Hainburg hozzánk elég közel van, csak egy óra kocsival. A városban nagyon cuki középkori fesztivált tartanak nyaranta, ami most pünkösdre esett. Három célközönsége van: hagyományőrzők, alt/goth/rocker népek és gyerekes családok. Mi valahol az utolsó kettő metszetében vagyunk. A fesztivált nem a várban rendezik, hanem a középkori városmag elkerített utcáiban, és meglehetősen baráti áron, fejenként átlag 6 euróért be lehetett jutni. Ezért 4 színpad/bemutatóhely van a terület nagyobb terecskéin, és óriásbábosokat, tűzvarázslót, régi hangszerekkel szórakoztató zenebohócot, dudazenekart, középkori lovagi tornát és hasonlókat lehet látni. Középkori vásári komédiák is terítékre kerülnek, zajos közönségsikerrel.
Mindenféle kézműves terméket árusítanak: nyakláncok, fazekasáru, sajtok és füstölt húsok, fakardok hercegnős és vagány színekben, hagyományőrző öltözékek, helyi borok és pálinkák és hasonlók kaphatók. Van némi bóvli is, de a legtöbb tényleg helyi termék.
Ahogy Ausztriában a népünnepélyeken szokásos, itt is van fesztiválbögre, ami egy belül mázas, középkorias cserépkorsó és "kelta sört" lehet benne inni, ami könnyű, elég szénsavas, szűretlen helyi termék.
Amire vigyázni kell, az árusok, különösen az idősebb kézműves hölgyek nem nagyon szeretik és elég hangosan szóvá is teszik az engedély nélküli fotózást, viszont ha szóba állsz velük, általában megengedik. Valószínű, hogy tartanak attól, hogy ellopják az ötleteiket és lerontják a bizniszüket, és tulajdonképpen igazuk van. Mutatok pár hangulatos életképet, mi mindent látni egy ilyen eseményen:
Kb. minden harmadik ember hagyományőrző viseletben jár, ők részben a produkciók előadói, de sok látogató is kosztünöt húz, az állatbőrös-íjas, kőbaltás Ötzi-stílusú ősembertől keltákon, tündéreken, boszorkányokon, lovagokon, szerzeteseken át Sissy-stílusú hercegnőkig és önjelölt palástos-pocakos királyokig mindenféle öltözék előfordult.
A város fölött terpeszkedik az ezeréves vár, ami egy húszperces, kényelmes, kissé kaptatós sétával érhető el, árnyas-erdős domboldalon keresztül. A rendezvényre tekintettel ingyen megnyitották a tornyot amelyban egy szerény kiálítás kapott helyet, és a várkápolnát is.
A várban van mosdó és büfé is, no meg asztalok piknikezéshez. Kedvenc helyem egy hajdan kéttörzsű japánakác, amelynek az egyik törzse helyén szív alakú forradás jelzi a gyógyulást.
Összességében kellemes családi program volt, valószínűleg jövőre is útba ejtjük.
Az elmúlt hetekben egy nagyon különleges ajándékot kaptam: Szabó Károly, a Napok romjai formáció lelke küldött nekem egy kazettát, egy példányt egy ötven darabos limitált szériából, Children Of The Wise címmel. Többszöri meghallgatást igénylő, összetett zenei produkció ez a négyszámos EP. Nem nagyon hasonlítható semmihez, amiket eddig ismertem. Talán azért, mert nem azokon a frekvenciákon működik, amit az agyunk a "zene" kategóriájaként dekódol, hanem sokkal mélyebbeken, azokon, ahol a szívünk gyökere és a zsigereink rezegnek. Többedik hallgatásra tárja fel titkait.
A Napok romjai, ez a 2021-ben debütált dark-ambient-industrial formáció tavaly szeptemberben adta ki a Children Of The Wise c. négyszámos anyagot digitális formátumban a Bandcampen és kazettán. Kezünkben tartva feltűnik a kő-hó-ég hármasát ábrázoló borítógrafika, Sándor László munkája.
A "Bölcsek gyermeke" kifejezés, némi utánajárás után az ősi tibeti írásokkal úgy hozható kapcsolatba, hogy emlékezteti az embereket eredendő jóságukra és a felébredés lehetőségére. Reményt ad arra, hogy az egyénekben benne van az igazi megvilágosodás lehetősége . Ez nem olyan dolog, amit el lehet sajátítani, hanem valami, ami már bennünk létezik. A zene pedig egy útjelző, meghívó egy belső utazásra, az útra vált jobbik rész keresésére.
