Kisváros, ahol elmaradt a punk (egy-két kivétellel)

Másodszor olvasom végig a dicséretesen jó tollú Lol Tolhurst Cured könyvét. Sok mindent megmozgató könyv, olyan, hogy pár oldalanként potyog a könnyem. Hol a keserves magamra ismeréstől. hol a nevetéstől. Az első, a "Milyen volt" rész megdöbbentett: mennyre hasonló vollt az életérzés a nyolcvanas-kilencvenes években, amikor én gyerek és tini  voltam. 1976-ban születtem, 17 évvel vagyok fiatalabb nála. Sok a párhuzam, 

A mádodik fejezet, a baljós Tizenhárom című, az kisfiú öntudatra ébredéséről szól, a 70-es évek elejéről. Az az érdekes, hogy az életérzés szintjén nagyon hasonlóan éltük meg a rendszervéltást és sz azt követő éveket. 

Kiindulópontnak belinkelem instant kelet-európai korszellem gyanánt 1986-ból a Prognózis Tele van a város szerelemmel c. dalának klipjét.  Vörös István kívül viselt párducmintás alsógatyában feszít, mint new wave superman, tipikus fröccsös kocsmás, szegényes magyar közegben, tenyeres-talpas. begerjedt lányokkal. Ehhez képest hatalmas nagy kontraszt volt az Muszc TV nyolcvanas évek végi csillogóan hamis klipvilága. Mindkettőt utáltam valahol.

Ez ugyanaz az év, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, Az állami rádió hazudozása és a Szabad Európa Rádiból meg az osztrák tévéből hallott, tovább nem titkolható valóság közötti kontraszt felnyitotta talán az emberek szemét arra, mennyire bezárt és mérgezett levegőjű a magyar kisvilág. 

Nagyon meg akartunk érkezni a lezárt határok megnyitáa után Európába. Talán sokan vannak, akik emlékeznek a régi Danubius Rádióra, ami az Ossie-Wessie találkozók háttérzeneéjének szántak és csak a délelőtti meg az  éjjeli műsorok szóltak magyarul. Alig vártam a slágerlistákat, azt éreztem, hogy végre a világ része vagyunk úgy igazán, vége a csapdába szorultságnak. Aztán az 1990-es évek legelején megjelentek a zenetévék. sokkal feltűnőbb  lett a kontrasztt a nyomorúság és a csillogás között: a mindennapok banalitása valahol az ötvenes években tartott, a szívünk meg a kilencvenesekban. Megetettem a csirkéket, utána néztem a Just Like Heaven klipjét az elérhetetlen tengerparttal.

Az MTV szerencsére műsorán tartotta a Depeche Mode, The Cure, Echo And The Bunnymen klipjeit, amik nem voltak sem lábszagűek, sem nyáltól csöpögők, henem hitelesek. Lélegzetelállító volt nézni az Unpluggedeket, látni, hogy mennyire tehetségesek, ha valóban zenélnek, valódi hagszerekkel. Minen egyes  alkalommal fennmaradtam vasárnap esténként a 120 Minutes (archívum itt) miatt, ahol az új alternatív együttesek zenéjét játszották, köztük a magyar Sexepilt, Andersent. Akkor is, ha az Igazi zöld és a az Egy a világ kizárólag magyarul és kizárólag Hegyi Zolival az iogazi!

Bár volt a városban néhány, nálunk 4-5 évvel idősebb, legendás punk arc, de a forradalmi hangulatot egy egészen más stílus hozta el. Minden kezdőpontja a kisvárosban, ahol éltünk, a Bonanza Banzai-koncrert volt. A zene a Depeche Mode-ra hasonlított, a szövegekben sok irodalmi utalás, főleg Orwell 1984-ére (bár a tanulságok mára elfelejtődtek). 1990 október elején a Mofém Művházban tartották ezt az emlékezetes bulit, az egyébként tágas terem olyan szinten dugig volt emberekkel, hogy csoda, hogy nem tapostak össze senkit. Ott volt az egész generációm, akkor még csak feketébe öltözött kölykök, pár hét múlva már rockerek, diszkósok, punkok, darkok, skinheadek, mindenki saját választott identitása szerint. Hihetelen volt, milyen mélyen megindította mindenkiben az önazonosság keresését. Életemben először akkor láttam pogózást. Imádtam, megfertőzött, végem volt! Elementáris élmény. Utána fél éven belül tele lett a város bandákkal, bulikkal, bunyókkal. Dzsungellé változott az a pár tucat panelházból álló városközpont. Rockkocsmák, bandaháborúk, punkkoncertek, bunyók a győriekkel... emlékeztek még a Vén Diákra, ahol a csocsógolyó gyakran törte szét a söröspohatrakat? Már annak is csak hűlt helye van... 

