Az elmúlt hetekben nagyon rám jött a kimerültség, mivel a háromgyerekes részmunkaidősnek csak úgy Isten nevében le kellett nyomnia a teljes állásnyi melót.
A végére elkaptam valami felső légúti nyavalyát, kidőltem. Lázas voltam és nem tudtam visszaaludni, közben pörgött az agyam. Lassan belecsúsztam egy csinos rémálomba, aminek a lényege az volt, hogy egy futóhomokos csapda épp elnyel, küzdök és egyre mélyebbre merülök, csapkodok, felkeverem a port és benyelem, letüdőzöm, mindjárt megfulladok, mindjárt vége, ki kell jutnom, mindjárt vége…
Felébredtem a saját forgolódásomra és akkor ott az éjszaka közepén, megszólalt egy billentyűfutam, ismerősnek tűnt, aztán jöttek a sorok is “I suffocate, I breathe in dirt/And nowhere shines but desolate/And drab the hours all spent on killing time/Again all waiting for the rain” Felébredtem, éreztem, hogy visszapattantam a pokolból már megint. Nemsokára elaludtam és reggelre elmúlt a lázam. Tiszta mágia.
Harminc éve, tinédzserként ezt a számot éveken át nem bírtam meghallgatni, olyan komoly szorongást szabadított el, most már megbírom, sőt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése