Nagyon kíváncsi voltam a Deceitsre, és még most is alig hiszem el, hogy láthattam élőben. A koncert Pozsonyban volt, a Dunán kikötött rozzant állóhajóban, a Pink Whale-ben.
Az ember csak egyszer lesz ötven éves, és amikor karácsony körül meghirdették az eseményt, már kitaláltam, hogy ott fogunk szülinapozni. Sajnos a budapesti, csütörtök esti koncertdátum nem versenyezhetett a pénteki pozsonyival, pedig a Cawatanára is kíváncsi lettem volna. Óvárhoz képest Pozsony a kisebb ellenállás, a 40 km az 40 km. Elővételben 14, a helyszínen 15 euró volt a jegy. A helyszín a híres forgó éttermes hídhoz képest is sétatávra lenne, de jobbnak láttuk a kocsit a Zuckermandel iroda/lakóépület komplexum teremgarázsában letenni, ami kb. 500 m-re volt a helytől, 4 órát töltöttünk ott és 8 euró volt a parkolás a dermesztően szellős esti órákban.
A Pink Whale koncerthelyszín egy kikötött állóhajó, ami ifjúkorában alighanem uszályként szolgált. A nevét a közös helyiségek bugyirózsaszín belső festéről kapta, amit rengeteg matrica és graffiti ékesített. A mosdó csajoknak talponállós. A hajó belsejében két koncertterem van, a kisebbik adott helyt a koncertnek. Hangulatos különben, a fémkandallóban igazi tűz pattogott, áldassék a keze a begyújtónak, plusz egy hűtő-fűtő klíma küzdött az elemekkel. Amelyek azért feladták a leckét: szerdától már látszott az előrejelzésekben a havazás, a csütörtököt a mi környékünkön megúsztuk esővel, és pénteken a havas eső lassan megszűnt, de a hideg maradt. Pozsony 5 cm havat kapott és kemény fagyot, amit a folyó felett süvítő szél felerősített. Egésznap figyeltük az előrejelzéseket és a webkamerákat, és úgy döntöttünk, hogy ez az időjárás vállalható rizikó.
A pultban egy kedves, magyarul beszélő pincérlány szolgált ki, közben figyeltük a soundchecket és az előkészületeket, amit nem bántunk meg, mert egy gyöngyszem gurult elánk a Neprebudeny nevű csapat személyében, amiről akkor még semmit nem tudtunk, de a benyomásaim alapján egy nagyon összetett zenei világú, tehetséges csapatnak láttam őket, akik fiatalok, mint a közönségük, a színpadi jelenlétük postpunkos-gótikus, DIY mintaszerűen feljavított szerkóben, de a zenéjük jóval összetettebb ennél: benne vannak a 70-es évekbeli hardrock alapok, a postpunk és a nu-metal is. Az énekesnő drámai, szinte operai jelenség, hihetetlen szenvedéllyel olvasott IGAZI KÖNYVBŐL verseket, énekelt, tombolt, mindent beleadott, és a produkciója lenyűgöző volt. Kár, hogy a nyelvi korlátok közénk álltak, de a feeling teljesen átjött.
Ait a neten találni, az a linktree-jük, ami szerint ezt lehet tudni róluk: "Neprebudený (alias spinki) 2023-ban alakult Pozsonyban. Az alt. rock, a punk és egy csipetnyi szlovák pop elemeit keveri, tagjai: ének /Viktória Šulc/, gitár /Lukasz Ptak/, gitár /Šimon Šimek/, basszusgitár /Dominik Kovačič/ és dob /Viktor Urban/. A dalok a melankólia és a nyers energia kitörései között lebegnek, míg a újabb alkotások a pszichedelikába nyúlnak, ezzel eltávolodva az eredeti pop/rock sablontól." A Spotify felületén 3 kislemezük hallgatható, de szépek a klipjeik is. Kb. 3/4 órányi programot hoztak, és kellően megalapozták az este hangulatát.
Ha belehallgattok, kicsit mintha All About Eve lenne, de élőben hallgatva százszor zúzósabb, drámaibb a hangzásuk. Ami még nagyon átjött, az a saját kulturális, irodalmi közegükbe való mély beágyazottság, ami a nyár vége óta életjeleket nem mutató Raklapra volt jellemző. Viszont picit hiányoltam az angol nyelvű dalokat, amivel kicsit kifelé is érthetővé tehetnék a világukat.
Átszerelés után következett a Deceits triója. Kb. két éve akkor kezdtem követni őket, amikor a Twitter még nem fulladt bele a ragebait trágyalevébe. Úgy voltam vele, hogy végre itt egy jó banda és úgy halok meg, hogy sosem látom őket élőben, mert a világ másik végében élnek, erre az ősz végén felröppent a hír, hogy Európába jönnek! Á, biztos nem érnek el keletre a német határon túl... de ők megtették, átlépték a fejekben még ma is létező vasfüggönyt és milyen jól tették! Hatalmas iramban telt a turné, aminek az utolsó előtti állomása volt a pozsonyi.
