Death Disco Vol. 9 a Betonban: Furunculus, Synthetic Destiny, Olgha, Black Nail Cabaret, Aux Animaux és a többiek

 Már vártam, hogy újrakezdődjön az őszi klubszezon ezzel a nevezetes eseménnyel. 2024 májusa óta rendszeres látogatói vagyunk a Kollektíva rendezvényeinek, és szemünk előtt épül a közönség, alakul ki és válik egyre szorosabbá a kapcsolati háló. Az arcok fele ismerős, sok mindenkivel beszélgettem már, és ez hihetetlen jó érzés, és megerősít abban, hogy ez a szervező csapat hihetetlen küldetést visz véghez. 

Jó volt tehát viszontlátni a helyet, ahol újdonság volt a Dr. Máriáss minikiállítása a technikásan kidolgozott, de tartalmilag annál ironokusabb képekkel, no meg a női mosdóban felszigszalagozott Lemmy Kilmister, aki poszterről szemez veled a trónon. 

Furunculus

A mi drága Nagy Gyulánk csapata indította a programot. Bár nem vagyok otthon az instrumental hardcore műfajban, de lenyűgözött az a pasis energia, amit árasztott a zenéjük, színpadi mozgásuk, pörgésük. A kivetítőn egy történetfolyam hömpölygött a vallások sötét oldaláról: üldözés, kínzás, háborúk képei, és ennek bizonyos pontjain lépett be a zenekar aláfesteni a borzalmakat, hitelesen.

Sythetic Destiny

Ez a fiatal csapat rendkívül színpadképes, remekül néznek ki! Különösen az énekes, Eperjesi Júlia fellépőruhája, sminkje volt sötéten sejtelmes és mégis elegáns. A zene, amit hoztak nekünk, a korai Bonanza Banzai nyomasztó utópiáit idézi, de ízig-vérig új évezredbeli is. Egy összeomló világ széthullásának nyomasztó képeit, egy rendszerhibás mátrixot idéz fel ez a darkwave projekt, de gyönyörű szirénhangon.  Az áprilisban megjelent EP, a No more Bright Days dalait 45 percnyi koncertprogrammá egészítették ki, aminek érdekes momentuma volt a Syntax Error-feldolgozás, a Szégyenfolt. Kiemelném a kedves, közvetlen kommunikációt a közönséggel, igazán magukkal ragadóak voltak. 

Olgha

Ez a 21 éves, lengyel és olasz kötődésű fiatalember, annak ellenére, hogy a neve orosztanárokat idéz, egyfajta sötét szintipopot játszik hihetetlen lendülettel Ezt úgy kell érteni, hogy az intenzív mozgása miatt alig sikerült éles képet készíteni róla, igaz, hogy csak egy egyszerű alap telefonnal blogolok. Vad energiákat mozgósít a produkciójában, amire ez a közönség persze, hogy vevő, a lengyel nyelvű dalok tökéletesen éltek a színpadon. Mindemellett volt benne egyfajta kölyökkutyás cukiság, teljesen szerethető produkció. 

Black Nail Cabaret

Fellépésük mindig ünnepi alkalom. Tavaly tavasszal szintén a Betonban láthattuk élőben Illés-Árvai Emese duójának produkcióját, és nagyon vártam, hogy ismét láthassam őket. A rövid fellépés számait úgy láttam, a nagyérdemű szinte kívülről tudta, elkötelezett rajongótáboruk alakult ki. Egy életmű slágerparádéja: Darkness Is A Friend, a vággyal teli Hegy, No Gold, Veronica, stb. A dalok egy része új vizuált is kapott. Emese remek formában lelkesítette a népet, és teljesen megérdemelten tomboló rajongás vette körül. 

Aux Animaux

Kíváncsisággal vártam a svéd előadó fellépését, amit hauntwave címkével hirdettek. A neten ijesztő képek, horrorisztikus maszkok és smink, a Bandcampen sötét szintipop, legutóbb pl. a Dancing Plague-val dolgoztak közös projekten hallhattunk róla. Mi fán terem ez? A fiatal hölgy az előadásain pantominet, táncot, élő basszusjátékot használ, valamint egy theremin nevű fura hangszert, ami úgy néz ki, mint egy nagy wifi-router, és a zenész mozgását érzékeli, hangokká alakítja és felerősíti hátborzongató effektekké. Hangszertörténetileg elég különleges holmi. De van az egészben valami, amit sem a fotók, sem a mozgóképek, sem a hangfelvétel nem hoz át: ez a személyes varázs. Van ebben az ifjú hölgyben valami leírhatatlan, sötéten bájos, mégis kedves vonzerő, a színpadi személyisége olyan, mintha a Tim Burton animációiban szereplő bábok egyike elevenedett volna meg. Ezt semmiféle közvetett csatorna nem hozza át, ő az akit élőben kell látni. A zene az élő fellépésen itt is komoly plusz intenzitást kapott. Megható volt The Soft Moon-ra való emlékezése. Pörög, ugrál, táncol, pózol, Siouxsie stílusában csuklatja a csodás hangját, lejön a közönség közé, együtt énekel a Synthetic Destiny énekesével, hihetetlen! A program vége egy órát csúszott a tervezetthez képest, de minden perce megérte, ajándék volt. Jó kis interjút olvashattok vele itt.

Merch és egyebek

Volt szerencsénk a Black Nail Cabaret Emeséjével és Aux Animaux-val találkozni, pár szót váltani, és mindig elismerésre késztet a szerény kedvesség és a profi hozzáállás, ami jellemző ezen a színtéren alkotókra. Remélem kapnak vissza egy keveset abból az energiából, amivel hetekre feltöltenek minket. Az egész rendezvény hátterében ott van persze a szervezők lenyűgöző munkája és áldozata, ahogy felépítik és összetartják a közösséget. Sajnos a heti fáradtság okán már Man + Machine és Lvcretia programját kihagytam, de nagyon sajnálom, és ha bírom, legközelebb mindenképp maradok. Januárban jön a folytatás az esemény fb-oldala szerint: mayberiansansküllots / véna / barkingbabiesband / transkepler / dieverletzt_

Lathe Of Heaven - Aurora

 

A brooklyni Lathe Of Heaven, avagy Az ég esztergája második lemezét azért bátorkodom figyelmetekbe ajánlani, mert ez az év eddigi legjobbja a számomra. Vannak zenék, amelyekre végigtáncolsz egy éjjelt, kiadod az öszes fájdalmad és feszültséged, és vannak zenék, amit otthon hallgatsz, és magával sodorja a szíved. Az egyik stílusa azonnal felismerhető és ugyanúgy szól Isztambulban, Tokióban, vagy Lipcsében, a másikat legfeljebb ha százan nézik egy kis klubban és minden este egy kicsit más. Ez az album valahol a kettő között található. 

