Idén a neten követtem a Fekete Zaj fesztivált, és a sok-sok egyéb jóság mellett nagyon értékesnek tartom, hogy a házirendjükben kitérnek a zaklatás megelőzésére, kivédésére, részesei a Közbelépő projektnek, hogy mindenki biztonságban fesztiválozhasson. Fontos dolog ez, a kilencvenes években az egész fiatalkorunkat átszőtte és az életünkben azóta is állandóan jelen van az aggódás, hogy zaklatási helyzet elszenvedői lehetünk. Napjainkra talán elindultak azok a folyamatok, amelyek általában biztonságosabbá teszik a szórakozást mindenki számára.
Szeretnék elmesélni egy történetet, ami mostanában idéződött fel bennem. Egy időre elhagytam életem során a szubkultúrák világát, és most, hogy megint részt veszek közösségi alkalmakon, koncerteken, látom, mennyivel nyugodtabbá, biztonságosabbá vált a szociális környezet ezeken a helyeken. S hogy miért léptem ki ebből a világból egy életszakaszban, erről szeretnék írni ebben a posztban. Talán mert ez tabu volt eddig, most még legalább a szó szabad, jó lenne, hogy ilyen aljas dinamikák miatt nem kellene szenvedést átélni senkinek, aztán hogy időben észrevegyük a jeleket, mielőtt minden rosszra fodul, mielőtt a szabadság átlép abúzusba.
A tini szubkultúrák marginalizált és zárt világa a kilencvenes években nemcsak klubokat vagy koncerthelyszíneket jelentett, vagy adott esetben iskolában megrendezett tinidiszkókat, amely azért valmelyest mégiscsak szem előtt lévő közeg, hanem bizonyos utcasarkokat, lepusztul és eldugott, vascsőből hegsztett, rozsdás és ócska játszótereket, félreeső összefirkált aluljárókat és hugyos lépcsőket, tízemeletesek kihalt tetejét. Eldugott és kontroll nélküli terek, maroknyi tizenéves rejteke, fekete ruhában. De mit rejt az uniformis?
Vannak, akik kicsit ki akarnak szakadni az elvárások és mindennapi nyomás mókuskerekéből, mások a helyüket, barátaikat keresik, vannak, akik a rogyadozó családjaik elől menedéket, s vannak, akik nem is sejtik hogy miben, de érzik, hogy mások, mint az átlag, de vannak komolyan segítségre szorulók is. Meg persze eddig egészen elnyomottak, akik ki akarják próbálni a hatalom ízét. Ez a környezet nem nagyon volt alkalmas a segítségadásra, a tagok maguk is éretlen kölykök, ezért voltak helyzetek, amikor támogatás helyett maszkok, pózok, apró szemvillanások váltak mindennél fontosabbá, apró jelek kaptak óriási jelentőséget. Egymásra találtak a marginalizáltak, össze kellett zárniuk a gúnyolás, kirekesztés, esetenként az üldözés, verekedés elől. Ez a rendszerváltás utáni időszak, amikor látszólag mindent szabad, csak még nem tudni, mi lesz a következménye.
A szubkultúrák újabb trendjeinek közvetítésében óriási szerepe volt az MTV-nek, a lemezboltoknak, de a legfontosabb a hús-vér emberek közti kapcsolati hálózat volt, sűrű, fojtogató háló. Ki tartozhat ide? A vízválasztó kb. a húszéves kor volt, onnantól már "öregnek" számított valaki. Aki pár hónappal később csatlakozott, újnak számított és voltak, akik ezt fenyegetésnak élték meg. Hatalmas összetartó ereje volt pl. bionyos tiniszobákban a rituálészerű zenehallgatásnak (füstölő pacsuli illattal, mécsesek, bonbonmeggylikőr kólával) ki vehetett részt, ki nem. A régebbiek vizsgálgatták az újonnan érkezők zenei, narratíva tudását és elközelezettségét. Egy közösség önvédelme az identitásvesztés, "felhígulás" ellen normális és természetes dolog egy ideig, de van, hogy ez átcsap valami sokkal rémisztőbbe. Elkezdik vizsgáztatni az újakat, mit tudnak, mire lehetnek képesek.
A pártállam és az egyházak közötti hitbeli rést betölteni megérkezik a new age és millió más irányzat, ami eddig tilos volt. A sétálóutcákon adománygyűjtők, szórólaposztók vadásznak a lelkekre, szcientológusok állítanak le tesztet íratni, krisnások osztanak kaját. A vasárnapi szentbeszédeken keresztül pedig beszivárog a sátáni pánik, a konzervatívok mindenhol kandikáló ördögszarvakat látnak, az ifjúsági szubkultúrákban pedig különösen. Még ma is kering a neten néha az a kicsit röhejes lista a sátánista metálegyüttesekről. De ez az attitűd felerősíti az előítéleteket és a szélsőség felé nyomja bizonyos szubkultúrák tagjait. Ekkoriban szennyeződött be örökre a black metal a gyilkosságokkal és gyújtogatásokkal.
