Ritkábban sikerül koncertekre eljutnom,mint szeretném, de most mégis összejött egy kedvemre való kis kiruccanás. Némi szervezés után sikerült összerántani a bandát Sziámi mester koncertjére és indultunk is Győrbe, a Rómer Házba. A szedelődzködés egyik nyomós indoka az egyszeri és megismételhetetlen H.O.L.T. Band előzenekaroskodása volt természetesen. Végre méltó környezetbe került az együttes. Pont ahová ez a zene való, csodásan is szólt. Laza, elszállós, jammelős kis félórát nyomtak a srácok. Ez már a felnőttek rock and rollja, élettapasztalat által kiformálva. Azt látjuk, hogy hónapról hónapra gördülékenyebb, lazább minden élő fellépés. Az Ajtók háromnapos dallamtapadása lassan gyógyul, a fejemben az Oroszlánkirály Circle Of Life-jával összekeveredve szól, miközben születésről és halálról töprengek. Fura mix, nem? De valahol összeér a kettő... Beugrós tagként a Kétszemközt gitárosa erősítette a csapatot.
A 2018 óta létező Úrfi Száraz Bence nevéhez köthető leginkább, hangulatát úgy írnám le, mint egy nagyon személyes, befordulós Bagossy Brothers. Magukat szövegcentrikus panaszkodós-popként jellemzik, de ez amolyan alternatívba hajló pop, kicsit lágyabb, mint a Raklap zenéje, Fiatalok, jól is néznek ki a színpadon, amelynek látványvilágát egy nyolcvanas évekbeli koloniál állólámpa hivatott feldobni. Intenzív energiákat mozgatnak meg magukban és a közönségben is, a szövegek mívesek, versszerűek. A Youtube-on tisztességes mennyiségű, igényesen megvalósított zene, klip és egyéb anyag található tőlük, százezres nézettséggel. A legismertebb talán a 24.hu-n debütált klip, az Ezerszer ember, Scherer Péter szereplésével. De az, amelyik a leginkább megérintett, az a Pszichó, amely a beilleszkedés kényszeréről s nehézségéről szól.
Így nyomják élőben:
Sziámi AndFriends
Legutóbbi posztomban rebegtem hálaimát Sziámiról, és erre úgy rendezte el a sors, hogy pár mondat erejéig beszélhettem vele, aki nélkül nem hiszem, hogy létezne magyar alternatív rock, vagy nagyon más lenne. A koncert programja az URH-tól a legfrissebb daluk győri világpremieréig 50 évet ölelt fel. Ugyan az utolsó Alterábán felléptek és egy igazi slágerparádét ajándékoztak a hálás közönségnek, de most a saját közegükben ritkaságok is előkerültek, mint például a tavaly kiadott Gyere, te bárki c. új album számai, amelynek borítója és szövegkönyve egy gyönyörű, letisztult torockói hímzésen alapul. Szóval Sziámi igencsak aktívan él és alkot. Az őrült rock and roll energiát ehhez leginkább Kirschner Péter adja, de az együttes többi tagja is profi módon teszi a dolgát.
Amikor anyagot gyűjtöttem az előző poszthoz, és felmerült a Kádár-rendszer összeomlását megelőző mélységes nihil pillanata, amelyből az Előrelátó csecsemő született, az, hogy nincs tovább semerre. Az eddig megszokott világnak vége, hogyan tovább? A dalt újra meg újra végighallgatva még mindig elfog az a gerincen végigszaladó borzongás attól, ahová a kamaszkor sebezhetőségében betalált és örökre helyet kapott életem legfontosabb dalai között. A közönségben átadtam magam a sodró képeinek, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy Sziámi épp egy könnycseppet morzsolt el, és arról mesélt, hogy volt, akinek ez a dal at életét mentette meg, aki már azóta családanya, más pedig a szövegét használta búcsúlevélnek.
A koncert után pár szót beszélgettünk az általam végtelenül tisztelt Mesterrel, aki nagyon szerény, közvetlen módon képes kapcsolatba kerülni a közönséggel, a rajongóival. (Nem tudtam félretenni a képet, ahogy generációjának más bandáit testőrök kísérgetik, minha félnének a saját embereiktől.) Remélem, még nagyon sokáig részei leszünk egymás életének.
Igazság szerint nem voltam a magyar sötét underground színtér belső körének tagja, inkább azt mondhatom, ki-be mozogtam belőle életem során. Most mégis arra jutottam, hogy megírom ennek a sztoriját, ebben a posztban pedig a kezdeteit. Ez nagyrészt egy szubjektív, részben a bőröm alatti mélységig megélt történet. Más része csak összeszedegetett információ, de szeretném, ha elmesélhetném, amit összegyűjtöttem. Ha hiányosan vagy hibásan is, de szeretettel írtam - javítsátok ki, egészítsétek ki. Szeretném szóval elmondani, hogyan voltam, voltunk alternatívok, darkok (akkor így hívták kis hazánkban), honnan erdt ez az egész, hogyan hatott ránk és mi maradt ebből. Forrásként főként Szőnyei Tamás Az újhullám évtizede könyveit, az Artpool Adatbázis neve alatti cikkeit használtam, aki egyszerre volt a korszak átélője és krónikása, de igyekeztem más forrásokat is belinkelni.
Szóval, az köztudott, hogy az alternatív, a dark underground szubkultúra punk gyermeke. Elég utalni Siouxsie & The Banshees és a Damned tagjainak jelenlétére a 100 Clubban tartott első nyilvános punk fesztiválon, 1976 szeptember 20-án. Magyarország ekkor a vasfüggöny mögött, a nemzetközi hatásoktól elzárva létezett, de a zene eléggé párhuzamosan fejlődött a nyugati mintákkal, már amennyire hagyták. Volt egy nagyon fontos művészeti irányzat, a neoavantgárd, amelyből az underground szubkultúra elsősorban összművészeti, ennek részeként zenei irányzatként formálódott ki. Úgy gondolom, ez volt a korszak kultúrájának messzire ható pengeéle.
Szőnyei Tamás volt a korszak fontos krónikása, aki a Spions: Anna Frank Emlékestjét nevezi meg olyan fontos eseményként, mint az említett 100 Club bulit, 1978. január 15-én. Az egyik ikonikus dal, a Nirvánia a nihil, undor, kiábrándultság moívumait hozta a közösségbe: " Nirvánia, oh Nirvánia/ egy emberi arc sincs, az egész faj veszett/ Nirvánia, oh Nirvánia / remélem elsőként pusztul el /Nirvánia, oh Nirvánia /semmi kíméletet nem érdemel / hányásnyomok és szeméthegyek /az utcán egész éjjel üvöltenek/ a falakból is gyűlölet sugárzik /és minden idegenre egy késszúrás vár itt..." A folytatás ma már biztosan nem menne át a politikai korretség szűrőjén, de az életérzés tökéletesen átjön. A hallgatóságban jelen volt a későbbi URH, Bizottság tagjainak egy része és mindent megváltoztató inspirációit valószínűleg itt kapta. Nirvánia motívumai később feltűnnek a Kontroll Csoport, Európa Kiadó szövegeiben.
