Lathe Of Heaven - Aurora

 

A brooklyni Lathe Of Heaven, avagy Az ég esztergája második lemezét azért bátorkodom figyelmetekbe ajánlani, mert ez az év eddigi legjobbja a számomra. Vannak zenék, amelyekre végigtáncolsz egy éjjelt, kiadod az öszes fájdalmad és feszültséged, és vannak zenék, amit otthon hallgatsz, és magával sodorja a szíved. Az egyik stílusa azonnal felismerhető és ugyanúgy szól Isztambulban, Tokióban, vagy Lipcsében, a másikat legfeljebb ha százan nézik egy kis klubban és minden este egy kicsit más. Ez az album valahol a kettő között található. 

Az együttes a nevét Ursula Kroeber Le Guin 1971-es sci-fi regényéről kapta, amely alapján két tévésorozat is készült 1980-ban és 2002-ben. Ez már előre is vetíti a disztópikus hangulatot, amely alapvető az egész lemezen. A zenei gyökerei az egészen korai posztpunkhoz vezetnek vissza, úgy 1980 tájára, abba a sűrű atmoszférába, ahonnan minden, a Banshees, a Stranglers, a Wire kinőtt. Egyszerre nyersen punkos és kifinomult. Találtam egy rövid élő felvételt róluk 2022-ből, érdemes belehallgatni, a fentiek mellett a melodikus számokban talán még a kultikus Hegyi Zoli-féle Sexepilt is hallani vélem. 

Az a fajta zene, ami összevethető az egyszerre kora nyolcvanas és 2020-as évtizedbeli olyan posztpunk bandákkal, mint a sokkal éteribb Topographies, az egyedi Body Maintenance, vagy a minimalista Desinteresse. De ez valami sűrűbb, tüzesebb, nyersebb cucc. Gage Allison vokálja punkosan kemény, de ennél sokkal többet tud: a melodikusabb számokan a Depeche Mode-ot és a Smithst idézi, mégis egyedi marad. 

A lemez disztópikusságát a zenei hatások mellett sci-fi irodalmi ihletettsége adja. Egy nukleáris robbanás után romhalmazzá vált föld túlélőinek küzdelme, egy háború borzalmai, másik tökéletes testbe került lékek identitásproblémái - nyomasztó témák. Idézem a Bandcampes ajánló egyik bekezdését: "A Lathe of Heaven reméli, hogy az Aurora széles érzelmi spektrumot vált ki, és mélyebb reflexióra ösztönöz a valóságunk és az emberiség állapotáról. Irodalmi, anélkül, hogy elbizakodott lenne, politikai, anélkül, hogy prédikálna, és érzelmes, anélkül, hogy meghátrálna. Minden dal egy összetört tükör darabját tartalmazza, és ami előtűnik, az egy prizmás, sebzett szépség, amely ezer arccal visszanéz ránk. Az Aurora kijelenti: „remegj félelem nélkül az álom nélküli feledésbe”. Meg vagy hívva." Hát... köszönöm, elfogadom a meghívást. 

Az Exodus sodró lendülettel nyitja az albumot, nyolcvanas éveket idéző visító szintihangokkal kísérve. A második dal a címadó Aurora játékos ütemekkel indító new wave himnusz. A Portrait of a Scorched-Earth már majdnem New Model Army-s, de van egy bugyborékoló-robbanó szintetizátoros réteg, amely extra izgalmassá teszi. A Just Beyond the Reach of Light szaggatott, de az egekbe emel, az Oblivion áll legközelebb a klaszikus nyolcvanas évekbeli gyökerekhez, de van benne valami kísérteties. A Kaleidoscope zenei világa az érett, klasszikus Cure-t idézi, könnyebb, melankolikus darab, menekülés a szorongató disztópiából. A Matrix of Control dühös, kiabálós punk. A Catatonia megintcsak kőkemény, szétszaggatott, durva szám. Az ezeket követő Infinity's Kiss intenzív, sötét, többszö megtörő, de spirituálisan lassan felemelkedő. Az Automation Bias még mindig folytatja a punkos, keményebb dalok sorát, üvegtöréshez hasonlító hangok teszik hátborzongatóvá. A záró dal, a riasztó Rorschah torzított gitárjaival a nyomasztó kiszolgáltatottság hangja, telefoncsörrenésszerű effektekkel. Az Aurorából klip is készült, érdemes megnézni, jól tükrözi a lepusztilt, szorongató atmoszféra és az édes dallamok ellentmondását. 

Egyedi hangzás, intenzív energia, nyerseség és himnikus magasságok, irodalmi ihletettség, nyomasztó válasz egy nyomasztó világra. Éles cserepekre tört tükörkép mindarról, amiben élni kényszerülünk. 

Az instagramjuk szerint (@lathe.of.heaven.nyc) novemberben európai turnéra lehet számítani, ami érinti Bécset és Prágát, de Budapestet nem.