A 2024-es év számomra legkedvesebb zenéi

 Teljesen szubjektív válogatás, mindenféle rangsor és sorrend nélkül. Csak az, ami megérintette valamiért a szívem. Kíváncsi vagyok, Nektek melyek voltak a kedvencek ebben az évben. 

Topographies: Interior spring

Gray Tolhurst egy kicsit visszavarázsolta a nyomorult 2020-as évekbe a korai CURE-t

Vision Video: Modern Horror

Dusty Gannon csapata a maga okos, vicces imázsával és gazdag gtárzenéjével az egyik legjobb a kortárs szcénában.

APPARITIONS   by Regan & Bricheno

Az All About Eve legendás szerzőpárosának új albuma méltatlanul kevés figyelmet kapott, pedig egy végtelenül hangulatos csoda. Julanne Regan egy tündér hangján szólal meg még mindig.

Vamberator: Age of Loneliness

Az év második felének kedvenc projektje a számomra Jem Tayle és Boris Williams Vamberatora. Tudjátok mit? Gazdag zene, olyan Quimbys. 

Bujdosó János: Sorry but yes

Álomszerű instrumentális muzsika stílusok sokaságával, nálunk a karácsony kísérőzenéje lett, ajándék a békés ünnepléshez

The The: Ensoulment

Szép lemez, elgondolkodtatón keserédes. 

Crow Black Dream: Csak csend

Ezt csak úgy, önmagáért szeretem. 

Nulladik Változat: Ez így talány

 

Kalandos úton kaptam meg a megújult hangzású új albumot. Kísérteties borzongás, könnyedebb és mélyebb témák váltakozása, szépen komponált konceptlemez. 

The Cure Songs Of A Lost World

Azt hiszem, már mindenki mindent elmondott erről, de van benne valam elemi, nyers fájdalom... az instrumentális változatért rendkívül hálás vagyok, kapcsolódás és feoldozás, amit adott. 

Cigarettes After Sex - X's

Intimitás és melankólia kettőse, csodálatos énekhang.

Hiperkarma - Szólni kell

Annyira örülök Bérczesi Robi újjászületésének, és ennek a leplezetlenül őszinte, igazszívű albumnak... Robi, amilyen őszintén beszélt a pokoljárásáról, autizmusáról és arról, ahogy kilábalt a gödörből, az egy küldetéssel felér. Maradjon ezen az úton, szurkolok neki.

Nick Cave & The Bad Seeds - Wild God

Elképesztő ősvilági és végtelenül szublimált energiák kavargó összjátéka, semmi eddigihez nem hasonlítható.

Black Nail Cabaret - Chrisanthemum

Érzékien borongós, egyedi hang és csodás előadó.

Ripoff Raskolnikov: Twilight Tales

Őszi nosztalgiák hangulata, emlékek, töprengések sorozata a Roberto Lutival közösen készített új lemez. Ez is egy méltatlanul kevés figyelmet kapott ékkő. 

Frenk: Isten élt Pesten

Kulturált, urbánnus, érzékenyen sokszínű poplemez, ilyeneknek kénefolyton szólni a rádiókból...

The Jesus & Mary Chain: Glasgow Eye

Sűrű, intenzív, feszes és erőteljes zene, kevésbé torz és kontúrosabb, mint hajdan, a fénykorban. 

New Model Army Unbroken

Lendületes, friss energiákkal teli, szenvedélyes zenét adott nekünk ez az örökifjú csapat. 

30Y - X

Tűnő hangulatok, személyes jelentőségű emlékek, az ártatlanság egy megőrzött szilánkja és mély töprengések. Azon kapom magam, hogy beszélek hozzá, vitázom vele, valakivel bennem. 

Magyar goth/postpunk/darkwave/dark elektro

 

Nick Cave a Papp László Arénában

Nehéz bármi újat mondani a sajtóbeszámolók után, de mikor a harmadik másodpercben már olyan a hangulat, mint más koncerteken a finálénál és ez csak emelkedik, emelkedik az egy szál zongorás lezárásig, az valami hihetetlen. Meggyógyulsz egy kicsit, mielőtt meghalsz, kiég a rossz salakjából egy darab. 

