Sajnos csak a család és baráti társaság fele tudott részt venni ezen a csodás koncerten, én a gyerekek elfoglaltságainak szervezése miatt nem. A helyszín a Beton mellett a másik kedvenc kis klubunk, a StopShop Kapuváron. A főnök, Barna most lett kerek 50 éves, őt köszöntötték fel a barátaink, és ezen a szép napon lépett fel a kisvárosban az élő blueslegenda, Ripoff Raskolnikov.
Döbbenetemre azt mesélték a résztvevők, hogy a teljes stábbal érkező Művész Úr fellépésére mindössze alig tucatnyi ember vett jegyet, annk fele a mi baráti körünk, a másik fele pedig a már látásból ismert rábakecöli visszajáró rockrajongó társaság, akiket teljes szimpátiámmal üdvözlök!
Azért az hihetetlen, hogy az emberek nem értik, hogy ha részvételükkel nem támogatják a kis helyeket, akkor hamarosan semmi, de semmi nem lesz.
Augusztus 16-án a győri Radó-matiné keretében végre két nagy gyerekestül megnézhettük kedvenc Líviuszunk bandáját, A kutya vacsoráját. A környezet szuper hangulatos, a Rába kis szigetének zenepavilonja, fellampionozott öreg platánokkal, raklapbútorokkal. Ingyenes koncert volt, random emberekkel, nem kimondottan rajongókkal. Sajnos ezért kissé langyos volt a fogadtatás, pedig a csapat mindent megtett a mókánk kedvéért, Líviusz szokás szerint sztorizott, s a kiírt időtartamhoz képest plusz egy óra jammelést kaptunk ajándékba. Zeneileg ez egy pörgős, modern stíluskavalkád, szeretjük, na.
Rá három napra, a hoszú hétvégén megnéztük Lecsóékat a pinnyédi Hídpikniken. A mester örömünkre rendkívül laza és kommunikatív volt, a koncert meg az a finomabb, nem a lebontjuk-a-kultúrházat fajta. Itt is vagyes volt a közönség, de az első pár sorban ott nyomult az a megszokott kemény mag. Sok baráttal, ismerőssel találkoztunk, a P.U.F. amolyan generációs kötőanyag. Andrisunk a az első sorban, a 13 évével a vaskordonra tapadva csápolt-videózott, a fotók is az övéi.
Lecsó közbevetett sztoriként mesélte, hogy az oly gyönyörű Angyal c. dalukat a lányuk születésére írta. Nekünk viszont ez a 20. házassági évfordulós dalunk.
Ez a rész a korai posztpunk kialakulásáról, a leginkább ikonikus bandákról szól, bemutatva a környezetüket, főbb vonalakban a történetüket, és ami a legizgalmasabb, Lol Tolhurst személyes emlékeit. A szerző nagy idők tanúja és alakítója, nem kell mondanom, hogy egy élő legenda. Gondolatait megint párhuzamba állítom a mi derék Szőnyei Tamásunkéval, aki annak idején saját kezével tapogatta az újhullám lüktető pulzusát. Érdekes, hogy a két könyvet elválasztó három évtized mennyiben változtatta meg a zenekarokról kialakult képet. Igazából nem nagyon.
Joy Division
A második rész legelején egy komplett fejezetet kap a Joy Division fájdalmasan gyönyörűséges két albuma. Azt hiszem, ez az origó, a kezdőpont. Ha egyszer valami álomvilágban Lol Tolhurst leüle dumcsizni Szőnyei Tamással - kortársak, egy generáció -, na azt kéne valami denevérszerűen minden rezdülésre érzékeny fülekkel hallgatnunk. Nagyjából hasonló szuperlatívuszokkal értékelik mindketten ezt a meghatározó két nagylemezt, pedig a két könyv megjelenése között harmincegy év telt el.