Az együttes a nevét Ursula Kroeber Le Guin 1971-es sci-fi regényéről kapta, amely alapján két tévésorozat is készült 1980-ban és 2002-ben. Ez már előre is vetíti a disztópikus hangulatot, amely alapvető az egész lemezen. A zenei gyökerei az egészen korai posztpunkhoz vezetnek vissza, úgy 1980 tájára, abba a sűrű atmoszférába, ahonnan minden, a Banshees, a Stranglers, a Wire kinőtt. Egyszerre nyersen punkos és kifinomult. Találtam egy rövid élő felvételt róluk 2022-ből, érdemes belehallgatni, a fentiek mellett a melodikus számokban talán még a kultikus Hegyi Zoli-féle Sexepilt is hallani vélem. 

Az a fajta zene, ami összevethető az egyszerre kora nyolcvanas és 2020-as évtizedbeli olyan posztpunk bandákkal, mint a sokkal éteribb Topographies, az egyedi Body Maintenance, vagy a minimalista Desinteresse. De ez valami sűrűbb, tüzesebb, nyersebb cucc. Gage Allison vokálja punkosan kemény, de ennél sokkal többet tud: a melodikusabb számokan a Depeche Mode-ot és a Smithst idézi, mégis egyedi marad. 

A lemez disztópikusságát a zenei hatások mellett sci-fi irodalmi ihletettsége adja. Egy nukleáris robbanás után romhalmazzá vált föld túlélőinek küzdelme, egy háború borzalmai, másik tökéletes testbe került lékek identitásproblémái - nyomasztó témák. Idézem a Bandcampes ajánló egyik bekezdését: "A Lathe of Heaven reméli, hogy az Aurora széles érzelmi spektrumot vált ki, és mélyebb reflexióra ösztönöz a valóságunk és az emberiség állapotáról. Irodalmi, anélkül, hogy elbizakodott lenne, politikai, anélkül, hogy prédikálna, és érzelmes, anélkül, hogy meghátrálna. Minden dal egy összetört tükör darabját tartalmazza, és ami előtűnik, az egy prizmás, sebzett szépség, amely ezer arccal visszanéz ránk. Az Aurora kijelenti: „remegj félelem nélkül az álom nélküli feledésbe”. Meg vagy hívva." Hát... köszönöm, elfogadom a meghívást. 

Az Exodus sodró lendülettel nyitja az albumot, nyolcvanas éveket idéző visító szintihangokkal kísérve. A második dal a címadó Aurora játékos ütemekkel indító new wave himnusz. A Portrait of a Scorched-Earth már majdnem New Model Army-s, de van egy bugyborékoló-robbanó szintetizátoros réteg, amely extra izgalmassá teszi. A Just Beyond the Reach of Light szaggatott, de az egekbe emel, az Oblivion áll legközelebb a klaszikus nyolcvanas évekbeli gyökerekhez, de van benne valami kísérteties. A Kaleidoscope zenei világa az érett, klasszikus Cure-t idézi, könnyebb, melankolikus darab, menekülés a szorongató disztópiából. A Matrix of Control dühös, kiabálós punk. A Catatonia megintcsak kőkemény, szétszaggatott, durva szám. Az ezeket követő Infinity's Kiss intenzív, sötét, többszö megtörő, de spirituálisan lassan felemelkedő. Az Automation Bias még mindig folytatja a punkos, keményebb dalok sorát, üvegtöréshez hasonlító hangok teszik hátborzongatóvá. A záró dal, a riasztó Rorschah torzított gitárjaival a nyomasztó kiszolgáltatottság hangja, telefoncsörrenésszerű effektekkel. Az Aurorából klip is készült, érdemes megnézni, jól tükrözi a lepusztilt, szorongató atmoszféra és az édes dallamok ellentmondását. 

Egyedi hangzás, intenzív energia, nyerseség és himnikus magasságok, irodalmi ihletettség, nyomasztó válasz egy nyomasztó világra. Éles cserepekre tört tükörkép mindarról, amiben élni kényszerülünk. 

Az instagramjuk szerint (@lathe.of.heaven.nyc) novemberben európai turnéra lehet számítani, ami érinti Bécset és Prágát, de Budapestet nem. 

Amikor a rossz dinamikák szétbomlasztanak egy közösséget

 Idén a neten követtem a Fekete Zaj fesztivált, és a sok-sok egyéb jóság mellett nagyon értékesnek tartom, hogy a házirendjükben kitérnek a zaklatás megelőzésére, kivédésére, részesei a Közbelépő projektnek, hogy mindenki biztonságban fesztiválozhasson. Fontos dolog ez, a kilencvenes években az egész fiatalkorunkat átszőtte és az életünkben azóta is állandóan jelen van az aggódás, hogy zaklatási helyzet elszenvedői lehetünk. Napjainkra talán elindultak azok a folyamatok, amelyek általában biztonságosabbá teszik a szórakozást mindenki számára. 

Szeretnék elmesélni egy történetet, ami mostanában idéződött fel bennem. Egy időre elhagytam életem során a szubkultúrák világát, és most, hogy megint részt veszek közösségi alkalmakon, koncerteken, látom, mennyivel nyugodtabbá, biztonságosabbá vált a szociális környezet ezeken a helyeken. S hogy miért léptem ki ebből a világból egy életszakaszban, erről szeretnék írni ebben a posztban. Talán mert ez tabu volt eddig, most még legalább a szó szabad, jó lenne, hogy ilyen aljas dinamikák miatt nem kellene szenvedést átélni senkinek, aztán hogy időben észrevegyük a jeleket, mielőtt minden rosszra fodul, mielőtt a szabadság átlép abúzusba.

A tini szubkultúrák marginalizált és zárt világa a kilencvenes években nemcsak klubokat vagy koncerthelyszíneket jelentett, vagy adott esetben iskolában megrendezett tinidiszkókat, amely azért valmelyest mégiscsak szem előtt lévő közeg, hanem bizonyos utcasarkokat, lepusztul és eldugott, vascsőből hegsztett, rozsdás és ócska játszótereket, félreeső összefirkált aluljárókat és hugyos lépcsőket, tízemeletesek kihalt tetejét. Eldugott és kontroll nélküli terek, maroknyi tizenéves rejteke, fekete ruhában. De mit rejt az uniformis? 