A Spions nem valódi punkzene volt, hanem része a neoavantgárd mozgalomnak. Az alkotókat itt mélységes belső szabadság jellemezte, könnyedén lépték át a műfaji határokat, mindenféle társművészeti ágakban alkottak: performansz, irodalom, vizuális művészetek. Kritikát fogalmaztak meg az elnyomó rendszerrel szemben, kijátszották az állami kultúrpolitika rendszerét a második nyilvánosság eszközeivel, itt-és-most érvényes üzeneteik kinyilatkozatásnak hatottak. A közeg a nyugati kapcsolatoktól elzárva fejlődött és egészen egyedien magyar és szabad alkotóközösséget hozott létre elsősorban képzőművészekből. Az irányzat történetéből egy fontos mozzanat a balatonboglári kápolnatárlatok erővel és hatalmi kavarásokkal való felszámolása, erről érdemes elolvasni Galántai György honlapját. Az alkotók szemlélete, érzékenysége messszet túlmutatott a rock kliséin. A magyar punk kezdetben mondhatjuk, a neoavantgárd egyik irányzata volt, ahogy a gondolatiság megnyilvánult a zenében is. A gyorsaság, virtuozitás, a profi technika, a siker, a sok látványos külsőség többé már nem volt mértéke semminek. Annál inkább fontos volt viszont az, hogy itt-és-most személyes igazságok, életérzések kapjanak hangot és leszarták az ORI engedélyt, meg a tűrő-tiltó-támogató hatalmi packázást. Kis idővel később megjelent a magaskultúrába kevésbé beágyazott valódi punk mozgalom, ami ellen a hatalom keményen fellépett, emlékezetes a CPG tagjai elleni szegedi punkper, amiről a szamizdat révén mindenki értesült, aki számít.
Aztán ahogy fokozatosan kibobtakozott ebben a rengeteg emberben rejlő sokféle tehetség Brezsnyev összevont dupla szemöldökének árnyékában, kiderült, mennyire összetett is ez a zenei mozgalom. Ezt korán észrevette a nemzetközi sajtó. Szőnyei Tamás Az újhullám évtizede II. című könyvében részletesen idézte Chris Bohn a New Musical Expressben 1981. január 10-én megjelent cikkét, amely a hatalmi pozícióból dédelgetett pop és rockegyüttesek helyett olyan bandákra vitte a nemzetközi fókuszt, mint a Beatrice, VHK, Spions, Balaton, URH. Érdemes elolvasni mai szemmel, különösen, ahogy Hobóról Kopaszkutyástul, kissé félreértve a szitut, leszedi a keresztvizet. Érdekes a mi tapasztalatainkkal összevetni az olyan frapáns, erős mondatokat, mint "Az értelmiséget a csavargókkal egy kalap alá véve a hatóságok remélhetőleg minimalizálhatják azok hatását a mainstream gondolkodásra, de valójában azzal, hogy a aluljárók lakóit az undergrounddal azonosítják, egy romantikusan félrevezető mítosz kialakulásához járulnak hozzá. És hogy ellenálljanak mind a hazai underground, mind a nyugati zenének, Magyarország saját hivatalos zenekarokat engedélyez." vagy "Kívülről nézve Magyarország Közép-Európa legliberálisabb és legfejlettebb állama, de a szomszédaival való összehasonlítások sem helytállóak, sem nem hasznosak. A magyar zenészek nagyobb szabadságot élveznek, mint csehszlovákiai kollégáik, de nincsenek illúzióik azzal kapcsolatban, hogy ki tartja a pórázt, bármilyen hosszú is legyen. " De nem kerülheti el a figyelmet a mottó, ami a bevezető részt zárja: "„Nem fogadhatunk el olyan szövegeket, amelyek nem fejeznek ki semmilyen nézőpontot, csak nihilizmust, agressziót és kegyetlenséget olyan zenészektől, akik tizenévesekhez és tizenhat év alattiakhoz szólnak. – Állami lemezkiadó" - a tűrés és tiltás közti madzagrángatók nézőpontja ez.
"Azért jöttünk, hogy eltöröljük a hetvenes éveket." Az URH mindössze fél évig működött, de ez mindent megváltoztatott a magyar rocktörténetben. Hangulatjelentés egy széteső világról, páratlan autonómiával és hitelességgel. Nem kértek hivatalos engedélyt, maguk készítették plakátjaikat, informális helyeken léptek fel. Nem grammozták ki szavaikat aszerint, hogy mi az, ami a betiltás előtt még belefér. Az olyan dalok, mint Kétezer, a Bétavill, az Ismeretlen katona már megint sajnos ismerős világról szólnak, a hatalom szinte ugyenúgy nyomorít, mint 45 éve. Ha első kézből szeretnétek megismerni az URH kontextusát, az Artpool Adatbázis ezen cikkét ajánlom, természetesen Szőnyei tollából és ezt az 1990-es, de újraközölt interjút Menyhárt Jenővel és Müller Péter Ivánnal.
Menyhárt Jenő az Európa Kiadóval kultikus státuszig jutott, az Igazi hőssel, a Romolj meggel, az athéni széllel és a spártai esővel egy generáció himnuszait írta meg, de ez egy másik történet.
A Kontroll Csoport is 1980-ban alakult, Bárdos Deák Ágnes, Kistamás László és Hajnóczy Csaba voltak az eredeti alapító tagok. Az URH feloszlása után csatlakozott Müller Péter Iván. A hangzást a megszokott felálláson túl két szaxofonos tette újszerűvé. Ági ikonikus megjelenést, valami új minőséget adott az egésznek. Hajnóczi Csaba a Zeneakadémián tanult, ezáltal a zene sokkal összetettebb és befogadhatóbb, táncolhatóbb lett. Müller Péter Sziámi, végzettségét tekintve artista és filmrendező, valójában álruhás költő, egzisztencialista, irodalmi magasságú, többrétegű szövegeket hozott és megszületett valami sajátosan magyar postpunk. A színpadkép, a hangulat számomra ezeken kívül a Gavin Friday-féle Virgin Prunest idézi a maga teátralitásával, koncerten túlmutató happeningjeivel, az avantgárd esztétikához kapcsolódással, tabudöntéssel. Ági pedig egy példakép, egy ikon, egy okos és bátor minta volt mindannyiunk számára. Alindának mesélt az életéről itt.
Amit még a Kontroll Csoporttal kapcsolatban érdemes még elolvasni, az Hajnóczi Csaba feljegyzései, közvetlenül a zenekar feloszlása utáni időkből. Pillanatfelvétel arról, hogy mentek a dolgok a nyolcvanas években amatőr, tűrt bandaként: https://csabahajnoczy.com/tortenet-2/
Zeneileg-szövegileg sok érdekes pont volt, például a Johnny Rotten, ugye műanyag szemek és műanyag arc, ez egy explicit, de ironikus tisztelgés a punk példaképek előtt.
Aztán a szex mint téma az Antibébivel, és a Túlvagyok a szexen utolsó sorainak aranyköpésével, a hatalom kisded, ámde annál nyomasztóbb játszmáiról szóló A rock and roll egy állat, a Besúgók és provokátorok, A félelem háza, a disszidálás tabuját piszkáló Holdfényes májusok, a Szolidaritást megidéző Polak-Wenger, bizony súlyos, a betiltás szélén billegő témák voltak a korban. A bandát rendkívül tehetséges emberek alkották külön-külön is, és a feloszlás után a számos Kontroll-utódzenekar is fantasztikus munkát végzett. A Kontroll tiltása, feloszlása és követő bandái a magyar dark underground alapjai. Tűrt kategóriás lévén, a Konrollnak lemeze nem jelenhetett meg a rendszerváltás előtt, viszont működtek a második nyilvánosság praktikái jó sokáig, a 90-es években is. szamizadat, kazettamásolás, fanzinek formájában és ennek nagyon is megvolt a maga romantikája.
Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a kissé irracionális ötlettel, hogy ennek művészkörnek a szívbéli szabadsága pillngóhatásként akár kiindulópontja is lehetett annak a turbulenciának, ami a kommunizmus döglődő mamutját végül a földre kényszerítette.
Szőnyeit idézve a Kontroll Csoport vezéregyéniségei a következő években a párjukkal léptek ismét színre: Hajnóczy Csaba (Kenderesi Gabival) a Kampec Doloresben, Kistamás László (Láng Katival) a Balkan FuTouristban (ahol Lehoczki Károly dobolt), Farkas Zoltán (Csanádi Krisztinával) a Keleti Fényben, Müller Péter Iván és Bárdos Deák Ágnes a Sziámi-Sziámi élén (velük tartott Farkas Zoltán és Ujvári János is).
Kampec Dolores
Az összetett, folkos-jazzes, improvizatív és egyedi énekstílust kifejlesztő, autonóm világot teremtő együttes a zeneileg magasan képzett Hajnóczi Csaba és a fantasztikus Kenderesi Gabi nevéhez köthető. Igényes, a világon bárhol helytálló produkciójuk tízes nagyságrendű lemezt és nemzetközi fellépéseket jelent, ma is aktívan turnéznak és alkotnak, érdemes követni a Facebok-oldalukat. Szőnyei Tamás a Velvet Undergroundhoz (gondolom, Venus In Furs vibe), Cocteau Twinshez méri őket, méltán.
Balkan FuTourist
Kistamás László zenekara 1988-ban adhatta ki a Ding Deng Dong c. lemezt, ami szerintem maga az átvezető kapocs a sötétebb atmoszférába. A nyomasztó disztópia hangulata szólal meg az Űrutazásban: "egy távoli bolygólakó adóvevő készüléken segítséget kééééér", a csábítás és fenyegetés feszültsége, az AIDS veszélye a Tükör című dalban, valamint a mulandóság a Háttérben: "Nincs helyem az időben / A tér szemet vetett rám /Eltűnök a végtelenben /Az út útvonalán". Nekem fontos, szerintem alulértékelt de nagyon. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretem.
Keleti Fény
Farkas Zoltán és Csanádi Kriszta alapították 1987-ben. Egy kazettájuk jelent meg Túl késő címmel 1991-ben. Kísérletező, elektronikával, szekvenszerekkel készített zene, kissé populárisabb, mint az elődzenekarok, de rendben van, kellemes. Érdekes módon külföldi említések, pl. a Redditen őket kifejezetten proto-goth formációnak vélik.
Sziámi formációi
Müller Péter Iván sokirányú tehetségéről, amellyel megajándékozta a magyar közösséget, köteteket lehetne írni. A Sziámi-iterácók körében sok zenész megfordult és rengeteg remek verset, dalt, egyéb produkciót adtak nekünk. De a késő nyolcvanas években a legfogékonyabb fiatal embereinek közérzetét, életérzését biztos, hogy ő fejezte ki a legpontosabban. Gondolok itt az olyan dalokra, mint a Moziklip filmben szereplő Mi már leszoktunk róla és 100 bolha, avagy a kicsit későbbi Ha előrelátó csecsemő lettél volna egyszerre kegyetlen és kicsit seggberugdosósan "szedd már össze magad" hangulatára. De ezek számomra hozzátartoznak a kamaszkori öntudatra ébredés sebezhető pillanatához. S ahogy újranézem a klipeket, úgy változott a világ nagyon sokat, hogy lényegében nem változottsemmit.
Ági és a fiúk
A változó felállású zenekar benne utánozhatatlan első magyar női punk ikon Bárdos Deák Ágival továbbvitte a Kontroll örökségét több évtizedes pályája során. Kicsit úgy érzem, Sziámi "túlragyogta" Ágit, hallgassuk csak meg az Ős-Kontroll felvételt, ahol neki volt még kiemeltebb szerepe. Saját dalai is őszinték, különlegesek, erősek. Ági íróként, újságíróként, slam poétaként is megmutatta magát, izgalmas böngészni a honlapját: https://nemenvagyok.com/ . Saját szerepéről, gondolkodásmódjáról ezt az interjút érdemes még elolvasni. Alábecsülik, mennyire fontos példakép nekünk, csajoknak!
Sexepil
Ha már említettük az Ági és a fiúkat, megfordult benne Vangel Tibor, aki a Sexepil egyik alapembere. Korai éveikben együtt zenéltek a legendáinkkal, később készült egy demó Hegyi Zoli nélkül, majd visszatért az énekes. A korai demókat, koncertfelvételeket visszahallgattam Youtube-on, és egy csomó olyan szám van, ami szamizdat technikák révén keringett az országban a korai időkből, nekem pl. hangról-hangra ismerős ez, rajta remek, de kevésbé hozzáférhető dalokkal, mint a Sex-e-pil, az Irány Irán, vagy a Nyáron éjjel.
1987-ben kaptak lemezszerződést, 1988-ban felvették azt az albumot, amely számomra minden idők 5 kedvenc albuma között örökre ott lesz: ez az Egyesült Álmok. Milliószor hallgattam, de sosem unom meg ezt a melankolikus atmoszférát, a fekete-fehér filmek hangulatával, az Igazi zöld lenületes titokzatosságával, de a csúcsok csúcsa az Egy a világ, a sejtelem, hogy valakit egy percere sem hagynak sem békén, sem magára az égiek, erős ellenpontot képez, mégis egyszerre igaz a Cure Faith-jének keresztrefeszített elhagyottságával. Minden tiszteletem a Mick Ness-korszak iránt, de Hegyi Zoli, még ha más területen alkotva élte le az aktív éveit, egyszerűen pótolhatatlan. Egyébként nemrégiben adott ki egy regényfélét, Garázsmenet címmel a kis magyar vidéki valóságról. Persze a későbbi albumoknak is helye van a szívemben és a kazettás fiókomban, kalandos történetükről a 2025-ös Sötét Zaj fesztivál után meséltek olyan sztorikat, hogy csak na...
F. O. System
1986-ban alakult, 1987-től ért el sikereket, ezek leginkább a legendás Fekete Lyukhoz kötődtek. Az aranyidejükben egy demójuk, egy kazettájuk és egy videoklipjük jelent meg, majd 1991-ben feloszlottak. Új anyagokat ezután elvétve adtak ki, de a időnként még felléptek koncerteken, fesztiválokon. Közben a New Model Army, Christian Death és Cult előzenekaraként is játszottak. Hihetetlen energiával telített élő jelenlétüket legutóbb az utolsó Alterábán élvezhette a közönség.
