Nem sok alkalmam van a mostani életszakaszban este kimaradozni, de most a HOLT és a barátok kedvéért kivételt tettem. Drága kertszomszédunk mesélt erről a formációról és kíváncsivá tettek a dicsérő szavai, linket is kaptam a Soundcloudon hozzájuk.
Jófajta gitárcentrikus posztpunk, ami hallgatva is kellemes, de legalább tízszer ütősebb élőben. Szomszédasszonyom fejből tolta már a szövegeket, mi csak figyeltünk, de meggyőzőek voltak a saját dalok. Ha lesz még koncert, biztos megyünk. Különösen boldoggá tett a program végén játszott két Cure-feldolgozás. Facebook-oldaluk tanúsága szerint új dalok és videoklip is készül.
Ha lesz még élő fellépés, ott lesz a helyünk családostul, barátostul, SzotyiGabistul :-)
Almáról és fájáról mindenki is hallott, most a világ egyik legnagyobb aktív bandája, a Cure jelenlegi vagy volt tagjai gyermekeinek zenei tevékenységéről szeretnék pár szót ejteni.
Darc Rama Pearl Thompson fia, Robert Smith unokaöccse édes és eredeti dreampopot alkot. Cuki, jóképű és nagyon képzett zenész, itt hallgathatod.
A Topographies Lol Tolhurst fia, a édesapja könyveiben számos alkalommal emlegetett Gray Tolhurst együttese. A trió saját magát jellemezve az éteri shoegaze, dreampop és coldwave műfajokat említi, de számomra olyan, mintha egy kb. 1981-ben elejtett fonalat 2024-ben újra felvettek volna, kicsit összetettebben, kiszámítottabban, de ugyanolyan bőr alá kúszó intenzitással... nekem ők a kedvenceim, a Spotify-on itt eléretőek.
A Violet Vendetta, Eden Gallup együttese sokkal energikusabb, keményebb, ütősebb, rockosabb. Nagyon jól használja a Cure-ba időnképt az apja helyére is beálló technikus, közismerten borzas legény a közösségi médiát, sok érdekes tartalmat oszt meg, többek között rajzol és animációkat is készít. "A puszta zsigeri erő, a bonyolult dallamos hangszerelés és Eden Gallup hangjának kombinációja a Violet Vendetta-t az egyik legizgalmasabb új rockzenekarrá teszi a Biffy Clyro óta."-idézhetjük a Spotify-bemutatkozásukat. Bemutatkozó albumuk, a Lost Memories hamarosan megjelenik. Hallgasd őket itt.
Mindegyik kiváló, és döbbenet, hogy mennyire különbözőek. vajon miért?...
Persze csak vicc az egész, azért készítettem, mert fel bírom húzni magam a gatekeepingen, újra meg újra. De azért nem bánnám, ha bekommentelnéd a véleményed vagy a pontszámod.
Mert ha 25+ pontos vagy tiéd ez az oklevél:
Használd, ha akarod. De ne felejtsd el, ez csak afféle halloweeni tréfa.
Különleges adventi eseményen vehettünk részt tegnapelőtt. Győr Sziget városrészének, a város öt fekekezetének (evangélikus, zsidó, református, görögkatolikus, római katolikus) adventi fesztiváljának részeként. Az Aranyakkord adott koncertet a református templomban, Kiss Tibi, Vastag Gábor és Gábor Andor „UFO” triója. Két gitáros és egy ütőhangszeres, egyszerűen díszített karácsonyfa tövében három szék, némi hangosítás és világítás. Nem ez volt Tibiék első templomi koncertje, tavaly nyáron a pápai Református Egyházi Napok vendégei voltak az Ótemplomban.