A 4 számos EP tehát nem hagyományos értelemben vett "rockzenét" kínál, hanem egy sötét pszichedelikus hangfolyamot, amely hosszú, 8-15 perces számokból áll. Egy mély, lassú hömpölygésű, titokzatosságában vonzó áramlás. Alkotóelemei analóg loopok, zörejek, rengeteg egzotikus hangszer, például tibeti hangtálak, csengők. Az emberi hang mint tibeti torokének, szaggatott effektekkel művire cincált női hang által olvasott szent szöveg, valamint ártatlan kislányhang formájában jelenik meg.
Az instrumentális részek lassú, monoton, ritmikus hullámzása bekapcsolja belső képeink vetítővásznát, a képzetáram közben a rezgésszerű mély hangok és a tiszta fémes csengések ellenpontozzák egymást.
Az első szám a 'the testimony of the black cloak'. Ebben az örökérvényű hálaigéket gépies, felolvsó programmal generált hang olvassa egyszerre megnyit és eltávolít a spiritualitástól. A szöveg egy áldozati felajánlás hosszú életért, egészségért, bőségért és a megvilágosodásért cserébe. Ezt követi az 'essence', amelyben az áramlás ritmust és formát kap, kissé magasabbra emelkedik. A szív kalapálásának ütemével kezdődik és egyre gyorsul, mint egy szorongásos álom, amelyből verejtékban úszva ébredünk. A 'm.o.n.s.' hallgatása közben kozmikus katasztrófa hangképei idéződnek fel, lassan, nehezen oldódó fájdalom hangjai. Ez a mélypont vagy tetőpont, a visszapattanás, a visszafordulás. Az utolsó szám, a 'Children of the Wise' meghozza az oldódást, megjelennek a magas frekvenciák, csillogó hangok. A lélek meglelte saját tiszta hangját amely ártatlan kislányhang jelenít meg. Talán az elveszett jobbik rész.
A zenei anyag masterelését Amaury Chambuzat, az Ulan Bator 90-es években alakult francia kísérleti poszt-rock, indusztriális együttes alapító tagja végezte. Közreműködik még Kósa Csaba, az Entrópia Architektúra énekese, a Der Zunder projekt gazdája is, akinek a 'black cloak' eredeti verzióját köszönhetjük. Az első verzió lebegőbb-kísértetiesebb, a Napok romjai-féle pedig földibb, lehengerlőbb.
A Három Hollós YT-koncertvideóban élőben is érdemes megnézni, hogyan születik-alakul a hangfolyam, az 'essence' a 16. perctől, a 'Children Of The Vise' kb. a 23. perctől látható.
Károly említette, hogy új zenékkel készül, amelyek megjelenését őszre tervezi. Az biztos, hogy izgalmas anyag lesz, érdemes lesz várni rá!
Hónapok óta vártam már ezt a bulit, mert sajnos nekem elég ritkán jön össze, hogy esti rendezvényekre eljussak. Különösen, hogy helyi (gitár)hőseink, a H.O.L.T. zenekar volt a nyitó produkció. Laliék nagyon-nagyon odatették magukat, az énekesük is frissebb formában volt, mint december végén, hiába no, tavaszodik. Úgy zúztak a srácok, hogy beleremegett a Beton. A jól ismert számok között jammeltek, elszálltak, elővettek néhányat a korábbi formációik számaiból is. Időnként Cure-gitártémák bukkantak fel a szólókban, amit a nézők nagyon is díjaztak. Laza és eleven volt a koncert, kár, hogy a közönség egy része a kültérben maradt.
Nekem a mostani hazai színtér legszerethetőbb bandája az négyesfogat, az utolsó hangig "igazi" zenét játszanak és kitartanak annak ellenére, hogy szinte az összes fiatalabb korosztályban az elektronika és a bulikultúra a menő. Híven őriznek egy sötéten ragyogó darabot az igazi rock and roll szívből.