Az ő esetükben a leghasznosabb forrás a Privát rocktörténet volt, amelyből az a legérdekesebb háttérinformáció, hogy a szürke panelrengetegből kinőtt fiatalok adták a szubkultúra bázisát, és a szürke, sivár, perspektívállan élet elleni lázadás fűtötte őket. A zene csak hordozóanyag volt, ami eljuttatta a szélesebb közönséghez a szövegekbe szedett itt-és-most érvényes, őszinte gondolatokat, véleményeket. Mestereik a Mission, Cult, Sisters Of Mercy. Öngyilkosságra biztatással vádolták őket, pedig hangulat sötétebre fordulását a korszak reménytelensége, valamint a letagadott érzésekkel való szembenézés motiválta. Valójában a Fekete Lyuk közege inspiráló, szabad alkotóhely és közösség volt mindenki számára.
Visszatérve az Artpool Adatbázisra, Szőnyei Tamás derékhadként hivatkozik olyan korabeli bandákra, mint az Orkesztra Luna, a 2. Műsor, a CMC, a Spenót, a Kézy Chopin, PUF, Ápolók, Csokonai Vitéz Műhely, Millenniumi Földalatti Vasútvonal, Embersport, Art Deco és Hús, Lacht El Bahhtar, Aktus, Máyusi Kalapács, Hidegroncs, Zajártalom, BP Service, Uj Nem, Waszlavik... Majd a kilencvenes évek elején eljötek azok az idők, amikor aki akart, templomba mehetett, aki akart koncertre, együttesek sokasága alakult vidéken is, Az alternatív rock kicsit bekerült egy időre a mainstreambe, majd sokféle irányzatra bomlott. De a kezdetekben nagyjából egy csapatba tartozott mindenki.
Néha elgondolkodom, hova tűnt a világunkból ez a szabadság új szintjét magával hozó neoavantgárd él, a kritikus, ironikus, határfeszegető és azt átlépő szemlélete. Szó ami szó, a mai zenei termésből hiányzik a Kontroll Csoport közegét átható mély kulturális beágyazottság, de ha alaposabban megnézzük, ott van az alternatív rockban, annak szülővé vált, lassan öregedő közönségéban, a fiatal generáció szabadságkeresésében. Vagy ha beütsz egy keresést, abban az irányzat a modern képzőművészet alaprétegeként jelenik meg. Akkor is mélyen formált egy generációt, ha az ember néha úgy is érzi, hogy az átkozott konzumtársadalom felzabálta az egészet.
Már vártam, hogy újrakezdődjön az őszi klubszezon ezzel a nevezetes
eseménnyel. 2024 májusa óta rendszeres látogatói vagyunk a Kollektíva
rendezvényeinek, és szemünk előtt épül a közönség, alakul ki és válik egyre
szorosabbá a kapcsolati háló. Az arcok fele ismerős, sok mindenkivel
beszélgettem már, és ez hihetetlen jó érzés, és megerősít abban, hogy ez a
szervező csapat hihetetlen küldetést visz véghez.
Jó volt tehát viszontlátni a helyet, ahol újdonság volt a Dr. Máriáss
minikiállítása a technikásan kidolgozott, de tartalmilag annál ironokusabb
képekkel, no meg a női mosdóban felszigszalagozott Lemmy Kilmister, aki
poszterről szemez veled a trónon.
Furunculus
A mi drága Nagy Gyulánk csapata indította a programot. Bár nem vagyok otthon
az instrumental hardcore műfajban, de lenyűgözött az a pasis energia, amit
árasztott a zenéjük, színpadi mozgásuk, pörgésük. A kivetítőn egy
történetfolyam hömpölygött a vallások sötét oldaláról: üldözés, kínzás,
háborúk képei, és ennek bizonyos pontjain lépett be a zenekar aláfesteni a
borzalmakat, hitelesen.
Sythetic Destiny
Ez a fiatal csapat rendkívül színpadképes, remekül néznek ki! Különösen az
énekes, Eperjesi Júlia fellépőruhája, sminkje volt sötéten sejtelmes és
mégis elegáns. A zene, amit hoztak nekünk, a korai Bonanza Banzai nyomasztó
utópiáit idézi, de ízig-vérig új évezredbeli is. Egy összeomló világ
széthullásának nyomasztó képeit, egy rendszerhibás mátrixot idéz fel ez a
darkwave projekt, de gyönyörű szirénhangon. Az áprilisban megjelent
EP, a No more Bright Days dalait 45 percnyi koncertprogrammá egészítették ki, aminek érdekes
momentuma volt a Syntax Error-feldolgozás, a Szégyenfolt. Kiemelném a
kedves, közvetlen kommunikációt a közönséggel, igazán magukkal ragadóak
voltak.
Olgha
Ez a 21 éves, lengyel és olasz kötődésű fiatalember, annak ellenére, hogy a
neve orosztanárokat idéz, egyfajta
sötét szintipopot
játszik hihetetlen lendülettel Ezt úgy kell érteni, hogy az intenzív mozgása
miatt alig sikerült éles képet készíteni róla, igaz, hogy csak egy egyszerű
alap telefonnal blogolok. Vad energiákat mozgósít a produkciójában, amire ez a
közönség persze, hogy vevő, a lengyel nyelvű dalok tökéletesen éltek a
színpadon. Mindemellett volt benne egyfajta kölyökkutyás cukiság, teljesen
szerethető produkció.
Black Nail Cabaret
Fellépésük mindig ünnepi alkalom. Tavaly tavasszal szintén a Betonban láthattuk élőben Illés-Árvai Emese duójának produkcióját, és nagyon vártam, hogy ismét láthassam őket. A rövid fellépés számait úgy láttam, a nagyérdemű szinte kívülről tudta, elkötelezett rajongótáboruk alakult ki. Egy életmű slágerparádéja: Darkness Is A Friend, a vággyal teli Hegy, No Gold, Veronica, stb. A dalok egy része új vizuált is kapott. Emese remek formában lelkesítette a népet, és teljesen megérdemelten tomboló rajongás vette körül.
Aux Animaux
Kíváncsisággal vártam a svéd előadó fellépését, amit hauntwave címkével hirdettek. A neten ijesztő képek, horrorisztikus maszkok és smink, a Bandcampen sötét szintipop, legutóbb pl. a Dancing Plague-val dolgoztak közös projekten hallhattunk róla. Mi fán terem ez? A fiatal hölgy az előadásain pantominet, táncot, élő basszusjátékot használ, valamint egy theremin nevű fura hangszert, ami úgy néz ki, mint egy nagy wifi-router, és a zenész mozgását érzékeli, hangokká alakítja és felerősíti hátborzongató effektekké. Hangszertörténetileg elég különleges holmi. De van az egészben valami, amit sem a fotók, sem a mozgóképek, sem a hangfelvétel nem hoz át: ez a személyes varázs. Van ebben az ifjú hölgyben valami leírhatatlan, sötéten bájos, mégis kedves vonzerő, a színpadi személyisége olyan, mintha a Tim Burton animációiban szereplő bábok egyike elevenedett volna meg. Ezt semmiféle közvetett csatorna nem hozza át, ő az akit élőben kell látni. A zene az élő fellépésen itt is komoly plusz intenzitást kapott. Megható volt The Soft Moon-ra való emlékezése. Pörög, ugrál, táncol, pózol, Siouxsie stílusában csuklatja a csodás hangját, lejön a közönség közé, együtt énekel a Synthetic Destiny énekesével, hihetetlen! A program vége egy órát csúszott a tervezetthez képest, de minden perce megérte, ajándék volt. Jó kis interjút olvashattok vele itt.