Vannak, akik kicsit ki akarnak szakadni az elvárások és mindennapi nyomás mókuskerekéből, mások a helyüket, barátaikat keresik, vannak, akik a rogyadozó családjaik elől menedéket, s vannak, akik nem is sejtik hogy miben, de érzik, hogy mások, mint az átlag, de vannak komolyan segítségre szorulók is. Meg persze eddig egészen elnyomottak, akik ki akarják próbálni a hatalom ízét. Ez a környezet nem nagyon volt alkalmas a segítségadásra, a tagok maguk is éretlen kölykök, ezért voltak helyzetek, amikor támogatás helyett maszkok, pózok, apró szemvillanások váltak mindennél fontosabbá, apró jelek kaptak óriási jelentőséget. Egymásra találtak a marginalizáltak, össze kellett zárniuk a gúnyolás, kirekesztés, esetenként az üldözés, verekedés elől. Ez a rendszerváltás utáni időszak, amikor látszólag mindent szabad, csak még nem tudni, mi lesz a következménye. 

A szubkultúrák újabb trendjeinek közvetítésében óriási szerepe volt az MTV-nek, a lemezboltoknak, de a legfontosabb a hús-vér emberek közti kapcsolati hálózat volt, sűrű, fojtogató háló. Ki tartozhat ide? A vízválasztó kb. a húszéves kor volt, onnantól már "öregnek" számított valaki. Aki pár hónappal később csatlakozott, újnak számított és voltak, akik ezt fenyegetésnak élték meg. Hatalmas összetartó ereje volt pl. bionyos tiniszobákban a rituálészerű zenehallgatásnak (füstölő pacsuli illattal, mécsesek, bonbonmeggylikőr kólával) ki vehetett részt, ki nem. A régebbiek vizsgálgatták az újonnan érkezők zenei, narratíva tudását és elközelezettségét. Egy közösség önvédelme az identitásvesztés, "felhígulás" ellen normális és természetes dolog egy ideig, de van, hogy ez átcsap valami sokkal rémisztőbbe. Elkezdik vizsgáztatni az újakat, mit tudnak, mire lehetnek képesek. 

A pártállam és az egyházak közötti hitbeli rést betölteni megérkezik a new age és millió más irányzat, ami eddig tilos volt. A sétálóutcákon adománygyűjtők, szórólaposztók vadásznak a lelkekre, szcientológusok állítanak le tesztet íratni, krisnások osztanak kaját. A vasárnapi szentbeszédeken keresztül pedig beszivárog a sátáni pánik, a konzervatívok mindenhol kandikáló ördögszarvakat látnak, az ifjúsági szubkultúrákban pedig különösen. Még ma is kering a neten néha az a kicsit röhejes lista a sátánista metálegyüttesekről. De ez az attitűd felerősíti az előítéleteket és a szélsőség felé nyomja bizonyos szubkultúrák tagjait. Ekkoriban szennyeződött be örökre a black metal a gyilkosságokkal és gyújtogatásokkal.

A bebocsátási próba eleinte csak pár kérdés volt, főleg zenei témájú, amiből akár még jó beszélgetések is születhettek és születtek is. De aztán ahogy nőtt a csoport, kialakult valamiféle informális hatalmi struktúra, fővezérrel, alvezérekkel és közlegényekkel, ahogy A Pál utcai fiúk óta mind tudjuk. Valahogy meg kellett szervezni a védekezést és kizárni az árulókat. Elkülönülnek a fiú- és lánybandák, ezért a találkozásban mindig van extra izgalom,  de vannak fiú-lány barátok és párkapcsolatok is. Vannak olyan tinik, akire ma azt mondjuk, hogy neurodiverz, ADHD-s vagy autista, de akkor ezekre még nem nagyon voltak szavak sem. Csak az érzés a belső megélés szintjén, hogy sehova sem kellenek, nem méltók az elfogadásra. Ők befogadásért csatlakoznak, de itt vannak ezek a próbák: "velünk lóghatsz, ha..." Aki vezérkedik, ráérez a jelölt sebezhetőségére, naivitására, azt, hogy nem ismeri fel elsőre a hatalmi manipulációt, és itt a pont, ahol bármit kérhet. Gonosz félmosoly a szája sarkában, vagy egy sötét árnyalat a tekintetében, amit a másik nem is biztos, hogy észrevesz vagy megért. És mik ezek a próbák? Durva szívatások, megalázás a fiúk között, szexuális abúzus formái a fiúk-lányok között, és válogatott gonoszkodás, alázás, rágalmazás, pletyka a lány-lány kapcsolatokban. (Pédául mennyire ostorként lehetett használni pl. a Pajor-idézetet a Brékből: "Neked a divat mondja meg, hogy ki vagy?") Terjednek a hírek és az áldozatot hibáztatja pillanatok alatt mindenki. Miért is olyan balek? 

Ennek az lett a következménye, hogy hónapok alatt az összes kevésbé szélsőséges arc, akik ennek tanúja vagy elszenvedője volt, szépen lasssan elszivárgott, mert senki sem akart a következő áldozat lenni. Zsarnokoskodó önjelölt vezérek iránt nem tart örökké a lojalitás. A szubkultúra kiürült, nem volt menedék többé, eltűnt az a réteg, aki az igazi kohéziót adta volna.  Aki megtehette, elkezdett a továbbtanulási céljain gondolkodni, mert az egyetemi koleszok bolond, de nagyjából egyenlő világa még mindig sokkal biztonságosabb volt, mint egy szeszélyes és ostoba basa hatalmaskodását tűrni. De voltak akiknek ez nem volt opció. A szűlők győztesnek érezték magukat, elmúlt a vad fázis, csemetéjük visszatért a járt útra. Ja nem. 

Azt láttam, hogy az ilyenfajta hatalmi manipulációval átszőtt dinamika nagyon hamar tönkretette a közösséget, a legjobb embereket fordította el, és gyengítette meg az összetartást. Aki mégis kitartott és megmaradt, valószínűleg azóta összerakta ezeknek a folyamatoknak a valódi jelentőségét. Aki a "beavatók=zaklatók" és a tanúk között volt, úgy sejtem, akkor még nem nagyon fogta fel, mit tesz. Remélem, hogy azóta leesett nekik a tantusz. És jó lenne, hogy nemcsak a szubkultúrákban, hanem általában semmilyen közegben (pl, iskola, munkahelyek, cégek) nem kaphatna teret az ilyesmi mert hogyha időben felismerik, kezelik a zaklató dinamikát, elejét veszik a helyzet romlásának, a közösség erodációjának. 