Kiss Tibi a programfüzet ajánlójában írta: "Kivételes, speciális élmény ezen a fesztiválon játszani, egyáltalán jelen lenni ebben a szakrális miliőben. Annak tükrében különösen, amikor a világban zajló események most pont az emberiség kevésbé megértő, agresszív arcát mutatják. Ez az alkalom egy lehetőség, hogy közelebb kerüljünk az elfogadáshoz, egy általunk választott felsőbb erőhöz, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét, és az ég felé emelve, azt képviselni hogy nekünk nem ez az osztályrészünk. Mégis hinni az emberben lévő egyetemes jóban, ami összehoz minket, empátiára és szeretetre képes még a háborgó idők füstködében is."
Elcsendesedve, szinte megilletődve léptünk be az 1906-ban épült, neogótikus, hófehérre festett templomba. Nem a megszokott Quimby-közönség várta az előadókat, az biztos. A derékhad ünneplő kabátba öltözött hatvanasok, hetvenesek, templombajáró emberek. Mi a negyveneinkkel fiatalnak számítottunk, tizenévesek szinte csak a szüleik által magukkal rángatott olyan szerencsétlek kölykök voltak, mint a mi két "nagy" fiunk. Nem tudom, nehéz közönségnek tűntünk-e, mert Tibiék mindent megtettek a kontaktusba vonásért. Nem volt könnyű dolguk, hiszen minimális eszköz, csak a zene, csak a személyesség állt rendelkezésükre. Lassan azért oldódott a megilletődöttség.
A Győri balett dramaturgjai segítettek a templomi és a rock miliőt valahogyan összehangolni, ennek eszözeként színes LED világítást kapott a nyolcszöges szentély, a csillogó felületeken tükröződő fények és árnyak folyton változó árnyjátékot varázsoltak a boltíves mennyezetre. Ez volt a kapu, ami a mindent átható vizualitáshoz szokott gyerekeket megnyitotta a zenére.
Hova vezetett ez a kaland? Utazás a szív közepére, kanyarok a bennünk élő pokol és menny között, keresve a szimpatikus nyúlcsapást... A Quimby dalok közül Tibi magával hozta a következőeket: Legyen vörös, Az otthontalanság otthona, Heaven goes to hell, Viharon túl, szélcsenden innen, a ráadásban a Lámpát ha gyújtok. Ez szépen kirajzolja az egymást követő hangulatok ívét. Aztán jöttek az Aranyakkord dalok különféle helyekről és időből: Világgá megyek, a Balaton, Az én Budapestem, Kisherceg, Otthon lenni valahol, Tudom, hogy hol vagyok... spirituális utazás az élet nevű kalandjátékban.
Szép lassan aztán belemelegedtek a népek. Meglepő módon, még az öregeket is üvöltésre bírták bírták valahogy az Isten házában, persze segítségképpen, a vége felé a Táncoljatok és énekeljetekre karzaton tényleg táncolni kezdtek a decens úrhölgyek... Azt gondolom, igazi karácsonyi ajándékot vitt haza az a 300 ember, aki részt vehetett ezen a rendhagyó előadáson, derűt és békeséget.
Az Instagramon követek egy goth/metalhead blogger csajt, @madi_dangert, aki sok DIY dolgot is csinál. Érdekes, mert legalább 20 évvel fiatalabb nálam és tetszik, ahogy a projektjeivel visszaidézi a nyolcvanas éveket. Például vegyes kazettákat mixel a Spotify korában!!!
Nekem mondjuk inkább a kilencvenes évekkel kapcsolatban vannak erős nosztalgiáim. Ami összeköti a két évtizedet, az a kazetták. Ezek vannak még meg eredetiben, meg kb. háromszor ennyi kétkazettás magnóval készült másolat. Ezek az eredetiek voltak a cserealapok a másolásnál a kölcsönkéréshez.
A másolatgyűjtemény legértékesebb darabjai a z URH/Kontroll/Európa Kiadó/Bizottság, de van néhány, Bahiából vagy Rütyi Hangváriumából való ritkaság. Nico 1985-ös pécsi koncertjét nagyon nem tudom hova tenni, hogy legális vagy kalóz... az adott korban más formában megszerezhetetlen volt.