Merch és egyebek
Volt szerencsénk a Black Nail Cabaret Emeséjével és Aux Animaux-val találkozni, pár szót váltani, és mindig elismerésre késztet a szerény kedvesség és a profi hozzáállás, ami jellemző ezen a színtéren alkotókra. Remélem kapnak vissza egy keveset abból az energiából, amivel hetekre feltöltenek minket. Az egész rendezvény hátterében ott van persze a szervezők lenyűgöző munkája és áldozata, ahogy felépítik és összetartják a közösséget. Sajnos a heti fáradtság okán már Man + Machine és Lvcretia programját kihagytam, de nagyon sajnálom, és ha bírom, legközelebb mindenképp maradok. Januárban jön a folytatás az esemény fb-oldala szerint: mayberiansansküllots / véna / barkingbabiesband / transkepler / dieverletzt_
A brooklyni Lathe Of Heaven, avagy Az ég esztergája második lemezét azért bátorkodom figyelmetekbe ajánlani, mert ez az év eddigi legjobbja a számomra. Vannak zenék, amelyekre végigtáncolsz egy éjjelt, kiadod az öszes fájdalmad és feszültséged, és vannak zenék, amit otthon hallgatsz, és magával sodorja a szíved. Az egyik stílusa azonnal felismerhető és ugyanúgy szól Isztambulban, Tokióban, vagy Lipcsében, a másikat legfeljebb ha százan nézik egy kis klubban és minden este egy kicsit más. Ez az album valahol a kettő között található.
Az együttes a nevét Ursula Kroeber Le Guin 1971-es sci-fi regényéről kapta, amely alapján két tévésorozat is készült 1980-ban és 2002-ben. Ez már előre is vetíti a disztópikus hangulatot, amely alapvető az egész lemezen. A zenei gyökerei az egészen korai posztpunkhoz vezetnek vissza, úgy 1980 tájára, abba a sűrű atmoszférába, ahonnan minden, a Banshees, a Stranglers, a Wire kinőtt. Egyszerre nyersen punkos és kifinomult. Találtam egy rövid élő felvételt róluk 2022-ből, érdemes belehallgatni, a fentiek mellett a melodikus számokban talán még a kultikus Hegyi Zoli-féle Sexepilt is hallani vélem.
Az a fajta zene, ami összevethető az egyszerre kora nyolcvanas és 2020-as évtizedbeli olyan posztpunk bandákkal, mint a sokkal éteribb Topographies, az egyedi Body Maintenance, vagy a minimalista Desinteresse. De ez valami sűrűbb, tüzesebb, nyersebb cucc. Gage Allison vokálja punkosan kemény, de ennél sokkal többet tud: a melodikusabb számokan a Depeche Mode-ot és a Smithst idézi, mégis egyedi marad.
A lemez disztópikusságát a zenei hatások mellett sci-fi irodalmi ihletettsége adja. Egy nukleáris robbanás után romhalmazzá vált föld túlélőinek küzdelme, egy háború borzalmai, másik tökéletes testbe került lékek identitásproblémái - nyomasztó témák. Idézem a Bandcampes ajánló egyik bekezdését: "A Lathe of Heaven reméli, hogy az Aurora széles érzelmi spektrumot vált ki, és mélyebb reflexióra ösztönöz a valóságunk és az emberiség állapotáról. Irodalmi, anélkül, hogy elbizakodott lenne, politikai, anélkül, hogy prédikálna, és érzelmes, anélkül, hogy meghátrálna. Minden dal egy összetört tükör darabját tartalmazza, és ami előtűnik, az egy prizmás, sebzett szépség, amely ezer arccal visszanéz ránk. Az Aurora kijelenti: „remegj félelem nélkül az álom nélküli feledésbe”. Meg vagy hívva." Hát... köszönöm, elfogadom a meghívást.
Az Exodus sodró lendülettel nyitja az albumot, nyolcvanas éveket idéző visító szintihangokkal kísérve. A második dal a címadó Aurora játékos ütemekkel indító new wave himnusz. A Portrait of a Scorched-Earth már majdnem New Model Army-s, de van egy bugyborékoló-robbanó szintetizátoros réteg, amely extra izgalmassá teszi. A Just Beyond the Reach of Light szaggatott, de az egekbe emel, az Oblivion áll legközelebb a klaszikus nyolcvanas évekbeli gyökerekhez, de van benne valami kísérteties. A Kaleidoscope zenei világa az érett, klasszikus Cure-t idézi, könnyebb, melankolikus darab, menekülés a szorongató disztópiából. A Matrix of Control dühös, kiabálós punk. A Catatonia megintcsak kőkemény, szétszaggatott, durva szám. Az ezeket követő Infinity's Kiss intenzív, sötét, többszö megtörő, de spirituálisan lassan felemelkedő. Az Automation Bias még mindig folytatja a punkos, keményebb dalok sorát, üvegtöréshez hasonlító hangok teszik hátborzongatóvá. A záró dal, a riasztó Rorschah torzított gitárjaival a nyomasztó kiszolgáltatottság hangja, telefoncsörrenésszerű effektekkel. Az Aurorából klip is készült, érdemes megnézni, jól tükrözi a lepusztilt, szorongató atmoszféra és az édes dallamok ellentmondását.
Egyedi hangzás, intenzív energia, nyerseség és himnikus magasságok, irodalmi ihletettség, nyomasztó válasz egy nyomasztó világra. Éles cserepekre tört tükörkép mindarról, amiben élni kényszerülünk.
Az instagramjuk szerint (@lathe.of.heaven.nyc) novemberben európai turnéra lehet számítani, ami érinti Bécset és Prágát, de Budapestet nem.
Idén a neten követtem a Fekete Zaj fesztivált, és a sok-sok egyéb jóság mellett nagyon értékesnek tartom, hogy a házirendjükben kitérnek a zaklatás megelőzésére, kivédésére, részesei a Közbelépő projektnek, hogy mindenki biztonságban fesztiválozhasson. Fontos dolog ez, a kilencvenes években az egész fiatalkorunkat átszőtte és az életünkben azóta is állandóan jelen van az aggódás, hogy zaklatási helyzet elszenvedői lehetünk. Napjainkra talán elindultak azok a folyamatok, amelyek általában biztonságosabbá teszik a szórakozást mindenki számára.
Szeretnék elmesélni egy történetet, ami mostanában idéződött fel bennem. Egy időre elhagytam életem során a szubkultúrák világát, és most, hogy megint részt veszek közösségi alkalmakon, koncerteken, látom, mennyivel nyugodtabbá, biztonságosabbá vált a szociális környezet ezeken a helyeken. S hogy miért léptem ki ebből a világból egy életszakaszban, erről szeretnék írni ebben a posztban. Talán mert ez tabu volt eddig, most még legalább a szó szabad, jó lenne, hogy ilyen aljas dinamikák miatt nem kellene szenvedést átélni senkinek, aztán hogy időben észrevegyük a jeleket, mielőtt minden rosszra fodul, mielőtt a szabadság átlép abúzusba.
