindjárt vége…

Felébredtem a saját forgolódásomra és akkor ott az éjszaka közepén, megszólalt egy billentyűfutam, ismerősnek tűnt, aztán jöttek a sorok is “I suffocate, I breathe in dirt/And nowhere shines but desolate/And drab the hours all spent on killing time/Again all waiting for the rain” Felébredtem, éreztem, hogy visszapattantam a pokolból már megint.  Nemsokára elaludtam és reggelre elmúlt a lázam. Tiszta mágia.

Harminc éve, tinédzserként ezt a számot éveken át nem bírtam meghallgatni, olyan komoly szorongást szabadított el, most már megbírom, sőt…

Leégetett lábak

 Negyvenes éveim felén túl sok emlék visszajön. Az egyik egy fájdalmas történet. Anno a kilencvenes évek elején elég jól belebonyolódtam az akkor grufte-nak nevezett, mára gothként virágzó szubkultúrába. Harminc évvel ezelőtt, a gimiben hárman voltink gruftie-k a sulibn, világ árvái,  meg volt egy pár alteros csaj még, amolyan bölcsészpalántk, akiket természetesen utáltunk. A mi nagyon szűk, belterjes privát szubultúránk csak részben szólt a közös zenei és öltözködési szevedélyről hanem inkább valamennyire arról, hogy közösen utáltunk embereket/ csoportokat. A háromszöghelyzet pedig általában nem kedvez a barátságnak...

Az utolsó évben hegyekbe mentünk kirándulni. Hármunkhoz hozzácsapódott az egyik srác is, akinek szerintem bejött az egyik lány. Nos ez a fickó volt az értő közönség. Ők hárman kifundálták, hogy próbára tesznek engem, persze olyasmivel, amit úgyem tudok kiállni. Tudjátok, az a közepesen súlyos szívatás... Volt ott egy tűzrakó, amibe ágakat és száraz füvet hordtak, aztán fogtak néhány termetesebb bogarat, élve botokra húzták őket, majd öngyújtóval meggyújtották a máglyát és rá akartak kényszeríteni, hogy süssek vekük bogarakat. 

Tudták, hogy nem leszek képes rá, és azt is, hogy mennyire szeretem a természetet meg az ilyenféle apró állatkákat. A bogarak ott kapálóztak a nyárson az apró lábaikkal, akkor ők beletartották a tűzbe őket, betöltötte a  levegőt az égő kitin szaga. "Akkor lehetsz a barátunk, ha te is megteszed"-mondta az egyikük. 

Nem akartam, hogy bőgni lássanak, elfordultam, majd muszáj volt elfutnom. Égett az arcom a felháborodástól, az árulás miatti haragtól.  Felszaladtam a közelben álló kilátóra, egészen a tetejéig. Lenéztem és láttam, hogy még mindig röhögnek, láttam a gúnyos diadalt az arcukon. Pláne, hogy ott volt az a mamlasz fiú közönségnek. Na, ott kezdtem el visszatarthatatlanul bőgni. Soha többé nem bírtam barátkozni velük, egy idő után már nem bírtam felvenni a fekete cuccokat, a boszorkányipőt sem. 

Mire vége lett a sulinak, addigra hetvenes évekbeli használt trapézfarmert hordtam, korondi blúzzal meg tarisznyával, miközben a szívem közepében azóta is a nyolcvanas-kilencvenes évek darkwave zenéit kedveltem és kedvelem. Viszont soha többé nem akartam tartozni senkihez, aki le akarja égetni a lábaimat vagy letépni a szárnyamat. Kicsit  rögösebb út, de az enyém. 

Másnap - Beck Zoli és Szűcs Krisztián előadása Mosomagyaróváron

 Különlegesen friss zenei csemegének számító előadásre került sor a kiavárosunkban augusztus 19-én, ez a  MÁSNAP - Cseh Tamás és Csengey Dénes soha nem hallott dalai Beck Zoltán és Szűcs Krisztián előadásában. Nagy izgalommal vártam, mert a 90-es években élőben láthattam Cseh Tamást és ez az alkalom a  felejthetelen élményeim közé tartozik. Várakozásom szerint valami nagyon hasonló és valami teljesen más élményre számítottam. 