A magyar zenei univerzumból nagy kedvencem volt az instrumentális Másfél, jópár kazija megvan, istenem, mennyivel is előzte meg a Mogwai-t... Meg az Új Nem, az mennyire állat volt már, milyen sámán őserő...
Meg a Black-out, mennyire tud hiányozni, mikor a Kowalski is még normális volt.
Az a durva, hogy van egy csomó pótolhatatlan közöttük, olyan zenék, amik se torrenten, se boltban, se a Spotyn nem elérhető már, csak azon a nyavalyás walkmanomon hallgathatók. DogFaced Hermans, Kinopuskin, Árnyak bizony ilyenek. Meg a másolt Balkán FuTourist.
Még tavaly rendeltem meg Lol Tolhurst magyarul megjelent könyvét, a Cured - mese a két képzeletbeli fiúról címűt. Nagy élmény volt olvasni, mert Lol jó tollú, jó szemű író. Kétszer is végigolvastam, egyszer felváltva röhögtem és könnyeztem az elképesztő rock and roll sztorik, végtelenül őszinte vallomások és megható történetek füzérén. Olyan volt mint egy érzelmi hullámvasút.
Második olvasásra azonban ott volt a mélyben egy sokkal sötétebb, de végül reménytelien befejeződő személyes történet a személyes sötét oldallal és a függőséggel való harcról, olyanfajta szembenézésről, amit azt hiszem, aki egy kicsit is nyitott szívvel él ezen a bolygón, és nem akarja elszúrni teljesen az életét, senki sem úszhat meg.
A Cured könyv legmegrázóbb oldala, egy kíméletlenül éles tükör, az a rész volt, amikor a szerző az érzelmi kommunikációra való képtelenségről, generációs traumákról, a PTSD-ről, az életvezetési nehézségekről, a feszültségek alkohollal való tompításáról írt. Zokogtam, mert magam előtt láttam a családom, szeretteim kudarcos, az alkohol miatt évtizedekkel megrövidített életű tagjainak kínlódását. Nálunk a háttérben meghúzódó okként a család genetikájában évtizedekre visszavezethetően jelen volt az autizmus. A függőség dinamikája megdöbbentő, hogy az esetleges kulturális eltérések ellenére mennyire azonos, és milyen torzítóan hat és mekkora teherként nehezedik akár évtizedek múltán a már felnőtt volt alkeszgyerekek életére. S hogy mennyire kegyetlenül nehéz ebből teljesen felépülni. Kemény szembesítés az elfeledni kívánt múlttal.
A zárszó szerint Lol segítő szándékkal írta a könyvét, engem főleg a gyerekkora leírása indított meg. Tulajdonképp 15 évvel később, a nyolcvanas-kilencvenes években itt Kelet-Közép-Európában egész hasonló tapasztalatokat éltünk meg, csak kicsit még nyomorultabban, szegényesebben, reménytelenebbül és egérút nélkül. És most megint ugyanaz van, mindenki menekül, aki teheti.
Aztán szeptember végén megjelent a folytatás, amit megrendeltem a Libriston keresztül és október közepén, pont a névnapomon végre a kezemben foghattam életem első, külföldről rendelt, idegen nyelvű könyvét. Nagy gátlást győztem le magamban ezzel, mert én még a gimiben a német mellett a kötelező oroszt tanultam, harminc éves korom körül, munka mellett kezdtem el angolul tanulni és elég nehezen nyelvvizsgáztam le, mert muszáj volt, kellett a diplomához. Akkor remélni sem nagyon mertem, hogy eljutok addig, hogy ugyan sok szótárazással, de viszonylag élvezettel tudok nagy szókinccsel megírt angol nyelvű könyvet olvasni.