A tini szubkultúrák marginalizált és zárt világa a kilencvenes években nemcsak klubokat vagy koncerthelyszíneket jelentett, vagy adott esetben iskolában megrendezett tinidiszkókat, amely azért valmelyest mégiscsak szem előtt lévő közeg, hanem bizonyos utcasarkokat, lepusztul és eldugott, vascsőből hegsztett, rozsdás és ócska játszótereket, félreeső összefirkált aluljárókat és hugyos lépcsőket, tízemeletesek kihalt tetejét. Eldugott és kontroll nélküli terek, maroknyi tizenéves rejteke, fekete ruhában. De mit rejt az uniformis?
Vannak, akik kicsit ki akarnak szakadni az elvárások és mindennapi nyomás mókuskerekéből, mások a helyüket, barátaikat keresik, vannak, akik a rogyadozó családjaik elől menedéket, s vannak, akik nem is sejtik hogy miben, de érzik, hogy mások, mint az átlag, de vannak komolyan segítségre szorulók is. Meg persze eddig egészen elnyomottak, akik ki akarják próbálni a hatalom ízét. Ez a környezet nem nagyon volt alkalmas a segítségadásra, a tagok maguk is éretlen kölykök, ezért voltak helyzetek, amikor támogatás helyett maszkok, pózok, apró szemvillanások váltak mindennél fontosabbá, apró jelek kaptak óriási jelentőséget. Egymásra találtak a marginalizáltak, össze kellett zárniuk a gúnyolás, kirekesztés, esetenként az üldözés, verekedés elől. Ez a rendszerváltás utáni időszak, amikor látszólag mindent szabad, csak még nem tudni, mi lesz a következménye.
A szubkultúrák újabb trendjeinek közvetítésében óriási szerepe volt az MTV-nek, a lemezboltoknak, de a legfontosabb a hús-vér emberek közti kapcsolati hálózat volt, sűrű, fojtogató háló. Ki tartozhat ide? A vízválasztó kb. a húszéves kor volt, onnantól már "öregnek" számított valaki. Aki pár hónappal később csatlakozott, újnak számított és voltak, akik ezt fenyegetésnak élték meg. Hatalmas összetartó ereje volt pl. bionyos tiniszobákban a rituálészerű zenehallgatásnak (füstölő pacsuli illattal, mécsesek, bonbonmeggylikőr kólával) ki vehetett részt, ki nem. A régebbiek vizsgálgatták az újonnan érkezők zenei, narratíva tudását és elközelezettségét. Egy közösség önvédelme az identitásvesztés, "felhígulás" ellen normális és természetes dolog egy ideig, de van, hogy ez átcsap valami sokkal rémisztőbbe. Elkezdik vizsgáztatni az újakat, mit tudnak, mire lehetnek képesek.
A pártállam és az egyházak közötti hitbeli rést betölteni megérkezik a new age és millió más irányzat, ami eddig tilos volt. A sétálóutcákon adománygyűjtők, szórólaposztók vadásznak a lelkekre, szcientológusok állítanak le tesztet íratni, krisnások osztanak kaját. A vasárnapi szentbeszédeken keresztül pedig beszivárog a sátáni pánik, a konzervatívok mindenhol kandikáló ördögszarvakat látnak, az ifjúsági szubkultúrákban pedig különösen. Még ma is kering a neten néha az a kicsit röhejes lista a sátánista metálegyüttesekről. De ez az attitűd felerősíti az előítéleteket és a szélsőség felé nyomja bizonyos szubkultúrák tagjait. Ekkoriban szennyeződött be örökre a black metal a gyilkosságokkal és gyújtogatásokkal.
A bebocsátási próba eleinte csak pár kérdés volt, főleg zenei témájú, amiből akár még jó beszélgetések is születhettek és születtek is. De aztán ahogy nőtt a csoport, kialakult valamiféle informális hatalmi struktúra, fővezérrel, alvezérekkel és közlegényekkel, ahogy A Pál utcai fiúk óta mind tudjuk. Valahogy meg kellett szervezni a védekezést és kizárni az árulókat. Elkülönülnek a fiú- és lánybandák, ezért a találkozásban mindig van extra izgalom, de vannak fiú-lány barátok és párkapcsolatok is. Vannak olyan tinik, akire ma azt mondjuk, hogy neurodiverz, ADHD-s vagy autista, de akkor ezekre még nem nagyon voltak szavak sem. Csak az érzés a belső megélés szintjén, hogy sehova sem kellenek, nem méltók az elfogadásra. Ők befogadásért csatlakoznak, de itt vannak ezek a próbák: "velünk lóghatsz, ha..." Aki vezérkedik, ráérez a jelölt sebezhetőségére, naivitására, azt, hogy nem ismeri fel elsőre a hatalmi manipulációt, és itt a pont, ahol bármit kérhet. Gonosz félmosoly a szája sarkában, vagy egy sötét árnyalat a tekintetében, amit a másik nem is biztos, hogy észrevesz vagy megért. És mik ezek a próbák? Durva szívatások, megalázás a fiúk között, szexuális abúzus formái a fiúk-lányok között, és válogatott gonoszkodás, alázás, rágalmazás, pletyka a lány-lány kapcsolatokban. (Pédául mennyire ostorként lehetett használni pl. a Pajor-idézetet a Brékből: "Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?") Terjednek a hírek és az áldozatot hibáztatja pillanatok alatt mindenki. Miért is olyan balek?
Ennek az lett a következménye, hogy hónapok alatt az összes kevésbé szélsőséges arc, akik ennek tanúja vagy elszenvedője volt, szépen lasssan elszivárgott, mert senki sem akart a következő áldozat lenni. Zsarnokoskodó önjelölt vezérek iránt nem tart örökké a lojalitás. A szubkultúra kiürült, nem volt menedék többé, eltűnt az a réteg, aki az igazi kohéziót adta volna. Aki megtehette, elkezdett a továbbtanulási céljain gondolkodni, mert az egyetemi koleszok bolond, de nagyjából egyenlő világa még mindig sokkal biztonságosabb volt, mint egy szeszélyes és ostoba basa hatalmaskodását tűrni. De voltak akiknek ez nem volt opció. A szűlők győztesnek érezték magukat, elmúlt a vad fázis, csemetéjük visszatért a járt útra. Ja nem.
Azt láttam, hogy az ilyenfajta hatalmi manipulációval átszőtt dinamika nagyon hamar tönkretette a közösséget, a legjobb embereket fordította el, és gyengítette meg az összetartást. Aki mégis kitartott és megmaradt, valószínűleg azóta összerakta ezeknek a folyamatoknak a valódi jelentőségét. Aki a "beavatók=zaklatók" és a tanúk között volt, úgy sejtem, akkor még nem nagyon fogta fel, mit tesz. Remélem, hogy azóta leesett nekik a tantusz. És jó lenne, hogy nemcsak a szubkultúrákban, hanem általában semmilyen közegben (pl, iskola, munkahelyek, cégek) nem kaphatna teret az ilyesmi mert hogyha időben felismerik, kezelik a zaklató dinamikát, elejét veszik a helyzet romlásának, a közösség erodációjának.
Az abúzus és ellhallgatás csendje sajnos egészen áthatotta a nyolcvanas-kilencvenes évek társas közegét, de ost már valamennyire érthetjük a miértet, hogyant és a ne továbbot. Fogalmam sincs, mennyire volt elterjedt az ilyesmi, ez csak egy személy szubjektív megélése, de ez taszított ki engem abból a közösségből. És a mostani visszatérők közül úgy gondolom, jópárnak megvan ez a tapasztalata. Ezt a posztot nem fogom kitenni a közösségi médiába, mert elég fájdalmas volt leírni, nem szeretném kiszolgáltatni bárkinek, de érdemes lenne mégis beszélni róla. Ha jóindulattal, tisztelettel tudnánk erről beszélni, mindenesetre megtiszteltetésnek venném.