Az abúzus és ellhallgatás csendje sajnos egészen áthatotta a nyolcvanas-kilencvenes évek társas közegét, de ost már valamennyire érthetjük a miértet, hogyant és a ne továbbot. Fogalmam sincs, mennyire volt elterjedt az ilyesmi, ez csak egy személy szubjektív megélése, de ez taszított ki engem abból a közösségből. És a mostani visszatérők közül úgy gondolom, jópárnak megvan ez a tapasztalata. Ezt a posztot nem fogom kitenni a közösségi médiába, mert elég fájdalmas volt leírni, nem szeretném kiszolgáltatni bárkinek, de érdemes lenne mégis beszélni róla. Ha jóindulattal, tisztelettel tudnánk erről beszélni, mindenesetre megtiszteltetésnek venném. 

H.O.L.T. x Choke City x Z. Moss Smith x Nulladik Változat

 Augusztus 23-án családi kiruccanásként egy különleges minifesztiválon vettünk részt, egy belső utazásra vittek magukkal ezek a bandák, vegyítve némi kilencvenes évekre visszatekintő nosztalgiával. A Robot intim atmoszférájú föld alatti pincéjében kora este kezdődött a program a kb. háromnegyed órás rövid kis koncertekkel, ami így inkább inkább közösségformáló élménnyé vált, nemcsak puszta puszta rockkoncertet kaptunk, és majdnem kora éjjel lett vége, de erről később...

H.O.L.T.

A csapat szokás szerint átütően energikusan játszott. A többedik élő fellépésüket láttam már és érzékelhető volt  a rendszeres, alapos komolyan vett próba és vizuálisan is látható, hogy mindenki tök jó fomában van. Dalaik, produkciójuk titokzatos, végzetszerű melankóliája nagyon szerethető. Most új számokkal próbálták ki magukat, a régieket pedig kezdi már megismerni a közönség. A korai kezdés ellenére megjelent nézők nem helyi kötődésű része is énekelte pl. az Ajtókat. Azt gondolom, csak így tovább. 

Choke City

Szeretjük dreamopos-shoegaze-os világukat, az autónk pendrive-ján is rajta vannak. Erős érv volt a jelenlétük,  hogy vállaljuk a két óra kocsikázást a fővárosba. Szép merch termékeket hoztak, bakelitet, CD-t, kazettákat. Sajnos a koncerten a hangosítás zavaróra sikerült, a hallószerveim épsége érdekében a szomszéd helyiségből hallgattam, ahol a téglafal megfogta a fájdalmas vibrációt. Pedig jók nagyon, a frontemberük is karizmatikus a kék fényben, füstfelhőbe rejtőzve. Attól még továbbra is családilag szeretjük őket, a fiam büszkén feszít a világítós festékkel nyomtatott, menő pólóban 😍. 

Z. Moss Smith

Az Empty Storyból ismert, félreismerhetetlen külsejű Z. Moss Smith koncertjét nagy kíváncsisággal vártam, és nem okozott csalódást. A klipvetítéssel kísért performansz egyedi, elmélyülős utazás volt  önmagunkba, az emberek csendes  koncentrációval figyelték a pillanatról pillanatra vátozó hangulatú, tudatfolyamszerű zene áramlását, időnként akár lehunyt szemmel. Nem tudom, szándékos volt-e, de a hús-vér, eleven dobos!!! belekomponálódott sziluettként a vetítésbe, mint eleven hangulati elem. Egy ilyen sötét atmoszférájú klubban mindenki sötét ruhában van, de mindenki egyéniség, de ez Z. Moss Smith-re különösen igaz.Megőrzött magából valamit a kilencvenes évek sötét zenei kultikus világának igazi és legjobb arcából, ami kicsit nosztalgikus, de gyönyörű. 

Nulladik változat

Fenes Tibor hosszú-hosszú életű csapata örök kedvenceim közé tartozik, sűrű meditatív zenéjükkel. Tavaly ősszel a Betonban láttam őket, lassan felmelegedő közönséggel, önmaguknak jammeléssel. Talán a hazai terep tette, de most teljesen más hangulatot adtak át. Döbbenet, mennyire más volt, mint a Betonban, mintha egy másik banda lenne. Az előadásban most igazi rock and roll szív dobogott, lelkesedés, sodró lendület vitte magával a közönséget, együtt énekelték a szövegeket az együttessel. Már a kijelölt időn túl voltunk és a zenekar pakolt, de Tibor egy szál gitárral adott ráadást! Ha rock and roll van, akkor rock and roll van, csesszék meg a diszkósok! Így csúsztunk be a kora éjszakába...

Az Instant Fogas, ugye egy diszkólabirintus, aminek a föld alatti része a Robot. Az utolsó koncert alatt elkezdtek leszivárogni a bulinegyedet élvező turisták, közben az eredeti közönséget csak úgy a magam kedvére figyelgettem. Csupa kedves, okos arcú emberből áll a publikum, amelynek kohézióját az ilyen alkalmak adják meg. Jó kis gitárcentrikus, rockos program állt össze, valódi zene valódi emberektől, valódi embereknek. Láttam, hogy lesz majd folytatás is a Hunniában. 

Egy hátránya volt csak a dolognak, sikerült a klímát olyan dermesztőre állítani, mintha a hűtőszekrényben álltunk volna. 

Thomas Manegold: Gespräche mit Goth

 Milyen a gót színtér egy bennfentes szemével Németországban? Mennyivel nagyobbak a lehetőségek, mint nálunk, mennyire kell küszködniük a színteret összetartó embereknek?  Milyenek a tipikus figurák? Megélnek-e abból, hogy profi szinten ismerik és művelik a goth szubkultúrát? Miben változott a közeg kilencvenes évek óta? Mi derül ki ebből, akár ha valóság, vagy átdesztillált élmény, akár ha fikció?  

