Az égiek nem voltak kegyesek a szervezőkhöz, az év eddigi legzordabb időjárású napján, 90 km/órás szélben, vízszintes esőben robogtunk be kis késéssel a Betonhoz közeli parkolóba, és a fejünkre húzott kabáttal, pocsolyákat kerülgetve, ázva-fázva jutottunk be az előző heti kánikulát még a falak között tartogató koncertteremig. Emiatt sajnos a Cawatana koncertjének csak a végére értünk oda, amit nagyon sajnáltam, hiszen a hűvös, penge szintifutamok igazán meggyőzően hangzottak.
Úgy vettem észre, hogy most valamivel kisebb a tömeg, fokozatosan érkeztek még utánuk is a most-már többé-kevésbé ismerős arcok.
A Denevért sokan várták, az első hangokra megtelt a küzdőtér. Intenzív gitárhangzásuk, sodró lendületük magával ragadó. A chilei-magyar kettős energikus, lelkesítő gitárcentrikus postpunkot hozott az aprócska színpadra.
Az Agavoid teljesen más világ, elektronikus, ambientes. A hangulat lassan forrósodott fel, ahogy a rendkívül finom, nőies kisugárzású, melankoliával teli hangú Puskás Dalma Tamara egyre inkább felvette a kapcsolatot a közönséggel, végül együtt ünnepelt velünk. Őszintén megkedveltük.
Az angol srác és gitáros társa végtelen közvetlenséggel lépett kontaktusba velünk a szűk háromegyed órás koncertje alatt. Egyszerre őrülten lendületes és finoman lírai, szintifutamokkal alátámasztott muzsikát tolt. Magyar füllel olyan, mint egy kicsit fűszeres, korai PUF.
Sajnos az afterpartyra korunk okán elfogyott a kraft, úgyhogy a DJ szettről lemaradtunk. Az autópályán a kocsin átsüvített a viharos szembeszél, így kabátban, átfagyva érkeztünk haza, miközben az eső felfelé folyt a szélvédőn.
Álmok… nekem abban az időben, mikor tini voltam, vagyis pályát kellett volna, hogy válasszak, valahogy fogalmam sem volt arról, hogy akár lehetnének álmaim, hogy célokat tűzhetnék ki, amelyeket bátorsággal és kitartással akár el is érhetek. Minden mindegy volt. Szorgalmas és jelentéktelen hangyának, simára csiszolt fogaskeréknek neveltek, az egyediség csak zavaró körülmény volt, az, hogy ragyog a szíved, az meg szégyen. Nem volt fogalmam arról sem, hogy nem kell megfelelnem senkinek, hogy jogom van az önrendelkezéshez. Kicsi és láthatalan akartam lenni, nagy bő ruhák mögé rejtőzni, hogy ne találjanak meg.
Olyan késő 16 éves lehettem, amikor mégis megszólalt bennem valami, egy halk hang. Az egyik egy kis rövid írás volt a Glove (Robert Smith és Steve Severin 1983-as projektje) Blue Sunshine albumáról. Átkozottul vágytam rá, hogy nekem is meglegyen, a kor szokása szerint másolt kazettán és végre meghallgassam. Sehol, de akkor, 1992-ben sehol sem lehetett megszerezni. Még a győri könyvtárban meg a Rütyinél sem. Bele kellett nyugodnom, hogy a Glove, a pszichedelikus csodaalbum meghallgatása nélkül megyek a sírba. Az akkori állapotomban azt gondoltam, hogy ez a pont nagyon hamar eljön.
Pár hétre rá valamiért egyedül mentem el Győrbe, szerettem egyedül utazgatni. Valahogy megszereztem a Dead Can Dance Into The Labyrinth albumát és a győri Bahiából hoztam el egy fanzine-t, fénymásolt amatőr magazint (Második Látás volt címe). Olvasgattam a vonaton, és PONT ezt az együttest mutatták be, méghozzá nagyon is jól. Micsoda véletlen. Elképzeltem a szavak alapján a zenét, amit hamarosan hallgatni fogok, tele voltam reménnyel,hogy jóóó lesz, végre valami egy kicsit jóóó lesz. Hazamentem, betettem a kazit a magnómba és a csoda bekövetkezett, a szavak megnyitották az utat a zenéhez és a kettő együtt a szívem közepéig ért, égig emelt a szomorúsággal együtt. A belső hangom már dúdolja is az ír csavargó dalát… Úgy éreztem akkor, hogy mégiscsak van remény.
