Hangulatok fekete-fehérben

 

CryFree a SopStopban

 Kedvenc helyeink egyike a kapuvári ShopStop, ahova a barátokon kívül a remek pizza és a koncertek miatt járunk. Tegnap a Silver Rush/CryFree volt a fellépő, a felállás ezen az estén 60%-ban megegyezett.  Az első formáció Rainbow/Uriah Heep/Whitesnake feldolgozásokat játszott, a második a Deep Purple legnépszerűbb számait.  Amit még sosem láttam: igazi, szinte már muzeális, ütött-kopott, de csodálatosan szóló Hammond orgonát!!

A banda elmondásuk szeront huszonéve jár vissza ebbe a klubba, a közönség jó részét is személyesen ismerik már. Igazi örömzene volt, első perctől az utolsóig, méghozzá a jó hangos fajtából. A fotók nagy részét a fiam készítette. 

HOLT-koncert 2024, 03. 16.

Nem sok alkalmam van a mostani életszakaszban este kimaradozni, de most a HOLT és a barátok kedvéért kivételt tettem. Drága kertszomszédunk mesélt erről a formációról és kíváncsivá tettek a dicsérő szavai, linket is kaptam a Soundcloudon hozzájuk. 

Jófajta gitárcentrikus posztpunk, ami hallgatva is kellemes, de legalább tízszer ütősebb élőben. Szomszédasszonyom fejből tolta már a szövegeket, mi csak figyeltünk, de meggyőzőek voltak a saját dalok. Ha lesz még koncert, biztos megyünk. Különösen boldoggá tett a program végén játszott két Cure-feldolgozás. Facebook-oldaluk tanúsága szerint új dalok és videoklip is készül. 

Ha lesz még élő fellépés, ott lesz a helyünk családostul, barátostul, SzotyiGabistul :-) 

Cure-fiókák

 Almáról és fájáról mindenki is hallott, most a világ egyik legnagyobb aktív bandája, a Cure jelenlegi vagy volt tagjai gyermekeinek zenei tevékenységéről szeretnék pár szót ejteni. 

Darc Rama Pearl Thompson fia, Robert Smith unokaöccse édes és eredeti dreampopot alkot. Cuki, jóképű és nagyon képzett zenész, itt hallgathatod. 

A Topographies Lol Tolhurst fia, a édesapja könyveiben számos alkalommal emlegetett Gray Tolhurst együttese. A trió saját magát jellemezve az  éteri shoegaze, dreampop és coldwave műfajokat említi, de számomra olyan, mintha egy kb. 1981-ben elejtett fonalat 2024-ben újra felvettek volna, kicsit összetettebben, kiszámítottabban, de ugyanolyan bőr alá kúszó intenzitással... nekem ők a kedvenceim, a Spotify-on itt eléretőek. 

A Violet Vendetta, Eden Gallup együttese sokkal energikusabb, keményebb, ütősebb, rockosabb. Nagyon jól használja a Cure-ba időnképt az apja helyére is beálló technikus, közismerten borzas legény a közösségi médiát, sok érdekes tartalmat oszt meg, többek között rajzol és animációkat is készít. "A puszta zsigeri erő, a bonyolult dallamos hangszerelés és Eden Gallup hangjának kombinációja a Violet Vendetta-t az egyik legizgalmasabb új rockzenekarrá teszi a Biffy Clyro óta."-idézhetjük a Spotify-bemutatkozásukat.  Bemutatkozó albumuk, a Lost Memories hamarosan megjelenik. Hallgasd őket itt.

Mindegyik kiváló, és döbbenet, hogy mennyire különbözőek. vajon miért?...

Romhányi József: A pék pókja

Kép forrása: freepik

Az apróka

pók-apóka,

s a porhanyó

potrohú

pókanyó

a pékségben

a szennyezett

mennyezetre

nyálból való

máló

hálót

font, -

pont.

A kópé

póknép

pótlék-

hálókat eresztve

keresztbe

a pókasztal fölött,

hálóból ebédlőt kötött.

Félt a péppel pepecselő pék,

hogy odapök

a pók,

illetve a liszttel

hintett púpos pépre tisztel.

Ezért leseperte az apróka

pókpárt a padlóra.

Csattant a fapapucs -

Fuccs!