A program a szerző, tragikusan fiatalon elhunyt Csengey Dénes fia, Csengey Balázs felvezetőjével kezdődött, aki édesapja hagyatékában találta meg a két művész közös munkája során keletkezett verseket, magnókazettákat, majd megkereste Beck Zolit és Szűcs Krisztiánt, akik a félkész dalokat gyakorlatilag újraalkották. Az alkotás folyamatáról Beck Zoli így beszélt: "néha inkább restaurátorinak tűnt a munka, hiszen megvoltak bizonyos részletek, tudtuk, hogyan kellene kinéznie az egésznek, miközben még sosem láttuk egyben"

 A műsor a maga egészében 2021-ben. az Ördögkatlan fesztiválon hangzott el először, a keletkezésről még ezt a cikket érdemes elolvasni. 

Az előadás a szépen felújított Várudvaron kapott méltó és jó akusztikájú helyszínt. A közönséget csini Vans-egyencipős egyetemista lányok, hozzánk hasonló családos középkorúak és az időközben hatvanassá érett eredeti Cseh Tamás-rajongók alkották.  A dalok sorát a Találkozások az angyallal kötet versei, a megtalált kazettákról strtmazö, Cseh Tamás által feljátszott zenei részletek, valamint összekötő szövegek fűzték egybe. 

A szövegek visszavisznek a 70-es, 80-as évekbe, ugyanakkor sok szempotból a most minket körülvevő világról szólnak. A díszlet retró tárgyai is ilyenek.  Az egyik legerősebb dal klipje sokat megmutat a hangulatból, a szövegét muszáj idéznem. Negyvebes éveim közepén, életközepi válsággal küszködve bizony könnyeket csal a szemekbe ez a szív közepébe szúródó szöveg:

Újabb utolsó dal

Édes Istenem, mi történt, mi múlt el,

mivé is fogytam én?

Ugyan hogy váltam súlytalan álommá,

régi veszett legény?

Hogyan lett álom itt minden?

És a világunk hová zuhant?

Miért remeg, miért vacog, miért nem száll

ez a szívemben megfészkelt, rejtőző, búvó sötét galamb?

Mindig matattak életem méhében

csipeszes, rossz kezek.

Az a hetvenes évtized angyalcsináló banda volt, úgy lehet.

Nyolcvanban dadogtam arról,

hogy valami más kéne már,

valami más lépés, más dallam.

De csak bokázott tovább egy kötélen rángatott tánctanár.

Most már eddig, csak eddig, ez ennyi volt,

vége van, vége hát!

Most már elmegy majd egy korosztály innen,

mivelhogy nincs tovább.

Búcsúszó beszédünk elmarad.

Most már engedjünk hazudni mást.

És hagyjunk itt lehiggadt undorral

még egy utolsó, utolsó, utolsó, utolsó arcrándulást.

Csengey Balázs megemlített egy fontos dolgot a hvg-interjúban: "Egyébként van egy igen határozott különbség a Bereményi és a Csengey-szövegek között: míg az előbbi inkább epikus szövegként működik, addig az utóbbiban sokkal több a líra."  Ez a líra néhol groteszk, mint az Izabella, lelkem hátmosó keféje, néhol haláltáncba fordul, mint a Köszöntőben, gyakran a mulandóság körül forog, mint a Most lenne időben vagy az Új palotás dalokban, vagy a lényeg elvesztéséről szól, mint a Nyájas élet, halk remény. 

Súlyos témák, csodálatosan újraalkotott dalok. Bár hangos tapssal köszönt el a közönség a zenészektől, mindenki hazavitt egy darabka dermedt csendet a szívében, hogy semmi nem változott, csak minden egy picit reménytelenebb.

A Spotifyn itt hallgatható meg az album.

Pál Utcai Fiúk - Jánossomorja 2023. 08. 05.

Múlt héten, a nyaralásról hazajövet áthaladtunk Jánossomorján és megakadt a szemem egy óriásplakáton: PUF Augusztus 5. Nem volt kérdés, hogy megyünk! Sajnos, már a hét elején látszott, hogy a szabadtéri buliknak nem fog kedvezni az időjárás, a  rendezvényt be is vitték a Soós Antal Művelődési Házba. Az időpont is 20-ról 22 órára csúszott egy másik környékbeli rendezvénnyel való ütközés elkerülése miatt. Amikor megérkeztünk, a kultúrház nagyterme otthonos klubbá változott a fények lekapcsolása után. A hallagtóságban a barátainkon kívül sok régi kedves ismerőst fedeztem fel. Olyanokat, akik harminc évvel ezelőtt is minden környékbeli koncerten ott voltak.