14 évesek voltunk, amikor a rendszerváltás történt. A szabadság teljesen új rockzenét hozott, ahol a zenekarok a szabad piacról éltek, megszűnt a tűrt/tiltott/támogatott művészek és a popmenedzsernek bcézett közönséges cenzor uralma. Kelet-Európában nem úgy alakult a rocktörténet,mint Nyugaton. A fővárosban szinte Londonnal egy időben tűnt fel a punk, az ikonikus banda az URH/Kontroll Csoport volt, - baszki, hallgasd meg újra minden, tele van áthallással: “kétezer apró démon táncol. kétezer rohadt alisten, kétezer apró szörnyszülött, egy emberi arc sincsen”  

 Vidéken meg bevitték a rendőrök  a punkokat, és volt az a 1983-as szegedi per, amelyben a CPG-t letöltendő börtönre ítélték és besározták összemosták a skinheadekkel, A vidékieknek maradt a lábszagú, besúgókkal megerősített hard rock/heavy metal. Majd 1985-ben egyszeri, kelet-európai abszurd csodaként a paksi “pankfesztivál”.  Ezeknek az éveknek és bandáknak Szőnyei Tamás a krónikása, érdemes olvasgatni a honlapját és a könyveit.

Az időt azonban nem lehetett megállítani. A nyolcvanas évek közepétől-végétől amatőr együttesek alakultak , és a kilencvenes évek elején a szabadságban, szabad piaci alapon kivirágzott a magyar alternatív zene. Az eredeti londoni punkhoz képest 15 év késéssel.  A rendszerváltás körül és tán induló alternatív együttesek lettek az én generációm hangja (P.U.F., a Kortársak, a Kispál, Sexepil, később a Quimby, Black-Out a még normális Kowalskyval, az instrumentális Másfél, a csodálatos  Hiperkarma) 1990 és 2000 között megszámlálhatatlan koncerten voltam, meg dolgoztam fesztiválokon, kétszer voltam a még Sportcentrumban rendezett  Volt Fesztiválon (ennek köszönhetem a Quimbyt). Csodásan eleven, izgalmas évek voltak és elmondhatatlan, mennyire tud hiányozni. 

Ma egy kicseszett parkolóház van a legendás Pefőfi Művelődési Ház, a PSVMK helyén, ahol majd az ÖSSZES jelentős koncert volt. Kispál, Európa Kiadó, Sziámi, számtalan sok PUF, Sexepil is, The Perfect Name. Tinikánt, tizenegyig, az utolsó buszig-vonatig elengedve is meg tudtuk nézni az összes bandát, hét-nyolckir kezdődtek a koncertek. 

Győrben emlékszik még valaki Rütyi Hangváriumára? Jó zenét beszerezni csakis nála volt érdemes, emlékeztek még a másolt és vegyeskazetták korára? Rütyi félelmets karizmája betöltötte a lemezboltját de ő volt az egyszemélyes Pirate Bay. LP-ről bármit lemásolt kazettára, posztereket és koncertplakátokat is lehetett kunyerálni. Olyan volt, mint egy huncutság nélküli Szűrke Gandalf. 

forrás

Sokan emlegetik ma is jó szívvel, olvassátok csak el a hozzászólásokat, egy jelenség volt! 2016-ig élt.

1994-ben feloszlott a Bonanza, a búcsúkoncerten ott voltam, meghalt Kurt Cobain és őszintén, vele együtt kicsit meghalt a rock is valahol. Érettségi, fehér blúzok, boros kólák, vodka-dzsúzok, aztán fősuli, meló... jöttek a nyomorúságos kétezres évek. 

Sokan benne voltunk ezekben a bandákban, még ma is mindenki ismer  mindenkit, koncerteken összefutunk. Negyvenesek vagyunk, hízunk, őszülönk, betegszünk, fogyatkozunk. Jó lenne, ha összeszednénk, amink még megvan, mert ezekben a lázadó években nem nyugodtunk, amíg meg  nem tudtuk, kik vagyunk valójában és mire vagyunk képesek, és hol vannak a határok.

Annyira boldog lennék, ha valaki hozzáfűzné a saját emlékeit a poszthoz. 