-
Igazából a könyvet nem annyira a téma, hanem a szerző miatt vettem meg, mert érdekelt a további mondanivalója. Lazábban kapcsolódom a témához, úgy gondolok magamra, mint rossz gothra, aki inkább hallgat Tom Waitst, mint Depeche Mode-ot, inkább Pearl Jamet, mint Fields of Nephilimet, inkább Palya Beát, mint Black Nail Cabaret-t.
Az ismertetők általában az első fejezetig, a kultúrtörténeti párhuzamokig jutottak, de a lényeg lemaradt: az a rengeteg személyes történet, ahogy az író az egyes zenékhez vagy az azokat megalkotó művészekhez kapcsolódik. Rögtön beugrott, ogy van hasonló könyv a polcomon, az általam oly nagyra becsült Szőnyei Tamás által kilencvenes évek elején írt, és szó szerint toprongyosra olvasott Az új hullám évizede 2. 1992-ből. Harminc év van a két könyv között, az egyik még az élet sűrűjében íródott, a másik több évtizeddel "magasabb" látószögből. Párhuzamosan olvasom a kettőt, hála Szőnyei Tamás nagyon pontos névmutatójának. A két író egy generáció szülötte, egy szenvedélyen osztoznak. de mások a hangsúlyok. Szőnyei enciklopédikus, mindent összegyűjtő és egyesítő attitűddel írt, míg lol Tolhurst sokkal inkább élményekkel, érzésekkel teli.
A Goth első fejezete, az Origins tényleg az irodalmi és zenei előzményekől szól. Az irodalmi rész számomra legfontosabb újdonsága Anne Sexton versei, ezek a sebészi pontossággal önboncoló, kegyetlenül szókimondó életdarabkák. Jópár olvasható angolul és magyarul is, itt.
Készítettem az első fejezetben említett fontosabb dalokhoz egy lejátszási listát zenei illusztrációként. Régen milyen bonyolult csereügyletek árán lehetett volna másolt kazettán megszerezni... egy kis időutazás a hetvenes évekbe.
Gyakran lebzselek a Twitteren a curetwt-en, és ezt a listát feltettem az ottani körnek ééééééss...
Kaptam egy 💓-et magától a szerzőtől!!! Köszönöm, drága Lol!
Végigjárjuk a szerzővel a szülővárosa hajdani iskoláit, helyi koncerttérképét durva skinheadbalhékkal, valamint az olyan ikonikus rocktörténeti helyeket, mint a klubot, ahol a Doors kezdett, Jim Morrison párizsi sírját. A legendás Factoryt és CBGB-t a Velvet Undergrounddal, Nicoval és a Suicide duóval, minden szintipop atyjával. Megismerhetjük a Top Of The Pops műsorának jelentőségét a T. Rex és David Bowie kapcsán, mindent megváltoztató zenéjével és vizualitásával (oh, istenem, nem tudok nem a 120 Minutesre gondolni). Mind-mind személyes történeteken keresztül. És ez még csak a kezdet.
Az elmúlt hetekben nagyon rám jött a kimerültség, mivel a háromgyerekes részmunkaidősnek csak úgy Isten nevében le kellett nyomnia a teljes állásnyi melót.
A végére elkaptam valami felső légúti nyavalyát, kidőltem. Lázas voltam és nem tudtam visszaaludni, közben pörgött az agyam. Lassan belecsúsztam egy csinos rémálomba, aminek a lényege az volt, hogy egy futóhomokos csapda épp elnyel, küzdök és egyre mélyebbre merülök, csapkodok, felkeverem a port és benyelem, letüdőzöm, mindjárt megfulladok, mindjárt vége, ki kell jutnom, mindjárt vége…
Felébredtem a saját forgolódásomra és akkor ott az éjszaka közepén, megszólalt egy billentyűfutam, ismerősnek tűnt, aztán jöttek a sorok is “I suffocate, I breathe in dirt/And nowhere shines but desolate/And drab the hours all spent on killing time/Again all waiting for the rain” Felébredtem, éreztem, hogy visszapattantam a pokolból már megint. Nemsokára elaludtam és reggelre elmúlt a lázam. Tiszta mágia.