Nekem anno századszorra másolt, nyekergő kazettán volt meg a két album, és helye volt a legfontosabbak között. Most újraolvasva Szőnyei Tamás könyvét, idéznem kell a kilencvenes évek elejére teljesn jellemző, ma már annyira cukin nagylelkűnek tűnő sorokat, s Spotify és a fájlmegosztás előtti időkből:
"Ezúttal valami rettentesen gyönyyörűről kell beszélnem. Félek, hogy nehéz lesz megfelelően kifejezni, papírra rögzíteni, jelzőkkel körülhatárolni, nem ismerői számára megfoghatóvá tenni, kedvelői számára pedig saját élményeiket is felidézve-megerősítve leírni ezt a "brutálisan érzéki és melankolikusan lágy" zenét. Ezt hallani kell - de hát hangmelléklet helyett legfeljebb diszkográfiával szolgálhatok, meg egy könnyelmű ígérettel: átmásolom két nagylemezüket annak, akit sikerült kíváncsivá tennem és másképp nem jut hozzá."
A zenekar magja természetesen a punk hatására alakult, eredetileg Warsaw néven, majd hirdetésben toborozták Ian Curtist és meghallgatás nélkül bevették a csapatba. Hamar kivívták a sajtó figyelmét, majd névváltoztatásra kényszerültek egy másik, hasonló nevű banda miatt. A korai időkben mindkét szerző szerint szembetűnő a náci jelképekkel való kétértemű játszadozás. Megismerhetjük a banda fejlődésének stációit, amelyet áthat Curtis elhatalmasodó betegsége, majd magánéleti válsága (említés szintjén megjelenik az Annik Honoré-szál is) és öngyilkossága.
Lol Tolhurst mindig nagy súlyt helyez a közeg bemutatására, ahonnan egy-egy zenekar indult. Részletesen ír környezettanulmánnyal felérő benyomásairól az első manchesteri koncertjük kapcsán (1979. 02. 17, korabeli relikviák fotóiért tekerj a linkelt oldal aljára). Manchester bizonyos részét valamiféle kivételes sivárság jellemezte, tragikus építészeti melléfogásokkal és társadalmi kirekesztéssel. A nyomasztó Crescents Hulme negyedben található legendás punkkeltető klubban borzasztó nyomorúságos körülményekkel kellett szembesülniük az első itteni koncertjükön. (Oh, drága Lol, tudnád, hogy itt a vasfüggöny mögött még a kilencvenes évek elején is ez volt az alapértelmezés...) Később eljött az az idő, amikor élőben is láthatta a bandát. Ian Curtist megkínzott, betegség és depresszió csapdájába esett lélekként írja le, aki visszafordíthatatlanul haladt a végzete felé, pokoli intenzitású előadása volt az egyetlen megkönnyebbülés a szenvedéseitől, s ez szinte hipnotikusan rabul ejtette a közönséget.
Bauhaus
A goth sztori és a fejezet második oszlopa a Bauhaus. Részletes leírást kapunk a bandatagok szülővárosáról, a jellegtelen kis iprvárosról, Northamptonról, ami megadja a történet szürke háttérszínét. A fejezeteből megismerhetjük, hogyan kaptak önbizalmat a zenélésre a Haskins tesók a legendás 100Club-ban a Clash első koncertje után. Kitér a bandaalapítás viszontagságaira is, majd végigvezeti az olvasót a debütáló kislemez felvételéről (a sokszorosan formabontó Bela Lugosi Is Dead) a Peel-sessionban való szereplésükön át a nagylemezkészítésig, az első nemzetközi turnéig és a klipforgatásig. Mi lehet a Bauhaus titka, a posztpunk korban is egyedülálló, bátor stíluskoktél, a képzőművészeti és filmes hatások, a karakteres vizualitás és stílus talán? A befolyásuk mindenesetre sok modern leszármazottuk számára megkerülhetetlen. Hozzátesz a banda történetének kontextusához az a tény, hogy a nyolcvanas évek elején kialakult egy kép, amely szerint David Bowie-epigonnak tartották az együttest, erre viszontválaszként adták ki a Ziggy Stardust-feldolgozást, amely a maga sötét, komor módján még ütősebb is lett, mint az eredeti. Ez már nem űrrock volt, hanem hangzásában és látványvilágában is goth stílusparádé.
Ez pedig a könyvben is említett, lenyűgöző Top Of The Pops-felvétel (1982. 10. 7.):
Mindössze négy lemezük jelent meg, az utolsóról a legnagyobb siker a She's in Parties, amely az utolsó Top Of The Pops-fellépésükön is előadtak. Mennyire más hangulat, más energia...