Pál Utcai Fiúk a rendszerváltás körül öntudatra ébredő korosztályunk hangja volt a zenében, közvetíttte a nyolcvaas évek végi - kilencvenes évek eleji hangulatot, életérzést. Lecsóék néány ütős régi számmal kezdtek, amire beindult a tombolás. Az az érdekes, hogy azoknak a régi daloknak bizonyos sorai igencsak áthallásosak lettek megint, visszatért az a beszorított, lefojtott elégedetlen atmoszféra, ami ellen akkoriban annyira lázadtunk. Visszatért az a régi klubhangulat is, az az együtt-dobban-a-szívünk érzés, ami annyira tud hiányozi a hétköznapokban. 

Magunkkal vittük a két nagyobb fiunkat, az idősebbik értette és élvezte már valamennyire a fílinget, a kisebbnek azonban furcsa és unalmas volt egyelőre az, hogy csak a zene van és semmi más. Sem klip, sem kivetítő, semmi plusz látvány. Valahogy meg kell éreztetni vele, mennyire jó, ha végre semmi közvetítő szarság nem áll a hallgatóság és az együttes közé. 

Az elején jöttek az új számok, a Spleen, meg a Köszi a halakat. Az utóbbi könnyeket csalt a szemembe. Mindig szerettem a PUF-ban a spirituális utazást, amire magával ragadott. Ez a háláról szóló dal sokat jelent, ha az ember azzal küszködik, nehogy kialudjon a szívében a fény. Megható, hogy a sok hangulatrontó történes között a szöveg az élet összes jó dolgért mondott köszönet szava. Egy apró megjegyzés: a felsorolásból a kávé kimaradt. 

Jó volt látni azt is, hogy bár a felállás az évek alatt sokat változott, de Anikó és Lecsó jó formában van. A hangosítás szép, kellemes, volt, nem rezegtette ki a zsigereinket. Ez körülbelül a huszadik PUF-koncertem volt, de ennyi improvizációt, örömzenélést még soha nem láttam, csodálatos volt! Értő közönség előtt történt, köszönet érte! Hihetetlen erő, energia van még mindig a csapatban. 

Élveztük a zenét nagyon, a régi, a  kétezres évekbeli és az új dalokat is. Azt gondolom, a PUF egyre jobb lesz, várjuk a további számokat. Sajnos a gyerekek elfáradtak, ezért a ráadáaról lemaradtunk, haza kellett jönnünk. De biztos vagyok benne, hogy még találkozunk!

Köszönettel tartozunk a az @Örökség Kulturális Egyesületnek, hogy a kilencvenes évekbe repítő időgépbe ültettek, és hogy a szervezés során felmerült kérdéseinkre gyorsan és korrektül válaszoltak. 

Van egy nagyon személyes vonatkozása is ennek a koncertnek, ugyanis akkor ünnepeltük a 20. házassági évfordulónkat és erre tökéletes helyszín volt ez a buli. Előtte néhány nappal, a nyaraláson készítettünk Veszprémben, Szent István és Gizella szobránál egy fotót, ezzel a megjegyzéssel: "Királynő vagy, de én a király". A helyszínt volt, aki felismerte az ismerőseink közül, Jani ugyanis ott diplomázott hajdan, 

Aztán egy kommentemhez ezt kaptam Lecsóéktól, és örök hála érte:

Sőt, a rendezvény oldalán a saját fotósuk is megosztott egy képet rólunk:

Punk revival?

Talán menekülés, de mostanában azt látom, hogy van egy felfutása a késő 70-es, 80-as éveknek. Úgy ahogy  a 90-esekben mi is újra meg újra újrahallgattuk a Doorst meg a Led Zeppelint. 

Siouxsie Királynő visszatért, a Cure a jegyüzérekkel harcolva megcsinálta a lehető legnagyobb bizniszt, a Spotyn hallgatom a Curious Creatures podcastet. Igaz, hogy kisit recseg a torka, de Ian McCullogh körbeturnézza Európát, új lemezt ad ki a Simple Minds. Csak kapkodom a fejem... Szépen korosodó, értelmes arcok mind, alkotói és előadói potenciáljuk teljében. A rajongók, általában negyven-ötvenesek, a lábaik előtt csápolnak, hozzák a tinédzser gyerekeket. Már nem baj, ha kicsusszan egy csúnya szó. 