A második fellépő a Crow Black Dream duója volt. Pár napja már készültem rájuk, többször is meghallgattam a legutóbbi lemezüket, a tavalyi Szabadíts felt. Régóta szerettem volna élőben látni ezt az apa-fia duót, és úgy találom, az eddigi koncertvideókhoz képest teljesen újszerű élményt adtak. Halálközeli témái ellenére földhözragadt és vitális produkcióra számítottam, helyette elegánsan kiszámított és talán kicsit távolságtartó fellépést kaptunk. Eleve már a megjelenésük, a hosszú felöltő a keves papán és a neccfelső a fián hangulatteremtő volt, aztán a kivetítőn megjelenő képek, klipek sötét, borongós atmoszférája ragadott magával. Sorra hallgattuk az említett lemez dalait, például a Fázom, féleket, a Ki vagyok ént és a végén a HOLD-feldolgozást, a Nem elég című dalt, azzal a nyolcvanas-kilencvenes éveket megint jelenevővé tevő videóval. Átható, érzéki és vizualitással nagyon átszőtt élmény volt számomra az élő fellépés, teljesen más a hatása, mint akár a március 14-i S8-as koncertnek. Kitettek magukért Kovácsék a Beton közönsége kedvéért, amiért hálásak lehetünk és várjuk a beígért új albumot.
A Touch By Touch osztrák párosa nagyon más stílus, egy elektro-duóról beszélünk, akik bevonzották a fiatalabb közönséget (ezt úgy értem, harmincasokat). Nem vagyok jártas a partykultúrában, de mindenképp helye van ennek is a Beton közegében. A produkciójuk energikus és a lézerkesztyűknek hála, látványos. Figyeltem és tanultam. A Youtube-ról hoztam át egy videót a hangulathoz.
Az este negyedik fellépője a Ductape volt, akik két koncertet is adnak idén Magyarországon és ebből az elsőt a Betonban. Zenéjükről az első benyomásom a hangzás gazdagsága. Sajnos, azt látom, hogy a műfaji felfutás következményeképp rengeteg a tök egyforma, unalmas szám, de ebből a sivatagi egyformaságból a Ductape messze kiemelkedik az eredetiségével. Tetszett, hogy dalaikban kellemes egynsúlyban hallhatók a gitár és a szintik, és valahogy egybefogják, összegzik a nyolcvanas-kilencvenes évek és az ezredforduló óta eltelt két évtized zenei történéseit. Figyelmet megragadó és intenzív színpadi jelenlétük még egy jelentős adag plusz energiát ad a dalok amúgy is izgalmas alapverziójához.
Megragadó volt Caglan gyönyörű fellépőruhája, amely talán a török hagyományokra utalt szabásában és anyaghasználatában, mindenesetre ez is egyedi darab volt az instagothok egyenruháihoz képest. A zene, mint mondtam, őrülten intenzív és táncolható, eredeti, látomásos és gyönyörű. Előkerült a Sisters Of Mercy Marian-feldolgozása is a saját dalok mellett. Ami még megragadott, hogy ebből a társaságból árad egyfajta alázat, odaadás a produkciójuk iránt, amit az egész program alatti jelenlétük és az a tény is bizonyít, hogy másfél órát voltak a színpadon, pedig eddigi "sztár"peodukciók általában 35-40 percig tartottak. Pár szót sikerült a program közben váltanunk, amikor kértem a CD-re egy dedikálást és úgy tapasztaltam, végtelenül kedves emberek.
Ami még számomra fontos, a Kollektíva közösségépítő munkája és a Beton mint klubhelyszín az a hely, ahol a zene vonzása mientén mindig összefuthatunk rég nem látott barátainkkal és az elmúlt egy évben rendszeressé váltak a találkozások, megerősítette a kapcsolatunkat és élmények sokaságát őrizzük magukban, amiért nem tudunk elég hálásak lenni.
Karácsony másnapja és a szilvesztert megelőző szoksos írottkői túránk közé pont középre ágyazódott be a Téli Zaj, ami egy ajándékkal ért fel.
A részvételt még december elején találtuk ki, ami után az egész baráti társaságunk elment Kapuvárra, az Európa Kiadóra bulizni(nélkülem), és az óvári csapat összehozott egy félházat a kapuvári ShopStop klubban. Jani ott vette meg nekem a karácsonyi ajándékot, azt a csodás Bujdosó CD-t, ami az ünnepek kísérő zenéje lett. Még ezen a helyszínen megbeszélték a fiúk, hogy megnézik kedvenc H.O.L.T. zenekarunkat az közelgő budapesti fellépésén és Jani lesz a sofőr. Hozzák a csajokat is, beleértve engem, ha tudok babysittert szerezni.