Thomas Manegold Beszélgetések egy góttal című könyvét a Google Play könyvszekciójában találtam, ami az eddig használt egyik legkönnyebben használható e-book olvasó platform. Német nyelvgyakorlás ürügyén kezdtem olvasni (a döglött középfokú nyelvvizsgát felfrissítő 272 napos Duolingo streak megdobta a motivációm), elektronikus formában vettem meg, fizikai példányom tehát nincs belőle. Ezt a hátrányt kompenzálja, hogy a kijelölt szövegek fordításában a Google áltel elérhető összes nyelven elérhető a Translate, ami azért ha néha félremagyaráz is, elég hasznos kényelmi szolgáltatás. 

A szerző egyebek mellett szabadúszó irodalmár, újságíró,  blogger, elismert goth DJ, és felolvasókört vezet Berlinben, valamint a Periplaneta független könyv- és lemezkiadó egyik alapítója, kreatív igazgatója. Egész életét a szubkultúra köreiben töltötte. 

A 2013-as kiadású könyv egy nagyobb szövegdarabokból darabokból álló mozaik. Egymáshoz többé-kevésbé kapcsolódó helyzetek, beszélgetések sora különféle fiktív személyekkel: terapeuta, nők, írótársak, fanzine-szerzőből lett újságírók, különféle DJ-k, klubtulajdonosok, múltból felbukkanó random baljós emberek, iszonyatosan merev szabályok között vegetáló szülői generáció. Közben rövid gondolatfüzérek a reménytelen személyes világnézetről, a rothadó, manipuláló, embert torzító  kapitalizmusról, a  hanyatló goth színtérről, az örökös pénzhiány mellett a számtalan szerzői jogi szigorításról, amelyek megnehezítik a klubok működtetését, az önfenntartás kényszere miatt elkövetett önárulásról. Ebből fokozatosan kirajzolódik egy személy portréja, a narrátoré, személyiségével, gondolkodásmódjával, a kapcsolataival, sikereivel, erősségeivel, küszködéseivel együtt. Közben néha nyilvánvaló, máskor utánajárást igénylő módon megjelennek fejezetcímenként vagy a szövegbe ágyazva a dalcímek, részletek, együttesek nevei, identitásképző elemekként, amelyek összetartják ezt a szubkultúrát és leginkább a bennfenteseknek érthető kontextussal egészítik ki a részleteket. A könyv még a Spotify előtti időkben készült, de az utolsó fejezetben egy lejátszási listát kapunk a kötethez, ami dicséretes módon nem szűklátókörűen szemellenzős. Ezt felvittem a Spotify-ra, itt tudjátok meghallgatni. 

Nem egy könnyed hangulatú írás, főleg nem az első fejezet, a "Sleeper In Metropolis". Széttöredezett jelenetek, váltva filozofikus monológokkal, bennük elszigeteltség, magány, sarkos-sommás elítélő vélemények az összes többi emberről, a valódi kapcsolódás hiánya, furán elbaltázott kapcsolatok hálójában vergődő egyének, trauma és kínlódás mozgatta lelki folyamatok, elvárások, hazugságok és felszínes játszmák. Olyannyira nyomasztó keverék, hogy majdnem félbehagytam. De aztán ezek a darabkák elkezdenek egymás felé gravitálni, egymást összefüggéshálóba hozni. A háttérben korai mély sérülések roncsoló emlékei sejlenek fel és baljóssá teszi a sztorit, hogy ezeknek a beszélgetéseknek a következményeképp mindig minden kicsit vagy nagyon, de rosszabbra fordul. Közben a narrátor egy DJ szemszögéből leírja egy goth buli működését, ahol a szubkultúra különféle altípusaiba tartozó emberek közötti feszkót kell elsimítania zeneválasztással, figyelemtereléssel, máskor követhetjük egy irodalmi estjét, ahol panaszáradatba torkollik a beszélgetés az időnek abban a pillanatában, amikor a zenekiadás fizikai formátumait épp kezdi felváltani a streaming, erre az iparág jogdíjemeléssel válaszol, ami pedig kinyírja az olyan kishalakat, mint a goth klubok. Egy másik darabkában leszedi a keresztvizet az "öregekről", akik ülnek a klubban, nem buliznak már, de eltartják a nosztalgiaipart (a narrátor kitalált, nem valós személy természetesen, úgyhogy neki sosem fáj a térde,  szerencsés...) Lassan áll össze a kép, úgy a harmadik viszaolvasásra, hogy ezek a sztoridarabkák tulajdonképpen mind egy emberről szólnak, a neten nem megtalálható, talán csak fikció 'Archangels from Hell' együttes énekeséről, DJ Azraelről, aki így vagy úgy, tetteivel vagy szavaival, alkotásaival az összes történetbeli alak életére hatással volt. 

 A második rész, az "In The Hearts Of Woods" dinamikusabb: töredékeiben a nagyváros és saját játszmáik csapdájában rekedt emberek mozgásba lendülnek. A jelenből úgy két évtizednyit visszatekintve régi átéléseik értelmét keresik. Egy srác megvalósítja az álmát és klubot hoz létre. Egy DJ emlékezik, hogyan segített a zene egyben maradnia és megszelídítenie a démonait és megosztani mindezt a közönséggel, milyen katarzisokat élt át. A régi arcok befutottak, elérték, amiről csak álmodtak, sőt, még többet is, mégis feltör a bánat és üresség érzése, mint a valódi létezés bizonyítéka, ezáltal érzik, hogy élnek. Ami hajdan lázadás és botrány volt, már mindennapos, az underground belenőtt a fősodorba, de elveszett a lényeg, az üldözöttek összetartása, a titkos nyelv íze a világban, ahol minden elérhető kattintásnyira. A hangulat kulcsa DIY etika halála és az iránta érzett nosztalgia. A könyv összes férfialakja számára a vágy tárgyát képező gyönyörű csajok közben nehezen definiálható viszonyt alakítanak ki egymással.  

Majd egy elkínzott embert látunk élete mélyponján a zenét imádva és elátkozva, halált kívánva üvölteni egy félkész házban, enyhén megőszülve és megöregedve, barátnője által eltartva, kifizetetlen számlák fogságában, ő a korábban annyira istenített DJ Azrael. A grandiózus kirakat összeomlott, az elvek a sárban, és pénzt kell szereznie egy újraegyesüléssel. De azért feláll a földről, felveszi a bőrdzsekijét, mint egy hamis egót, majd egy hip-hop számból inspirációt gyűjtve útnak indul ismét. 