2023-at írunk, 40 éve volt a hírhedt magyar punkok elleni per, azt gondolnám, hogy az egészről csak szubkulturális blogokban vagy fanzinekben lehet olvasni, erre megjelenik a téma fősodorbeli honlapokon. 

Erre kiderül, hogy Orfűn másodk éve van punkfesztivál, és most muszáj idéznem a 444.hu cikkét. 

"Kereken 40 évvel azután, hogy koholt vádakkal végül izgatás vádjával 2 év börtönre ítélték, végre többévnyi várakozás után először lépett fel a CPG (Come on Punk Group). Az 50-es éveik végét taposó punkokat hatalmas érdeklődés fogadta, sok fesztiválozó csak miattuk jött el a Toxicra, hiszen nem lehetett tudni, koncerteznek-e még valaha. A koncert előtt még dedikáltak a tagok, csetlettek-botlottak, hebegtek-habogtak. Talán jobban meg voltak szeppenve, mint néhány rajongó. Régóta nem csináltak már ilyet és szinte fel sem fogják, hogy ennyien szeretik őket. Güzü szerint nehézkesen mentek a próbák, rá is voltak feszülve rendesen. Persze a cél nem a zenei tökély, de oda akarták tenni magukat.

Amint megszólalt az első szám, a tömeg megőrült, és úgy tombolt, mint anno 83-ban. Az olyan rajongók is teli torokból ordították a CPG szövegeit, akik akkor még meg sem születtek. Az 58 éves Haska Béla egy átlátszó rikító zöld, necc pólóban állt színpadra, ami magában is már jelenséggé tette, raszta hajáról nem is beszélve. A többiek egyszerű, civil ruhában nyomták végig a koncertet. Ha az utcán találkoznánk velük, fel sem ismernénk a CPG tagjait. A koncert után Güzü nehezen fogalmazta meg, mit érez: hatalmas dolog volt számukra is újra fellépni, Takony a 2000-es Sziget óta nem látott ennyi embert. A tagok ma már mind civil életet élnek. Haska Béla túl van egy agyvérzésen, és néhány évig hajléktalanként élt, Takony csak a CPG koncert miatt tért haza Amerikából, Güzü pedig kéményseprőmester, hamarosan nyugdíjba megy. Legbelül végig punkok maradtak, és a színpadon ezt megmutatták mindenkinek."

Mi lesz itt még...

Kisváros, ahol elmaradt a punk (egy-két kivétellel)

Másodszor olvasom végig a dicséretesen jó tollú Lol Tolhurst Cured könyvét. Sok mindent megmozgató könyv, olyan, hogy pár oldalanként potyog a könnyem. Hol a keserves magamra ismeréstől. hol a nevetéstől. Az első, a "Milyen volt" rész megdöbbentett: mennyre hasonló vollt az életérzés a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor én gyerek és tini  voltam. 1976-ban születtem, 17 évvel vagyok fiatalabb nála. Sok a párhuzam, 

A mádodik fejezet, a baljós Tizenhárom című, az kisfiú öntudatra ébredéséről szól, a 70-es évek elejéről. Az az érdekes, hogy az életérzés szintjén nagyon hasonlóan éltük meg a rendszervéltást és sz azt követő éveket. 

Kiindulópontnak belinkelem instant kelet-európai korszellem gyanánt 1986-ból a Prognózis Tele van a város szerelemmel c. dalának klipjét.  Vörös István kívül viselt párducmintás alsógatyában feszít, mint new wave superman, tipikus fröccsös kocsmás, szegényes magyar közegben, tenyeres-talpas. begerjedt lányokkal. Ehhez képest hatalmas nagy kontraszt volt az Muszc TV nyolcvanas évek végi csillogóan hamis klipvilága. Mindkettőt utáltam valahol.

Ez ugyanaz az év, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, Az állami rádió hazudozása és a Szabad Európa Rádiból meg az osztrák tévéből hallott, tovább nem titkolható valóság közötti kontraszt felnyitotta talán az emberek szemét arra, mennyire bezárt és mérgezett levegőjű a magyar kisvilág. 