Augusztus 23-án családi kiruccanásként egy különleges minifesztiválon vettünk részt, egy belső utazásra vittek magukkal ezek a bandák, vegyítve némi kilencvenes évekre visszatekintő nosztalgiával. A Robot intim atmoszférájú föld alatti pincéjében kora este kezdődött a program a kb. háromnegyed órás rövid kis koncertekkel, ami így inkább inkább közösségformáló élménnyé vált, nemcsak puszta puszta rockkoncertet kaptunk, és majdnem kora éjjel lett vége, de erről később...
H.O.L.T.
A csapat szokás szerint átütően energikusan játszott. A többedik élő fellépésüket láttam már és érzékelhető volt a rendszeres, alapos komolyan vett próba és vizuálisan is látható, hogy mindenki tök jó fomában van. Dalaik, produkciójuk titokzatos, végzetszerű melankóliája nagyon szerethető. Most új számokkal próbálták ki magukat, a régieket pedig kezdi már megismerni a közönség. A korai kezdés ellenére megjelent nézők nem helyi kötődésű része is énekelte pl. az Ajtókat. Azt gondolom, csak így tovább.
Choke City
Szeretjük dreamopos-shoegaze-os világukat, az autónk pendrive-ján is rajta vannak. Erős érv volt a jelenlétük, hogy vállaljuk a két óra kocsikázást a fővárosba. Szép merch termékeket hoztak, bakelitet, CD-t, kazettákat. Sajnos a koncerten a hangosítás zavaróra sikerült, a hallószerveim épsége érdekében a szomszéd helyiségből hallgattam, ahol a téglafal megfogta a fájdalmas vibrációt. Pedig jók nagyon, a frontemberük is karizmatikus a kék fényben, füstfelhőbe rejtőzve. Attól még továbbra is családilag szeretjük őket, a fiam büszkén feszít a világítós festékkel nyomtatott, menő pólóban 😍.
Z. Moss Smith
Az Empty Storyból ismert, félreismerhetetlen külsejű Z. Moss Smith koncertjét nagy kíváncsisággal vártam, és nem okozott csalódást. A klipvetítéssel kísért performansz egyedi, elmélyülős utazás volt önmagunkba, az emberek csendes koncentrációval figyelték a pillanatról pillanatra vátozó hangulatú, tudatfolyamszerű zene áramlását, időnként akár lehunyt szemmel. Nem tudom, szándékos volt-e, de a hús-vér, eleven dobos!!! belekomponálódott sziluettként a vetítésbe, mint eleven hangulati elem. Egy ilyen sötét atmoszférájú klubban mindenki sötét ruhában van, de mindenki egyéniség, de ez Z. Moss Smith-re különösen igaz.Megőrzött magából valamit a kilencvenes évek sötét zenei kultikus világának igazi és legjobb arcából, ami kicsit nosztalgikus, de gyönyörű.
Nulladik változat
Fenes Tibor hosszú-hosszú életű csapata örök kedvenceim közé tartozik, sűrű meditatív zenéjükkel. Tavaly ősszel a Betonban láttam őket, lassan felmelegedő közönséggel, önmaguknak jammeléssel. Talán a hazai terep tette, de most teljesen más hangulatot adtak át. Döbbenet, mennyire más volt, mint a Betonban, mintha egy másik banda lenne. Az előadásban most igazi rock and roll szív dobogott, lelkesedés, sodró lendület vitte magával a közönséget, együtt énekelték a szövegeket az együttessel. Már a kijelölt időn túl voltunk és a zenekar pakolt, de Tibor egy szál gitárral adott ráadást! Ha rock and roll van, akkor rock and roll van, csesszék meg a diszkósok! Így csúsztunk be a kora éjszakába...
Az Instant Fogas, ugye egy diszkólabirintus, aminek a föld alatti része a Robot. Az utolsó koncert alatt elkezdtek leszivárogni a bulinegyedet élvező turisták, közben az eredeti közönséget csak úgy a magam kedvére figyelgettem. Csupa kedves, okos arcú emberből áll a publikum, amelynek kohézióját az ilyen alkalmak adják meg. Jó kis gitárcentrikus, rockos program állt össze, valódi zene valódi emberektől, valódi embereknek. Láttam, hogy lesz majd folytatás is a Hunniában.
Egy hátránya volt csak a dolognak, sikerült a klímát olyan dermesztőre állítani, mintha a hűtőszekrényben álltunk volna.
Milyen a gót színtér egy bennfentes szemével Németországban? Mennyivel nagyobbak a lehetőségek, mint nálunk, mennyire kell küszködniük a színteret összetartó embereknek? Milyenek a tipikus figurák? Megélnek-e abból, hogy profi szinten ismerik és művelik a goth szubkultúrát? Miben változott a közeg kilencvenes évek óta? Mi derül ki ebből, akár ha valóság, vagy átdesztillált élmény, akár ha fikció?
Thomas Manegold Beszélgetések egy góttal című könyvét a Google Play könyvszekciójában találtam, ami az eddig használt egyik legkönnyebben használható e-book olvasó platform. Német nyelvgyakorlás ürügyén kezdtem olvasni (a döglött középfokú nyelvvizsgát felfrissítő 272 napos Duolingo streak megdobta a motivációm), elektronikus formában vettem meg, fizikai példányom tehát nincs belőle. Ezt a hátrányt kompenzálja, hogy a kijelölt szövegek fordításában a Google áltel elérhető összes nyelven elérhető a Translate, ami azért ha néha félremagyaráz is, elég hasznos kényelmi szolgáltatás.
A szerző egyebek mellett szabadúszó irodalmár, újságíró, blogger, elismert goth DJ, és felolvasókört vezet Berlinben, valamint a Periplaneta független könyv- és lemezkiadó egyik alapítója, kreatív igazgatója. Egész életét a szubkultúra köreiben töltötte.
A 2013-as kiadású könyv egy nagyobb szövegdarabokból darabokból álló mozaik. Egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó helyzetek, beszélgetések sora különféle fiktív személyekkel: terapeuta, nők, írótársak, fanzine-szerzőből lett újságírók, különféle DJ-k, klubtulajdonosok, múltból felbukkanó random baljós emberek, iszonyatosan merev szabályok között vegetáló szülői generáció. Közben rövid gondolatfüzérek a reménytelen személyes világnézetről, a rothadó, manipuláló, embert torzító kapitalizmusról, a hanyatló goth színtérről, az örökös pénzhiány mellett a számtalan szerzői jogi szigorításról, amelyek megnehezítik a klubok működtetését, az önfenntartás kényszere miatt elkövetett önárulásról. Ebből fokozatosan kirajzolódik egy személy portréja, a narrátoré, személyiségével, gondolkodásmódjával, a kapcsolataival, sikereivel, erősségeivel, küszködéseivel együtt. Közben néha nyilvánvaló, máskor utánajárást igénylő módon megjelennek fejezetcímenként vagy a szövegbe ágyazva a dalcímek, részletek, együttesek nevei, identitásképző elemekként, amelyek összetartják ezt a szubkultúrát és leginkább a bennfenteseknek érthető kontextussal egészítik ki a részleteket. A könyv még a Spotify előtti időkben készült, de az utolsó fejezetben egy lejátszási listát kapunk a kötethez, ami dicséretes módon nem szűklátókörűen szemellenzős. Ezt felvittem a Spotify-ra, itt tudjátok meghallgatni.
