Már vártam, hogy újrakezdődjön az őszi klubszezon ezzel a nevezetes
eseménnyel. 2024 májusa óta rendszeres látogatói vagyunk a Kollektíva
rendezvényeinek, és szemünk előtt épül a közönség, alakul ki és válik egyre
szorosabbá a kapcsolati háló. Az arcok fele ismerős, sok mindenkivel
beszélgettem már, és ez hihetetlen jó érzés, és megerősít abban, hogy ez a
szervező csapat hihetetlen küldetést visz véghez.
Jó volt tehát viszontlátni a helyet, ahol újdonság volt a Dr. Máriáss
minikiállítása a technikásan kidolgozott, de tartalmilag annál ironokusabb
képekkel, no meg a női mosdóban felszigszalagozott Lemmy Kilmister, aki
poszterről szemez veled a trónon.
Furunculus
A mi drága Nagy Gyulánk csapata indította a programot. Bár nem vagyok otthon
az instrumental hardcore műfajban, de lenyűgözött az a pasis energia, amit
árasztott a zenéjük, színpadi mozgásuk, pörgésük. A kivetítőn egy
történetfolyam hömpölygött a vallások sötét oldaláról: üldözés, kínzás,
háborúk képei, és ennek bizonyos pontjain lépett be a zenekar aláfesteni a
borzalmakat, hitelesen.
Sythetic Destiny
Ez a fiatal csapat rendkívül színpadképes, remekül néznek ki! Különösen az
énekes, Eperjesi Júlia fellépőruhája, sminkje volt sötéten sejtelmes és
mégis elegáns. A zene, amit hoztak nekünk, a korai Bonanza Banzai nyomasztó
utópiáit idézi, de ízig-vérig új évezredbeli is. Egy összeomló világ
széthullásának nyomasztó képeit, egy rendszerhibás mátrixot idéz fel ez a
darkwave projekt, de gyönyörű szirénhangon. Az áprilisban megjelent
EP, a No more Bright Days dalait 45 percnyi koncertprogrammá egészítették ki, aminek érdekes
momentuma volt a Syntax Error-feldolgozás, a Szégyenfolt. Kiemelném a
kedves, közvetlen kommunikációt a közönséggel, igazán magukkal ragadóak
voltak.
Olgha
Ez a 21 éves, lengyel és olasz kötődésű fiatalember, annak ellenére, hogy a
neve orosztanárokat idéz, egyfajta
sötét szintipopot
játszik hihetetlen lendülettel Ezt úgy kell érteni, hogy az intenzív mozgása
miatt alig sikerült éles képet készíteni róla, igaz, hogy csak egy egyszerű
alap telefonnal blogolok. Vad energiákat mozgósít a produkciójában, amire ez a
közönség persze, hogy vevő, a lengyel nyelvű dalok tökéletesen éltek a
színpadon. Mindemellett volt benne egyfajta kölyökkutyás cukiság, teljesen
szerethető produkció.
Black Nail Cabaret
Fellépésük mindig ünnepi alkalom. Tavaly tavasszal szintén a Betonban láthattuk élőben Illés-Árvai Emese duójának produkcióját, és nagyon vártam, hogy ismét láthassam őket. A rövid fellépés számait úgy láttam, a nagyérdemű szinte kívülről tudta, elkötelezett rajongótáboruk alakult ki. Egy életmű slágerparádéja: Darkness Is A Friend, a vággyal teli Hegy, No Gold, Veronica, stb. A dalok egy része új vizuált is kapott. Emese remek formában lelkesítette a népet, és teljesen megérdemelten tomboló rajongás vette körül.
Aux Animaux
Kíváncsisággal vártam a svéd előadó fellépését, amit hauntwave címkével hirdettek. A neten ijesztő képek, horrorisztikus maszkok és smink, a Bandcampen sötét szintipop, legutóbb pl. a Dancing Plague-val dolgoztak közös projekten hallhattunk róla. Mi fán terem ez? A fiatal hölgy az előadásain pantominet, táncot, élő basszusjátékot használ, valamint egy theremin nevű fura hangszert, ami úgy néz ki, mint egy nagy wifi-router, és a zenész mozgását érzékeli, hangokká alakítja és felerősíti hátborzongató effektekké. Hangszertörténetileg elég különleges holmi. De van az egészben valami, amit sem a fotók, sem a mozgóképek, sem a hangfelvétel nem hoz át: ez a személyes varázs. Van ebben az ifjú hölgyben valami leírhatatlan, sötéten bájos, mégis kedves vonzerő, a színpadi személyisége olyan, mintha a Tim Burton animációiban szereplő bábok egyike elevenedett volna meg. Ezt semmiféle közvetett csatorna nem hozza át, ő az akit élőben kell látni. A zene az élő fellépésen itt is komoly plusz intenzitást kapott. Megható volt The Soft Moon-ra való emlékezése. Pörög, ugrál, táncol, pózol, Siouxsie stílusában csuklatja a csodás hangját, lejön a közönség közé, együtt énekel a Synthetic Destiny énekesével, hihetetlen! A program vége egy órát csúszott a tervezetthez képest, de minden perce megérte, ajándék volt. Jó kis interjút olvashattok vele itt.