A sokféle irányú, intenzív kreativitás aztán szanaszét vitte a bandát, de minden tag sikeres szólókarriert épített fel: Peter Murphy a Dali's Carral és szólóénekesként is, Daniel Ash a Tones on Taillel, végül a Haskins tesók és Daniel Ash a Love and Rockets-szel.
Szőnyei Tamás mindössze egy rövid fejezetet szán a nyolcvanas évekbeli darkwave-nek, ahová a Bauhaust sorolta: "zenéjük félelmetes energuái és sötét színei inkább a középkori misztikához és romantikához közelítettek, mint a huszadik századi konstruktivizmus racionalitásához."
A Bauhaus jelentőségétről lénygében azonos a .két szerző véleménye
Egy adalék még a sztorihoz. Még 2011-ben a Spin Magazin durva kérdéseket tett fel Peter Murphynek. Ezek közül kettő Robert Smith-tel való viszonyára vonatkozott. Ezt olvashattuk tőle:
A gótok keresztapjának neveztek. Mit jelent Robert Smith számodra?
Robert Smith olyan, mint az én sápadt idősebb testvérem, akinek a korai Cure-ban még nem volt imidzse. Ők egy érdekes korai 4AD Records típus voltak, egó nélkül, míg mi rögtön azt mondtuk a színpadon, hogy "Baszd meg - ez Iggy és Bowie színháza. Mi itt vagyunk."
Mi megpattantunk. Ejakuláltunk. És a petit mortban, az ejakuláció utáni kis halálban, szétváltunk. Körülbelül ekkor a Cure nyilvánvalóan kezdte elveszíteni a helyét - és hirtelen képeket látok Robert Smithről, magas feketére festett hajjal, rúzzsal, rosszul felvitt szemsminkkel, fekete ruhákkal. Arra gondoltam, hogy oké, rendben, akkor ő most már gót, igaz?
Rossz, hogy a Cure-ral egy kalap alá veszik?
Igazából a Cure menő volt. Nagyon menő alternatív popzenét csináltak. Robert rohadtul tehetséges. Csak a Joy Division állt közelebb a Bauhaushoz, mint akárki más.
Aztgondolom, élményszámba megy Peter Murphy-interjúkat olvasni, okos és vicces, egyedi látásmódú, figyelemre méltó interjúalany.
Siouxsie And The Banshees
Közismert, hogy a korai időkben mennyire szoros volt a kapcsolat a Cure és a Banshees között, hogy Robert Smith többször is játszott beugrós zenészként a Bansheesben, s hogy mennyire befolyásolta egymást a két társaság, még ha a történet vége nem a legbékésebb.
A sztori kezdete a Bromley-kontingenshez vezet vissza, a legkorábbi Sex Pistols rajongói körhöz, akik mindenüvé követték az ikonikus punk bandát, majd a mintájukra zenei kísérletezésbe kezdett. Az első fellépés a legendás 100 Club Punk Special fesztiválon történt, tehát részesei voltak az ősrobbanásnak.
Szőnyei Tamás méltatása Az újhullám évtizedéből sajnos már a csúcsról lefelé tartó bandának látta a Bansheest a nyolcvanas évek végén: "A fasiszta szimbólumokkal való kezdeti flörtölés, no meg az a hűvös, elutasító modor, amivel Siouxsie a sajtó érdeklődését fogadta, s amiért Jéghölgynek keresztelték el, mindez együtt olyan félelmetes aurát teremtett a zenekar körül, hogy a punk úttörői közül őket szerződtették le utoljára. Csak 1978 augusztusában adta ki első kislemezüket, majd novemberben az első albumukat a Polydor. Addigra, a nyilvános próbáknak is nevezhető koncertek sokasága alatt, az állandó reflektorfényben összerázódott a Banshees, s a minimális tudással, de annál több invencióval és ambícióval megáldott amatőr gyülekezetből összetéveszthetetlen hangzásvilágú, sőt stílusteremtő zenekarrá vált. Sokan űzték a fekete mágiát a Banshees nyomán, de senki sem tudta úgy megtáncoltatni az asztalt, mint ők. A Banshees zenéje tornádóhoz hasonlóan, örvényszerűen a bűvkörébe vont és magasba röpített - sötét tónusú és csillogó volt egyszerre, misztikus és megfejthetetlen. Hipnotikus vonzással bírt, mint Siouxsie egész lénye; amilyen megközelíthetetlen a sztárrá