Nagy László: Varjú-koszorú

 Nagy László: Varjú-koszorú

Sortüzek döreje szédít,

szív szakad és vakolat,

gyász-szalagok közt az Édes

már megint sírva fakadt.

Fél a fű, a vézna füst is

ijedten legöndörül,

félelem dobog a házban,

a tájban körös-körül.

Fekete bársony-koloncok

örvényét veti az ég,

varjú-koszorú fölöttem,

rajtam hideg veríték.

Empty Story. HOLT és Nulladik Változat a Betonban

 Micsoda hét! Szerdán Hobo, pénteken irány a Beton. Összeszedtük a kis csapatot, először a fiúk a MOGAAC kézimeccsét nézték meg, utána a következő állomás a kedvenc underground klubunk. 

Az estét a békéscsabai Empty Story kezdte, lendületes, gitáralapú zenével, sivár, kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel teli szövegekkel. A számaik a belinkelt demójukon hallgathatók. Feldolgozásokat is játszottak, az egyik talán török (She Past Away?) nyelvű, a másik a Molchat Doma танцевать című dala, ami az erőteljes gitárhangoknak köszöbhetően megkockáztatom, hogy sokkal izgalmasabb, mint a lepusztultan szóló eredeti. Nagyon szimpatikus csapat, hoztak becsületkassza alapú merch tárgyakat. Mi kis nőgatással elcibáltuk megunkkal a 14 éves nagyfiunkat, aki autizmusban érintett, de meglepő módon szeret azenét, főleg a zajos rock and rollt. Egy csomó koncerten volt már velünk. Eleinte nagyon meg volt illetődve, csak ült egy székben és nem akart lejönni a koncertterembe, de pont egy hűtőmágnes elég volt csaléteknek. (Emlékszem az első tini sulibulimra, pont ugyanezt csináltam, befordulva ültem a sarokban.) Utána már élvezte a bulit. Kicsit megszólt az úri közönség, hogy miért cipelünk nyűgös kölyköt underground buliba, hát azért, mert az úgynevezett normálisak halálra szekálták már megint a suliban, és meg akartam mutatni neki, hogy igen, vannak befogadó, barátságos helyek is a világban, ahol nem a vergődés választja szét, hanem a közös hobbi köi össze az embereket. Aztán amikor feloldódott, videót is vett fel, odament a srácokhoz, beszélgetett is velük, és beszerzett egy ajándék dedikált matricát és gitárpengetőt. Hálásan köszönjük, végtelenül sokat jelentett nekünk a kedvességük.

Aztán jött a mosonmagyaróvári  HOLT. Jó hírük mehetett az utóbbi egy évben, mert a koncertjük kezdetére megtelt a helyszín, jelentős helyi erőt vonzottak a koncertjükre. Az Ajtókkal indítottak, végigtolták a repertoárt lendületes zúzással és gazdag hangzással. A színtér egyik legjobbjának gondolom őket jelenleg. Sajnos kicsit rövid volt a koncert, amit elég jó időzítéssel  a 10:15 Saturday Night időtlen klasszikusa zárt. Nem tudtam nem erre a régi koncertfelvételre gondolni közben, egész hasonlóan szóltak.  

Az estét a Nulladik Változat zárta. Párás szemű nosztalgia fog el a nevük hallatán, eszembe jutnak a 90-es évek végi Sziget Fesztiválok kis színpadjai, a hajnali fűben ülős elmélyülés egy belső labirintusban.  Nagyon szeretem és sokat is hallgatom a zenéjüket, időnként lehunyt szemmel relaxálva. Sokszor azt érzem, ha egy szó sem hangzana el, csak az instrumentális alap, az is tökéletesen megállná a a helyét. A dalok szenvedélyes szövege csak hab a tortán. Négyfős csapattal érkeztek, és valahogy lassan jött meg a hangulat, akik pedig közben elszivárogtak, sokat veszítettek. Nagyon intenzív a koncertélmény, de nem könnyen fogyasztható. Csilingelő, sűrű hangfolyam sodor magával. A végére drámaian felpörgött a produkcó, egy-egy pillanatra az az érzésem támadt, minth a Joy Divisiont látnám. 