Nagyon meg akartunk érkezni a lezárt határok megnyitáa után Európába. Talán sokan vannak, akik emlékeznek a régi Danubius Rádióra, ami az Ossie-Wessie találkozók háttérzeneéjének szántak és csak a délelőtti meg az  éjjeli műsorok szóltak magyarul. Alig vártam a slágerlistákat, azt éreztem, hogy végre a világ része vagyunk úgy igazán, vége a csapdába szorultságnak. Aztán az 1990-es évek legelején megjelentek a zenetévék. sokkal feltűnőbb  lett a kontrasztt a nyomorúság és a csillogás között: a mindennapok banalitása valahol az ötvenes években tartott, a szívünk meg a kilencvenesekban. Megetettem a csirkéket, utána néztem a Just Like Heaven klipjét az elérhetetlen tengerparttal.

Az MTV szerencsére műsorán tartotta a Depeche Mode, The Cure, Echo And The Bunnymen klipjeit, amik nem voltak sem lábszagűek, sem nyáltól csöpögők, henem hitelesek. Lélegzetelállító volt nézni az Unpluggedeket, látni, hogy mennyire tehetségesek, ha valóban zenélnek, valódi hagszerekkel. Minen egyes  alkalommal fennmaradtam vasárnap esténként a 120 Minutes (archívum itt) miatt, ahol az új alternatív együttesek zenéjét játszották, köztük a magyar Sexepilt, Andersent. Akkor is, ha az Igazi zöld és a az Egy a világ kizárólag magyarul és kizárólag Hegyi Zolival az iogazi!

Bár volt a városban néhány, nálunk 4-5 évvel idősebb, legendás punk arc, de a forradalmi hangulatot egy egészen más stílus hozta el. Minden kezdőpontja a kisvárosban, ahol éltünk, a Bonanza Banzai-koncrert volt. A zene a Depeche Mode-ra hasonlított, a szövegekben sok irodalmi utalás, főleg Orwell 1984-ére (bár a tanulságok mára elfelejtődtek). 1990 október elején a Mofém Művházban tartották ezt az emlékezetes bulit, az egyébként tágas terem olyan szinten dugig volt emberekkel, hogy csoda, hogy nem tapostak össze senkit. Ott volt az egész generációm, akkor még csak feketébe öltözött kölykök, pár hét múlva már rockerek, diszkósok, punkok, darkok, skinheadek, mindenki saját választott identitása szerint. Hihetelen volt, milyen mélyen megindította mindenkiben az önazonosság keresését. Életemben először akkor láttam pogózást. Imádtam, megfertőzött, végem volt! Elementáris élmény. Utána fél éven belül tele lett a város bandákkal, bulikkal, bunyókkal. Dzsungellé változott az a pár tucat panelházból álló városközpont. Rockkocsmák, bandaháborúk, punkkoncertek, bunyók a győriekkel... emlékeztek még a Vén Diákra, ahol a csocsógolyó gyakran törte szét a söröspohatrakat? Már annak is csak hűlt helye van... 

14 évesek voltunk, amikor a rendszerváltás történt. A szabadság teljesen új rockzenét hozott, ahol a zenekarok a szabad piacról éltek, megszűnt a tűrt/tiltott/támogatott művészek és a popmenedzsernek bcézett közönséges cenzor uralma. Kelet-Európában nem úgy alakult a rocktörténet,mint Nyugaton. A fővárosban szinte Londonnal egy időben tűnt fel a punk, az ikonikus banda az URH/Kontroll Csoport volt, - baszki, hallgasd meg újra minden, tele van áthallással: “kétezer apró démon táncol. kétezer rohadt alisten, kétezer apró szörnyszülött, egy emberi arc sincsen”  

 Vidéken meg bevitték a rendőrök  a punkokat, és volt az a 1983-as szegedi per, amelyben a CPG-t letöltendő börtönre ítélték és besározták összemosták a skinheadekkel, A vidékieknek maradt a lábszagú, besúgókkal megerősített hard rock/heavy metal. Majd 1985-ben egyszeri, kelet-európai abszurd csodaként a paksi “pankfesztivál”.  Ezeknek az éveknek és bandáknak Szőnyei Tamás a krónikása, érdemes olvasgatni a honlapját és a könyveit.