A bebocsátási próba eleinte csak pár kérdés volt, főleg zenei témájú, amiből akár még jó beszélgetések is születhettek és születtek is. De aztán ahogy nőtt a csoport, kialakult valamiféle informális hatalmi struktúra, fővezérrel, alvezérekkel és közlegényekkel, ahogy A Pál utcai fiúk óta mind tudjuk. Valahogy meg kellett szervezni a védekezést és kizárni az árulókat. Elkülönülnek a fiú- és lánybandák, ezért a találkozásban mindig van extra izgalom, de vannak fiú-lány barátok és párkapcsolatok is. Vannak olyan tinik, akire ma azt mondjuk, hogy neurodiverz, ADHD-s vagy autista, de akkor ezekre még nem nagyon voltak szavak sem. Csak az érzés a belső megélés szintjén, hogy sehova sem kellenek, nem méltók az elfogadásra. Ők befogadásért csatlakoznak, de itt vannak ezek a próbák: "velünk lóghatsz, ha..." Aki vezérkedik, ráérez a jelölt sebezhetőségére, naivitására, azt, hogy nem ismeri fel elsőre a hatalmi manipulációt, és itt a pont, ahol bármit kérhet. Gonosz félmosoly a szája sarkában, vagy egy sötét árnyalat a tekintetében, amit a másik nem is biztos, hogy észrevesz vagy megért. És mik ezek a próbák? Durva szívatások, megalázás a fiúk között, szexuális abúzus formái a fiúk-lányok között, és válogatott gonoszkodás, alázás, rágalmazás, pletyka a lány-lány kapcsolatokban. (Pédául mennyire ostorként lehetett használni pl. a Pajor-idézetet a Brékből: "Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?") Terjednek a hírek és az áldozatot hibáztatja pillanatok alatt mindenki. Miért is olyan balek?
Ennek az lett a következménye, hogy hónapok alatt az összes kevésbé szélsőséges arc, akik ennek tanúja vagy elszenvedője volt, szépen lasssan elszivárgott, mert senki sem akart a következő áldozat lenni. Zsarnokoskodó önjelölt vezérek iránt nem tart örökké a lojalitás. A szubkultúra kiürült, nem volt menedék többé, eltűnt az a réteg, aki az igazi kohéziót adta volna. Aki megtehette, elkezdett a továbbtanulási céljain gondolkodni, mert az egyetemi koleszok bolond, de nagyjából egyenlő világa még mindig sokkal biztonságosabb volt, mint egy szeszélyes és ostoba basa hatalmaskodását tűrni. De voltak akiknek ez nem volt opció. A szűlők győztesnek érezték magukat, elmúlt a vad fázis, csemetéjük visszatért a járt útra. Ja nem.
Azt láttam, hogy az ilyenfajta hatalmi manipulációval átszőtt dinamika nagyon hamar tönkretette a közösséget, a legjobb embereket fordította el, és gyengítette meg az összetartást. Aki mégis kitartott és megmaradt, valószínűleg azóta összerakta ezeknek a folyamatoknak a valódi jelentőségét. Aki a "beavatók=zaklatók" és a tanúk között volt, úgy sejtem, akkor még nem nagyon fogta fel, mit tesz. Remélem, hogy azóta leesett nekik a tantusz. És jó lenne, hogy nemcsak a szubkultúrákban, hanem általában semmilyen közegben (pl, iskola, munkahelyek, cégek) nem kaphatna teret az ilyesmi mert hogyha időben felismerik, kezelik a zaklató dinamikát, elejét veszik a helyzet romlásának, a közösség erodációjának.
Az abúzus és ellhallgatás csendje sajnos egészen áthatotta a nyolcvanas-kilencvenes évek társas közegét, de ost már valamennyire érthetjük a miértet, hogyant és a ne továbbot. Fogalmam sincs, mennyire volt elterjedt az ilyesmi, ez csak egy személy szubjektív megélése, de ez taszított ki engem abból a közösségből. És a mostani visszatérők közül úgy gondolom, jópárnak megvan ez a tapasztalata. Ezt a posztot nem fogom kitenni a közösségi médiába, mert elég fájdalmas volt leírni, nem szeretném kiszolgáltatni bárkinek, de érdemes lenne mégis beszélni róla. Ha jóindulattal, tisztelettel tudnánk erről beszélni, mindenesetre megtiszteltetésnek venném.
