Nagyon kíváncsi voltam a Deceitsre, és még most is alig hiszem el, hogy láthattam élőben. A koncert Pozsonyban volt, a Dunán kikötött rozzant állóhajóban, a Pink Whale-ben.
Az ember csak egyszer lesz ötven éves, és amikor karácsony körül meghirdették az eseményt, már kitaláltam, hogy ott fogunk szülinapozni. Sajnos a budapesti, csütörtök esti koncertdátum nem versenyezhetett a pénteki pozsonyival, pedig a Cawatanára is kíváncsi lettem volna. Óvárhoz képest Pozsony a kisebb ellenállás, a 40 km az 40 km. Elővételben 14, a helyszínen 15 euró volt a jegy. A helyszín a híres forgó éttermes hídhoz képest is sétatávra lenne, de jobbnak láttuk a kocsit a Zuckermandel iroda/lakóépület komplexum teremgarázsában letenni, ami kb. 500 m-re volt a helytől, 4 órát töltöttünk ott és 8 euró volt a parkolás a dermesztően szellős esti órákban.
A Pink Whale koncerthelyszín egy kikötött állóhajó, ami ifjúkorában alighanem uszályként szolgált. A nevét a közös helyiségek bugyirózsaszín belső festéről kapta, amit rengeteg matrica és graffiti ékesített. A mosdó csajoknak talponállós. A hajó belsejében két koncertterem van, a kisebbik adott helyt a koncertnek. Hangulatos különben, a fémkandallóban igazi tűz pattogott, áldassék a keze a begyújtónak, plusz egy hűtő-fűtő klíma küzdött az elemekkel. Amelyek azért feladták a leckét: szerdától már látszott az előrejelzésekben a havazás, a csütörtököt a mi környékünkön megúsztuk esővel, és pénteken a havas eső lassan megszűnt, de a hideg maradt. Pozsony 5 cm havat kapott és kemény fagyot, amit a folyó felett süvítő szél felerősített. Egésznap figyeltük az előrejelzéseket és a webkamerákat, és úgy döntöttünk, hogy ez az időjárás vállalható rizikó.
A pultban egy kedves, magyarul beszélő pincérlány szolgált ki, közben figyeltük a soundchecket és az előkészületeket, amit nem bántunk meg, mert egy gyöngyszem gurult elánk a Neprebudeny nevű csapat személyében, amiről akkor még semmit nem tudtunk, de a benyomásaim alapján egy nagyon összetett zenei világú, tehetséges csapatnak láttam őket, akik fiatalok, mint a közönségük, a színpadi jelenlétük postpunkos-gótikus, DIY mintaszerűen feljavított szerkóben, de a zenéjük jóval összetettebb ennél: benne vannak a 70-es évekbeli hardrock alapok, a postpunk és a nu-metal is. Az énekesnő drámai, szinte operai jelenség, hihetetlen szenvedéllyel olvasott IGAZI KÖNYVBŐL verseket, énekelt, tombolt, mindent beleadott, és a produkciója lenyűgöző volt. Kár, hogy a nyelvi korlátok közénk álltak, de a feeling teljesen átjött.
Ait a neten találni, az a linktree-jük, ami szerint ezt lehet tudni róluk: "Neprebudený (alias spinki) 2023-ban alakult Pozsonyban. Az alt. rock, a punk és egy csipetnyi szlovák pop elemeit keveri, tagjai: ének /Viktória Šulc/, gitár /Lukasz Ptak/, gitár /Šimon Šimek/, basszusgitár /Dominik Kovačič/ és dob /Viktor Urban/. A dalok a melankólia és a nyers energia kitörései között lebegnek, míg a újabb alkotások a pszichedelikába nyúlnak, ezzel eltávolodva az eredeti pop/rock sablontól." A Spotify felületén 3 kislemezük hallgatható, de szépek a klipjeik is. Kb. 3/4 órányi programot hoztak, és kellően megalapozták az este hangulatát.