Nem egy könnyed hangulatú írás, főleg nem az első fejezet, a "Sleeper In Metropolis". Széttöredezett jelenetek, váltva filozofikus monológokkal, bennük elszigeteltség, magány, sarkos-sommás elítélő vélemények az összes többi emberről, a valódi kapcsolódás hiánya, furán elbaltázott kapcsolatok hálójában vergődő egyének, trauma és kínlódás mozgatta lelki folyamatok, elvárások, hazugságok és felszínes játszmák. Olyannyira nyomasztó keverék, hogy majdnem félbehagytam. De aztán ezek a darabkák elkezdenek egymás felé gravitálni, egymást összefüggéshálóba hozni. A háttérben korai mély sérülések roncsoló emlékei sejlenek fel és baljóssá teszi a sztorit, hogy ezeknek a beszélgetéseknek a következményeképp mindig minden kicsit vagy nagyon, de rosszabbra fordul. Közben a narrátor egy DJ szemszögéből leírja egy goth buli működését, ahol a szubkultúra különféle altípusaiba tartozó emberek közötti feszkót kell elsimítania zeneválasztással, figyelemtereléssel, máskor követhetjük egy irodalmi estjét, ahol panaszáradatba torkollik a beszélgetés az időnek abban a pillanatában, amikor a zenekiadás fizikai formátumait épp kezdi felváltani a streaming, erre az iparág jogdíjemeléssel válaszol, ami pedig kinyírja az olyan kishalakat, mint a goth klubok. Egy másik darabkában leszedi a keresztvizet az "öregekről", akik ülnek a klubban, nem buliznak már, de eltartják a nosztalgiaipart (a narrátor kitalált, nem valós személy természetesen, úgyhogy neki sosem fáj a térde, szerencsés...) Lassan áll össze a kép, úgy a harmadik viszaolvasásra, hogy ezek a sztoridarabkák tulajdonképpen mind egy emberről szólnak, a neten nem megtalálható, talán csak fikció 'Archangels from Hell' együttes énekeséről, DJ Azraelről, aki így vagy úgy, tetteivel vagy szavaival, alkotásaival az összes történetbeli alak életére hatással volt.
A második rész, az "In The Hearts Of Woods" dinamikusabb: töredékeiben a nagyváros és saját játszmáik csapdájában rekedt emberek mozgásba lendülnek. A jelenből úgy két évtizednyit visszatekintve régi átéléseik értelmét keresik. Egy srác megvalósítja az álmát és klubot hoz létre. Egy DJ emlékezik, hogyan segített a zene egyben maradnia és megszelídítenie a démonait és megosztani mindezt a közönséggel, milyen katarzisokat élt át. A régi arcok befutottak, elérték, amiről csak álmodtak, sőt, még többet is, mégis feltör a bánat és üresség érzése, mint a valódi létezés bizonyítéka, ezáltal érzik, hogy élnek. Ami hajdan lázadás és botrány volt, már mindennapos, az underground belenőtt a fősodorba, de elveszett a lényeg, az üldözöttek összetartása, a titkos nyelv íze a világban, ahol minden elérhető kattintásnyira. A hangulat kulcsa DIY etika halála és az iránta érzett nosztalgia. A könyv összes férfialakja számára a vágy tárgyát képező gyönyörű csajok közben nehezen definiálható viszonyt alakítanak ki egymással.
Majd egy elkínzott embert látunk élete mélyponján a zenét imádva és elátkozva, halált kívánva üvölteni egy félkész házban, enyhén megőszülve és megöregedve, barátnője által eltartva, kifizetetlen számlák fogságában, ő a korábban annyira istenített DJ Azrael. A grandiózus kirakat összeomlott, az elvek a sárban, és pénzt kell szereznie egy újraegyesüléssel. De azért feláll a földről, felveszi a bőrdzsekijét, mint egy hamis egót, majd egy hip-hop számból inspirációt gyűjtve útnak indul ismét.
Az események a vége felé felgyorsulnak. Az említett klub egy nagyszabású kelta témájú összművészeti bulit szervez táncosokkal, jelmezesekkel, hatalmas tábortűzzel, ahol mindenki megjelenik, aki számít, vagyis aki a könyvben eddig szerepelt, magukkal hozva a félresikerült kapcsolataik lappangó feszültségeit. A nagy öreg, a sztár DJ Azrael épp megdicsőül, a fiatalabb generáció épp az égbe emeli, amikor betoppan a csaja, az eltartója. Aki épp meglátja az egyik exét, az újságírót, akit annak idején a dicsősége csúcsán pompázó DJ Azrael miatt hagyott el.
A könyv olvasása közben motoszkált bennem egy kérdés, vajon mi hiányzik? Mire rájöttem, hogy ebben a sztoriban nincs sem egy kutya, sem egy macska, sem egy kisgyerek, de még egy nyomorult egyenetlenül növő kaktusz sem, semmiféle olyan élőlény, ami gondoskodást kér. Szó sem esik olyan földhözragadt mindennapi dolgokról, mint a kávé, a sültkrumpli vagy a törölköző bolyhossága. Minden fejben játszódik. A belső nyomor ellenpontjaként mindössze egyszer említett meg az író egy virágzó gesztenyefát és kötelező gruftikellékként az abszintot. Önmagától és a természettől is elidegenedett emberi lény minden egyes szereplő. Erre a kulcsjelenetben, az újpogány ünnepen spirituális áttörést ér el a narrátor, miszerint lényegében a világgal egységben létezik, és rájön, hogy annak elválaszthatatlan része, s hogy az élet, amit élhetett, minden kínlódással, csajozással, DJ-ként megélt sikerrel és kudarccal, igaz barátokkal olyan út volt, ami mégiscsak megérte.
Amíg a narrátor spirituális felemelkedést él át, kitalált alakjai a partin újraélik a húsz éve jegelt traumáikat és konfliktusaikat, megadják egymásnak évtizedes tartozásaikat. A végére a bukott angyal DJ, az önfeláldozó barátnő, a tehetséges ifjú DJ-lány, a látszólag sikeres, ám belül már rég halott újságíró rejtélyes módon mind halomra halnak saját vagy egymás keze által. Az eseményeket a szerző inkább sejtetetten, mint explicit módon kifejtetten tálalja az olvasónak, teret hagyva az események felfejtéséhez. Ha az első fejezetben mozaikról mozaikra minden kicsit rosszabbá vált, itt a másodikban az izgalmas pezsgés villámgyorsan fejlődik pokoli tiszítótűzzé a Beltane-máglya lángjaiban, a könyv témához méltó befejezéseként. Jó könyv volt, mesterien szerkesztett, az olvasótól értelmezést, többszöri visszaolvasást, a kirakós összerakását igénylő, fokozatosan kibontakozó, drámai, összetett és elgondolkodtató mű. Inkább élményt ad, mint könnyed nyári olvasmányt.
.jpg)