Merch és egyebek
Volt szerencsénk a Black Nail Cabaret Emeséjével és Aux Animaux-val találkozni, pár szót váltani, és mindig elismerésre késztet a szerény kedvesség és a profi hozzáállás, ami jellemző ezen a színtéren alkotókra. Remélem kapnak vissza egy keveset abból az energiából, amivel hetekre feltöltenek minket. Az egész rendezvény hátterében ott van persze a szervezők lenyűgöző munkája és áldozata, ahogy felépítik és összetartják a közösséget. Sajnos a heti fáradtság okán már Man + Machine és Lvcretia programját kihagytam, de nagyon sajnálom, és ha bírom, legközelebb mindenképp maradok. Januárban jön a folytatás az esemény fb-oldala szerint: mayberiansansküllots / véna / barkingbabiesband / transkepler / dieverletzt_
A brooklyni Lathe Of Heaven, avagy Az ég esztergája második lemezét azért bátorkodom figyelmetekbe ajánlani, mert ez az év eddigi legjobbja a számomra. Vannak zenék, amelyekre végigtáncolsz egy éjjelt, kiadod az öszes fájdalmad és feszültséged, és vannak zenék, amit otthon hallgatsz, és magával sodorja a szíved. Az egyik stílusa azonnal felismerhető és ugyanúgy szól Isztambulban, Tokióban, vagy Lipcsében, a másikat legfeljebb ha százan nézik egy kis klubban és minden este egy kicsit más. Ez az album valahol a kettő között található.
Az együttes a nevét Ursula Kroeber Le Guin 1971-es sci-fi regényéről kapta, amely alapján két tévésorozat is készült 1980-ban és 2002-ben. Ez már előre is vetíti a disztópikus hangulatot, amely alapvető az egész lemezen. A zenei gyökerei az egészen korai posztpunkhoz vezetnek vissza, úgy 1980 tájára, abba a sűrű atmoszférába, ahonnan minden, a Banshees, a Stranglers, a Wire kinőtt. Egyszerre nyersen punkos és kifinomult. Találtam egy rövid élő felvételt róluk 2022-ből, érdemes belehallgatni, a fentiek mellett a melodikus számokban talán még a kultikus Hegyi Zoli-féle Sexepilt is hallani vélem.
Az a fajta zene, ami összevethető az egyszerre kora nyolcvanas és 2020-as évtizedbeli olyan posztpunk bandákkal, mint a sokkal éteribb Topographies, az egyedi Body Maintenance, vagy a minimalista Desinteresse. De ez valami sűrűbb, tüzesebb, nyersebb cucc. Gage Allison vokálja punkosan kemény, de ennél sokkal többet tud: a melodikusabb számokan a Depeche Mode-ot és a Smithst idézi, mégis egyedi marad.
A lemez disztópikusságát a zenei hatások mellett sci-fi irodalmi ihletettsége adja. Egy nukleáris robbanás után romhalmazzá vált föld túlélőinek küzdelme, egy háború borzalmai, másik tökéletes testbe került lékek identitásproblémái - nyomasztó témák. Idézem a Bandcampes ajánló egyik bekezdését: "A Lathe of Heaven reméli, hogy az Aurora széles érzelmi spektrumot vált ki, és mélyebb reflexióra ösztönöz a valóságunk és az emberiség állapotáról. Irodalmi, anélkül, hogy elbizakodott lenne, politikai, anélkül, hogy prédikálna, és érzelmes, anélkül, hogy meghátrálna. Minden dal egy összetört tükör darabját tartalmazza, és ami előtűnik, az egy prizmás, sebzett szépség, amely ezer arccal visszanéz ránk. Az Aurora kijelenti: „remegj félelem nélkül az álom nélküli feledésbe”. Meg vagy hívva." Hát... köszönöm, elfogadom a meghívást.
Az Exodus sodró lendülettel nyitja az albumot, nyolcvanas éveket idéző visító szintihangokkal kísérve. A második dal a címadó Aurora játékos ütemekkel indító new wave himnusz. A Portrait of a Scorched-Earth már majdnem New Model Army-s, de van egy bugyborékoló-robbanó szintetizátoros réteg, amely extra izgalmassá teszi. A Just Beyond the Reach of Light szaggatott, de az egekbe emel, az Oblivion áll legközelebb a klaszikus nyolcvanas évekbeli gyökerekhez, de van benne valami kísérteties. A Kaleidoscope zenei világa az érett, klasszikus Cure-t idézi, könnyebb, melankolikus darab, menekülés a szorongató disztópiából. A Matrix of Control dühös, kiabálós punk. A Catatonia megintcsak kőkemény, szétszaggatott, durva szám. Az ezeket követő Infinity's Kiss intenzív, sötét, többszö megtörő, de spirituálisan lassan felemelkedő. Az Automation Bias még mindig folytatja a punkos, keményebb dalok sorát, üvegtöréshez hasonlító hangok teszik hátborzongatóvá. A záró dal, a riasztó Rorschah torzított gitárjaival a nyomasztó kiszolgáltatottság hangja, telefoncsörrenésszerű effektekkel. Az Aurorából klip is készült, érdemes megnézni, jól tükrözi a lepusztilt, szorongató atmoszféra és az édes dallamok ellentmondását.
Egyedi hangzás, intenzív energia, nyerseség és himnikus magasságok, irodalmi ihletettség, nyomasztó válasz egy nyomasztó világra. Éles cserepekre tört tükörkép mindarról, amiben élni kényszerülünk.
Az instagramjuk szerint (@lathe.of.heaven.nyc) novemberben európai turnéra lehet számítani, ami érinti Bécset és Prágát, de Budapestet nem.
.jpg)