Ha belehallgattok, kicsit mintha All About Eve lenne, de élőben hallgatva százszor zúzósabb, drámaibb a hangzásuk. Ami még nagyon átjött, az a saját kulturális, irodalmi közegükbe való mély beágyazottság, ami a nyár vége óta életjeleket nem mutató Raklapra volt jellemző. Viszont picit hiányoltam az angol nyelvű dalokat, amivel kicsit kifelé is érthetővé tehetnék a világukat.
Átszerelés után következett a Deceits triója. Kb. két éve akkor kezdtem követni őket, amikor a Twitter még nem fulladt bele a ragebait trágyalevébe. Úgy voltam vele, hogy végre itt egy jó banda és úgy halok meg, hogy sosem látom őket élőben, mert a világ másik végében élnek, erre az ősz végén felröppent a hír, hogy Európába jönnek! Á, biztos nem érnek el keletre a német határon túl... de ők megtették, átlépték a fejekben még ma is létező vasfüggönyt és milyen jól tették! Hatalmas iramban telt a turné, aminek az utolsó előtti állomása volt a pozsonyi.
A basszus-gitár-dob felállás szikárságából és minimalizmusából hozták ki a legtöbbet a maguk zúzós módján. Az első hangzásra melodikus postpunkjukból itt, ezen a koncerten inkább a punk jött át, nagyon is energikus módon. A Bandcampen található tisztességes méretű diszkográfia legjavából válogathattak, de leginkább a 2024-es album és az újabb kislemezek voltak a számomra felismerhetők. Nagyon karakteres arc mindhárom zenekari tag, de az énekes maximálisan kommunikatív és kedves volt, s erősen panaszkodott a közép-európai, hirtelen berontó télre. Los Angelesban jobb idő szokott lenni. A program szépen felépített íven haladt, a végén a csúcspont a talán legismertebb szám, a Drowning In An Empty Sea szaggatottabb, dekonstruáltabb, keményebb változata és egy Boys Don't Cry-feldolgozás zárta. Nagyon energikus, lelkesítő koncert volt, ami beleadható, beleadták.
A hely kapacitása olyan 100-120 fő, és majdnem teltház volt. A közönség jellemzően inkább az egyetemista-fiatal felnőtt korosztályba tartozott, és vizuálisan jellemzően szépen kidolgozott megjelenést preferálta, nem azt az épp-beestem-munkából jellegűt, mint ahogy mi érkeztünk. Teljes clownsminkek, csillám, satöbbi. Volt alkalom megmutatni az egyéniséget. De a pálmát a Deceits gitárosa vitte azzal a Tarantino filmekbe kívánkozó karakterével, na azt garantáltan senki nem kopizza le az instagramról. Emlékbe vettünnk pólót, kazettát, nagyon szép merch termékeket árultak.
Így ünnepeltük az 50. születésnapunkat, drága barátnőmmel, és megállapítottuk, hogy az éveink száma hiába kétszer ötven, még mindig nem vagyunk százasak.
Két dal, ami a szívem közepében lakik, két dal, ami a háború emlékét helyezi a középpontba, két dal, ami tükör a mának, transzgenerációs emlékek és szorongás átlényegítése. Két költőlelkű énekes, aki ezer szállal kötődik az irodalomhoz és a kultúrához.
Két szerő, két teljesen más habitus, majdnemhogy más generáció, más szűrők, más tükrök, más vetítővásznak, mégis vannak közös pontok. Egyiknél lebegő szorongás, ami mindent áthat, am másikban saját bőrén és következményeiben megtapasztalt erőszak, éhezés, megcsúfolt remények, holokauszt és málenkij robot, a múlt eltagadása és a kuttúrából való kifosztás. A Narnia film, ahogy a gyerekeket vidékre menekítik, ott pedig megnyílik az ajtó, a képzelet menedék, a másik helyen pedig pont bezárul.
Hogy jelenik meg a második világháború traszgenerációs emléke két, bár időben egymáshoz közel keletkezett, de annyira más dalban? Merüljünk el a személyes és kollektív emlákek sötét vizében Hobónál és Robert Smithnél. Mostanában keletkezett koncerfelvételeket csatoltam, hogy lássuk a friss előadást, ahogy a mesterek immár deres fürtökkel figyelmeztetnek a világ ismételt széthullására.