Akkor azt éreztem, hogy ha képességeim teljében lennék és lenne valaki, aki segítene, én is ezt tenném, Hogy milyen jó lenne írni egy saját fanzine-t. De mert mások már beelőztek, megtették helyettem, ezen a kis piacon nem lesz igény az én hangomra. Most mindegyik album itt van a telefonom memórakártyáján és visszatért az igény, hogy írjak. Ezért kezdtem el a Masking Tape blogot, hogy kommunikáljak, beszéljünk arról a sok zenéről, amit szeretek.
Sajnos csak a család és baráti társaság fele tudott részt venni ezen a csodás koncerten, én a gyerekek elfoglaltságainak szervezése miatt nem. A helyszín a Beton mellett a másik kedvenc kis klubunk, a StopShop Kapuváron. A főnök, Barna most lett kerek 50 éves, őt köszöntötték fel a barátaink, és ezen a szép napon lépett fel a kisvárosban az élő blueslegenda, Ripoff Raskolnikov.
Döbbenetemre azt mesélték a résztvevők, hogy a teljes stábbal érkező Művész Úr fellépésére mindössze alig tucatnyi ember vett jegyet, annk fele a mi baráti körünk, a másik fele pedig a már látásból ismert rábakecöli visszajáró rockrajongó társaság, akiket teljes szimpátiámmal üdvözlök!
Azért az hihetetlen, hogy az emberek nem értik, hogy ha részvételükkel nem támogatják a kis helyeket, akkor hamarosan semmi, de semmi nem lesz.
Augusztus 16-án a győri Radó-matiné keretében végre két nagy gyerekestül megnézhettük kedvenc Líviuszunk bandáját, A kutya vacsoráját. A környezet szuper hangulatos, a Rába kis szigetének zenepavilonja, fellampionozott öreg platánokkal, raklapbútorokkal. Ingyenes koncert volt, random emberekkel, nem kimondottan rajongókkal. Sajnos ezért kissé langyos volt a fogadtatás, pedig a csapat mindent megtett a mókánk kedvéért, Líviusz szokás szerint sztorizott, s a kiírt időtartamhoz képest plusz egy óra jammelést kaptunk ajándékba. Zeneileg ez egy pörgős, modern stíluskavalkád, szeretjük, na.
Rá három napra, a hoszú hétvégén megnéztük Lecsóékat a pinnyédi Hídpikniken. A mester örömünkre rendkívül laza és kommunikatív volt, a koncert meg az a finomabb, nem a lebontjuk-a-kultúrházat fajta. Itt is vagyes volt a közönség, de az első pár sorban ott nyomult az a megszokott kemény mag. Sok baráttal, ismerőssel találkoztunk, a P.U.F. amolyan generációs kötőanyag. Andrisunk a az első sorban, a 13 évével a vaskordonra tapadva csápolt-videózott, a fotók is az övéi.
Lecsó közbevetett sztoriként mesélte, hogy az oly gyönyörű Angyal c. dalukat a lányuk születésére írta. Nekünk viszont ez a 20. házassági évfordulós dalunk.
Ez a rész a korai posztpunk kialakulásáról, a leginkább ikonikus bandákról szól, bemutatva a környezetüket, főbb vonalakban a történetüket, és ami a legizgalmasabb, Lol Tolhurst személyes emlékeit. A szerző nagy idők tanúja és alakítója, nem kell mondanom, hogy egy élő legenda. Gondolatait megint párhuzamba állítom a mi derék Szőnyei Tamásunkéval, aki annak idején saját kezével tapogatta az újhullám lüktető pulzusát. Érdekes, hogy a két könyvet elválasztó három évtized mennyiben változtatta meg a zenekarokról kialakult képet. Igazából nem nagyon.
