Micsoda hét! Szerdán Hobo, pénteken irány a Beton. Összeszedtük a kis csapatot, először a fiúk a MOGAAC kézimeccsét nézték meg, utána a következő állomás a kedvenc underground klubunk.
Az estét a békéscsabai Empty Story kezdte, lendületes, gitáralapú zenével, sivár, kiszolgáltatottsággal és tehetetlenséggel teli szövegekkel. A számaik a belinkelt demójukon hallgathatók. Feldolgozásokat is játszottak, az egyik talán török (She Past Away?) nyelvű, a másik a Molchat Doma танцевать című dala, ami az erőteljes gitárhangoknak köszöbhetően megkockáztatom, hogy sokkal izgalmasabb, mint a lepusztultan szóló eredeti. Nagyon szimpatikus csapat, hoztak becsületkassza alapú merch tárgyakat. Mi kis nőgatással elcibáltuk megunkkal a 14 éves nagyfiunkat, aki autizmusban érintett, de meglepő módon szeret azenét, főleg a zajos rock and rollt. Egy csomó koncerten volt már velünk. Eleinte nagyon meg volt illetődve, csak ült egy székben és nem akart lejönni a koncertterembe, de pont egy hűtőmágnes elég volt csaléteknek. (Emlékszem az első tini sulibulimra, pont ugyanezt csináltam, befordulva ültem a sarokban.) Utána már élvezte a bulit. Kicsit megszólt az úri közönség, hogy miért cipelünk nyűgös kölyköt underground buliba, hát azért, mert az úgynevezett normálisak halálra szekálták már megint a suliban, és meg akartam mutatni neki, hogy igen, vannak befogadó, barátságos helyek is a világban, ahol nem a vergődés választja szét, hanem a közös hobbi köi össze az embereket. Aztán amikor feloldódott, videót is vett fel, odament a srácokhoz, beszélgetett is velük, és beszerzett egy ajándék dedikált matricát és gitárpengetőt. Hálásan köszönjük, végtelenül sokat jelentett nekünk a kedvességük.
Aztán jött a mosonmagyaróvári HOLT. Jó hírük mehetett az utóbbi egy évben, mert a koncertjük kezdetére megtelt a helyszín, jelentős helyi erőt vonzottak a koncertjükre. Az Ajtókkal indítottak, végigtolták a repertoárt lendületes zúzással és gazdag hangzással. A színtér egyik legjobbjának gondolom őket jelenleg. Sajnos kicsit rövid volt a koncert, amit elég jó időzítéssel a 10:15 Saturday Night időtlen klasszikusa zárt. Nem tudtam nem erre a régi koncertfelvételre gondolni közben, egész hasonlóan szóltak.
Az estét a Nulladik Változat zárta. Párás szemű nosztalgia fog el a nevük hallatán, eszembe jutnak a 90-es évek végi Sziget Fesztiválok kis színpadjai, a hajnali fűben ülős elmélyülés egy belső labirintusban. Nagyon szeretem és sokat is hallgatom a zenéjüket, időnként lehunyt szemmel relaxálva. Sokszor azt érzem, ha egy szó sem hangzana el, csak az instrumentális alap, az is tökéletesen megállná a a helyét. A dalok szenvedélyes szövege csak hab a tortán. Négyfős csapattal érkeztek, és valahogy lassan jött meg a hangulat, akik pedig közben elszivárogtak, sokat veszítettek. Nagyon intenzív a koncertélmény, de nem könnyen fogyasztható. Csilingelő, sűrű hangfolyam sodor magával. A végére drámaian felpörgött a produkcó, egy-egy pillanatra az az érzésem támadt, minth a Joy Divisiont látnám.
Hálás vagyok, hogy kis csapatunkkal ilyen fellépéseket nézhetünk végig és ilyen közösség része lehetünk.
Hobo nemcsak a dalai matt áll közel hozzám, hanem azért is, mert ugyanazon a napon van a születésnapunk. Gyakran olvasni, hogy a magyar rocktörténet egyik legfontosabb albuma a Vadászat, és nagy örömömre ezt most a szervezők a lehető legközelebb hozták az otthonunkhoz. Csajos programként, a tesómmal kettesben mentünk el erre a művházas-ülős koncertre. Kíváncsian vártuk, mi változott, mennyiben frissült meg a produkció, hiszen ezek a dalok napjainkra újra megteltek áthallásokkal, szomorú aktualitásokkal. Teljesen teltház volt, negyvenes-ötvenes gyűrött arcok, igen, ide tartozunk.
A koncert felépítése, dalsorrendje megfelelt a februári Arénakoncertnek. Amit kiemelnék, a művész úr zenésztársai. Bűdi Szilárd énekelte Deák Bill részeit, a saját stílusában, de tisztelettel. A dalok mindegyike izgalmasan, frissen hangzott. Hobo kiváló elaőadó, bohóckodott, viccelt, verselt, dalolt, gesztikulált, jött-ment a színpadon. Ez az ember nyolcvanévesen is ragyog és ragyogtat minket.
A koncert második felében, az üldözés, a teríték, lakoma, orgia és az osztozkodás részeinél vált kegyetlenül, maróan aktuálissá a produkció, azzal az érzéssel, hogy a nyolcvanas években vagyunk megint és semmi sem változott, mutatva, mennyire időtlenek Hobo dalai.
A drámai csúcspont az utolsó dal, A bolond levele a kisfiúnak, egyfajta búcsúnak hatott, a könnyeinket is kicsalta. A "bocsáss meg nekem, Isten veled" után Hobo lesétált a színpadról a közönséghez, számos emberrel kezet fogott. Utána kitört a vastaps és a Viharban születtemet kaptuk ráadásnak. Szívbemarkoló, maradandó élményben volt részünk.
Volt egy pillanat, amikor Kerouac A remete története/211. kórus ("Szegény! Bár megszabadulnék e güriző hús-keréktől s lennék az égben megóvott halott") végéhez Hobo csak úgy lazán hozzáfűzte Faludy Haláltánc-balladájának végét:
A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: "Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mnt a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!" Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. - A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Sajnáltam, hogy ez nem fért bele a koncertbe, mert maga a vers és Hobo-éle feldolgozása is hátborzongatóan gyönyörű.
.jpg)
.jpg)