A basszus-gitár-dob felállás szikárságából és minimalizmusából hozták ki a legtöbbet a maguk zúzós módján. Az első hangzásra melodikus postpunkjukból itt, ezen a koncerten inkább a punk jött át, nagyon is energikus módon. A Bandcampen található tisztességes méretű diszkográfia legjavából válogathattak, de leginkább a 2024-es album és az újabb kislemezek voltak a számomra felismerhetők. Nagyon karakteres arc mindhárom zenekari tag, de az énekes maximálisan kommunikatív és kedves volt, s erősen panaszkodott a közép-európai, hirtelen berontó télre. Los Angelesban jobb idő szokott lenni. A program szépen felépített íven haladt, a végén a csúcspont a talán legismertebb szám, a Drowning In An Empty Sea szaggatottabb, dekonstruáltabb, keményebb változata és egy Boys Don't Cry-feldolgozás zárta. Nagyon energikus, lelkesítő koncert volt, ami beleadható, beleadták.
A hely kapacitása olyan 100-120 fő, és majdnem teltház volt. A közönség jellemzően inkább az egyetemista-fiatal felnőtt korosztályba tartozott, és vizuálisan jellemzően szépen kidolgozott megjelenést preferálta, nem azt az épp-beestem-munkából jellegűt, mint ahogy mi érkeztünk. Teljes clownsminkek, csillám, satöbbi. Volt alkalom megmutatni az egyéniséget. De a pálmát a Deceits gitárosa vitte azzal a Tarantino filmekbe kívánkozó karakterével, na azt garantáltan senki nem kopizza le az instagramról. Emlékbe vettünnk pólót, kazettát, nagyon szép merch termékeket árultak.
Így ünnepeltük az 50. születésnapunkat, drága barátnőmmel, és megállapítottuk, hogy az éveink száma hiába kétszer ötven, még mindig nem vagyunk százasak.
Két dal, ami a szívem közepében lakik, két dal, ami a háború emlékét helyezi a középpontba, két dal, ami tükör a mának, transzgenerációs emlékek és szorongás átlényegítése. Két költőlelkű énekes, aki ezer szállal kötődik az irodalomhoz és a kultúrához.
Két szerő, két teljesen más habitus, majdnemhogy más generáció, más szűrők, más tükrök, más vetítővásznak, mégis vannak közös pontok. Egyiknél lebegő szorongás, ami mindent áthat, am másikban saját bőrén és következményeiben megtapasztalt erőszak, éhezés, megcsúfolt remények, holokauszt és málenkij robot, a múlt eltagadása és a kuttúrából való kifosztás. A Narnia film, ahogy a gyerekeket vidékre menekítik, ott pedig megnyílik az ajtó, a képzelet menedék, a másik helyen pedig pont bezárul.
Hogy jelenik meg a második világháború traszgenerációs emléke két, bár időben egymáshoz közel keletkezett, de annyira más dalban? Merüljünk el a személyes és kollektív emlákek sötét vizében Hobónál és Robert Smithnél. Mostanában keletkezett koncerfelvételeket csatoltam, hogy lássuk a friss előadást, ahogy a mesterek immár deres fürtökkel figyelmeztetnek a világ ismételt széthullására.
One Hundred Years
It doesn't matter if we all die
Ambition in the back of a black car
In a high building there is so much to do
Going home time, a story on the radio
Something small falls out of your mouth and we laugh
A prayer for something better
A prayer for something better
Please love me, meet my mother
But the fear takes hold
Creeping up the stairs in the dark
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Waiting for the death blow
Stroking your hair as the patriots are shot
Fighting for freedom on the television
Sharing the world with slaughtered pigs
Have we got everything? She struggles to get away
The pain and creeping feeling
Little black haired girl
Waiting for Saturday
The death of her father pushing her
Pushing her white face into the mirror
Aching inside me and turn me around
Just like the old days, just like the old days
Just like the old days
Just like the old days
Caressing an old man and painting a lifeless face
Just a piece of new meat in a clean room
The soldiers close in under a yellow moon
All shadows and deliverance
Under a black flag
A hundred years of blood
Crimson, the ribbon tightens 'round my throat
I open my mouth and my head bursts open
A sound like a tiger thrashing in the water
Thrashing in the water
Over and over
We die one after the other
Over and over
We die one after the other
One after the other, one after the other
One after the other, one after the other
It feels like a hundred years
A hundred years, a hundred years
A hundred years, a hundred years
1982, a Pornography nyitódala, a reménytelenség kvintesszenciájaként hangzó kezdősorral: nem számít, ha mind meghalunk, aztán jönnek sorban a feszültséggel teli képek, ambíció egy fekete autó hátsó ülésén keserű iróniája, kényszeredett nevetés, görcsös ima, a gyengédségbe furakodó rettegés, a jó pillanatokat megmérgező hírek a tévében, az apa halála, a méltóság elvesztése, ahogy mindenki egy darab hús lesz egy darálóban, majd a totális pusztulás szorongató víziója. A narrátor belülről hull szét, ahogy felemészti a kétségbeesés.