Hálás vagyok, hogy kis csapatunkkal  ilyen fellépéseket nézhetünk végig és ilyen közösség része lehetünk. 

Hobo jubileumi Vadászata a Fleschben

 Hobo nemcsak a dalai matt áll közel hozzám, hanem azért is, mert ugyanazon a napon van a születésnapunk. Gyakran olvasni, hogy a magyar rocktörténet egyik legfontosabb albuma a Vadászat, és nagy örömömre ezt most a szervezők a lehető legközelebb hozták az otthonunkhoz. Csajos programként, a tesómmal kettesben mentünk el erre a művházas-ülős koncertre. Kíváncsian vártuk, mi változott, mennyiben frissült meg a produkció, hiszen ezek a dalok napjainkra újra megteltek áthallásokkal, szomorú aktualitásokkal. Teljesen teltház volt, negyvenes-ötvenes gyűrött arcok, igen, ide tartozunk. 

A koncert felépítése, dalsorrendje megfelelt a februári Arénakoncertnek. Amit kiemelnék, a művész úr zenésztársai. Bűdi Szilárd énekelte  Deák Bill részeit, a saját stílusában, de tisztelettel. A dalok mindegyike izgalmasan, frissen hangzott. Hobo kiváló elaőadó, bohóckodott, viccelt, verselt, dalolt, gesztikulált, jött-ment a színpadon. Ez az ember nyolcvanévesen is ragyog és ragyogtat minket. 

A koncert második felében, az üldözés, a teríték, lakoma, orgia és az osztozkodás részeinél vált kegyetlenül, maróan aktuálissá a produkció, azzal az érzéssel, hogy a nyolcvanas években vagyunk megint és semmi sem változott, mutatva, mennyire időtlenek Hobo dalai. 

A drámai csúcspont az utolsó dal, A bolond levele a kisfiúnak, egyfajta búcsúnak hatott, a könnyeinket is kicsalta. A "bocsáss meg nekem, Isten veled" után Hobo lesétált a színpadról a közönséghez, számos emberrel kezet fogott. Utána kitört a vastaps és a Viharban születtemet kaptuk ráadásnak. Szívbemarkoló, maradandó élményben volt részünk.

Volt egy pillanat, amikor Kerouac A remete története/211. kórus ("Szegény! Bár megszabadulnék e güriző hús-keréktől s lennék az égben megóvott halott") végéhez Hobo csak úgy lazán hozzáfűzte Faludy Haláltánc-balladájának végét: 

A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mnt a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzát,
vagy pipacsot az őszi szél.
- A földbe térünk mindahányan,
s az évek szállnak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Sajnáltam, hogy ez nem fért bele a koncertbe, mert maga a vers és Hobo-éle feldolgozása is hátborzongatóan  gyönyörű.

Death Disco 4. Beton, Győr, 2024. 09. 04.

 Az égiek nem voltak kegyesek a szervezőkhöz, az év eddigi legzordabb időjárású napján, 90 km/órás szélben, vízszintes esőben robogtunk be kis késéssel a Betonhoz közeli parkolóba, és a fejünkre húzott kabáttal, pocsolyákat kerülgetve, ázva-fázva jutottunk be az előző heti kánikulát még a falak között tartogató koncertteremig. Emiatt sajnos a Cawatana koncertjének csak a végére értünk oda, amit nagyon sajnáltam, hiszen a hűvös, penge szintifutamok igazán meggyőzően hangzottak. 

Úgy vettem észre, hogy most  valamivel kisebb a tömeg, fokozatosan érkeztek még utánuk is a most-már többé-kevésbé ismerős arcok. 

Denevér

A Denevért sokan várták, az első hangokra megtelt a küzdőtér. Intenzív gitárhangzásuk, sodró lendületük magával ragadó. A chilei-magyar kettős energikus, lelkesítő gitárcentrikus postpunkot hozott az aprócska színpadra. 