Joy Division
A második rész legelején egy komplett fejezetet kap a Joy Division fájdalmasan gyönyörűséges két albuma. Azt hiszem, ez az origó, a kezdőpont. Ha egyszer valami álomvilágban Lol Tolhurst leüle dumcsizni Szőnyei Tamással - kortársak, egy generáció -, na azt kéne valami denevérszerűen minden rezdülésre érzékeny fülekkel hallgatnunk. Nagyjából hasonló szuperlatívuszokkal értékelik mindketten ezt a meghatározó két nagylemezt, pedig a két könyv megjelenése között harmincegy év telt el.
Nekem anno századszorra másolt, nyekergő kazettán volt meg a két album, és helye volt a legfontosabbak között. Most újraolvasva Szőnyei Tamás könyvét, idéznem kell a kilencvenes évek elejére teljesn jellemző, ma már annyira cukin nagylelkűnek tűnő sorokat, s Spotify és a fájlmegosztás előtti időkből:
"Ezúttal valami rettentesen gyönyyörűről kell beszélnem. Félek, hogy nehéz lesz megfelelően kifejezni, papírra rögzíteni, jelzőkkel körülhatárolni, nem ismerői számára megfoghatóvá tenni, kedvelői számára pedig saját élményeiket is felidézve-megerősítve leírni ezt a "brutálisan érzéki és melankolikusan lágy" zenét. Ezt hallani kell - de hát hangmelléklet helyett legfeljebb diszkográfiával szolgálhatok, meg egy könnyelmű ígérettel: átmásolom két nagylemezüket annak, akit sikerült kíváncsivá tennem és másképp nem jut hozzá."
A zenekar magja természetesen a punk hatására alakult, eredetileg Warsaw néven, majd hirdetésben toborozták Ian Curtist és meghallgatás nélkül bevették a csapatba. Hamar kivívták a sajtó figyelmét, majd névváltoztatásra kényszerültek egy másik, hasonló nevű banda miatt. A korai időkben mindkét szerző szerint szembetűnő a náci jelképekkel való kétértemű játszadozás. Megismerhetjük a banda fejlődésének stációit, amelyet áthat Curtis elhatalmasodó betegsége, majd magánéleti válsága (említés szintjén megjelenik az Annik Honoré-szál is) és öngyilkossága.
Lol Tolhurst mindig nagy súlyt helyez a közeg bemutatására, ahonnan egy-egy zenekar indult. Részletesen ír környezettanulmánnyal felérő benyomásairól az első manchesteri koncertjük kapcsán (1979. 02. 17, korabeli relikviák fotóiért tekerj a linkelt oldal aljára). Manchester bizonyos részét valamiféle kivételes sivárság jellemezte, tragikus építészeti melléfogásokkal és társadalmi kirekesztéssel. A nyomasztó Crescents Hulme negyedben található legendás punkkeltető klubban borzasztó nyomorúságos körülményekkel kellett szembesülniük az első itteni koncertjükön. (Oh, drága Lol, tudnád, hogy itt a vasfüggöny mögött még a kilencvenes évek elején is ez volt az alapértelmezés...) Később eljött az az idő, amikor élőben is láthatta a bandát. Ian Curtist megkínzott, betegség és depresszió csapdájába esett lélekként írja le, aki visszafordíthatatlanul haladt a végzete felé, pokoli intenzitású előadása volt az egyetlen megkönnyebbülés a szenvedéseitől, s ez szinte hipnotikusan rabul ejtette a közönséget.