One Hundred Years
It doesn't matter if we all die
Ambition in the back of a black car
In a high building there is so much to do
Going home time, a story on the radio
Something small falls out of your mouth and we laugh
A prayer for something better
A prayer for something better
Please love me, meet my mother
But the fear takes hold
Creeping up the stairs in the dark
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Stroking your hair as the patriots are shot
Fighting for freedom on the television
Sharing the world with slaughtered pigs
Have we got everything? She struggles to get away
The pain and creeping feeling
Little black haired girl
Waiting for Saturday
The death of her father pushing her
Pushing her white face into the mirror
Aching inside me and turn me around
Just like the old days, just like the old days
Just like the old days
Just like the old days
Caressing an old man and painting a lifeless face
Just a piece of new meat in a clean room
The soldiers close in under a yellow moon
All shadows and deliverance
Under a black flag
A hundred years of blood
Crimson, the ribbon tightens 'round my throat
I open my mouth and my head bursts open
A sound like a tiger thrashing in the water
Thrashing in the water
Over and over
We die one after the other
Over and over
We die one after the other
One after the other, one after the other
One after the other, one after the other
It feels like a hundred years
A hundred years, a hundred years
A hundred years, a hundred years
1982, a Pornography nyitódala, a reménytelenség kvintesszenciájaként hangzó kezdősorral: nem számít, ha mind meghalunk, aztán jönnek sorban a feszültséggel teli képek, ambíció egy fekete autó hátsó ülésén keserű iróniája, kényszeredett nevetés, görcsös ima, a gyengédségbe furakodó rettegés, a jó pillanatokat megmérgező hírek a tévében, az apa halála, a méltóság elvesztése, ahogy mindenki egy darab hús lesz egy darálóban, majd a totális pusztulás szorongató víziója. A narrátor belülről hull szét, ahogy felemészti a kétségbeesés.
Robert sosem beszélt családi érintettségről, de az ő bátyja, aki annyi mindenre inspirálta, szintén 1945-ben született. De ha látjuk a koncertfelvétel hátterében futó vizuált, érthelő, hogy miről beszél a szám. Ha egyszer felbukkanna egy háttérsztori, sok minden világosabb lenne.
45-ös blues
Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott,
Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok,
Százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból,
Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol.
A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba,
Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba.
Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi,
Annyi minden lehettet volna, amiért érdemes élni, várni, hinni!
Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám,
Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár.
Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél,
Nyíló öklök, nyíló ölek - élet a világ közepén.
Örömünk voltál, fejlődtél szépen,
A jövöd egy könyvben, a múltad szégyen
Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok,
Erõs parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok.
Nem ismerem Bach-ot, ki az? Kezemet nem fogja Kodály,
A lét és a tudat lesz a fontos és nem Vörösmarty Mihály.
Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.
Hobo Esztrádja 1986-ban jött ki, és szintén a kezdődal a 45-ös blues, és nagyon erősen önéletrajzi ihletésű. Az Esztrád, az ötödik album már túl van a Vadászat művészeti csúcspontján, s annál kísérletezőbb, színházibb, sztorizósabb és szövegcentrikusabb, nem mindenkinek való. A koncertfelvétel a 80. szülinapi stadionkoncertről származik.
Fő motívuma a személyes múlt feldolgozása. A 45-ös blues egy felnövéstörténet, ami a háború poklából, a szülői generáció traumáitól indul - apám is 45-ben született, mint Hobo, s nincs ebben a hazában, akinek nem volt tragikus vesztesége- , és a kezdősor itt is a kozmikus mértékű fájdalom és halál képeivel nyit, összekötve a fogantatással és a születéssel: "mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok", majd a tragikus realitás képei sorakoznak: a háború utáni nyomor, a remény elvesztése, a keserű belenyugvás a birodalmi túlerő megváltoztathatatlanságába, a testi nyerseség, a túlélés oltárán a kultúra feláldozása, a múlt traumáinak elfojtása, hogy az új generáció tiszta lappal kezdhessen, és az évtizedekig kimondhatatlan, teljesen tabusított gyász. Ez van Hobo és ez van Magyarország batyujában, amit a hátán cipel.