A következő héten megvettem online a jegyeket, s csak később derült ki, hogy a zenekari tagok Fekete Zaj szervezőitől kaptak volna néhány kedvezményes jegyet a barátaik, követőik számára. Nekünk addigra már megvolt kb. dupla áron a jegyünk, de sebaj.
Mindegy, 28-án délutánra leszerveztem anyut meg a tesómat babysitternek, fél 4-kor elindultunk a fővárosba. Elég hamar fel is értünk Budapestre, könnyen találtunk parkolót, jegyellenőrzés után karszalaggal beléphettünk a helyszínre. Sokkal szervezettebb, kötöttebb minden egy ilyen több termes helyszínen, mint vidéken bármi. Végül kezdés előtt kicsivel bevonultunk a kisterembe, indult a rock and roll. A HOLT penge volt, mint mindig, szerintem kiemelt helyük van a hazai dark underground szcéna legjobbjai között.
Megnéztük az utánuk következő pattogós rapmetál bandát és a csodás NaNaNa együttest, utána a sok doom-metál cucc már nem volt annyira a kedvünkre való, úgyhogy irány a Fotelbár. Középen összetoltunk pár asztalt, körbeültük vagy tizenöten Óvár környéékiek, pont úgy, mint az utcán régen az Ali kocsmás időkben, még az arcok is majdnem ugyanazok.
Kaja az nem volt, pedig beleéltem magam egy fekete burgerbe, úgyhogy a barátnőm becsempészett uborkás-szalámis szendvicseit eszsgettük. A Dürer Kert Fotelbárjában felvettük azt az 1994-95 környékén elvesztett fonalat, amikor elballagtunk a gimiből, "felnőttek" lettünk és szétszéledtünk. Röhögtünk mindenen, ami nem is vicces, úgy, ahogy harminc éve nem. Jó volt megtapasztaln azt a gondtalanságot, amire a sok felnőtt feladat és felelősség között azt hittem, már nem is vagyok képes.
Aztán éjfél felé, még a vége előtt találkoztunk a Pornography tagjaival, tekurvaélet. Az a Kisduda Árpi nagyon jó arc volt, csak hamar eltűnt az átszerelés miatt. Éjfél felé indultunk haza. Az üres pályán két óra alatt szépen hazacsorogtunk.
Hoztunk a gyerekeknek három darab balszerencsesütit meglepinek, amit reggel bontottunk ki, az egyik felirata az volt: “mára neked annyi”.
A blogomban meg a személyes facebookomon is csináltunk egy kis szociális médiabeli visszhangot az eseménynek, minden résztvevő csatlakozott egy lájkkal vagy kommenttel. Igazából ez az egész dark underground téma mindössze olyan 800-1000 ember közös ügye itt Magyarországon, mégis bőven megérte elindítani a blogomat, bár a magposztokat csak egy-két ember olvassa, de a facebook oldalon velem vannak az érdeklődő barátaim és ez nagyon sokat jelent. Annyira hiányzott ez éveken át, hogy megosszam a zenerajongásomat és legyen, aki egy kicsit érti.
Teljesen szubjektív válogatás, mindenféle rangsor és sorrend nélkül. Csak az, ami megérintette valamiért a szívem. Kíváncsi vagyok, Nektek melyek voltak a kedvencek ebben az évben.
Az All About Eve legendás szerzőpárosának új albuma méltatlanul kevés figyelmet kapott, pedig egy végtelenül hangulatos csoda. Julanne Regan egy tündér hangján szólal meg még mindig.
Kalandos úton kaptam meg a megújult hangzású új albumot. Kísérteties borzongás, könnyedebb és mélyebb témák váltakozása, szépen komponált konceptlemez.
Azt hiszem, már mindenki mindent elmondott erről, de van benne valam elemi, nyers fájdalom... az instrumentális változatért rendkívül hálás vagyok, kapcsolódás és feoldozás, amit adott.
Annyira örülök Bérczesi Robi újjászületésének, és ennek a leplezetlenül őszinte, igazszívű albumnak... Robi, amilyen őszintén beszélt a pokoljárásáról, autizmusáról és arról, ahogy kilábalt a gödörből, az egy küldetéssel felér. Maradjon ezen az úton, szurkolok neki.
Őszi nosztalgiák hangulata, emlékek, töprengések sorozata a Roberto Lutival közösen készített új lemez. Ez is egy méltatlanul kevés figyelmet kapott ékkő.