lett énekesnő, éppoly rejtélyesen sűrű, áthatolhatatlan szövésű zenét csinált legjobb éveiben a Banshees. Remek kislemezek során keresztül - Hong Kong Garden, Mirage, The Staircase (Mystery), Playground Twist, Love In A Void, Izrael, Happy House, Christine, Spellbound, Arabian Knights - jutottak el 1982-es nagylemezükhöz: A Kiss In The Dreamhouse (Csók az álomházban).Számomra ez a Gustav Klimt képeinek szecessziós szépségét és buja varázsát idéző zenéjű és borítójú album a Banshees mesterműve. Mindazt, amit ezután tőlük hallottam, ehhez az LP-hez mértem, és semmi sem ütötte meg a mércét. Jó volt ugyan személyesen is látni őket a Petőfi Csarnokban, az állandóság kellemes érzetét keltette, hogy Siouxsie itt is ugyanúgy kente a szeme köré a sötét színeket, ahogy a képekről ismertem - ez az ő védjegye, divatot is teremtett vele - magukhoz és az eredetiekhez is méltóak voltak a feldolgozások, mégis... lefelé szálló ágban lévő zenekarnak tűnt a Banshees. Éppoly nagy nemzetközi attrakciónak, mint amilyenekkel szembeni alternatívaként annak idején a punkmozgalom - s benne ők is - ifjúi hévvel és anarchista jelszavakkal harcba indult. Ennyit láttam bennük 1987-ben, nem többet. Sajnos."
Lol Tolhurst hozza a személyes szálat: a két együttes eltérő hátteréből eredő különbségeket, az első találkozást, Robert Smith két vendégjátékát, aztán legendás történeteket arról, hogy Siouxsie hogyan rendezte le a koncrtjeit tönkrebalhézó skinhadket, hogyan támogatta a fiatal lányokat, aztán következik a lgfontosabb elem, az élete során több alkalommal búvópatakként előtötő és meg-megújuló barátsága Budgie-val, ami végül a Cuious Creatures csodás podcast-sorozatban és a2024-es zenei együttnűködésükben csúcsosodott ki.
A fejezet végül a saját együttesére, munkáira reflektál, de ez egy külön blogposzt lesz.
Néhány hangulatfotó erről a nyáresti chilles koncertről, helyi öregek meg a soproni úri közönség karéjában. Azért szerettük, de nagyon, gyerekestül. Tibiék elérték azt a bravúrt, hogy a három fiamnak elegendő volt a hangszereiken játszó zenészek látványa és muzsikája, nem sírtak a vizuálért és élvezték. Ezt elérni három alfa kidnél (a számomra agyrohasztó skibidi toalettet legyőzve) azért nem semmi teljeítmény.
Amikor 2011-ben kiadták ezt a kis csodát, nem ért el hozzám. Mostanában fedeztem fel és csak hallgatom, hallgatom. A Mission Wayne Hussey-e és a csodálatos Julianne Regan közös projektje, főleg feldolgozásokkal, dupla albumnyi zenével. Valami egészen újszerűt varázsoltak minden dalból.
Csak pár példa:
Enjoy The Silende a Depeche Mode-tól, újrahangolva tündérhangra
Where The Wild Roses Grow - kísértetiesebb az eredetinél Kylie édessége nélkül
I Go To Sleep - melankóliával töltik meg a Kinks számát
Amikor megjelent a Topographies, Gray Tolhurst bandájának Interior Spring albuma, olyan történt velem, ami már nagyon régen: néhány nap alatt nagyon közel került hozzám egy frissen megjelen lemez. Az volt a benyomásom, hogy felvették a srácok a Cure 1981-82 körül elvesztett fonalát és egészen a 2020-as évekig húzták, hogy összekössék a jelennel. Aztán amikor elindult a turné, azon bánkódtam, hogy megint itt egy eseménysor, amit csak a közösségi médiában és a videomegosztókon tudok majd követni. Majd kiugrott a szívem, amikor február közepe táján kderült, hogy Budapestet is útba ejtik. Fokozhatatlan volt, mikor megláttam a Kollektíva hirdetését, amely szerint Győrbe jönnek, vén fejjel szégyenszemre szinte ugráltam örömömben. Abba a városba, amihez annyi szállal kötődöm, hihetetlen! Mintha a mesebeli aranyhal teljesítette volna a kívánságomat.