Így járt pórul a két pupák

pék

pók.

Pukk.

Baby bat exam

 

Bátor vagy? Hány pontot érsz el a goth alapvizsgán? Kattints!

Magyarul:

https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSd5GJ1lVDMy_SW4GecJd-0MbyGTZSINqG-qHJM2EuLYvia3sA/viewform?usp=sf_link 

Angol nyelvű változat: 

https://docs.google.com/forms/d/e/1FAIpQLSewyvvqZEXHCQ7wO6DwiQiLDrvxicKmY79N5zPGgRHq6QA3-Q/viewform?usp=sf_link

Persze csak vicc az egész, azért készítettem, mert fel bírom húzni magam a gatekeepingen, újra meg újra. De azért nem bánnám, ha bekommentelnéd a véleményed vagy a pontszámod. 

Mert ha 25+ pontos vagy tiéd ez az oklevél:

Használd, ha akarod. De ne felejtsd el, ez csak afféle halloweeni tréfa. 

Aranyakkord, Öt Templom Fesztivál

Különleges adventi eseményen vehettünk részt tegnapelőtt. Győr Sziget városrészének, a város öt fekekezetének (evangélikus, zsidó, református, görögkatolikus, római katolikus) adventi fesztiváljának részeként. Az Aranyakkord adott koncertet a református templomban, Kiss Tibi, Vastag Gábor és Gábor Andor „UFO” triója. Két gitáros és egy ütőhangszeres, egyszerűen díszített karácsonyfa tövében három szék, némi hangosítás és világítás.  Nem ez volt  Tibiék első templomi koncertje, tavaly nyáron a pápai Református Egyházi Napok vendégei voltak az Ótemplomban. 

Kiss Tibi a programfüzet ajánlójában írta: "Kivételes, speciális élmény ezen a fesztiválon játszani, egyáltalán jelen lenni ebben a szakrális miliőben. Annak tükrében különösen, amikor a világban zajló események most pont az emberiség kevésbé megértő, agresszív arcát mutatják. Ez az alkalom egy lehetőség, hogy közelebb kerüljünk az elfogadáshoz, egy általunk választott felsőbb erőhöz, hogy meg tudjuk fogni egymás kezét, és az ég felé emelve, azt képviselni hogy nekünk nem ez az osztályrészünk. Mégis hinni az emberben lévő egyetemes jóban, ami összehoz minket, empátiára és szeretetre képes még a háborgó idők füstködében is."

Elcsendesedve, szinte megilletődve léptünk be az 1906-ban épült, neogótikus, hófehérre festett templomba. Nem a megszokott Quimby-közönség várta az előadókat, az biztos. A derékhad ünneplő kabátba öltözött hatvanasok, hetvenesek, templombajáró emberek. Mi a negyveneinkkel fiatalnak számítottunk, tizenévesek szinte csak a szüleik által magukkal rángatott olyan szerencsétlek kölykök voltak, mint a mi két "nagy" fiunk. Nem tudom, nehéz közönségnek tűntünk-e, mert Tibiék mindent megtettek a kontaktusba vonásért. Nem volt könnyű dolguk, hiszen minimális eszköz, csak a zene,  csak a személyesség állt rendelkezésükre. Lassan azért oldódott a megilletődöttség. 

A Győri balett dramaturgjai segítettek a templomi és a rock miliőt valahogyan összehangolni, ennek eszözeként színes LED világítást kapott a nyolcszöges szentély, a csillogó felületeken tükröződő fények és árnyak folyton változó árnyjátékot varázsoltak a boltíves mennyezetre. Ez volt a kapu, ami a mindent átható vizualitáshoz szokott gyerekeket megnyitotta a zenére. 

 Hova vezetett ez a kaland? Utazás a szív közepére, kanyarok a bennünk élő pokol és menny között, keresve a szimpatikus nyúlcsapást... A Quimby dalok közül Tibi magával hozta a következőeket: Legyen vörös, Az otthontalanság otthona, Heaven goes to hell, Viharon túl, szélcsenden innen, a ráadásban a Lámpát ha gyújtok. Ez szépen kirajzolja az egymást követő hangulatok ívét. Aztán jöttek az Aranyakkord dalok különféle helyekről és időből: Világgá megyek, a Balaton, Az én Budapestem, Kisherceg, Otthon lenni valahol, Tudom, hogy hol vagyok... spirituális utazás az élet nevű kalandjátékban. 