Két külön világ, de az emberek éppúgy méltóságukat vesztve a mennek mindkettőben a húsdarálóba vagy a füstbe, az egyén totálisan kiszolgáltatott a hatalmi játszmáknak, az ima nem segít, megváltás nincs. Fekete autók, fekete romos városok, halálfuvallat és a Gulág fagya. A történelem gyilkos ciklusokban ismétli magát, ahogy újra meg újra pszichopaták kezébe kerül a hatalom. Ugyanaz a feldolgozatlan múlt mérgez. Személyes történeteink figyelmeztetések, mi következik abból, ha a méltóságot, a sérülékenységünket, az emberi jogokat sutba hajítjuk.
A minap a YT feldobott egy demót, ami nagyon érdekes volt, de nem nagyon találtam hozzá semmiféle plusz információt. Ez a felvétel a The Fifteenth With Julianne Regan - Earth To Kiss címet viselte.
Kíváncsivá tett a Föld-asszociációk mentén, mert a legutóbbi album, a 2024-es Regan&Bricheno Apparitionja, különösen kedves számomra a Pale Blue Earth miatt. Ez a pszichedelikus-meditatív dal, külső szempontú szemlélődésével, a lebegéssel, a súlytalanságban úszó random dolgokkal kicsit mindig kiragad az agyam monoton hétköznapi pörgéséből, és most itt van egy sokkal nyersebb ősrégi kapocs...
A feltöltő mindössze ennyit jegyzett meg: "Portsmouth környékéről származó goth rock zenekar. Egy nagyszerű 12"-es lemezt adott ki a fantasztikus TANZ kiadónál, valamint 4 dalt válogatásalbumokon. Felvettek egy albumot, de soha nem adták ki. A hangzásuk olyan nagyszerű volt, hogy akár THE MISSION-t is letaszíthatták volna a goth trónról - de eltűntek." A Soundcloudon is volt néhány változat.
Mások feedjében is feltűnhetett ez a demó, mert valaki továbvitte a linket a facebookos rajongói csoportba, és ott végül is kiderült a lényeg, többek között Mick Mercer, a korszak krónikása és maga Julianne Regan is hozzászólt és segített tisztázni a felvétel eredetét, helyükre téve a hiányzó mozaikokat. A Fifteenth egy portsmouthi zenekar volt. A gitáros Jim Newby a Look Back in Anger zenekarból érkezett, amely a Death Cult második turnéjának előzenekaraként lépett fel, mielőtt a zenekar The Cult névre változtatta a nevét. Az LBIA énekese Michelle Ebeling volt, aki Billy Duffy barátnője volt.
Jim, a Fifteenth tagja, közeli barátja volt Jon Beastnek, aki a Timeboxot vezette a Bull and Gate-ben Kentish Townban. Az All About Eve több korai koncertet is adott ott, és a zenekarok barátok voltak. A felállás a következő volt: Simon Scrivener - gitár és ének, Jim Newby - gitár, Alec Pointon - basszusgitár, Simon Cunningham - dob. Később egy új énekessel (Melissa West) és Splashpool néven folytatták.
Julianne Regan úgy emlékszik, hogy néhány koncertet adtak a The Fifteenth előzenekaraként, énekelt velük a próbateremben is, majd kapott egy demófelvételt tőlük, amit az otthoni 4 sávos portastúdió segítségével továbbgondolt, éneket és plusz harmóniákat adott hozzá, már amennyit ez a technikai háttér lehetővé tett. Juliane is kedvelte a zenéjüket, véleménye szerint egyfajta indie Duran Duranra emlékeztetett, egy kis Genesis-szel (!) és talán egy kis The Cure-ral keverve. Úgy gondolja, sokkal nagyobb sikert érdemelte volna, a Walk In The Garden pedig egy remek szám.