Az időt azonban nem lehetett megállítani. A nyolcvanas évek közepétől-végétől amatőr együttesek alakultak , és a kilencvenes évek elején a szabadságban, szabad piaci alapon kivirágzott a magyar alternatív zene. Az eredeti londoni punkhoz képest 15 év késéssel.  A rendszerváltás körül és tán induló alternatív együttesek lettek az én generációm hangja (P.U.F., a Kortársak, a Kispál, Sexepil, később a Quimby, Black-Out a még normális Kowalskyval, az instrumentális Másfél, a csodálatos  Hiperkarma) 1990 és 2000 között megszámlálhatatlan koncerten voltam, meg dolgoztam fesztiválokon, kétszer voltam a még Sportcentrumban rendezett  Volt Fesztiválon (ennek köszönhetem a Quimbyt). Csodásan eleven, izgalmas évek voltak és elmondhatatlan, mennyire tud hiányozni. 

Ma egy kicseszett parkolóház van a legendás Pefőfi Művelődési Ház, a PSVMK helyén, ahol majd az ÖSSZES jelentős koncert volt. Kispál, Európa Kiadó, Sziámi, számtalan sok PUF, Sexepil is, The Perfect Name. Tinikánt, tizenegyig, az utolsó buszig-vonatig elengedve is meg tudtuk nézni az összes bandát, hét-nyolckir kezdődtek a koncertek. 

Győrben emlékszik még valaki Rütyi Hangváriumára? Jó zenét beszerezni csakis nála volt érdemes, emlékeztek még a másolt és vegyeskazetták korára? Rütyi félelmets karizmája betöltötte a lemezboltját de ő volt az egyszemélyes Pirate Bay. LP-ről bármit lemásolt kazettára, posztereket és koncertplakátokat is lehetett kunyerálni. Olyan volt, mint egy huncutság nélküli Szűrke Gandalf. 

forrás

Sokan emlegetik ma is jó szívvel, olvassátok csak el a hozzászólásokat, egy jelenség volt! 2016-ig élt.

1994-ben feloszlott a Bonanza, a búcsúkoncerten ott voltam, meghalt Kurt Cobain és őszintén, vele együtt kicsit meghalt a rock is valahol. Érettségi, fehér blúzok, boros kólák, vodka-dzsúzok, aztán fősuli, meló... jöttek a nyomorúságos kétezres évek. 

Sokan benne voltunk ezekben a bandákban, még ma is mindenki ismer  mindenkit, koncerteken összefutunk. Negyvenesek vagyunk, hízunk, őszülönk, betegszünk, fogyatkozunk. Jó lenne, ha összeszednénk, amink még megvan, mert ezekben a lázadó években nem nyugodtunk, amíg meg  nem tudtuk, kik vagyunk valójában és mire vagyunk képesek, és hol vannak a határok.

Annyira boldog lennék, ha valaki hozzáfűzné a saját emlékeit a poszthoz. 

A mai világ már teljesen más. Megint ugyanaz a kikényszerített konformizmus vár a fiatalabbakra, ami a hetvenes évek előtt volt, csak villogó képernyőjű kütyükkel takarva, s közben megint tele vannak a versek meg a dalok áthallásokkal, de most nem a rendőr visz el, hanem titokban méri a hangulatod  közvéleménykutató. A szabadság friss levegője már megint áporodott lett. Hamarosan megint ki kell nyitni az ablakot...

Quimby, Győr, 2023. 06. 10.

Június 10-én, hosszú-hosszú idő után végre eljutottunk a Quimby koncertjére, Győrbe. Az előtörténet, gondolom, mindenkinek ismert, de ha mégsem, akkor nézzétek-hallgassátok meg Tilla és Tibi megindítóan őszinte beszélgetését az elmúlt időszakról, amely a soproni koncert és kiállítás apropóján készült. 

Szóval az idei év két első koncertjével szűkebb környékünket tisztelte meg a banda. A győri koncert helyszíne a Dunakapu tér volt, a Káptalandombbal ellentétes oldalon állították fel a nyári programok helyszínéül szolgáló színpadot, korszerű technikával. kivetítőkkel, pókkamerával. A tér csordultig volt emberekkel, mindenféle korúakkal, nem csak hardcore rajongókkal. Ámultam-bámultam, hiszen a Quimby a szívemben még mindig a Hangárban játszó klubbanda valahol. Az elmúlt évtizedben mégis generációkat összekapcsoló zenekarrá vált, s ezzel az jött, hogy a tömeg csak ácsorgott, semmi pogó, max. csak táncikálás.