Robert sosem beszélt családi érintettségről, de az ő bátyja, aki annyi mindenre inspirálta, szintén 1945-ben született. De ha látjuk a koncertfelvétel hátterében futó vizuált, érthelő, hogy miről beszél a szám. Ha egyszer felbukkanna egy háttérsztori, sok minden világosabb lenne.
45-ös blues
Mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott,
Mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok,
Százéves gyermek szemével apám visszatért a harcból,
Megcsókolt, anyámhoz lépett. Ennyit mondott: Ez a pokol.
A föld alól jöttünk fel, egy üszkös fekete városba,
Ahol kenyérről álmodva mindenki vízért állt sorba.
Az első év reményt hozott, azt hitték, nem dőlt el még semmi,
Annyi minden lehettet volna, amiért érdemes élni, várni, hinni!
Hull a hó, és hózik, hogy imádkozik nagyanyám,
Micimackó vérzik, halkan sziszeg a szamovár.
Fehér pelenkák lengenek, katonaing, nyög a kötél,
Nyíló öklök, nyíló ölek - élet a világ közepén.
Örömünk voltál, fejlődtél szépen,
A jövöd egy könyvben, a múltad szégyen
Képek lógnak a falakon, ahol majd iskolába járok,
Erõs parasztok, mártírok, költők és gyenge királyok.
Nem ismerem Bach-ot, ki az? Kezemet nem fogja Kodály,
A lét és a tudat lesz a fontos és nem Vörösmarty Mihály.
Hazatérő hadifogoly arcát a Napba mártja,
Előtte kisfiú játszik, a szép új világ kovácsa.
Sápadt és folyton éhes, neki semmit nem jelent,
Hogy kétszázezer a fagyhalálba, hatszázezer a füstbe ment.
Hobo Esztrádja 1986-ban jött ki, és szintén a kezdődal a 45-ös blues, és nagyon erősen önéletrajzi ihletésű. Az Esztrád, az ötödik album már túl van a Vadászat művészeti csúcspontján, s annál kísérletezőbb, színházibb, sztorizósabb és szövegcentrikusabb, nem mindenkinek való. A koncertfelvétel a 80. szülinapi stadionkoncertről származik.
Fő motívuma a személyes múlt feldolgozása. A 45-ös blues egy felnövéstörténet, ami a háború poklából, a szülői generáció traumáitól indul - apám is 45-ben született, mint Hobo, s nincs ebben a hazában, akinek nem volt tragikus vesztesége- , és a kezdősor itt is a kozmikus mértékű fájdalom és halál képeivel nyit, összekötve a fogantatással és a születéssel: "mikor engem nemzettek, a sötét égbolt jajgatott, mikor kínnal megszülettem, halált hánytak a csillagok", majd a tragikus realitás képei sorakoznak: a háború utáni nyomor, a remény elvesztése, a keserű belenyugvás a birodalmi túlerő megváltoztathatatlanságába, a testi nyerseség, a túlélés oltárán a kultúra feláldozása, a múlt traumáinak elfojtása, hogy az új generáció tiszta lappal kezdhessen, és az évtizedekig kimondhatatlan, teljesen tabusított gyász. Ez van Hobo és ez van Magyarország batyujában, amit a hátán cipel.
Két külön világ, de az emberek éppúgy méltóságukat vesztve a mennek mindkettőben a húsdarálóba vagy a füstbe, az egyén totálisan kiszolgáltatott a hatalmi játszmáknak, az ima nem segít, megváltás nincs. Fekete autók, fekete romos városok, halálfuvallat és a Gulág fagya. A történelem gyilkos ciklusokban ismétli magát, ahogy újra meg újra pszichopaták kezébe kerül a hatalom. Ugyanaz a feldolgozatlan múlt mérgez. Személyes történeteink figyelmeztetések, mi következik abból, ha a méltóságot, a sérülékenységünket, az emberi jogokat sutba hajítjuk.
A minap a YT feldobott egy demót, ami nagyon érdekes volt, de nem nagyon találtam hozzá semmiféle plusz információt. Ez a felvétel a The Fifteenth With Julianne Regan - Earth To Kiss címet viselte.