Amiért fontosnak érzem ezt a zenét és ezt a történetet, hogy ebben a demóban és a nyomozásban benne van a szamizdatkorszak izgalma, amikor új kazettát sikerült szerezni, a várakozás, ahogy bepakolod a kazettát, megnyomod a gombot, és a következő pillanatban vagy a csodák birodalmába röppensz, vagy hatalmas csalódás ér. És ez a demó az előbbi kategória, hatalmas rejtett potenciállal, az analóg nyekergéseivel együtt, ami még hitelesebbé teszi. Mi lett volna belőle igénye keveréssel, csilli-villi CD hangzással, ki tudja... de megérdemelne egy újrakiadást, az biztos.
Julianne Regan számomra abszolút egy idol, hosszú zenészkarriere különféle formációival - Mice, Eden House, The Dadaists, Regan&Bricheno, stb. - mindig koherens, érdekes, folyton megújuló, összetett zenéket alkotott. Élethosszig tartó művészbarátsága Wayne Hussey-vel is legendás, hallgassuk csak meg a közös feldolgozásaikat...
Blogjai (An intermittent diary, Ruminations) is megunhatatlan olvasmányok, betekintők egy összetett elmébe a kanyargó-ugrándozó asszociációkkal, emlékekkel, érzelmi mélységgel, műveltséggel, líraisággal. Emellett figyelemre méltó felsőoktatási, szakmai munkássággal bír. Saját bevallása szerint érintett ADHD-ban, és megilletődöttséggel látom, ahogy őszintén beszél az ezzel kapcsolatos küszködéséről, erőt adva az érintetteknek. Nem vagyunk egyedül, ebben sem.
Izgalmas kincskeresés volt, és talán csak annyi a tanulság, hogy nem mindig a toplisták rivaldafényében vagy az agyunknál kétszer gyorsabban és üresebben pergő Reels-videókban bukkannak fel kincset érő felvételek, hanem néha a nyikorgó, ősrégi analóg szalagokról digitalizálva-megmentve, kopott ruhában tűnnek elő és hoznak magukkal egy korsó eleven vizet az ősforrásból.
A 10. Death Disco közönségében, zenei választékában és hangulatában az eddigi legsokszínűbb volt. A rendszeres 20-25 törzsvendég mellett egy csomó új arcot láttunk ami tök jó. Öt fellépővel találkozhattunk, vegyük sorra mindegyiket.
A 2022 óta aktív háromfős formáció az új generáció hangja, teljesen angol nyelvű dalokat hozott, amelyekben kellemes egyensúlyban simult egymás mellé az elektronika és a gitárhangzás. Ezt koronázta meg az énekes nagyon szép, bariton énekhangja. Egészen kellemes az összhatás, de a dalok témái postpunkhoz illően sejtelmesek, sötétek.
A 2013 óta zenéket kiadó együttes 4 lány, 2 fiú felállásban érkezett Győrbe, és egészen lágy hangulatot hozott a zord betonfalak közé. A súlyos alapokat édes, dreampopos énektémák és mélyértelmű, rétegzett, melankolikus szövegek formálják kerek egésszé. A különlegességük egy egészen finom, csajos minőség és igényes vizualitás (rengeteg szuper videós anyag van a Youtube-csatornájukon, a koncertet is talán feldobta volna némi látvány, vetítés.) A CD és kazettaborítók tetszetősek, és a merchpultba rengeteg szépen tervezett, egyedi és a mindennapokban akár munkahelyen is hordható pólót hoztak. Az ő programjuk volt a leghosszabb, és a közönség szinte kizsarolta a ráadást.
A melankólia után gyomorszájon ütés következett a Transkepler formájában ( Hegedüs János "Seki" (másfél, Myster Möbius, düBel) | Stick-Bass-Guitar, Bank Tamás (Stahlgeist, Munkás, Interzone inc.) | ének, Joó Imi (düBel) | Sampler, billentyű, gitár), ami magát a techno, EBM és synthpop metszéspontjában határozta meg, de ennél sokkal többet mutattak a színpadon. Végre visszatért a 90-es évekből ismerős műfajokon túlmutató eredetiség, amit úgy hiányolok. A zene egyik gerince a virtuóz stick bass-játék, - istenem, mennyire imádtam és hányszor láttam élőben a Másfélt - kiegészítve jazzes-funkys elemekkel. Kicsit fura, de nagyon izgalmas mix a végeredmény. Bank Tamás egészen elképesztően energiákat mozgatott meg frontemberként, és hihtetlenül közvetlen, barátságos a közönséggel. Ez volt az este legigazibb zenei csemegéje, szerettük nagyon.