Harminc éve, tinédzserként ezt a számot éveken át nem bírtam meghallgatni, olyan komoly szorongást szabadított el, most már megbírom, sőt…
Negyvenes éveim felén túl sok emlék visszajön. Az egyik egy fájdalmas történet. Anno a kilencvenes évek elején elég jól belebonyolódtam az akkor grufte-nak nevezett, mára gothként virágzó szubkultúrába. Harminc évvel ezelőtt, a gimiben hárman voltink gruftie-k a sulibn, világ árvái, meg volt egy pár alteros csaj még, amolyan bölcsészpalántk, akiket természetesen utáltunk. A mi nagyon szűk, belterjes privát szubultúránk csak részben szólt a közös zenei és öltözködési szevedélyről hanem inkább valamennyire arról, hogy közösen utáltunk embereket/ csoportokat. A háromszöghelyzet pedig általában nem kedvez a barátságnak...
Az utolsó évben hegyekbe mentünk kirándulni. Hármunkhoz hozzácsapódott az egyik srác is, akinek szerintem bejött az egyik lány. Nos ez a fickó volt az értő közönség. Ők hárman kifundálták, hogy próbára tesznek engem, persze olyasmivel, amit úgyem tudok kiállni. Tudjátok, az a közepesen súlyos szívatás... Volt ott egy tűzrakó, amibe ágakat és száraz füvet hordtak, aztán fogtak néhány termetesebb bogarat, élve botokra húzták őket, majd öngyújtóval meggyújtották a máglyát és rá akartak kényszeríteni, hogy süssek vekük bogarakat.
Tudták, hogy nem leszek képes rá, és azt is, hogy mennyire szeretem a természetet meg az ilyenféle apró állatkákat. A bogarak ott kapálóztak a nyárson az apró lábaikkal, akkor ők beletartották a tűzbe őket, betöltötte a levegőt az égő kitin szaga. "Akkor lehetsz a barátunk, ha te is megteszed"-mondta az egyikük.
Nem akartam, hogy bőgni lássanak, elfordultam, majd muszáj volt elfutnom. Égett az arcom a felháborodástól, az árulás miatti haragtól. Felszaladtam a közelben álló kilátóra, egészen a tetejéig. Lenéztem és láttam, hogy még mindig röhögnek, láttam a gúnyos diadalt az arcukon. Pláne, hogy ott volt az a mamlasz fiú közönségnek. Na, ott kezdtem el visszatarthatatlanul bőgni. Soha többé nem bírtam barátkozni velük, egy idő után már nem bírtam felvenni a fekete cuccokat, a boszorkányipőt sem.
Mire vége lett a sulinak, addigra hetvenes évekbeli használt trapézfarmert hordtam, korondi blúzzal meg tarisznyával, miközben a szívem közepében azóta is a nyolcvanas-kilencvenes évek darkwave zenéit kedveltem és kedvelem. Viszont soha többé nem akartam tartozni senkihez, aki le akarja égetni a lábaimat vagy letépni a szárnyamat. Kicsit rögösebb út, de az enyém.
Különlegesen friss zenei csemegének számító előadásre került sor a kiavárosunkban augusztus 19-én, ez a MÁSNAP - Cseh Tamás és Csengey Dénes soha nem hallott dalai Beck Zoltán és Szűcs Krisztián előadásában. Nagy izgalommal vártam, mert a 90-es években élőben láthattam Cseh Tamást és ez az alkalom a felejthetelen élményeim közé tartozik. Várakozásom szerint valami nagyon hasonló és valami teljesen más élményre számítottam.