Szép lassan aztán belemelegedtek a népek. Meglepő módon, még az öregeket is üvöltésre bírták bírták valahogy  az Isten házában, persze segítségképpen, a vége felé a Táncoljatok és énekeljetekre karzaton tényleg táncolni kezdtek a decens úrhölgyek... Azt gondolom, igazi karácsonyi ajándékot vitt haza az a 300 ember, aki részt vehetett ezen a rendhagyó előadáson, derűt és békeséget. 

Az én 90-es éveim

 

Az Instagramon követek egy goth/metalhead blogger csajt, @madi_dangert, aki sok DIY dolgot is csinál. Érdekes, mert legalább 20 évvel fiatalabb nálam és tetszik, ahogy a projektjeivel visszaidézi a nyolcvanas éveket. Például vegyes kazettákat mixel a Spotify korában!!!

Nekem mondjuk inkább a kilencvenes évekkel kapcsolatban vannak erős nosztalgiáim. Ami összeköti a két évtizedet, az a kazetták. Ezek vannak még meg eredetiben, meg kb. háromszor ennyi kétkazettás magnóval készült másolat. Ezek az eredetiek voltak a cserealapok a másolásnál a kölcsönkéréshez. 

A másolatgyűjtemény legértékesebb darabjai a z URH/Kontroll/Európa Kiadó/Bizottság, de van néhány, Bahiából vagy Rütyi Hangváriumából való ritkaság. Nico 1985-ös pécsi koncertjét nagyon nem tudom hova tenni, hogy legális vagy kalóz... az adott korban más formában megszerezhetetlen volt. 

A magyar zenei univerzumból nagy kedvencem volt az instrumentális  Másfél, jópár kazija megvan, istenem, mennyivel is előzte meg a Mogwai-t... Meg az Új Nem, az mennyire állat volt már, milyen sámán őserő... 

Meg a Black-out, mennyire tud hiányozni, mikor a Kowalski is még normális volt.

Az a durva, hogy van egy csomó pótolhatatlan közöttük, olyan zenék, amik se torrenten, se boltban, se a Spotyn nem elérhető már, csak azon a nyavalyás walkmanomon hallgathatók. DogFaced Hermans, Kinopuskin, Árnyak bizony ilyenek. Meg a másolt Balkán FuTourist. 

Goth - A History könyvajánló. 1. fejezet: Origins

 Még tavaly rendeltem meg Lol Tolhurst magyarul megjelent könyvét, a Cured - mese a két képzeletbeli fiúról címűt. Nagy élmény volt olvasni, mert Lol jó tollú, jó szemű író. Kétszer is végigolvastam, egyszer felváltva  röhögtem és könnyeztem az  elképesztő rock and roll sztorik, végtelenül őszinte vallomások és megható történetek füzérén. Olyan volt mint egy érzelmi hullámvasút. 

Második olvasásra azonban ott volt a mélyben egy sokkal sötétebb, de végül reménytelien befejeződő személyes történet a személyes sötét oldallal  és a függőséggel való harcról, olyanfajta szembenézésről, amit azt hiszem, aki egy kicsit is nyitott szívvel él ezen a bolygón, és nem akarja elszúrni teljesen az életét, senki sem úszhat meg. 

A  Cured könyv legmegrázóbb oldala, egy kíméletlenül éles tükör, az a rész volt, amikor a szerző  az érzelmi kommunikációra való képtelenségről, generációs traumákról, a PTSD-ről, az életvezetési nehézségekről, a feszültségek alkohollal való tompításáról írt. Zokogtam, mert magam előtt láttam a családom, szeretteim kudarcos, az alkohol miatt évtizedekkel megrövidített   életű tagjainak kínlódását. Nálunk a háttérben meghúzódó okként a család genetikájában évtizedekre visszavezethetően jelen volt az autizmus. A függőség dinamikája megdöbbentő, hogy az esetleges kulturális eltérések ellenére  mennyire azonos, és milyen torzítóan hat és mekkora teherként nehezedik akár évtizedek múltán a már felnőtt volt alkeszgyerekek életére. S hogy mennyire kegyetlenül nehéz ebből teljesen felépülni. Kemény szembesítés az elfeledni kívánt múlttal.