Az események a vége felé felgyorsulnak. Az említett klub egy nagyszabású kelta témájú összművészeti bulit szervez táncosokkal, jelmezesekkel, hatalmas tábortűzzel, ahol mindenki megjelenik, aki számít, vagyis aki a könyvben eddig szerepelt, magukkal hozva a félresikerült kapcsolataik lappangó feszültségeit. A nagy öreg, a sztár DJ Azrael épp megdicsőül, a fiatalabb generáció épp az égbe emeli, amikor betoppan a csaja, az eltartója. Aki épp meglátja az egyik exét, az újságírót, akit annak idején a dicsősége csúcsán pompázó DJ Azrael miatt hagyott el. 

kép forrása

A könyv olvasása közben motoszkált bennem egy kérdés, vajon mi hiányzik? Mire rájöttem, hogy ebben a sztoriban nincs sem egy kutya, sem egy macska, sem egy kisgyerek, de még egy nyomorult egyenetlenül növő kaktusz sem, semmiféle olyan élőlény, ami gondoskodást kér. Szó sem esik olyan földhözragadt mindennapi dolgokról, mint a kávé, a sültkrumpli vagy a törölköző bolyhossága. Minden fejben játszódik. A belső nyomor ellenpontjaként mindössze egyszer említett meg az író egy virágzó gesztenyefát és kötelező gruftikellékként az abszintot. Önmagától és a természettől is elidegenedett emberi lény minden egyes szereplő. Erre a kulcsjelenetben, az újpogány ünnepen spirituális áttörést ér el a narrátor, miszerint lényegében a világgal egységben létezik, és rájön, hogy annak elválaszthatatlan része, s hogy az élet, amit élhetett, minden kínlódással, csajozással, DJ-ként megélt sikerrel és kudarccal, igaz barátokkal olyan út volt, ami mégiscsak megérte. 

Amíg a narrátor spirituális felemelkedést él át, kitalált alakjai a partin újraélik a húsz éve jegelt traumáikat és konfliktusaikat, megadják egymásnak évtizedes tartozásaikat. A végére a bukott angyal DJ, az önfeláldozó barátnő, a tehetséges ifjú DJ-lány, a látszólag sikeres, ám belül már rég halott újságíró rejtélyes módon mind halomra halnak saját vagy egymás keze által. Az eseményeket a szerző inkább sejtetetten, mint explicit módon kifejtetten tálalja az olvasónak, teret hagyva az események felfejtéséhez. Ha az első fejezetben mozaikról mozaikra minden kicsit rosszabbá vált, itt a másodikban az izgalmas pezsgés villámgyorsan fejlődik pokoli tiszítótűzzé a Beltane-máglya lángjaiban, a könyv témához méltó befejezéseként. Jó könyv volt, mesterien szerkesztett, az olvasótól értelmezést, többszöri visszaolvasást, a kirakós összerakását igénylő, fokozatosan kibontakozó, drámai, összetett és elgondolkodtató mű. Inkább élményt ad, mint könnyed nyári olvasmányt. 

Riegersburg boszorkányai

 Az Alterába fesztivál előtt a napot a Körmendhez viszonylag közeli Riegersburg várában töltöttük. Ez a vár már Stájerországhoz tartozik, nem Burgenlandhoz. Bár egy tájból kiemelkedő vulkáni sziklafejen ül, ezért imponálóan telepszik a vidék fölé, de  méretei, történeti kiállítása miatt inkább  Sárvárra, mint Sümegre emlékeztet. Viszont van néhány egyedi jellemzője, ami megkülöbözteti a hasonló váraktól, egyik a meredek sziklafal tetejére felvivő üveg panorámalift, amely benne van a középkategóriás jegy árában, a másik a  stájerországi boszorkányok és varázslók történetéről szóló kiállítás. A képeket itt készítettem. 

Tanulságos történet a boszorkányüldözés kialakulásának folyamata, hogyan állt össze az a méregkoktél, amely a térségben is kiemelkedő számú boszorkányperhez és halálos ítélethez vezetett. Nem korlátozódott a nőkre, számos férfit is kivégeztek az ördöggel való kapcsolat vádja miatt. A kezdet az eretnekség, katarok, albigensek üldözése,  istenítéletek alkalmazása a megvádoltakon. 

A második elem a  népi hiedelmek szerepe, ahol is a boszorkányoknak olyan rendkívüli képességeket tulajdonítottak, mint a szemmel verés, rontás okozása, szerelmi oldás-kötés, impotencia előidézése, betegség ráküldés és gyógyítás, jövendőmondás, az időjárás befolyásolása vihar és jégeső előidézésével, repülés boszorkánykenőcs segítségével. Ez a fajta gyakorlat a pogánysághoz való visszatérés miatt volt gyanús a korabeli egyház számára és egyre inkább növekedtek a hivatalos ellenérzések az ilyen hiedelmekkel és praktikákkal kapcsolatban. 

középkori boszorkányábrázolás

időjárás-varázslás

Későbbi fejlemény volt a fokozatosan elterjedő félelem a fekete mágiától, a démonhit, az ördöggel szövetkezés, megszállottság témája. Ennek fontos forrása az osztrák származású Heinrich Kramer és Jakob Sprenger inkvizítor szerzetesek Boszorkányok pörölye című 1486-ban kelt könyve, amely a boszorkányüldözés kézikönyveként volt használatban évszázadokig. A tartalma részben a tiroli boszorkányfolklórra támaszkodott és terjesztette azt egész Európában, sőt az óceánon túl is. A boszorkánysággal megvádoltak fő bűne s Sátánnal való szövetség, sőt sok esetben a szeretői viszony volt, és elterjedt volt a gondolat, hogy ezek a személyek ördögimádó szekták tagjai. (Emlékeztek még a satanic panicra? Szerintem találni párhuzamokat a középkor, a nyolcvanas évek és napjaink között bőven.)

az ördög jegyzeteli a pletykálkodó asszonyok fecsegését 

démonűzés Szűz Mária segítségével

a pokolra jutók kínjai, a voraiu apátság sekreslyefreskójának másolata

A Boszorkányok pörölye egyik fejezete hozta be a perek vezetésének módját a gyakorlatba, egyfajta jogi módszertani kánonként, ami egyebek mellett vallomások kínzással való kikényszerítését is jelentette. 