Tűnő hangulatok, személyes jelentőségű emlékek, az ártatlanság egy megőrzött szilánkja és mély töprengések. Azon kapom magam, hogy beszélek hozzá, vitázom vele, valakivel bennem.
Nehéz bármi újat mondani a sajtóbeszámolók után, de mikor a harmadik másodpercben már olyan a hangulat, mint más koncerteken a finálénál és ez csak emelkedik, emelkedik az egy szál zongorás lezárásig, az valami hihetetlen. Meggyógyulsz egy kicsit, mielőtt meghalsz, kiég a rossz salakjából egy darab.
Micsoda hét! Szerdán Hobo, pénteken irány a Beton. Összeszedtük a kis csapatot, először a fiúk a MOGAAC kézimeccsét nézték meg, utána a következő állomás a kedvenc underground klubunk.
Az estét a békéscsabai Empty Story kezdte, lendületes, gitáralapú zenével, sivár, kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel teli szövegekkel. A számaik a belinkelt demójukon hallgathatók. Feldolgozásokat is játszottak, az egyik talán török (She Past Away?) nyelvű, a másik a Molchat Doma танцевать című dala, ami az erőteljes gitárhangoknak köszöbhetően megkockáztatom, hogy sokkal izgalmasabb, mint a lepusztultan szóló eredeti. Nagyon szimpatikus csapat, hoztak becsületkassza alapú merch tárgyakat. Mi kis nőgatással elcibáltuk megunkkal a 14 éves nagyfiunkat, aki autizmusban érintett, de meglepő módon szeret azenét, főleg a zajos rock and rollt. Egy csomó koncerten volt már velünk. Eleinte nagyon meg volt illetődve, csak ült egy székben és nem akart lejönni a koncertterembe, de pont egy hűtőmágnes elég volt csaléteknek. (Emlékszem az első tini sulibulimra, pont ugyanezt csináltam, befordulva ültem a sarokban.) Utána már élvezte a bulit. Kicsit megszólt az úri közönség, hogy miért cipelünk nyűgös kölyköt underground buliba, hát azért, mert az úgynevezett normálisak halálra szekálták már megint a suliban, és meg akartam mutatni neki, hogy igen, vannak befogadó, barátságos helyek is a világban, ahol nem a vergődés választja szét, hanem a közös hobbi köi össze az embereket. Aztán amikor feloldódott, videót is vett fel, odament a srácokhoz, beszélgetett is velük, és beszerzett egy ajándék dedikált matricát és gitárpengetőt. Hálásan köszönjük, végtelenül sokat jelentett nekünk a kedvességük.
Aztán jött a mosonmagyaróvári HOLT. Jó hírük mehetett az utóbbi egy évben, mert a koncertjük kezdetére megtelt a helyszín, jelentős helyi erőt vonzottak a koncertjükre. Az Ajtókkal indítottak, végigtolták a repertoárt lendületes zúzással és gazdag hangzással. A színtér egyik legjobbjának gondolom őket jelenleg. Sajnos kicsit rövid volt a koncert, amit elég jó időzítéssel a 10:15 Saturday Night időtlen klasszikusa zárt. Nem tudtam nem erre a régi koncertfelvételre gondolni közben, egész hasonlóan szóltak.
Az estét a Nulladik Változat zárta. Párás szemű nosztalgia fog el a nevük hallatán, eszembe jutnak a 90-es évek végi Sziget Fesztiválok kis színpadjai, a hajnali fűben ülős elmélyülés egy belső labirintusban. Nagyon szeretem és sokat is hallgatom a zenéjüket, időnként lehunyt szemmel relaxálva. Sokszor azt érzem, ha egy szó sem hangzana el, csak az instrumentális alap, az is tökéletesen megállná a a helyét. A dalok szenvedélyes szövege csak hab a tortán. Négyfős csapattal érkeztek, és valahogy lassan jött meg a hangulat, akik pedig közben elszivárogtak, sokat veszítettek. Nagyon intenzív a koncertélmény, de nem könnyen fogyasztható. Csilingelő, sűrű hangfolyam sodor magával. A végére drámaian felpörgött a produkcó, egy-egy pillanatra az az érzésem támadt, minth a Joy Divisiont látnám.
Hálás vagyok, hogy kis csapatunkkal ilyen fellépéseket nézhetünk végig és ilyen közösség része lehetünk.
.jpg)
.jpg)
.jpg)