A zárszó szerint Lol segítő szándékkal írta a könyvét, engem főleg a gyerekkora leírása indított meg. Tulajdonképp 15  évvel később, a nyolcvanas-kilencvenes években itt Kelet-Közép-Európában egész hasonló tapasztalatokat éltünk meg, csak kicsit még nyomorultabban, szegényesebben, reménytelenebbül és egérút nélkül. És most megint ugyanaz van, mindenki menekül, aki teheti. 

Aztán szeptember végén megjelent a folytatás, amit megrendeltem a Libriston keresztül és október közepén, pont a névnapomon végre a kezemben foghattam életem első, külföldről rendelt, idegen nyelvű könyvét. Nagy gátlást győztem le magamban ezzel, mert én még a gimiben a német mellett a kötelező oroszt tanultam, harminc éves korom körül, munka mellett kezdtem el angolul tanulni és elég nehezen nyelvvizsgáztam le, mert muszáj volt, kellett a diplomához. Akkor remélni sem nagyon mertem, hogy eljutok addig, hogy ugyan sok szótárazással, de viszonylag élvezettel tudok nagy szókinccsel megírt angol nyelvű könyvet olvasni. 

-

Igazából a könyvet nem annyira a téma, hanem a szerző miatt vettem meg, mert érdekelt a további mondanivalója. Lazábban kapcsolódom a témához, úgy gondolok magamra, mint rossz gothra, aki inkább hallgat Tom Waitst, mint Depeche Mode-ot, inkább Pearl Jamet, mint Fields of Nephilimet, inkább Palya Beát, mint Black Nail Cabaret-t.

Az ismertetők általában az első fejezetig, a kultúrtörténeti párhuzamokig jutottak, de a lényeg lemaradt: az a rengeteg személyes történet, ahogy az író az egyes zenékhez vagy az azokat megalkotó művészekhez kapcsolódik. Rögtön beugrott, ogy van hasonló könyv a polcomon, az általam oly nagyra becsült Szőnyei Tamás által kilencvenes évek elején írt, és szó szerint toprongyosra olvasott Az új hullám évizede 2. 1992-ből. Harminc év van a két könyv között, az egyik még az élet sűrűjében íródott, a másik több évtizeddel "magasabb" látószögből.  Párhuzamosan olvasom a kettőt, hála Szőnyei Tamás nagyon pontos névmutatójának.  A két író egy generáció szülötte, egy szenvedélyen osztoznak. de mások a hangsúlyok. Szőnyei enciklopédikus, mindent összegyűjtő és egyesítő attitűddel írt, míg lol Tolhurst sokkal inkább  élményekkel, érzésekkel teli. 

A Goth első fejezete, az Origins tényleg az irodalmi és zenei előzményekől szól. Az irodalmi rész számomra legfontosabb újdonsága Anne Sexton versei, ezek a sebészi pontossággal önboncoló, kegyetlenül szókimondó életdarabkák. Jópár olvasható angolul és magyarul is, itt. 

Készítettem az első fejezetben említett fontosabb dalokhoz egy lejátszási listát zenei illusztrációként. Régen milyen bonyolult csereügyletek árán lehetett volna másolt kazettán megszerezni... egy kis időutazás a hetvenes évekbe. 

Gyakran lebzselek a Twitteren a curetwt-en, és ezt a listát  feltettem az ottani körnek ééééééss... 

Kaptam egy 💓-et magától  a szerzőtől!!! Köszönöm, drága Lol!

Végigjárjuk a szerzővel a szülővárosa hajdani iskoláit, helyi koncerttérképét durva skinheadbalhékkal, valamint az olyan ikonikus rocktörténeti helyeket, mint a klubot,  ahol a Doors kezdett, Jim Morrison párizsi sírját. A legendás Factoryt és CBGB-t a Velvet Undergrounddal, Nicoval és a Suicide duóval, minden szintipop atyjával. Megismerhetjük a Top Of The Pops műsorának jelentőségét a T. Rex és David Bowie kapcsán, mindent megváltoztató zenéjével és vizualitásával (oh, istenem, nem tudok nem a 120 Minutesre gondolni). Mind-mind személyes történeteken keresztül. És ez még csak a kezdet. 