A program a szerző, tragikusan fiatalon elhunyt Csengey Dénes fia, Csengey Balázs felvezetőjével kezdődött, aki édesapja hagyatékában találta meg a két művész közös munkája során keletkezett verseket, magnókazettákat, majd megkereste Beck Zolit és Szűcs Krisztiánt, akik a félkész dalokat gyakorlatilag újraalkották. Az alkotás folyamatáról Beck Zoli így beszélt:"néha inkább restaurátorinak tűnt a munka, hiszen megvoltak bizonyos részletek, tudtuk, hogyan kellene kinéznie az egésznek, miközben még sosem láttuk egyben"
A műsor a maga egészében 2021-ben. az Ördögkatlan fesztiválon hangzott el először, a keletkezésről még ezt a cikket érdemes elolvasni.
Az előadás a szépen felújított Várudvaron kapott méltó és jó akusztikájú helyszínt. A közönséget csini Vans-egyencipős egyetemista lányok, hozzánk hasonló családos középkorúak és az időközben hatvanassá érett eredeti Cseh Tamás-rajongók alkották. A dalok sorát a Találkozások az angyallal kötet versei, a megtalált kazettákról strtmazö, Cseh Tamás által feljátszott zenei részletek, valamint összekötő szövegek fűzték egybe.
A szövegek visszavisznek a 70-es, 80-as évekbe, ugyanakkor sok szempotból a most minket körülvevő világról szólnak. A díszlet retró tárgyai is ilyenek. Az egyik legerősebb dal klipje sokat megmutat a hangulatból, a szövegét muszáj idéznem. Negyvebes éveim közepén, életközepi válsággal küszködve bizony könnyeket csal a szemekbe ez a szív közepébe szúródó szöveg:
Újabb utolsó dal
Édes Istenem, mi történt, mi múlt el,
mivé is fogytam én?
Ugyan hogy váltam súlytalan álommá,
régi veszett legény?
Hogyan lett álom itt minden?
És a világunk hová zuhant?
Miért remeg, miért vacog, miért nem száll
ez a szívemben megfészkelt, rejtőző, búvó sötét galamb?
Mindig matattak életem méhében
csipeszes, rossz kezek.
Az a hetvenes évtized angyalcsináló banda volt, úgy lehet.
Nyolcvanban dadogtam arról,
hogy valami más kéne már,
valami más lépés, más dallam.
De csak bokázott tovább egy kötélen rángatott tánctanár.
Most már eddig, csak eddig, ez ennyi volt,
vége van, vége hát!
Most már elmegy majd egy korosztály innen,
mivelhogy nincs tovább.
Búcsúszó beszédünk elmarad.
Most már engedjünk hazudni mást.
És hagyjunk itt lehiggadt undorral
még egy utolsó, utolsó, utolsó, utolsó arcrándulást.
Csengey Balázs megemlített egy fontos dolgot a hvg-interjúban: "Egyébként van egy igen határozott különbség a Bereményi és a Csengey-szövegek között: míg az előbbi inkább epikus szövegként működik, addig az utóbbiban sokkal több a líra." Ez a líra néhol groteszk, mint az Izabella, lelkem hátmosó keféje, néhol haláltáncba fordul, mint a Köszöntőben, gyakran a mulandóság körül forog, mint a Most lenne időben vagy az Új palotás dalokban, vagy a lényeg elvesztéséről szól, mint a Nyájas élet, halk remény.
Súlyos témák, csodálatosan újraalkotott dalok. Bár hangos tapssal köszönt el a közönség a zenészektől, mindenki hazavitt egy darabka dermedt csendet a szívében, hogy semmi nem változott, csak minden egy picit reménytelenebb.