Agavoid

Az Agavoid teljesen más világ, elektronikus, ambientes. A hangulat lassan forrósodott fel, ahogy a rendkívül finom, nőies kisugárzású, melankoliával teli hangú Puskás Dalma Tamara egyre inkább felvette a kapcsolatot a közönséggel, végül együtt ünnepelt velünk. Őszintén megkedveltük. 

Vincent Christ

Az angol srác és gitáros társa végtelen közvetlenséggel lépett kontaktusba velünk a szűk háromegyed órás koncertje alatt. Egyszerre őrülten lendületes és finoman lírai, szintifutamokkal alátámasztott muzsikát tolt. Magyar füllel olyan, mint egy kicsit fűszeres, korai PUF. 

 Sajnos az afterpartyra korunk okán elfogyott a kraft, úgyhogy a DJ szettről lemaradtunk. Az autópályán a kocsin átsüvített a viharos szembeszél, így kabátban, átfagyva érkeztünk haza, miközben az eső felfelé folyt a szélvédőn. 

Amiért létrehoztam ezt a blogot

Álmok… nekem abban az időben, mikor tini voltam, vagyis pályát kellett volna, hogy válasszak,  valahogy fogalmam sem volt arról, hogy akár lehetnének álmaim, hogy célokat tűzhetnék ki, amelyeket bátorsággal és kitartással akár el is érhetek. Minden mindegy volt. Szorgalmas és jelentéktelen hangyának, simára csiszolt fogaskeréknek neveltek, az egyediség csak zavaró körülmény volt, az, hogy ragyog a szíved, az meg szégyen. Nem volt fogalmam arról sem, hogy nem kell megfelelnem senkinek, hogy jogom van az önrendelkezéshez. Kicsi és láthatalan akartam lenni, nagy bő ruhák mögé rejtőzni, hogy ne találjanak meg. 

Olyan késő 16 éves lehettem, amikor mégis megszólalt bennem valami, egy halk hang. Az egyik egy kis rövid írás volt a Glove (Robert Smith és Steve Severin 1983-as projektje) Blue Sunshine albumáról. Átkozottul vágytam rá, hogy nekem is meglegyen, a kor szokása szerint másolt kazettán és végre meghallgassam. Sehol, de akkor, 1992-ben sehol sem lehetett megszerezni. Még a győri könyvtárban meg a Rütyinél sem. Bele kellett nyugodnom, hogy a Glove, a pszichedelikus csodaalbum meghallgatása nélkül megyek a sírba. Az akkori állapotomban azt gondoltam, hogy ez a pont nagyon hamar eljön. 

Forrás: https://archive.org/details/masodik-latas-09-1992/page/n19/mode/2up 

Pár hétre rá valamiért egyedül mentem el Győrbe, szerettem egyedül utazgatni. Valahogy megszereztem a Dead Can Dance Into The Labyrinth albumát és a győri Bahiából hoztam el egy fanzine-t, fénymásolt amatőr magazint (Második Látás volt  címe). Olvasgattam a vonaton, és PONT ezt az együttest mutatták be, méghozzá nagyon is jól. Micsoda véletlen. Elképzeltem a szavak alapján a zenét, amit hamarosan hallgatni fogok, tele voltam reménnyel,hogy jóóó lesz, végre valami egy kicsit jóóó lesz. Hazamentem, betettem a kazit a magnómba és a csoda bekövetkezett, a szavak megnyitották az utat a zenéhez és a kettő együtt a szívem közepéig ért, égig emelt a szomorúsággal együtt. A belső hangom már dúdolja is az ír csavargó dalát… Úgy éreztem akkor, hogy mégiscsak van remény. 

Akkor azt éreztem, hogy ha képességeim  teljében lennék és lenne valaki, aki segítene, én is ezt tenném, Hogy milyen jó lenne írni egy saját fanzine-t. De mert mások már beelőztek, megtették helyettem, ezen a kis piacon nem lesz igény az én hangomra.  Most mindegyik album itt van a telefonom memórakártyáján és visszatért az igény, hogy írjak. Ezért kezdtem el a Masking Tape blogot, hogy kommunikáljak, beszéljünk arról a sok zenéről, amit szeretek.