Prayers for rain

Az elmúlt hetekben nagyon rám jött a kimerültség, mivel a háromgyerekes részmunkaidősnek csak úgy Isten nevében le kellett nyomnia  a teljes állásnyi melót.

A végére elkaptam valami felső légúti nyavalyát, kidőltem. Lázas voltam és nem tudtam visszaaludni, közben pörgött az agyam. Lassan belecsúsztam egy csinos rémálomba, aminek a lényege az  volt, hogy egy futóhomokos csapda épp elnyel, küzdök és egyre mélyebbre merülök, csapkodok, felkeverem a port és benyelem, letüdőzöm, mindjárt megfulladok, mindjárt vége, ki kell jutnom, mindjárt vége…

Felébredtem a saját forgolódásomra és akkor ott az éjszaka közepén, megszólalt egy billentyűfutam, ismerősnek tűnt, aztán jöttek a sorok is “I suffocate, I breathe in dirt/And nowhere shines but desolate/And drab the hours all spent on killing time/Again all waiting for the rain” Felébredtem, éreztem, hogy visszapattantam a pokolból már megint.  Nemsokára elaludtam és reggelre elmúlt a lázam. Tiszta mágia.

Harminc éve, tinédzserként ezt a számot éveken át nem bírtam meghallgatni, olyan komoly szorongást szabadított el, most már megbírom, sőt…

Leégetett lábak

 Negyvenes éveim felén túl sok emlék visszajön. Az egyik egy fájdalmas történet. Anno a kilencvenes évek elején elég jól belebonyolódtam az akkor grufte-nak nevezett, mára gothként virágzó szubkultúrába. Harminc évvel ezelőtt, a gimiben hárman voltink gruftie-k a sulibn, világ árvái,  meg volt egy pár alteros csaj még, amolyan bölcsészpalántk, akiket természetesen utáltunk. A mi nagyon szűk, belterjes privát szubultúránk csak részben szólt a közös zenei és öltözködési szevedélyről hanem inkább valamennyire arról, hogy közösen utáltunk embereket/ csoportokat. A háromszöghelyzet pedig általában nem kedvez a barátságnak...

Az utolsó évben hegyekbe mentünk kirándulni. Hármunkhoz hozzácsapódott az egyik srác is, akinek szerintem bejött az egyik lány. Nos ez a fickó volt az értő közönség. Ők hárman kifundálták, hogy próbára tesznek engem, persze olyasmivel, amit úgyem tudok kiállni. Tudjátok, az a közepesen súlyos szívatás... Volt ott egy tűzrakó, amibe ágakat és száraz füvet hordtak, aztán fogtak néhány termetesebb bogarat, élve botokra húzták őket, majd öngyújtóval meggyújtották a máglyát és rá akartak kényszeríteni, hogy süssek vekük bogarakat. 

Tudták, hogy nem leszek képes rá, és azt is, hogy mennyire szeretem a természetet meg az ilyenféle apró állatkákat. A bogarak ott kapálóztak a nyárson az apró lábaikkal, akkor ők beletartották a tűzbe őket, betöltötte a  levegőt az égő kitin szaga. "Akkor lehetsz a barátunk, ha te is megteszed"-mondta az egyikük. 

Nem akartam, hogy bőgni lássanak, elfordultam, majd muszáj volt elfutnom. Égett az arcom a felháborodástól, az árulás miatti haragtól.  Felszaladtam a közelben álló kilátóra, egészen a tetejéig. Lenéztem és láttam, hogy még mindig röhögnek, láttam a gúnyos diadalt az arcukon. Pláne, hogy ott volt az a mamlasz fiú közönségnek. Na, ott kezdtem el visszatarthatatlanul bőgni. Soha többé nem bírtam barátkozni velük, egy idő után már nem bírtam felvenni a fekete cuccokat, a boszorkányipőt sem. 

Mire vége lett a sulinak, addigra hetvenes évekbeli használt trapézfarmert hordtam, korondi blúzzal meg tarisznyával, miközben a szívem közepében azóta is a nyolcvanas-kilencvenes évek darkwave zenéit kedveltem és kedvelem. Viszont soha többé nem akartam tartozni senkihez, aki le akarja égetni a lábaimat vagy letépni a szárnyamat. Kicsit  rögösebb út, de az enyém.