A duót 2024 májusában a Topographies előtt láttam (koncertfelvétel itt). Azt gondolom, azóta kultikus státuszt vívott ki és valahogy még érettebb, önazonosabb lett a páros a rájuk jellemző zsigeri nihilben. Nagyon jól szóltak, ők hozták a hangulati csúcsot az eseményen. Abszolút közönségkedvencek, szenvedélyes pogózás alakult ki, azzal együtt, hogy a 40+-os közönség hosszas táppénzt és ezzel a belépő áránál sokkal nagyobb anyagi mínuszt kockáztatott. A színpadi megjelenésük is változott, Magyar Árpád hidrogénszőke punk fazonban nyomja, Szabó Sára Viola pedig kísértetiesen elegáns jelenséggé fejlődött. Pengeéles produkciót hoztak ismét. Sajnos egyik pillanatról a másikra, hirtelen zárták le a produkciót, egy kis ráadást nagyon szívesen fogadtunk volna még.
Ez a londoni bázisú fiú-lány formáció egészen újdonság, zenéiket 2025 márciusa óta jelentetik meg. Saját oldaluk szerint a 80-as évek új hullámának, a 70-es évek punkjának és a berlini elektronikus zenének hatására olyan zenét készít, amelyre egyszerre van kedved táncolni és sírni. A szintis-énekes lány, Vanessa egzotikusan gyönyörű, egyedi megjelenésű, a srác, Hudson a számtalan tetkójával szinte eleven műalkotás. A Véna után nem volt könnyű dolguk, a közönség egy része már elszivárgott, de energikusságukkal az ottmaradtakat meg tudták győzni. A produkciójuk szép, fokozatos hangulati ívet épített fel. Szikár, minimalista elektronikus zenéjük naprakészen trendi.
Végül a szervezőkról: nem tudunk elég hálásak lenni Dodónak és Gyulának a közösségépítésért. A team többéves munkája lasan beérni látszik, biztos vagyok benne, hogy a Death Disco programsorozat az országhatáron átnyúló tágabb térségben is egészen egyedülállónak számít. Folytatás következik áprilisban és május végén.
Ha egy zenéhez klip, vagy visualizer készül, az akár megtízszerezi az elérést és lehet, hogy megnyitja a kaput a figyelemgazdaságba. Az odajutásig vannak küszöbök, láthatatlan üvegplafonok, amelyeket meg kell ugrani a siker felé, de ennek feltétele, hogy a saját húsból és vérből kell etetni a bestiát, arccal, kinyilvánított érzelmekkel, időről időre új produktumokkal, a közönség igényeinek megfelelő vizualitással, mint ahogy a Fehérlófia jutott fel a pokol tornácáról a felvilágba.
vague phonique: Les Pierres Couchées - képkocka a klipből
A mostani adatok nem tudományosak, a klipek sem egyenlő ideig futottak, van köztük év eleji és pár hete kiadott is. Aztán természetesen a lista csak egy szubjektív válogatás, mint afféle amatőr blogposzt, és világért sem, semmiképp sem rangsor, nem is lenne értelme ilyen módon gondolkodni róluk. Viszont ezek a klipek akár ajtót kinyitó kulcsok lehetnek a koncertek, az ismertség és a közönség figyelme-szíve-pénztárcája felé.