Bauhaus
A goth sztori és a fejezet második oszlopa a Bauhaus. Részletes leírást kapunk a bandatagok szülővárosáról, a jellegtelen kis iprvárosról, Northamptonról, ami megadja a történet szürke háttérszínét. A fejezeteből megismerhetjük, hogyan kaptak önbizalmat a zenélésre a Haskins tesók a legendás 100Club-ban a Clash első koncertje után. Kitér a bandaalapítás viszontagságaira is, majd végigvezeti az olvasót a debütáló kislemez felvételéről (a sokszorosan formabontó Bela Lugosi Is Dead) a Peel-sessionban való szereplésükön át a nagylemezkészítésig, az első nemzetközi turnéig és a klipforgatásig. Mi lehet a Bauhaus titka, a posztpunk korban is egyedülálló, bátor stíluskoktél, a képzőművészeti és filmes hatások, a karakteres vizualitás és stílus talán? A befolyásuk mindenesetre sok modern leszármazottuk számára megkerülhetetlen. Hozzátesz a banda történetének kontextusához az a tény, hogy a nyolcvanas évek elején kialakult egy kép, amely szerint David Bowie-epigonnak tartották az együttest, erre viszontválaszként adták ki a Ziggy Stardust-feldolgozást, amely a maga sötét, komor módján még ütősebb is lett, mint az eredeti. Ez már nem űrrock volt, hanem hangzásában és látványvilágában is goth stílusparádé.
Ez pedig a könyvben is említett, lenyűgöző Top Of The Pops-felvétel (1982. 10. 7.):
Mindössze négy lemezük jelent meg, az utolsóról a legnagyobb siker a She's in Parties, amely az utolsó Top Of The Pops-fellépésükön is előadtak. Mennyire más hangulat, más energia...
A sokféle irányú, intenzív kreativitás aztán szanaszét vitte a bandát, de minden tag sikeres szólókarriert épített fel: Peter Murphy a Dali's Carral és szólóénekesként is, Daniel Ash a Tones on Taillel, végül a Haskins tesók és Daniel Ash a Love and Rockets-szel.
Szőnyei Tamás mindössze egy rövid fejezetet szán a nyolcvanas évekbeli darkwave-nek, ahová a Bauhaust sorolta: "zenéjük félelmetes energuái és sötét színei inkább a középkori misztikához és romantikához közelítettek, mint a huszadik századi konstruktivizmus racionalitásához."
A Bauhaus jelentőségétről lénygében azonos a .két szerző véleménye
Egy adalék még a sztorihoz. Még 2011-ben a Spin Magazin durva kérdéseket tett fel Peter Murphynek. Ezek közül kettő Robert Smith-tel való viszonyára vonatkozott. Ezt olvashattuk tőle:
A gótok keresztapjának neveztek. Mit jelent Robert Smith számodra?
Robert Smith olyan, mint az én sápadt idősebb testvérem, akinek a korai Cure-ban még nem volt imidzse. Ők egy érdekes korai 4AD Records típus voltak, egó nélkül, míg mi rögtön azt mondtuk a színpadon, hogy "Baszd meg - ez Iggy és Bowie színháza. Mi itt vagyunk."
Mi megpattantunk. Ejakuláltunk. És a petit mortban, az ejakuláció utáni kis halálban, szétváltunk. Körülbelül ekkor a Cure nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a helyét - és hirtelen képeket látok Robert Smithről, magas feketére festett hajjal, rúzzsal, rosszul felvitt szemsminkkel, fekete ruhákkal. Arra gondoltam, hogy oké, rendben, akkor ő most már gót, igaz?
Rossz, hogy a Cure-ral egy kalap alá veszik?
Igazából a Cure menő volt. Nagyon menő alternatív popzenét csináltak. Robert rohadtul tehetséges. Csak a Joy Division állt közelebb a Bauhaushoz, mint akárki más.
Aztgondolom, élményszámba megy Peter Murphy-interjúkat olvasni, okos és vicces, egyedi látásmódú, figyelemre méltó interjúalany.
Siouxsie And The Banshees
Közismert, hogy a korai időkben mennyire szoros volt a kapcsolat a Cure és a Banshees között, hogy Robert Smith többször is játszott beugrós zenészként a Bansheesben, s hogy mennyire befolyásolta egymást a két társaság, még ha a történet vége nem a legbékésebb.