Múlt héten, a nyaralásról hazajövet áthaladtunk Jánossomorján és megakadt a szemem egy óriásplakáton: PUF Augusztus 5. Nem volt kérdés, hogy megyünk! Sajnos, már a hét elején látszott, hogy a szabadtéri buliknak nem fog kedvezni az időjárás, a rendezvényt be is vitték a Soós Antal Művelődési Házba. Az időpont is 20-ról 22 órára csúszott egy másik környékbeli rendezvénnyel való ütközés elkerülése miatt. Amikor megérkeztünk, a kultúrház nagyterme otthonos klubbá változott a fények lekapcsolása után. A hallagtóságban a barátainkon kívül sok régi kedves ismerőst fedeztem fel. Olyanokat, akik harminc évvel ezelőtt is minden környékbeli koncerten ott voltak.
Pál Utcai Fiúk a rendszerváltás körül öntudatra ébredő korosztályunk hangja volt a zenében, közvetíttte a nyolcvaas évek végi - kilencvenes évek eleji hangulatot, életérzést. Lecsóék néány ütős régi számmal kezdtek, amire beindult a tombolás. Az az érdekes, hogy azoknak a régi daloknak bizonyos sorai igencsak áthallásosak lettek megint, visszatért az a beszorított, lefojtott elégedetlen atmoszféra, ami ellen akkoriban annyira lázadtunk. Visszatért az a régi klubhangulat is, az az együtt-dobban-a-szívünk érzés, ami annyira tud hiányozi a hétköznapokban.
Magunkkal vittük a két nagyobb fiunkat, az idősebbik értette és élvezte már valamennyire a fílinget, a kisebbnek azonban furcsa és unalmas volt egyelőre az, hogy csak a zene van és semmi más. Sem klip, sem kivetítő, semmi plusz látvány. Valahogy meg kell éreztetni vele, mennyire jó, ha végre semmi közvetítő szarság nem áll a hallgatóság és az együttes közé.
Az elején jöttek az új számok, a Spleen, meg a Köszi a halakat. Az utóbbi könnyeket csalt a szemembe. Mindig szerettem a PUF-ban a spirituális utazást, amire magával ragadott. Ez a háláról szóló dal sokat jelent, ha az ember azzal küszködik, nehogy kialudjon a szívében a fény. Megható, hogy a sok hangulatrontó történes között a szöveg az élet összes jó dolgért mondott köszönet szava. Egy apró megjegyzés: a felsorolásból a kávé kimaradt.
Jó volt látni azt is, hogy bár a felállás az évek alatt sokat változott, de Anikó és Lecsó jó formában van. A hangosítás szép, kellemes, volt, nem rezegtette ki a zsigereinket. Ez körülbelül a huszadik PUF-koncertem volt, de ennyi improvizációt, örömzenélést még soha nem láttam, csodálatos volt! Értő közönség előtt történt, köszönet érte! Hihetetlen erő, energia van még mindig a csapatban.
Élveztük a zenét nagyon, a régi, a kétezres évekbeli és az új dalokat is. Azt gondolom, a PUF egyre jobb lesz, várjuk a további számokat. Sajnos a gyerekek elfáradtak, ezért a ráadáaról lemaradtunk, haza kellett jönnünk. De biztos vagyok benne, hogy még találkozunk!
Köszönettel tartozunk a az @Örökség Kulturális Egyesületnek, hogy a kilencvenes évekbe repítő időgépbe ültettek, és hogy a szervezés során felmerült kérdéseinkre gyorsan és korrektül válaszoltak.
Van egy nagyon személyes vonatkozása is ennek a koncertnek, ugyanis akkor ünnepeltük a 20. házassági évfordulónkat és erre tökéletes helyszín volt ez a buli. Előtte néhány nappal, a nyaraláson készítettünk Veszprémben, Szent István és Gizella szobránál egy fotót, ezzel a megjegyzéssel: "Királynő vagy, de én a király". A helyszínt volt, aki felismerte az ismerőseink közül, Jani ugyanis ott diplomázott hajdan,
Aztán egy kommentemhez ezt kaptam Lecsóéktól, és örök hála érte:
Sőt, a rendezvény oldalán a saját fotósuk is megosztott egy képet rólunk:
.jpeg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