Az események hátterében persze ott van a bűnbakképzés jól ismert szociálpszichológiai jelensége, plusz a nőgyűlölet, olyan kiszolgáltatott és kirekesztett szerencsétlen személyek megbüntetése, akik nem tehettek semmit az üldözőik ellen, akik a korban gyakran idős, egyedülálló, magányos asszonyok, koldusok  voltak. Tehát a fő elemek a hit ellenségeinek üldözése, a népi hiedelmek beépítése a narratívába, a démonokban és ördögökben való hit, a jogi eljárásrend és kínvallatás, és a bűnbakképzés, mint az egyre bonyolultabbá és érthetetlenebbé váló világgal való küzdelem eszköze. 

A történetben az rekatolizációnak is van szerepe, bár protestáns vidékeken is sok-sok boszorkányper ismeretes, amelyeket világi hatóságok vezettek. 

boszorkány az inkvizítor előtt

 

A várkiállítás jópár rémisztő kínzóeszközt  felvonultat, többek között vasszűzet, kézszorítót és valami perverz kinézetű szemkiszúrós fejmaszkot, de szerencsére ezek nem eredetiek. 

elengedhetetlen vártartozék, de csak hangzatos kamu: a vasszűz

A nagy feldbachi boszorkányper

Stájerországban a régióhoz képest is sok boszorkányperről vannak bizonyítékok, ezt megalapozták az olyan helyi boszorkányhiedelmek, mint a Riegersburggal szomszédos hegyről elnevezett Schöckl-boszorkány, aki a helyi viharokat okozta és a forgószélbe dobált villákkal riasztották el, vagy az egyik közeli völgy keletkezésmondája, amelyet az ördög szántott nagy mérgesen a hegyek közé, mikor a boszorkányok csapdába csalva próbára tették. 

Stájerországban kb. 200 boszorkányperről vannak adatok.  Hírhedt boszorkányper-hullám vonult végig a vidéken az 1670-es évek közepén. Ezek egyik leghíresebbje a nagy feldbachi boszorkányper 100 vádlottal és 60 kivégzettel. Akkoriban néhány faluban egész családokat irtottak ki, gyakran a vádlók eltúlzott fantáziái, kölcsönös feljelentések,  gyorsan szétterjedő pletykák és korrupt "boszorkánybírók" kétes tevékenykedése alapján.  A leggyakoribb vád Riegersburg környékén az időjárás manipulálása, vihar és jégeső előidézése. Ez nem véletlen, hiszen ezt az időszakot kis jégkorszaknak is szokták nevezni a hűvösebbre forduló klíma miatt, ami bizonytalan termést okozott évről évre. Az időjárás-manipulálás általában csoportos vád, a vallatók nemhiába követelték, hogy a gyanúsítottak nevezzék meg társaikat. Három áldozat sorsa vált ismertebbé: ők Georg Agricola, a boszorkánypap, Katarina Paldauf, a virágboszorkány és Maria Kropf, az ártatlanul máglyán megégetett fiatalasszony.

Fő vádlottnak Hatzendorf plébánosát, Gregor Agricolát tartották, boszorkánypapnak nevezték, aki a valóságban titkos és zűrös szerelmi viszonyokat folytatott asszonyokkal, lakomákat rendezett, de a boszorkányperben szentostya meggyalázásával és gyermekek ördögnek való keresztelésével gyanúsították, aki azonban még ítélethozatal előtt meghalt a börtönben. 

Egy  másik híres áldozat, az Aricola körüli boszorkánykör állítólagos tagja, Katharina Paldauf. Ő a híres várúrnő, Katarina von Gallern (róla még később) szolgálója volt, a várgondnok felesége, háromgyermekes édesanya. Bemondásra jégeső okozásával és gyermekgyilkossággal vádolták meg. A fogságban kínzás hatására megnevezte "boszorkánytársait", a környék papjait. Majd halálra ítélték, de annyi enyhítést kapott, hogy a máglyára kerülés előtt karddal megölték. Azért nevezték virágboszorkánynak, mert különösen jól értett a növényekhez, télen is nyílásra tudta bírni a virágokat (holland virághagymák - a tulipánmánia összeomlása utáni időkben vagyunk). 

A virágboszorkány diorámája

Maria Kropf 

A vár egyik termében található egy kisebb olajfestmény, amely egy boszorkány elevenen elégetését jeleníti meg. Az áldozat Maria Kropf, Maurer iskolamester ifjú felesége a feldbachi boszorkányperek számos áldozata közül az egyik volt. Az olajfestmény hátoldalán a következő felirat található: „Ábrázolás a boszorkányságért elítélt ártatlan, gyönyörű és erényes Maria Kropf kivégzéséről. ”

kép forrása

A bűne annyi volt, hogy egy alkalommal, apja unszolására részt vett Agricola egyik lakomáján, ezt kínvallatása során Katarina Paldauf vallotta be az inkvizítoroknak. S ez elegendő volt a házasságtörés, szodómia és ördöggel cimborálás vádjához, majd a máglyahalálra ítéléshez. Az égetést Calucci olasz kormánytanácsos, a boszorkányüldözőként hírhedt képviselő, valamint Johann Moll és Wilhelm Turner lelkészek kezdeményezésére és jelenlétében hajtották végre, akiket a grazi konzisztórium küldött ki. Stájerországban 1497 és 1750 között 152 embert végeztek ki „boszorkányként” vagy varázslóként – körülbelül kétszer annyi nőt, mint  férfit. Alsó-Ausztriában nagyjából ugyanebben az időszakban öt kivégzésre került sor.

A felvilágosodás korában Mária Terézia vetett véget a boszorkánypereknek és a halálos ítéleteknek, ennek ellenére Magyarországon, Miskolcon  még 1933-ban is megpróbálkoztak boszorkányváddal, aminek becsületsértési per lett a következménye, elképesztő történet!

https://miskolciszemelvenyek.blog.hu/2023/07/29/miskolci_boszorkanyperek 

Ha linkre kattintasz, ne hagyd ki a poszt utolsó mondatát, megéri odagörgetni 🤣🤣🤣.

A Gallerin 

A várat naggyá tevő személy nem volt más, mint Elisabeth Katharina von Galler bárónő, a korábban említett virágboszorkány, Katarina Paldauf várúrnője, az időszak kiemelkedő női alakja. A beceneve "rossz Liesl", s gyakran egyfajta korai feministaként emlegetik. Örökségként kapta meg Riegesrsburg várát, s elérte, hogy önállóan, férfi fennhatóság nélkül dönthessen birtokairól. Mivel a török fenyegető közelségben volt a várhoz, az erődépítést folytatta és az ő építkezéseinek hála kapta meg a vár a mai formáját, és a kereszténység legerősebb erődítményévé vált. Három férje volt, az utolsótól 60 éves kora körül elérte, hogy elválhasson! Nem hétköznapi életút, az biztos. 