Május 25-én végre eljött az a nap és az az alkalom, amit már február óta vártam. Összeszedtem a csipet koncertjáró csapatom, megvettük online a jegyeket, bekocsikáztunk a gyárvárosi, funkcióváltáson átesett gyárterületre, letettük a kocsit valami vezérigazgatói parkoló mellett. Kicsit elveszettek voltunk, de követtünk néhány alkalomnak megfelelően feketébe öltözött embert és... megtaláltuk a Betont. Különleges a helyszín, egy óvóhelyen. Regisztráltunk, kaptunk egyesületi tagkártyát. A közönség olyan harminc éve volt fiatal, túlkulturált ötvenes arcok. Néhány egyetemista korú "gyerkőc" volt csak pompázatos goth szerkóban. Kifinomultabb volt a hallgatóság, mint egy átlagos színházi közönség. Találkoztunk jópár ismerőssel, például a barátaink összefutottak sok-sok éve nem látott kolesztársukkal. Az, az igazság, hogy mindannyian öregszünk, féltjük a tyúksz@ros életünket, ez abban mérhető, hogy kint sem volt cigifüst, sehol egy hányás, amit kerülgetni kell... Már a klubkultúra sem az igazi, gondoltam némi vintage nyafogással, miközben én magam is nullás citromos sört szorongatva hallgattam a zenét.
Pontos volt a kezdés, a győri Inclusion volt az első. Versekkel színesített programjuk az 1990-es Bonanza Banzai-t idézte, de volt benne valami plusz elegáns ünnepélyesség. Erős félháznál kezdtek, de már az első szám végére meggyőzték a nagyérdeműt. Melankolikus, szépséges világgal mutatkoztak be, érdemes meghallgatni őket.
A második fellépő a budapesti Véna duója. Sokkal kegyetlenebb, keményebb világ, mondhatjuk, hogy nagyon állat. Szintis, de ugyanakkor gitárcentrikus is, pörgős és kemény. A szövegekben horror, kegyetlenség, vér, hullák, darabolás. Élő játékukban összeszedettség, 100%-os jelenlét, sodró és magával ragadó lendület. A fellépésük szerencsére felkerült a netre, Oravecz Dániel YT-csatornáján elejétől végig megtekinthető.
Megtisztelő volt részt venni az egyedülálló Black Nail Cabaret kevés hazai koncertjeinek egyikén. A produkció lelke a rendkvül intenzív, karizmatikus színpadi jelenlétet sugárzó, csodálatos hangú énekesnő, Árvai-Illés Emese színpadi produkciója, lenyűgöző vizualitással kiegészítve. A zene naaaagyon elektro, de magával ragadó. Olyasmi, ami tágtja a zenei horizontot. Beszippantott. Szerencsére a koncert visszanézhető az említett csatornán.
A Topographies a negyedik fellépő volt a sorban. Dobos nélküli, hárontagú formációval érkeztek. Mint az edigi produkciók mindegyike, ők is hatalmas intenzitással láncolták magukhoz a közönséget. Hihetetlen jó koncertbanda, nézzétek meg a videót, önmagáért beszél. A zene olyasmi, mint a popkorszak előtti Cure átteleportálva a 21. századba. Témáiban azonban kevésbé sebezhető, vitálisabb, töprengőbb. Számomra teljesen megnyerő volt az imázsnéllüliség, Gray Tolhurst egyike a tök valószerűtlen rock and roll isteneknek, valahogy úgy, mint a nagyon korai Lovasi. Kíváncsi leszek a további karrierjükre.
Az elsők között voltunk, akik megszállták a merchpultot és lehetőségünk nylt pár mondatot váltani mindegyik előadóval. Hihetetlenül közvetlenek, kedvesek voltak mindannyian, hoztunk haza dedikált szuvenírt is.
A szervező csapat minden méltatást megérdemel, egyrészt, hogy nagyszerű előadókkal örvendeztették meg a szűkkörű, ám annál lelkesebb közönséget, másrészt hogy hihetetlen gördülékenyen megodották az együttesek közti váltást, átpakolást. Sok erőt kívánok a további munkájukhoz (újabb nagy dobással készülnek szeptemberre). Elmondhatom, hogy a mi kis baráti társaságunk számára életreszóló élményt szereztek.