A mai világ már teljesen más. Megint ugyanaz a kikényszerített konformizmus vár a fiatalabbakra, ami a hetvenes évek előtt volt, csak villogó képernyőjű kütyükkel takarva, s közben megint tele vannak a versek meg a dalok áthallásokkal, de most nem a rendőr visz el, hanem titokban méri a hangulatod  közvéleménykutató. A szabadság friss levegője már megint áporodott lett. Hamarosan megint ki kell nyitni az ablakot...

Quimby, Győr, 2023. 06. 10.

Június 10-én, hosszú-hosszú idő után végre eljutottunk a Quimby koncertjére, Győrbe. Az előtörténet, gondolom, mindenkinek ismert, de ha mégsem, akkor nézzétek-hallgassátok meg Tilla és Tibi megindítóan őszinte beszélgetését az elmúlt időszakról, amely a soproni koncert és kiállítás apropóján készült. 

Szóval az idei év két első koncertjével szűkebb környékünket tisztelte meg a banda. A győri koncert helyszíne a Dunakapu tér volt, a Káptalandombbal ellentétes oldalon állították fel a nyári programok helyszínéül szolgáló színpadot, korszerű technikával. kivetítőkkel, pókkamerával. A tér csordultig volt emberekkel, mindenféle korúakkal, nem csak hardcore rajongókkal. Ámultam-bámultam, hiszen a Quimby a szívemben még mindig a Hangárban játszó klubbanda valahol. Az elmúlt évtizedben mégis generációkat összekapcsoló zenekarrá vált, s ezzel az jött, hogy a tömeg csak ácsorgott, semmi pogó, max. csak táncikálás.

Ez volt az első alkalom, hogy a két "nagy" (12 és 9 éves) fiunkat maginkkal vittük koncertre, a legkisebb az unokatesójánál maradt pizsipartizni. Szerettem volna, ha a nagyokat megérinti a Quimby varázslatos világa. Az idősebb, aki autista, nagyon fogékony mindenféle művészetre, sok mindent megértett vagy megsejtett, nos ő rajongóként jött haza. A kisebb viszont csak akkor hangolódott rá a zenére, ha kapott történetet, magyarázatot a dalokhoz, meg a bekapcsolt elemlámpájú telefonomat világítgatni. Meséltem neki, hogy anno a kilencvenes években a líraibb daloknál öngyújtók fényeivel tettük ugyanezt. Nem akarta elhinni, hogy mégsem gyújtottuk fel a várost... 

Figyelemre méltó az az összekulcsolt kéz, az első számokat szinte templomi áhítattal hallgatták. A fotó A bolond és a gyermek alatt készült. 

Eddig nem nagyon hittem a véletlenekben, de abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a színpad jobb sarkához, úgy az ötödik-hatodik sorhoz, megérkezett a hátsó szomszédunk, gyermekkori barátnőm is a lányával - úgy 30 éve nem történhetett meg alternatív koncert nélkülünk, de aztán változott az életünk sora. Most úgy tűnik, visszataláltunk ugyanoda, ahonnan indultunk, igaz kicsit ráncosabban és fartájékon megerősödve, de talán érettebben. 

A koncert kezdetén a Lámpát ha gyújtok kezdősorai (Bölcsőcsengettyű és templomharang) hangzottak fel először. Több elmélkedő, szomorkás hangulatú dal került elő az újabb albumokról, majd Líviusz vette át a főszerepet és pörgette fel a dinamikát. Gyönyörű, képzeletbeli lényekkel teli, egyszerre valós és álomszerű animációk tettek egy plusz réteget a dalokhoz. Elképzelhető, hogy besegített a képi mesterséges intelligencia és a CGI? Mindenesetre a gyerekeket ez fogta meg a leginkább.

Aztán a koncert vége felé előkerült a régen nem játszott, az önmagán túlnőtt Most múlik pontosan. Tibi kérte a közönséget, segítsenek, mert ez most nagyon nehéz neki. Azt hiszem, ez volt a fellépés legintenzívebb, drámai csúcspontja. Hallgassátok meg a Fishinges változatot, 1:02:09-től, ez a dal már megint nem az, ami volt, visszatért 2005-be, majd megérkezett megint 2023-ba. 

Nem biztos, hogy hiánytalan a számlista, mert emlékezetből próbáltam rekonstruálni, nagyjából ezek a dalok hangzottak el: Lámpát ha gyújtok, Senki se menekül, Jön a huzat, A bolond meg a gyermek, Hol volt, hol nem volt,  Aranykor, Sehol se talállak, Az otthontalanság otthona, Kivándorló Blues, Forradalom, Fekete lamour, Halleluja, Leszek ma én a tiéd, FM66.6, Autó egy szerpentinen, Ajjajjaj, Nyina, Most múlik, Magam adom. 