Ez volt az első alkalom, hogy a két "nagy" (12 és 9 éves) fiunkat maginkkal vittük koncertre, a legkisebb az unokatesójánál maradt pizsipartizni. Szerettem volna, ha a nagyokat megérinti a Quimby varázslatos világa. Az idősebb, aki autista, nagyon fogékony mindenféle művészetre, sok mindent megértett vagy megsejtett, nos ő rajongóként jött haza. A kisebb viszont csak akkor hangolódott rá a zenére, ha kapott történetet, magyarázatot a dalokhoz, meg a bekapcsolt elemlámpájú telefonomat világítgatni. Meséltem neki, hogy anno a kilencvenes években a líraibb daloknál öngyújtók fényeivel tettük ugyanezt. Nem akarta elhinni, hogy mégsem gyújtottuk fel a várost... 

Figyelemre méltó az az összekulcsolt kéz, az első számokat szinte templomi áhítattal hallgatták. A fotó A bolond és a gyermek alatt készült. 

Eddig nem nagyon hittem a véletlenekben, de abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a színpad jobb sarkához, úgy az ötödik-hatodik sorhoz, megérkezett a hátsó szomszédunk, gyermekkori barátnőm is a lányával - úgy 30 éve nem történhetett meg alternatív koncert nélkülünk, de aztán változott az életünk sora. Most úgy tűnik, visszataláltunk ugyanoda, ahonnan indultunk, igaz kicsit ráncosabban és fartájékon megerősödve, de talán érettebben. 

A koncert kezdetén a Lámpát ha gyújtok kezdősorai (Bölcsőcsengettyű és templomharang) hangzottak fel először. Több elmélkedő, szomorkás hangulatú dal került elő az újabb albumokról, majd Líviusz vette át a főszerepet és pörgette fel a dinamikát. Gyönyörű, képzeletbeli lényekkel teli, egyszerre valós és álomszerű animációk tettek egy plusz réteget a dalokhoz. Elképzelhető, hogy besegített a képi mesterséges intelligencia és a CGI? Mindenesetre a gyerekeket ez fogta meg a leginkább.

Aztán a koncert vége felé előkerült a régen nem játszott, az önmagán túlnőtt Most múlik pontosan. Tibi kérte a közönséget, segítsenek, mert ez most nagyon nehéz neki. Azt hiszem, ez volt a fellépés legintenzívebb, drámai csúcspontja. Hallgassátok meg a Fishinges változatot, 1:02:09-től, ez a dal már megint nem az, ami volt, visszatért 2005-be, majd megérkezett megint 2023-ba. 

Nem biztos, hogy hiánytalan a számlista, mert emlékezetből próbáltam rekonstruálni, nagyjából ezek a dalok hangzottak el: Lámpát ha gyújtok, Senki se menekül, Jön a huzat, A bolond meg a gyermek, Hol volt, hol nem volt,  Aranykor, Sehol se talállak, Az otthontalanság otthona, Kivándorló Blues, Forradalom, Fekete lamour, Halleluja, Leszek ma én a tiéd, FM66.6, Autó egy szerpentinen, Ajjajjaj, Nyina, Most múlik, Magam adom. 

Az időkereteket nagyon pontosan tartották, nem volt ráadás, mert a következő program a drónshow nem csúszhatott. A régi koncertkedvencek, mint a Bordély boogie, a Mennyből az angyal, vagy a Ventilátor blues azért őszintén nagyon hiányoztak, de ez már megint egy új korszak. 

A Quimbyt a Diligramm óta követem, olyan emlékek fűznek hozzá, mint a hajdan még a soproni Sportcentrumban tartott Volt Fesztivál, kisebb vidéki fesztiválok fellépései, soproni Hangár-koncertek. Ez az alkalom nekem nagyjából a tizedik. Egyszerre volt a színpadtechnikának hála lenyűgöző és a csodás zenészeknek hála meghitt és bensőséges. Köszönet érte minden közreműködőnek!