Kíváncsivá tett a Föld-asszociációk mentén, mert a legutóbbi album, a 2024-es Regan&Bricheno Apparitionja, különösen kedves számomra a Pale Blue Earth miatt. Ez a pszichedelikus-meditatív dal, külső szempontú szemlélődésével, a lebegéssel, a súlytalanságban úszó random dolgokkal kicsit mindig kiragad az agyam monoton hétköznapi pörgéséből, és most itt van egy sokkal nyersebb ősrégi kapocs...
A feltöltő mindössze ennyit jegyzett meg: "Portsmouth környékéről származó goth rock zenekar. Egy nagyszerű 12"-es lemezt adott ki a fantasztikus TANZ kiadónál, valamint 4 dalt válogatásalbumokon. Felvettek egy albumot, de soha nem adták ki. A hangzásuk olyan nagyszerű volt, hogy akár THE MISSION-t is letaszíthatták volna a goth trónról - de eltűntek." A Soundcloudon is volt néhány változat.
Mások feedjében is feltűnhetett ez a demó, mert valaki továbvitte a linket a facebookos rajongói csoportba, és ott végül is kiderült a lényeg, többek között Mick Mercer, a korszak krónikása és maga Julianne Regan is hozzászólt és segített tisztázni a felvétel eredetét, helyükre téve a hiányzó mozaikokat. A Fifteenth egy portsmouthi zenekar volt. A gitáros Jim Newby a Look Back in Anger zenekarból érkezett, amely a Death Cult második turnéjának előzenekaraként lépett fel, mielőtt a zenekar The Cult névre változtatta a nevét. Az LBIA énekese Michelle Ebeling volt, aki Billy Duffy barátnője volt.
Jim, a Fifteenth tagja, közeli barátja volt Jon Beastnek, aki a Timeboxot vezette a Bull and Gate-ben Kentish Townban. Az All About Eve több korai koncertet is adott ott, és a zenekarok barátok voltak. A felállás a következő volt: Simon Scrivener - gitár és ének, Jim Newby - gitár, Alec Pointon - basszusgitár, Simon Cunningham - dob. Később egy új énekessel (Melissa West) és Splashpool néven folytatták.
Julianne Regan úgy emlékszik, hogy néhány koncertet adtak a The Fifteenth előzenekaraként, énekelt velük a próbateremben is, majd kapott egy demófelvételt tőlük, amit az otthoni 4 sávos portastúdió segítségével továbbgondolt, éneket és plusz harmóniákat adott hozzá, már amennyit ez a technikai háttér lehetővé tett. Juliane is kedvelte a zenéjüket, véleménye szerint egyfajta indie Duran Duranra emlékeztetett, egy kis Genesis-szel (!) és talán egy kis The Cure-ral keverve. Úgy gondolja, sokkal nagyobb sikert érdemelte volna, a Walk In The Garden pedig egy remek szám.
Amiért fontosnak érzem ezt a zenét és ezt a történetet, hogy ebben a demóban és a nyomozásban benne van a szamizdatkorszak izgalma, amikor új kazettát sikerült szerezni, a várakozás, ahogy bepakolod a kazettát, megnyomod a gombot, és a következő pillanatban vagy a csodák birodalmába röppensz, vagy hatalmas csalódás ér. És ez a demó az előbbi kategória, hatalmas rejtett potenciállal, az analóg nyekergéseivel együtt, ami még hitelesebbé teszi. Mi lett volna belőle igénye keveréssel, csilli-villi CD hangzással, ki tudja... de megérdemelne egy újrakiadást, az biztos.
Julianne Regan számomra abszolút egy idol, hosszú zenészkarriere különféle formációival - Mice, Eden House, The Dadaists, Regan&Bricheno, stb. - mindig koherens, érdekes, folyton megújuló, összetett zenéket alkotott. Élethosszig tartó művészbarátsága Wayne Hussey-vel is legendás, hallgassuk csak meg a közös feldolgozásaikat...
Blogjai (An intermittent diary, Ruminations) is megunhatatlan olvasmányok, betekintők egy összetett elmébe a kanyargó-ugrándozó asszociációkkal, emlékekkel, érzelmi mélységgel, műveltséggel, líraisággal. Emellett figyelemre méltó felsőoktatási, szakmai munkássággal bír. Saját bevallása szerint érintett ADHD-ban, és megilletődöttséggel látom, ahogy őszintén beszél az ezzel kapcsolatos küszködéséről, erőt adva az érintetteknek. Nem vagyunk egyedül, ebben sem.
Izgalmas kincskeresés volt, és talán csak annyi a tanulság, hogy nem mindig a toplisták rivaldafényében vagy az agyunknál kétszer gyorsabban és üresebben pergő Reels-videókban bukkannak fel kincset érő felvételek, hanem néha a nyikorgó, ősrégi analóg szalagokról digitalizálva-megmentve, kopott ruhában tűnnek elő és hoznak magukkal egy korsó eleven vizet az ősforrásból.
.jpg)