A sztori kezdete a Bromley-kontingenshez vezet vissza, a legkorábbi Sex Pistols rajongói körhöz, akik mindenüvé követték az ikonikus punk bandát, majd a mintájukra zenei kísérletezésbe kezdett. Az első fellépés a legendás 100 Club Punk Special fesztiválon történt, tehát részesei voltak az ősrobbanásnak.
Szőnyei Tamás méltatása Az újhullám évtizedéből sajnos már a csúcsról lefelé tartó bandának látta a Bansheest a nyolcvanas évek végén: "A fasiszta szimbólumokkal való kezdeti flörtölés, no meg az a hűvös, elutasító modor, amivel Siouxsie a sajtó érdeklődését fogadta, s amiért Jéghölgynek keresztelték el, mindez együtt olyan félelmetes aurát teremtett a zenekar körül, hogy a punk úttörői közül őket szerződtették le utoljára. Csak 1978 augusztusában adta ki első kislemezüket, majd novemberben az első albumukat a Polydor. Addigra, a nyilvános próbáknak is nevezhető koncertek sokasága alatt, az állandó reflektorfényben összerázódott a Banshees, s a minimális tudással, de annál több invencióval és ambícióval megáldott amatőr gyülekezetből összetéveszthetetlen hangzásvilágú, sőt stílusteremtő zenekarrá vált. Sokan űzték a fekete mágiát a Banshees nyomán, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt, mint ők. A Banshees zenéje tornádóhoz hasonlóan, örvényszerűen a bűvkörébe vont és magasba röpített - sötét tónusú és csillogó volt egyszerre, misztikus és megfejthetetlen. Hipnotikus vonzással bírt, mint Siouxsie egész lénye; amilyen megközelíthetetlen a sztárrá lett énekesnő, éppoly rejtélyesen sűrű, áthatolhatatlan szövésű zenét csinált legjobb éveiben a Banshees. Remek kislemezek során keresztül - Hong Kong Garden, Mirage, The Staircase (Mystery), Playground Twist, Love In A Void, Izrael, Happy House, Christine, Spellbound, Arabian Knights - jutottak el 1982-es nagylemezükhöz: A Kiss In The Dreamhouse (Csók az álomházban).Számomra ez a Gustav Klimt képeinek szecessziós szépségét és buja varázsát idéző zenéjű és borítójú album a Banshees mesterműve. Mindazt, amit ezután tőlük hallottam, ehhez az LP-hez mértem, és semmi sem ütötte meg a mércét. Jó volt ugyan személyesen is látni őket a Petőfi Csarnokban, az állandóság kellemes érzetét keltette, hogy Siouxsie itt is ugyanúgy kente a szeme köré a sötét színeket, ahogy a képekről ismertem - ez az ő védjegye, divatot is teremtett vele - magukhoz és az eredetiekhez is méltóak voltak a feldolgozások, mégis... lefelé szálló ágban lévő zenekarnak tűnt a Banshees. Éppoly nagy nemzetközi attrakciónak, mint amilyenekkel szembeni alternatívaként annak idején a punkmozgalom - s benne ők is - ifjúi hévvel és anarchista jelszavakkal harcba indult. Ennyit láttam bennük 1987-ben, nem többet. Sajnos."
Lol Tolhurst hozza a személyes szálat: a két együttes eltérő hátteréből eredő különbségeket, az első találkozást, Robert Smith két vendégjátékát, aztán legendás történeteket arról, hogy Siouxsie hogyan rendezte le a koncrtjeit tönkrebalhézó skinhadket, hogyan támogatta a fiatal lányokat, aztán következik a lgfontosabb elem, az élete során több alkalommal búvópatakként előtötő és meg-megújuló barátsága Budgie-val, ami végül a Cuious Creatures csodás podcast-sorozatban és a2024-es zenei együttnűködésükben csúcsosodott ki.
A fejezet végül a saját együttesére, munkáira reflektál, de ez egy külön blogposzt lesz.