A várúrnő diorámája

Mosdótál és törölközőtartó

A várban egy kis teraszszerű részen egy kis boszorkánykert kapott helyet, fűszer-és gyógynövényekkel a tematikus kiállítás lezárásaképp. 

Előtte auózonban egy kis babzsákos-puffos pihenős teremben vetítést nézhettünk meg napjaink fejleményeiről boszorkányügyben: név szerint említik Sasa Marosit, mint napjaink gyakorló boszorkányát, aki nőközőpontú és holisztikus szemléletű és csodaszép kivitelű modern gyógyfüves könyvek szerzője és civilben gyógyszerész. Megjelennek a filmben az  az Insta és a Tiktok meggyőződéses és megélhetési boszorkányai, a modern pogányság és a Wicca is. 

A boszorkányperek feltárták az emberi természet egyik legsötétebb oldalát és csak remélni merem, hogy nem jön újra hasonló sötét kor, ahol álmok, bemondások alapján gyanús és gyanúsított lehet bárki. 

Utolsó Alterába

Szomorú apropóból írom ezt a posztot: Körmend, ez a 10.000 lakosú kisváros úgy tűnik, elveszti  ezt a csodás kis vidéki fesztiválját. Kár, hogy utolsó a 2025-ös alkalom, de az okokról hallgassátok meg a főszervező Hegét:

Covid, otthonülés, infláció, drágaság - mindannyian ebben élünk, sajnos. Mindenesetre a másfél évtizedes történetből ha több nem is, legalább egy alkalom nekünk is kijutott. Családostól mentünk és csak egy kis részletre láttam rá a háromnapos fesztiválból, és azonnal megértettem miért volt sokak számára annyira szerethető, de kíváncsi vagyok arra is, Ti hogy éltétek meg ezt az egészet. A búcsúfotón aki ott volt, mindenki megtalálhatja magát, csak kattintsatok a képre!

kép forrása

Nekem szívem szakad a fogyatkozó vidéki kisfesztiválokért. A mostani fellépők mind nagyon szerethetők, a kis magyar alternatív szubkultúra hű oszlopai, de sajnos korosztályosak. Az X generáció hőseit igazán szívből szeretjük, de a fiatalabb fellépők hiányának okát jól elmondja Hege a fenti videóban. A közönség ebből következően főleg a 40+-os korosztály, de nagyon gyerekbarát volt minden, limonádé, csavartkrumpli, vattacukor olajozta meg a felnőttek és gyerekek közös gondtalan mókáját. A szuper kedvező árú gyerek napijegy lehetővé tette a családos részvételt, de a Művészetek völgye például már annyira drága lett, hogy ötfős családunknak még diákjeggyel sem fért volna be a családi büdzsébe. Ez a fajta figyelmesség nagy hálával tölt el a szervezők iránt. 

Azt szokták mondni az Alterábára, hogy ez az ország legnagyobb kerti partyja, és ez elég találó. Sok-sok ismerőssel találkoztunk. Körülbelül annyi ember jött el, mint a győri Bridge Gardenes Quimbyre s bár igaz, hogy van átfedés a két közönséghalmaz között, de azt kell mondanom, annyival jobb arcok, a fogyasztói kultúrától kevésbé megrontott emberek alkották a közönséget, hogy sajnálhatjuk, hogy egy találkozással megint kevesebb lehetőségünk van. 

Sziámi koncertjére érkeztünk meg. Müller Péter Iván csapata hozta a profi formáját, szeretetéről biztosított mindenkit, felidézte az Alterábás emlékeit. A közönség jól fogadta a Besúgókat, a Bon Bon Si Bont, az Elmaradott országot, a Kicsi, kicsiszolt követ, együtt énekeltük de azért ott  kavargott a levegőben a Kossuth-díj körüli vita. Maradjunk annyiban, hogy nélkülük egyáltalán nem lenne magyar undergound, ahogy azt a szervezők kihangsúlyozták. S ezzel nem is lehet vitába szállni. 

Egy kis átszerelés után következett a F. O. System. Úgy gondolok erre a kultikus dark csapatra, mint a dicső 90-es évekből itt maradt anakronisztikus csodára. Lassan besötétedett, mire színpadra léptek, ami pont megalapozta a sötétebb atmoszférát. A tavalyi Dürer Kertes koncertről túlzófokban áradoztak a barátaink, úgyhogy nagyon kíváncsian vártam az első hangokat. 

Ne gondolj rám

Azt kell mondanom, a várakozások nem voltak túlzottak egyáltalán, de az előadásmód szenvedélyesebb és rockosabb, mint valaha, elképesztő formában játszottak!  A kilencvenes évek elején is lehengerlően erős fellépéseket adtak nekünk, és ez mostanra hihetetlen, de továbbfejlődött! Első perctől az utolsóig örömzene volt a színpadon és a színpad előtt állóknak egyaránt. 

Lebegés

A saját nevű debütáló album klasszikus dalai mellett sorra került a novemberi új szám, az Ami széttép is. 

A népek ugráltak, táncoltak, együtt üvöltötték a szöveget Attiláékkal (azon tanakodtunk, hogy a sapkája  még az ikonikus 90-es évekbeli-e), igazán egy csoda volt! A betervezett időhöz képest még egy plusz negyedórát játszottak, de amikor a színpadról levonultak a zenészek, a közönség pedig ráadást követelt, a szervezők szinte elnézést kérve tiltották le a folytatást, mert már a P.U.F.-nak kell következnie!

Az utolsó koncertet ki kellett hagynom, mert az ifjúság már pihenni kívánkozott. A Pál Utcai Fiúk annyira a szívügyének tartotta mindig is ezt  a fesztivált, hogy tizenötödször álltak színpadra itt a Rába melletti szent színpadon. A résztvevő családtagok szerint régi és újabb számokat is hoztak Lecsóék, hiszen ismerjük őket, mennyire szívükön viseli a kis klubokban való fellépést,més nagylelkűen klubáron vállalták a fesztiválfellépést. Igazán példamutató a hozzáállásuk. 

Összegezve, nagyszerű élményben volt részünk, kár, hogy ebben a formában nem mehet tovább. Kíváncsi vagyok, miféle lesz az a folytatás, amit Hege említett a cikk elején linkelt videó végén.