Az időkereteket nagyon pontosan tartották, nem volt ráadás, mert a következő program a drónshow nem csúszhatott. A régi koncertkedvencek, mint a Bordély boogie, a Mennyből az angyal, vagy a Ventilátor blues azért őszintén nagyon hiányoztak, de ez már megint egy új korszak. 

A Quimbyt a Diligramm óta követem, olyan emlékek fűznek hozzá, mint a hajdan még a soproni Sportcentrumban tartott Volt Fesztivál, kisebb vidéki fesztiválok fellépései, soproni Hangár-koncertek. Ez az alkalom nekem nagyjából a tizedik. Egyszerre volt a színpadtechnikának hála lenyűgöző és a csodás zenészeknek hála meghitt és bensőséges. Köszönet érte minden közreműködőnek!

Régi poszterek

Márciusban selejtezés közben előkerült egy régi mappa, amiben emlékbe eltett poszterejm voltak. Néhány valahogy beázott, mások teljesen kifakultak, de ez a pár darab elfogadható állapotban maradt. Volt a mappában még egy Kurt Cobain és egy Disintegration-érából való Robert Smith, a hátuljukon rászáradt fogkrémmel, amivel felragasztottuk valahogy a fűrészporos tapátára.  

Győrben az azóta nyomoróságos parkolóházzá alakított PSVMK és a Karantén pub voltak a kedvenc helyeink, s a Rütyi Hangváriuma, Sokan féltek Rütyitől, aki úgy nézett ki a lemezboltjában, mint egy  nyugdíjas Gandalf, aki kalandvágyból bakelitről másolta kazettára a reményt a világban eltévedt tinédzsereknek. 

Vágtázó halottkémek: a megfelelő kifejezés a "nagyon állat"

Sexepil. már az Igazi zöld után...

The Perfect Name: a britpop atmoszférája kis hazánkban

Csörge-tavi Rockmaraton: koszfürdő

Főnix. Helyi hősök

Túlegyszerűsítés

 Követek egy neurodiverzitás témájú Twitter-fiókot és blogot, ez a Neurodivergent Rising. Témája szerit ez egy későn diagnosztizált autista felnőtt tapasztalati szakértő személyes blogja, korszerű ismeretekkel és szeméyes véleményekkel. A minap közzétett egy mémet, amely először nagyon tetszett, aztán kicsit mélyebbre ásva már kezdtek jönni a kérdőjelek. 

Magyarra fordítva: "Azok az egyének, akik rendkívül kreatívak, gyakran tapasztalnak magasabb szintű szenvedést. Érzékenységük lehetővé teszi számukra, hogy kivételes munkát végezzenek, de ennek intenzív érzelmi fájdalom az ára."  J.MIKE FIELDS

A tweet szwrzője ezt teszi hozzá: "De nevezzük ezt annak, ami, hiszen MOST tudjuk, hogy igaz. Későn felismert neurodivergencia, elutasítási érzékenységgel és komplex PTSD-vel."

Az az ellenérzésem ezzel a kiegészítéssel szemben, hogy tudom, belül mindenkiben ott a csontváz, de végtelenül csalódást keltő a patológia szóhasználatára egyszerűsíteni az alkotást. Elveszi mindennek az ízét, színét, sokféleségét és egyediségét. 

Nem akarom a patológiát keresni az én titkos palackposta-üzeneteimben, mint amikor a Lovasi azt mondja, hogy a következő buszon rajta leszek én is, vagy amikor szólt a Quimby a kocsiban öt éve, mentünk le a Fertőre, a kocsiban ordítottuk, hogy "Szerelj a húsra vitorlát és az agyadra izzó trafót,, lépj ki a régi öltönyből, hadd röpüljön a hajó!"

Nem akarom azt sem szétaprózva elemzni, hogy "ott van a fejed felett a kérdőjeled."

Nem karom, hogy bárki összetapogassa a hipós mancsával ezeket a sorokat: "I want it to be perfect like before,  Oh, I want to change it all, Oh, I want to change"

S főleg nem akarom az orvosi elemzését annak sem, amikor a torzított gitárok zajába fullad az "If I could start again A million miles away I would keep myself I would find a way"

Nem, az alkotás nem patológia