Mouth Ulcers - The Perfect End: képkocka a klipből
A mainstreamben is ismert nagy nevek közelítik legalább a félmilliót, itt már nem nagyon tudnak hibázni. Ami az alternatív színtéren is nagyot megy és 120-150K megtekintést ér el, az a profi szint, itt a névből márka lesz, ahol az algritmusokat és a követők érdeklődését folyamatosan táplálmi kell a fennmaradáshoz. Pár tízezres klipenkénti nézettség a belépő a nemzetközi ismertséghez. Vannak feltörekvők jól eltalált, vonzó látványvilággal, akik meg tudták lovagolni az algoritmusokat a többplatformos, egységes jelenlétükkel, és vannak olyanok, akik zeneileg ugyanolyan jók, de a kevésbé egységes vagy felkapott látványvilágú klipjük az alig láthatóság gettóba zárja őket.
The Scarlet Hour- Electro City - képkocka a klipből
Amiket nagyon kedvelek, az a vague phonique Les Pierres Couchées-e, pontos tükörképe a világnak, aztán a méy mondanivalójú Robert Plant-klip, az Everybody's Song, a Lathe Of Heaventől az Aurora, kicsit vidám, szinte szagolhatóan testközeli, mégis futurisztikus világa, és a OSI AND THE JUPITER gyönyörű Lurking Beneath the Pines-ja. Ami a közös bennük, hogy legalább egy lépésre eltávolodtak a sablonosságtól, kár előny, akár hátrány ez.
A 'csak zene' dalokkal szemben egy klip, lehet akár egy animáció, vagy nagyon jól összerakott loopolt prezentációszerű mozgóképsor, ha megjárja a linkje a közösségi médiát, szemlátomást hoz legalább ezer megtekintést.
A legérdekesebb a kb. 3000-től kezdődő zóna, ahol a sokkal inkább vizuális beállítottságú fiatalabb közönség belép a szubkultúrába. Ezek az új, menő, legalább részben angolul éneklő bandák, akikre jellemző a tudatosan épített imázs vagy imázsnélküliség, hozza a friss vért, a Z generációt az undergoundba és ez nagyon-nagyon megbecsülendő. A koncerteken azok a nagyon szép sminkes-ruhás, kissé túltolt vizualitású csajok, meg a semmilyen ruhájú, kötött sapkás fiúk, akikre gondolok, tudjátok. nagyon meg kell becsülni őket, hadd vigyék tovább a lángot! Főleg a Covid utáni átalakult szokások után nagy dolog, ha veszik a fáradságot és élő koncertekre jönnek, ami ebben a korosztályban talán már kevésbé szokás. Különben itt van a net előtti világból lecseppent új F. O. System-klip helye is, amit mindenki megnézett, aki kicsit is követi a szcénát.
iamyank: X. fel, ahol mindennek - képkocka a klipből
A 9-10K zóna már tudatosan kacsintgat, hiszen megteheti, külföldre, hiszen már áttörik az üvegplafont és az algoritmusok bestiája már kéri a táplálékát, a több tízezresek pedig nemzetközi szinten is megtalálják a közönségüket. Itt van a két személyes kedvencem, Z. Moss Smith dalának gyönyörű, művészi grafikán alapuló loopja és iamynk Rorsach-tesztet idéző pszichedelikus fekete-fehér kaleidoszkópja. Érdekes ebben a szegmensben az Újhold szerepe, a magas nézettségben benne vannak a derék magyartanárok akik beviszik az óráikra pl. a Bájoló/Bizgető megzenésített verspárt.
Ma a zene csak kevesek ajtaját nyitja meg, a vizualitás az a közeg, ami beléptethet a figyelemgazdaság sikerterébe. De ez rengeteg munka, nem kreatív, hanem inkább PR, marketing jellegű munka, ami nem jön magától értetődően a DIY-on, az öndicséret büdösségén, az underground etikán szocializálódott generációnak. A fiatalabbaknak, akik soha, egy percet sem éltek a kelet gettójába zárva, már magától értetődő eszköz ez és nincs értelme elvitatnunk tőlük a használatát, inkább szoríthatunk a sikereikért. De ne felejtsük el, kiknek a vállán állnak: azoknak, akik a 'csak' zenével, a koncertekkel, a DJ-zéssel, szervezéssel, kevésbé látványos, de annál fontosabb munkával akár évtizedek óta életben tartják a szcénát.
.jpg)
